Győrffy Ákos

Kreuzkogel

n       Trixinek

n        

n                Félmeztelenül a térdig érő hóban,

n                a padon fekve, körben háromezres

n                hegyek. Káprázat, káprázat csak,

n                ami van, dübörög bennem a keleti

n                mondat. Hogy igazából nincs a

n                boldogságom, nincs a megbabonázott

n                kígyóként mozdulatlan pipafüst,

n                nincs a lesült combodon remegő

n                vízcsepp, nincs a sílift állomásáról

n                felhallatszó bugyuta zene, a fenyők

n                fölött lebegő hollók sincsenek,

n                mi sem vagyunk, tehát nincs ez a

n                vers se, nincs.

Oostende I.

n               A szeplős, kövér lány a strandszékben

n               Margaret Atwoodot olvas. Néha rám néz,

n               néha a bójasoron túlra, a világítótorony

n               felé. A Fellélegzés-t olvassa, nála

n               Surfacing a címe, amit én is, pár éve,

n               egy végigszorongott nyár derekán, egy

n               dunai strandon. Mellette a homokon alig

n               megkezdett pizzaszelet. This is the real

n               surfacing, makogom neki szegényes

n               angoltudásommal, már elmenőben, a tenger

n               felé mutatva. Hogy vigasztalásnak vagy

n               nagyképű bölcselkedésnek szánom-e,

n               nem tudom. I don’t know, válaszolja,

n               megpróbál mosolyogni hozzá, aztán a

n               sétány lépcsőjéről visszafordulva

n               látom, hogy rázza a zokogás.

n        

n        

Oostende II.

n                A parton cigarettázó szörfös

n                figyelmeztet, hogy ne ússzam

n                túlságosan messzire, az áramlás

n                kisodorhat a nyílt vízre.

n                Szakállán piszkosfehér csíkokban

n                csillog a só. Aztán megkínál engem

n                is, gauloises, együtt várjuk a

n                dagályt. Kagylót szedek, barna sört

n                iszom egy lakókocsi lökhárítóján

n                ülve. Egy Jarmusch-film szereplőjének

n                érzem magam, a homokdűnék közti

n                műterem-fényben, mint azok a lassú,

n                gyönyörű és kilátástalan képek,

n                a szörfös egy Elvis-számot kezd

n                énekelni, Love Me Tender, egyre

n                hangosabban, ahogy a szél is

n                erîsödik, végül idekiabál, hogy az

n                a bajotok nektek, Hhungarians, hogy

n                messze vagytok a tengertől.

Utazás

n                A vérbükkerdők, amiket nem láttam,

n                pedig órákat sétáltam bennük.

n                Óvárosok, amik meg sem karcoltak,

n                számolatlanul tűnnek el a képek a

n                semmibe. Az óceán, a repülő ablakán

n                kinézve a süvítő üresség, a folyamatos

n                helyváltoztatás hiábavalósága. Végül,

n                már otthon, ahogy az ereszcsatornában

n                kopogni kezd az eső. Mintha mindig

n                ugyanitt ülnék, egyre mélyebbre

n                süllyedve a fotelba.