A Mozgó Világ internetes változata

Podmaniczky Szilárd

Az utolsó sült császár

n (Bertoluccinak)

n Tegnap vagy régebben valamikor volt egy világ, melyhez tartozott az ember.* Ez az ember olyan álmosan ébredt, mint egy tál tegnapi nokedli; szaggatott a feje. Amikor fölemelte a fejét a párnáról, még mindig úgy érezte, a párnán van a feje, vissza is fordult a párna felé, hogy megnézze, hogy alszik. A fejét a helyén találta, de hogy valójában ott van-e a helye, arra nem vett volna be két levél nyugtatónál többet.

n Megborotválkozott a tükörben, és a tükör előtt is; nem esett nehezére a borotva. Aztán váratlanul ezt mondta: “szabadok legyünk vagy magyarok, ez a kérdés vá…” Itt megállt. Mi az, hogy vá? Rövidítés, azt jelenti, vasútállomás.

n Kiment az állomásra, a restiben bedobott egy szelet körcikk alakú ribizlitortát. A ribizlimagok sietve kopogtak a fogai alatt, tele lett a szája vágányzajjal. Tütütttütü, tütütt-tütü (speciális hangeffekt). Végül kiköpködte a magokat: töp-töp-töp-töp (speciális hangeffekt). Megpróbálta gyorsabban is: tptptptp (speciális hangeffekt). Ez egy mentőhelikopter rotorhangjára hasonlított. Akkor melyikkel menjen: vonattal vagy helikopterrel? A vonatra volt jegye, fölszállt.

n Lábában még ott rugdalódzott az éjszakai álom, így ülne inkább, mintsem állna. De milyen vonatra szállt föl ez az ember? Mert, ugye, se hangosbemondó, se táblajel, legalábbis én ilyenről nem írtam, úgyhogy szegény emberünknek fogalma sem volt, milyen vonaton van.

n Mindenütt ülnek. Férfiak és nők, vegyesen. Ruhájuk tiszta, egyen, a férfiakon alul (hol máshol?) sötét nadrág, fölül fehér ing, a nőkön nincs kozmetika, lejjebb fehér blúz, még lejjebb csúszva: sötét alj. Mindenki ugyanúgy öltözik. Az ember magára nézett, hátha rajta is ruhát cserélt valaki. De nem, mind az volt rajta, amit otthon magára húzott: bajor térdnadrág, hímzett, fürtös előkéjű ing. Hogy kerülök én ide, szaglászta körbe magát, de a bűz nem róla jött.

n Átment egy másik kocsiba. Ott is ezek az egyenruhások. Egy másikba, ott is. Aztán már nem ment tovább.

n Magyarul beszéltek, de mintha mégse. Nem álmodok, mondta az ember, az Isten áldjon már meg engemet, nem álmodom. És nem álmodott. Az ember valóban nem álmodott, mégis félt, hogy valami baja esik ennyi egyforma ember között. Figyelte tovább őket.

n Most már látta, hogy mindegyikőjükön egy kék kitűző mellmagasan, rajta ez: “Isten nevében cselekszünk!”

n Cselekszünk, gondolta az ember. Ez félelmetes, cselekszenek. Isten nevében. Nincs kecmec.

n Folyt róla a víz, mint szélvédőn gördül le a nedves potroha. Mit akar vele Isten, ezekkel?

n Majd ha leszáll, megiszik egy gyömbért, erre gondolt. A Nyugatiig mozdulatlanul állni, majd a gyömbér, az lesz az egyetlen kapaszkodó, és aztán elmeséli a testvérének, neki talán még tud hinni. De a kalauz se jön. Őt már kezelték.

n Minden mozdulatra figyelt, de egyik se irányult feléje. Majd elmesélem a testvéremnek, ő biztosan tudni fogja, mi történik itt, gondolta az ember. Akkor figyelek, gondolta, és figyelt, hova vezet ez az egész.

n Amikor az egyik egyenruhás megszólította a másikat, a vállára tette a kezét, s csak utána kezdett bele.

n Mindjárt itt a Nyugati. Aztán egy régi nóta: “annyi a mi seregünk, mint…, mint…” Nem, így van: “annyi a mi szerepünk, mint fűszál az égen…”

n Az egyik férfi le akarta húzni az ablakot, de a másik a vállára tette a kezét: “Testvérem, ne húzd le az ablakot, mert az sehová nem vezet.”

n A vonat utolsót szusszant a Nyugatiban, az áramszedők szikrázva-pattogva csuklottak össze. Az ember leszállt a vonatról, megéhezett; végigsimította az állát, jól borotválkozott. Ahogy meglátta a kevert öltözetűeket, megnyugodott, és megéhezett. Beugrott az élelmiszerbe a gyömbérért, de hogy valamit harapjon, a húsos pulthoz ment. Azt a kis darab szalonnát kérem, mondta-mutatta. Az eladó elhúzta a szemét, egy keleti harcos bontakozott ki az arcán. A magasba emelte a szalonnát, és ennyit mondott: “Az utolsó sült császár”. A bolt bejáratában megjelentek az Isten nevében cselekvők. Az eladónak a kereszthuzatban megremegett a karja, a szalonna kicuppant a kezéből, és a földhöz csapódott. Az eladó letérdelt, eltűnt a pult mögött, majd lassan, két kézzel szorítva a feje fölé emelte az élettelen darabot.

n Az emberünk az Isten nevében cselekvők és a boltos között állt. S ahogy ide-oda nézett, hirtelen beugrott, a boltosban fölismerte egy régi adósát: “Tegnap vagy valamikor, a régebbi világban, húszezer forinttal tartozott nekem ez az ember.”

n * Erre a Márai-mondatra építették írásaikat július 15-én Kapolcson, a Művészetek völgyében Trakta címmel rendezett felolvasóest szerzői. Ez a szöveg is a kapolcsi Faluházban hangzott el.

Az elrendelőben

n – Hát azt képzeljék el, hogy én ezt az embert még csak nem is ismertem. Pedig azt mondják, már vagy tíz éve itt lakik, ebben a házban, ahol én is. Tíz éve, és még csak nem is láttam. De hát hogy láttam volna, amikor mindig részeg. Részeg és taxizik. Én ugyan be nem ülnék a taxijába, fene, aki megeszi, hogy aztán mindjárt a második kanyarban nekihajtson valami jelzőtáblának. Azt se tudom, hogy lehet így vezetni. És lehet, hogy még ma sem ismerném, ha nem csönget be valaki. Persze csak jó szándékból. Kinyitottam az ajtót, és ott feküdt a küszöbömön. Nem bírt tovább menni. Mint egy kis kutya. Félig magára hajtotta a lábtörlőt. Nem normális az ilyen. Lefekszik a küszöbömre. Még meg is ijedhettem volna. Azt meséli a többi lakó, hogy amikor kiszáll a kocsijából, négykézláb megy tovább. Négykézláb nyitja ki a lépcsőházajtót, és négykézláb megy föl a lépcsőn. A szerencsétlen. Pedig van lift. Lehet, hogy oda nem tud bemenni négykézláb, nincs már annyi ereje, hogy kinyissa a liftajtót. De annyi azért van, hogy fölmásszon a hetedikre. Nem tudom, mennyi idő alatt érhet föl, de szerintem hajnalig biztosan eltart. Ha egyáltalán fölér. Nem úgy, mint most, hogy ott elaludt a lábtörlőmön. Ha ugatott volna, biztosra veszem, hogy kutya. Pedig milyen koszos az a lábtörlő. Mostanában nem tartok valami nagy rendet, de azért ivásra soha nem adnám a fejem. Micsoda marhaság! Ki látott már ilyet? Egyáltalán nem értem, hogy mi oka lehet egy rendes taxisnak ennyit inni. Fúj, dőlt belőle a szeszszag. Még jó, hogy nem erőszakos típus. Ugyan hogy védeném meg magam egy részeg taxissal szemben? Verte volna a fejem a vastag brifkójával talán? Ha egyáltalán el nem hagyta mászás közben. Jól járhatott, aki megtalálta a brifkót. Tele pénzzel, micsoda mázli. Már ha mázli az ilyen. Meg ha volt egyáltalán pénze. Lehet, hogy lement a taxijába reggel, és ott ivott egész álló nap, mintha dolgozna, aztán este meg kijött. Bár nem tudom. Én nem szívesen állítok semmit, nem vagyok a magam bajkeverője. De azért ez mégiscsak sok. És ha meghal nekem ott a lábtörlőn? Már kész is a tragédia. Ahogy reggel csöngettek, mindjárt nem jót sejtettem. Kérdeztem is magamban, ki csöngethet ilyenkor. Ilyenkor senki nem csönget, hozzám nem. Kinéztem a nagyítón, senki nem állt ott. El is gondolkoztam, hogy kinyissam-e vagy se. Annyi mindent hall az ember. Becsöngetnek, aztán kirabolják az embert. Az az igazság, hogy nagyon félek egyedül, bármikor kirabolhatnak, még védekezni se tudnék. A lányom mindig azzal nyugtat, hogy ugyan, mama, mit is vinnének el tőled, talán a beépített fürdőkádat? Akár azt is, bármit elvisznek, nagyon könnyen. Észre se veszi az ember, és már nincs is semmije. Ó, csak azt ne érjem meg, hogy megint ne legyen semmim, akkor inkább üssenek agyon a tévével. Szóval, nem volt semmi jó érzésem, amikor kinyitottam az ajtót, és be is igazolódott. Én mindig mindent jó előre megérzek. De hát ki gondol arra, hogy épp egy taxis fekszik az ajtaja előtt. Bármi más rosszra gondoltam volna, de erre igazán nem. Nem is csoda. Ugye, mondtam már, én nem ismertem ezt a taxist, fogalmam se volt, hogy hol lakik. Először még csak azt se, hogy a házban. Amikor kinyitottam az ajtót, úgy éreztem, sikítanom kell, már nyitottam is a számat, de valahogy nem jött ki hang a torkomon. Nem sikítottam. Most már látom, jobb is. Mégse akkora tragédia, ha egy taxis részegen hever a lábtörlőn, és igazán először még nem tudtam felmérni, és ezért mondom utóbb, hogy jobb, hogy nem sikítottam, mert nem állt volna egyenértékben a részegséggel, ami, ugye nem akkora tragédia, mintha meghalt volna ott nekem. De hát ezt nem lehetett akkor még tudni, inkább csak megérzés volt, hogy ne sikítsak, és jól éreztem, jól tettem, most már világosan látom. Akkor benyúltam a dzsekijének a zsebébe, hogy mégis megtudjam, ki fia-borja, és akkor láttam, hogy itt lakik a házban. Még ilyet, még csodálkoztam is, hogy nem láttam én eddig. De most már minden tiszta, nem láthattam, a fene se figyel minden kis neszre, hogy ki mikor megy föl a lépcsőn részegen. Annyira azért nem érdekel, hogy ha egy kis neszt hallok kintről, akkor mindjárt a nagyítóhoz szaladjak, és átnézzek az ajtón, hogy na, ez mi volt. Nem akarom én önszántamból mindenbe beleütni az orrom, de ez véletlen elkerülhetetlen volt. Nem mondom, hogy vonzom a részegeket, egyáltalán nem vonzom őket, a férjem se ivott, szegény, megboldogult, ő aztán nem ivott soha. Ha vendégségbe mentünk, maximum egy pohár bort ivott meg, az égetett szesz szóba se jöhetett, és ha megitta a bort, mindjárt el is aludt. Aztán egyszer végleg elaludt, isten nyugosztalja, nem volt ő olyan ember, aki elébe megy a saját halálának, minek is, jön az magától, szépen éltünk, kettesben, szerényen, jó volt így, nem volt már semmilyen vágyunk, ne értsen félre, nem akartunk mi már semmit, hova is gondolhattunk volna, a nyugdíjból eléltünk, be volt járatva a kis pénz helye, és többet nem is akartunk, a tévén meg megnézhettünk mindent, ahova nem jutottunk el, igaz, sehova nem jutottunk el, de jó volt ez így, nem akartunk ennél többet, most meg már várom, hogy én is elaludjak, aztán kész, ennyi volt a mi életünk a párommal. Na, ezért mondom, elég furcsa volt ehhez képest, hogy ez a taxis egyszer csak ott fekszik a lábtörlőn, dől belőle a szeszszag, én ugyan meg nem mondom, hogy mit ivott, nem is tartok otthon szeszt, azt se tudom, mi a különbség a rumpuncs meg a tripliszek között. Hanem aztán én pongyolában voltam, amikor kinyitottam az ajtót, visszaraktam az igazolványát a zsebébe, és be is csuktam az ajtót, hogy hátha elmegy, fölébred és elmegy. De ilyesmiben nem bízhat már az ember, úgyhogy fölöltöztem, fölvettem egy utcai ruhát, hátha szükség lesz rá, a pongyolámat amúgy is ki akartam mosni, meg a mosópor is elfogyott, és arra gondoltam, hogy amíg átöltözök, hátha elmegy a taxis. De mondom, nem számíthat sok jóra az ember, a taxis ugyanott feküdt. Megpróbáltam megmozdítani, de a karja valahogy lecsapódott a mellkasáról, és átvágódott a küszöbön, és nem bírtam visszahajlítani, na, most már az ajtót se tudtam tőle becsukni, csak úgy dőlt belőle a szeszszag, már az előszoba is csupa szeszszag volt, majdnem rosszul lettem, fordult kettőt a gyomrom, de próbáltam ember maradni, az én koromban ez már igen megterhelő, hogy ne reagáljak mindenre azonnal. Megpróbáltam megfogni a lábát, hogy kintebb húzom, de ilyen vacak műbőr félcipője volt, és ahogy megmozdítottam, mind a két cipő a kezemben maradt, phú, a zoknija olyan büdös volt, hogy már remegett a kezem, ahogy nyomkodtam vissza a cipőjét. De még erre se ébredt fel, kezdett gyanús lenni a dolog, igaz, szuszogott, de hát az nem jelent semmit. Nagy nehezen visszanyomtam a lábára a cipőt, és azt mondtam magamban, én ugyan többet hozzá nem nyúlok, majd a mentők. Bementem telefonálni, de akkora huzat támadt, hogy csak úgy csapkodta szerencsétlen karjára az ajtót, gondoltam is, ebből még törés lesz. A mentősök foglaltak voltak, háromszor is próbálkoztam, és akkor végre támadt egy jó ötletem…

n Az asszisztens kidugja a fejét az ajtón:

n – Gulyás néni, tessék bejönni!

n Gulyás néni széttárja a karját, hogy akkor a történet eddig. Még nem csukódott be az ajtó, amikor az orvos kedvesen megszólalt:

n – Csókolom, Gulyás néni! Van még a Cavintonból?