Gyurgyák könyve témájával, címével, alcímével (politikai eszmetörténet), méretével merész és nagy igényű munkát ígér.
Merészet, hiszen már az is felháborodást válthat ki, ha valaki – akár történeti megközelítésben is – a zsidókérdés kifejezést használja. Gyurgyák, bár tételesen nem írja le, világossá teszi olvasójának, hogy számára a magyarországi zsidók és zsidó származásúak, illetve a – mondjuk így – nem zsidók viszonyát jelenti. Maga is tudja, hogy a fajvédők és nemzetiszocialisták nyelvhasználata és – tegyük hozzá – tettei, illetve általában az antiszemita beszéd ismeretében ez a kifejezés sokak számára eleve nem semleges, hanem önmagában is vészjóslóan, zsidóellenesen cseng. Igaza van, vissza kell adni a szavak eredeti értelmét, azonban tudni kell, hogy az ilyesmi nem pusztán az elhatározáson múlik. A zsidókérdés – megszorításokkal – használható, mert nem asszociálja automatikusan a holokauszt válaszát, a majdnem szinonim zsidóprobléma azonban például már elkerülhetetlenül a hatvan év előtti “megoldást” idézi fel.
De rossz a szerző érve, amikor azt mondja, hogy azért legitim a zsidókérdés, mert beszélünk agrárkérdésről vagy nemzetiségi kérdésről is. Ilyen alapon, mivel van magyar agrárpolitika (mindenesetre lehetne) és létezik nemzetiségi politika, lehetne zsidópolitika is. Szerencsére azonban nincs és Gyurgyák sem látná szívesen, ha valakinek eszébe jutna, hogy legyen. Miközben a hétköznapi beszédben, a tudományos nyelvben lehet helye a zsidókérdésnek, politikai kontextusban aligha.
Nem vitatható, hogy a zsidókérdés, a zsidó–nem zsidó viszony történelmi értelemben létezett, amennyiben a magyar társadalom bizonyos hányada természetesen igen eltérő módon számon tartotta, hogy ki a zsidó, s létezik, hiszen több mint negyvenévi elfojtottság után a rendszerváltás óta egyre érzékelhetőbben számon is tartja. És részben, de csak részben ennek ellenhatásaként a zsidóknak, illetve zsidó származásúaknak is szembe kellett nézniük azzal, hogy függetlenül identitásuktól, előítéletesen, kirekesztő szándékkal, megsemmisítésre kiszemelve vagy pusztán másságuk stichjét feltételezve, ízlelgetve tekintettek rájuk, s ma sem az elhatározásukon múlik, hogy hazájukban megszorítás nélkül magyarnak tekintik-e őket. Nem vonható kétségbe, hogy ezzel a ténnyel, az erről való gondolkodás történetével érdemes foglalkozni, nem a napi igényekhez igazodva, hanem a megismerés szándékával – ahogy Gyurgyák közelít tárgyához.
Bár nyíltan valószínűleg nem hangzik el, nem zárható ki, hogy vannak, akik azt is merészségnek tartják, hogy egy nem zsidó származású ember ír könyvet a zsidókérdésről, mondván: itt nem csak tények, érzelmek, érzületek is játszanak, a szerző nem élheti át, érezheti a zsigereiben, milyen volt és milyen Magyarországon zsidónak lenni. Ez már a munka érdemi részét érinti. Hiszen éppen egy viszony történetéről, pontosabban ennek reflexióiról szól a könyv, s e viszony éppen azért bonyolult, mert a szereplők igen-igen sokfélék, s így nézőpontjuk is nagyon eltérő. Igaz, egyebek közt az imént említett tétel is, hogy ugyanis csak az érintettek ismerik tapasztalatból, hogy milyen, ha valakit, identitásától függetlenül, a huszadik század ismert történései közben vagy után zsidóként azonosítanak. De igaz ennek a fordítottja is, vagyis az, hogy egy zsidó vagy zsidó származású meg azt nem élhette-élheti át, milyen egy nem zsidónak, mondjuk, találkoznia az asszimiláltak kettős identitásával. Miután egy viszonyról van szó, egyszerre senki nem ismerheti sajátjaként sem a két fél, sem az ezeken belüli, egymástól is nagyon eltérő álláspontot vallók érzéseit. Vagyis nem tapasztalatiak, hanem döntően intellektuálisak a zsidókérdést taglaló tisztességes könyv megírásának feltételei.
Gyurgyák merésznek érezheti magát azért is, mert tudnia kell: ha nem törődik is az esetleges szélsőséges véleményekkel, akkor is nehezen hiszik el neki, hogy egyforma közel engedi magához az aszszimiláns, az ortodox és a cionista álláspontot, és közben megértően, bár szintén nem kritikátlanul ír mondjuk a két Tisza, Bethlen István vagy Németh László nézeteiről.
A mű nagy igényű, hiszen egy közel nyolcszáz oldalas kötet élére odaírni, hogy eszmetörténet, eleve magasra emeli a mércét. Mindjárt itt érdemes megjegyezni: Gyurgyák ritka szorgalmú, lelkiismeretes kutató. Bár vannak és lesznek, akik hiányosságokat fedeznek fel könyvében, ezzel együtt is az az olvasó érzése, hogy mindent elolvasott, ami az általa választott kereten belül témájáról tudható, illetve elérhető, és egyáltalán: az elvben közismert munkák mellett kevéssé ismert megnyilatkozásokból is rengeteg fontos, izgalmas és érdekes részletet bányászott elő, és mutat be. Abban az értelemben is precíz filológiai munkát tart kezében az olvasó, hogy a szerző még az újra kiadott művek hiányos szövegközléseire is felhívja a figyelmét.
Gyurgyák önmagát konzervatív liberálisnak mondja, így számára evidens sarokpont a polgári jogegyenlőség. De emellett is vitán felül áll a mű tisztességes szándéka, tárgyilagossága. Ez, valamint az említett adatgazdagság és a megbízhatóság ahhoz elegendő, hogy az olvasó bizonyos legyen benne: hasznos és sokat forgatandó, sok tekintetben inspiráló könyvvel van dolga. Mindez kevés azonban ahhoz, hogy gondolati értelemben jelentősnek, egészében sikerültnek legyen nevezhető a mű.
Néhány alapkérdésről a szerző kiforrott, ha nem is mindig világosan kifejtett álláspontot képvisel. A könyv mégis alig több, mint a feldolgozott művek lelkiismeretes, kritikai ismertetése. Hasonlatos azokhoz az irodalom- és filozófiatörténetben használt tan- és kézikönyvekhez, amelyeket a bemutatott eredeti művek helyett olvas a vizsgára készülődő diák vagy a nem túl mély érdeklődésű olvasó.
A szerző maga is érezheti, hogy az önmagával szemben támasztott követelményeknek nem biztos, hogy megfelel. Az előszóban hosszasan mentegetőzik, s sorolja bizonytalanságait: ma, amikor mindenkinek többet kell mutatnia, mint önmaga, ő ezt nem teszi – olvashatjuk; túlságosan nagy méretűre sikeredett a könyv – említi pár oldallal később; s azt is megtudjuk, hogy az elkészült kézirat ez év márciusi nyilvános vitája nyomán nem egy ponton a téma újragondolására kényszerült. Ha ismerte volna, hogy a zsidókérdés milyen bonyolult történeti probléma, nem biztos, hogy belekezdett volna négy évvel ezelőtt a munkába – írja ugyancsak az előszóban.
Miközben szót ejt arról, hogy miért ezt a könyvet írta meg az eredetileg tervezett magyar politikai eszmetörténet helyett, arról nem tesz említést, hogy miért látja ma bonyolultabbnak a zsidókérdést, mint négy évvel korábban, milyen meglepetések érték kutatásai során. Mert a nagy paradoxonokat nyilván ismerte. Tudhatta, hogy – ahogy fogalmaz – “nem lehet a zsidóságról általában beszélni”, vagy Vajda Mihály éppen e könyv kapcsán írt szavaival, “nincsen olyan, hogy a zsidó”. Az sem okozhatott különösebb meglepetést, hogy a kulcsszereplők, a magyar politikai elit döntő, illetve a zsidóság jelentős része által támogatott emancipáció, majd az asszimilációs szándék milyen feszültségekhez vezetett. S nyilván főbb vonalaiban ismerte az antiszemiták változó viszonyát a magyarság kiszorításával vádolt asszimilánsokhoz, illetve az asszimiláción kívül eső úgynevezett keleti zsidókhoz. Bonyolult, de szintén átlátható a zsidó származásúak szerepe az 1918–19-es forradalmakban, később is a szociáldemokrata vezetésben és a kommunista pártban (ez utóbbiról egyébként csak az 1945 utáni korszakra történő kitekintés kapcsán tesz említést a könyv), illetve az erre is reagáló, hivatkozó antiszemita hullám, amely végső soron a zsidótörvényekbe, a holokausztba torkollt. S közismert a korukat megelőző zsidótörvények és a megbélyegzett, kisemmizett zsidóság 1944-ig tartó viszonylagos védettségének paradoxonja is.
A hatalmas forrásanyagot feldolgozó történeti munkáknál sokszor okoz nehézséget a megfelelő szerkezet megtalálása. Az időrendet követő, egyszerű lineáris megoldás esetén a téma sokoldalú megközelítése könnyen feszíti szét a rendszert, de a tematikus csoportosítás lehetséges hátrányai is világosak: nehezen kerülhetők el az ismétlések.
Gyurgyák könyvének valamivel több mint egynegyede a téma történeti kereteinek rajza, s szintén negyede egy impozáns bibliográfia, nagyon hasznos adattár, kronológia és más kiegészítések (tárgy- és névmutató, képjegyzék). Maga a szorosabban vett eszmetörténet, a szellemi és politikai törekvések zsidókérdésről vallott nézetének bemutatása a munka terjedelmének fele. Az utóbbi rész irányzatok szerinti tagolásban, öt fejezetben, jórészt párhuzamosan mutatja be a véleményeket, elképzeléseket.
A történeti keretek tárgyalásakor döntően a zsidóságot érintő közjogi és kisebb terjedelemben a társadalmi, gazdasági változásokról esik szó. A szellemi és politikai irányzatokat taglaló részben tárgyalt művek, megnyilatkozások többnyire az éppen időszerű ügyekre, helyzetekre, társadalmi, gazdasági folyamatokra s természetesen egymásra is reflektáltak. Így amiről szó esik a történeti részben, visszatér a következő szakaszban, sőt ez utóbbin belül az egyes fejezetekben is. A könyvet egyhuzamban olvasva tehát újra meg újra találkozhatunk már tárgyalt témákkal, többnyire nem is utalás formájában, hanem olykor szinte szó szerint ismételve a már máshol előadottakat. Így nem csak az interpretációs, hanem a választott prezentálási technika is hozzájárul ahhoz, hogy inkább tan-, illetve kézikönyvnek, mint eszmetörténeti monográfiának érzi az ember e munkát. Mert ha szeretne utánalapozni valaminek, szócikként olvassa a szövegeket, kimondottan előnyös, ami egy monolit műnél hátrány.
A könyv kapcsán felmerül: lehet-e egyáltalán eszmetörténetnek nevezni egy munkát, ahol a szerző még oly koherens szemlélet alapján is úgy mutatja be a huszadik század közepéig megfogalmazott gondolatokat, nézeteket, hogy nem taglalja szisztematikusan szorosabban vett tárgyát, a zsidókérdést; az előszó néhány bekezdését nem számítva nem fejti ki, pusztán kritikai megjegyzésekkel érzékelteti a maga álláspontját; nem kíván tudomást venni az általa elemzett művekben fellelhető nézetek hatalmas irodalmáról? Ebben a munkában az értelmezési kereteket ugyanis a szerző személyes álláspontján túl nem a mai ismeretek, hanem a bemutatott, 1945 előtti megnyilatkozások jelölik ki – talán abból kiindulva, hogy itt minden a maga belső logikájában, történetiségében kerül bemutatásra.
Az természetesen érdem, amit Gyurgyák vállalt, hogy nem, illetve alig hivatkozik másodlagos irodalomra, szinte kizárólag eredeti forrásokból dolgozott. Arra azonban nehéz magyarázatot találni, hogy mások eszmetörténeti, illetve a tárgy szempontjából fontos egyéb munkáit miért nem használja. Nem komoly az a lehetséges, bár le nem írt magyarázat, hogy az elmúlt évtizedek irodalma a szerző által a műve határvonalának tekintett időpont (némi rátartással 1945) után keletkezett, s így az utólagos ismeretek alkalmazása sértené a történetiséget. Gyurgyák sem úgy olvassa például a tizenkilencedik századi antiszemita szerzőket vagy a konzervatív antiszemitának nevezett Teleki Pált, mintha nem látná a történet végén Auschwitzot. De amikor az asszimiláció kudarcáról ír, akkor sem marad pusztán a könyve keretéül választott korszak ismeretein belül.
Az elkészült kézirat 2001. március eleji nyilvános vitáján kritikusai meggyőzték – olvasható az előszóban –, hogy az asszimilációval kapcsolatos álláspontját külön is fejtse ki. A beolvadásról vallottakra érdemes még külön is visszatérni. De a könyv ismeretében úgy érzi az olvasó: szerencsés lett volna egy terjedelmesebb bevezetőt írni, ahol részletesen esik szó a zsidókérdés vizsgálatának lehetséges aspektusairól, s a szerző is tételesen kifejti véleményét. Egy ilyen tanulmány valószínűleg inkább összetartotta, mintsem szétfeszítette volna a munka kereteit.
Érti és elfogadja az olvasó az előszó néhány sorát, hogy Gyurgyák a munka befejezése után sem tud biztos választ adni arra a kérdésre, hogy miért volt olyan erős az antiszemitizmus a magyar társadalomban, mi hatott inkább, a zsigerinek nevezett vagy a magyarság féltéséből fakadó zsidógyűlölet, miért tartják itt még a negyedik nemzedék után is számon a zsidó származást. Elhiszi azt is, hogy a nemzetközi kitekintés szétfeszítette volna a mű kereteit. De a zsidókérdés eszmetörténete aligha képzelhető el mondjuk a nem zsidókban a zsidókról kialakult sztereotípiák vagy az ismertebb antiszemitizmus-magyarázatok bemutatása nélkül – ha másért nem, hogy világos legyen, a taglalt művek fantáziája mennyire szokványos vagy éppen nem az.
Talán érdemes lett volna a hiányolt bevezetőben összefoglalóan írni olyasmiről, hogy a középkori antiszemitizmus döntően vallási, részben misztikus eredetű volt, s mi maradt meg ebből a modern világban, mennyire használták eszközként (mondjuk a tiszaeszlári vérvádnál), és mennyire hitték. Lehetett volna beszélni a szekularizáció és az emancipáció, illetve az asszimiláció összefüggéseiről – amiről a jelen keretek között lényegében nem esik szó. Ha eszmetörténetről van szó, akkor aligha nélkülözhető egy a pusztán zsigeri és a magyarságféltő antiszemitizmust megkülönböztetőnél árnyaltabb tipológiát is nyújtani, már csak azért is, mert az irányzatokat taglaló fejezeteknél felvonulnak például a politikai, a gazdasági motivációjú pragmatikus és a – mondjuk így – “tudományos” zsidóellenesek is.
Egy bevezető dolgozatban taglalandó lehetséges témák közül az előzetes kritikák nyomán a szerző csak az asszimilációról szóló nézeteit foglalja össze. Nem kérdéses, igaz az állítás, hogy illúziónak bizonyult a tizenkilencedik századi elképzelés, miszerint a polgári jogegyenlőség megteremtése nyomán a zsidóság beolvadni kívánó része mózeshitű magyarrá változik. De itt tényleg érdemes szétválasztani az utólagos tudást az egykoritól. Így túlságosan kategorikus a kijelentés: “a csoportos asszimiláció gondolata a modern korban, tehát a nacionalizmus megjelenése után eleve lehetetlent kívánt, így az egész konstrukció illúziókra épült”. Felmerül: létezett valaha olyan társadalmi, politikai vízió, amelyről nem mondható el, hogy ideális normákra, utópiákra épült, és amelyik teljességében megvalósult? Nem számoltak azzal, amit nem tudtak, a logikusnak látszó lehetőséget kívánatosnak és megvalósíthatónak tekintették – így szokott ez lenni.
Gyurgyák tudja, hogy az emancipációt biztosító tizenkilencedik századi liberalizmus, a soknemzetiségű Magyarország nemzetképe jelentősen különbözött a későbbitől, és hogy a liberális nemzetállam hívei csak fokozatosan szembesültek az idea belső ellentmondásaival. Mert a jogegyenlőség önmagában nem törölhette el a társadalmi csoportok s az egyes emberek előéletének, történetének, hagyományainak, emlékezetének, kultúrájának különbségeit, miközben jelentős érdeksérelmeket is okozott. Így az egységes nemzetállamon belül természetesen nem hozta létre a homogén nemzetet.
A szerző különbséget tesz egyéni és csoportos asszimiláció között, mondván az előbbi sikertelen, az utóbbi lehetséges. Nem túl kontúros kategóriák. Milyen tömegű egyéni beolvadás után lehetne már csoportos sikerről beszélni?
Egy Szabó István történésztől átvett definícióval Gyurgyák szerint a beolvadás akkor befejezett, vagyis sikeres, “ha az asszimilált minden fenntartás nélkül átvette az új népiség tudatát, s az elveszített népiség már oly közömbös számára, mint bármely más idegen népiség”. Miután ez a helyzet nem jött létre – így a szerző –, a hazai zsidóság asszimilációja sikertelen. Ami lezajlott – mondja –, az akkulturizáció, kulturális hasonulás. Ez utóbbit, mivel a beolvadás a kvantifikálható mutatók szerint megtörtént (nincs lakóhelyi, iskolai, kulturális, politikai, munka szerinti szegregáció), egyetlen – igaz, lényeges – elem választja el az asszimilációtól: az, hogy a társadalom ki tudja, mekkora része számon tartja, hogy ki zsidó származású, illetve az utóbbiak ugyancsak nem ismert hányada, miközben magyarnak vallja magát, zsidó identitással is rendelkezik.
De miért kellene a szerző által illúziónak nevezett tizenkilencedik századi asszimilációs elképzelést és a beolvadás imént idézett meghatározását etalonnak tekinteni? Egyáltalán, ebben az összefüggésben az ember nem is tud mit kezdeni a siker/sikertelen kifejezéssel. Valóban akkor lenne sikeres a történet, ha nem egészen százötven év alatt megtörtént volna a nyom nélküli asszimiláció?
Ha visszatekintve a mából azt látnánk, hogy a zsidóság számára léteztek a beolvadási szándékkal szemben egyértelműen jó vagy csak jobbnak mondható alternatívák, ha azt hinnénk esetleg, hogy az antiszemitizmust, a holokausztot az asszimiláció idézte elő, akkor lenne értelme a sikertelenség kifejezést használni. De jobb, sikeresebb választás volt disszimiláns zsidóként átélni a 20. századot Kelet- vagy Kelet-Közép-Európában? A cionista cél megvalósulásával izraeli zsidónak lenni felhőtlen üdvtörténet?
Nem lehet, hogy azt kell tudomásul venni, amit Gyurgyák is tud, csak némelykor figyelmen kívül hagy, hogy ugyanis nincs a zsidó, s nincs a sikeres megoldás? Nem kudarc a kettős identitás vállalása, miként a régi kötelékek teljes feledése, és persze az sem, hogy vannak, akik zsidóként identifikálják magukat. Önmagában még az sem probléma, ha a társadalom egy része a negyedik generációnál is számon tartja, ki zsidó származású – ha ehhez nem társul antiszemita felhang és a hit, hogy a magyar zsidóság holokausztja mások, nem a magyarság tragédiája, s ha a mindezek elleni fellépés nem marad zsidó ügy.
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris. 788 oldal, 4200 forint.Almási Miklós
Nem szép dolog egy nagyszerű filozófiai monográfiából kimazsolázni valami intim apróságot, és azon csámcsogni, de nem tudom megállni: e két ember szerelmi kapcsolata már rég izgatott, sokféle hír kerengett, most végre (majdnem) pontos a történet, jóllehet Rüdiger Safranski írói vénáját dicséri, hogy hűvös tárgyszerűséggel mondja el belőle azt, ami elmondható. (Így is jellemző, hogy Heidegger-könyve megjelenése után titkosították Hanna és Martin levelezését, majd ismét szabaddá tették – mindkét gesztus végül is érthető: modern voyeurködés ez is, beleturkálni két ember intim viszonyába…) Még a filozófiatörténészek is kíváncsi törzset alkotnak. (Mára már kiadták a levelezést, és legalább három regény [?] szól e szerelemrîl…) Igaz, pár évnyi dokumentum hiányzik a levél és egyebek gyűjteményéből. Érzékeny történet, 20. századi abszurd, és megfejthetetlen.
Nézzük a tényeket. Heidegger Marburgban, még a Lét és idő előtt, talán már dolgozik rajta, előadásai – Arisztotelész, Platón, ontológia – híresek voltak, vonzotta a hallgatókat. 1924-et írunk, a magántanár harmincöt éves, nős (antiszemita feleség), két fia van. Ekkor érkezik Berlinből egy tizennyolc éves feltűnő jelenség: Hanna Arendt, a “zöld nő”, ahogy a diákok nevezték – többnyire zöld színű kosztümjei miatt. Tehetős, asszimilálódott königsbergi családból jött, fantasztikus tudással és tehetséggel. Már gimnazista korában görög diákköre volt, több nyelven olvasott, magántanuló lett, gyorsítottan végzett a kötelezőkkel. Marburgba Rudolf Bultmann professzor miatt jött (teológia, filozófia), aki ugyancsak híres és népszerű tanár volt, szemináriumain Hanna pillanatok alatt átvette a főszerepet. (Safranski írja, hogy kikötötte: a vitákban nem hangozhat el antiszemita megjegyzés, amit Bultmann kedves segítőkészséggel, némi iróniával elfogadott.)
És akkor: a bűvölő. Hanna beült Martin órájára, vagy elment hozzá konzultálni, nem tudom, lényeg az, hogy már az első találkozáskor a hatása alá került, az egyébként slágfertig lánynak csak igenre és nemre tellett… Padlásszobát bérelt, pár hónap múlva itt találkozik a professzorral, a korkülönbség (tizenhét év) nem sokat játszik. A randevúk titkosak, jelek mennek-jönnek, kisváros, tanár-diák viszony – szóval Martin nagyon óvatos, és Hanna mindenben alárendeli magát a játékszabályoknak.
Ami már itt fura: a parancsoláshoz szokott lány, abszolút önálló karakter, itt úgy viselkedik, mint valami médium a hipnotizőr előtt. Egy vagy két év – Safranski bizonytalan – pereg le a padlásszobában, de a szenvedély hihetetlen erejű: erotikusan és intellektuálisan, a kettő egymást tüzelve. Itt a másik rejtély: ez a szfinx vagy idol – mármint Heidegger – olyan szerelmes lett, mint az ágyú. (“A démon szállt meg…”, írja e viszonyról oly ritka dokumentumai egyikében barátjának.) Próbálom elképzelni. Óráin tán már részletek hangzanak el a Daseinről, a tulajdonképpeniségről, az önmegértés csapdáiról – a szó elvont, a stílus fennkölt, a német nyelv hihetetlen forradalma árán. Aztán snitt, kis utca – este? délben? –, somforda a lépcsőházban. Guten Tag, Herr Professor, mondja a küszöböt szidolozó vicéné, mire gőgös (rémült?) ’Tag (morgás) a válaszféle. Na mindegy. És aztán a karok, a szenvedély – bajusz? –, utána pedig filozófia. Mert Martin szerint Hanna az egyetlen, aki igazán megérti bölcseletét. És ez bizony így van: akkor kevesen voltak, akik tudták, mi ez az egész egzisztencia meg fundamentálontológia, bár volt már Husserl, meg a kor kedvelte is a homályos filozófiákat, de Heidegger akkor sem volt könnyed olvasmány. Hanna értette, későbbi politikaelméleti, filozófiai munkái erről tanúskodnak: ő fordította le e világira a túlvilági tant. (A Vita activa, A totalitarizmus gyökerei stb. tele vannak filozófiai exkurzussal – az eredet tagadhatatlan.) S hogy ő volt az egyetlen, aki tudta, miről van szó, az egyben a kor kritikája is. A Mester mondta…
Mondjuk, 1925-ben vagyunk, Safranski szerint Heidegger fél a lebukástól, és ő kéri meg a lányt, hogy költözzön más városba: minden marad a régiben, csak ne itt a kollégák, diákok szeme láttára. Így lesz Heidelberg a város, és Karl Jaspers a tanár. (Zárójelben: ő a nagy ellenfél, Heidegger és Jaspers között valami fura “Hassliebe” volt, az utóbbi az előbbit utálta, de nagyra tartotta. Ld. Notizen zu Martin Heidegger c., barátjáról vezetett naplóját, cédulagyűjteményét.)
Innen már bonyolultabb az ügy. Ez a briliáns eszű lány egyre jobban belegabalyodik e fura viszonyba. Nem lehet nem látnia, hogy a professzornak jobboldali vonzalmai vannak, hogy a kör, amiben él, antiszemita. Egyik variáns szerint ő, Hanna mondja fel a viszonyt, költözik (menekül) el: végleg le akarja építeni a bűvölőt. Más viszonyai lesznek, de Martin füttyent egyet – “megyek Svájcba, legyél az állomáson” –, és a lány ott van. Miről beszélgetnek? Heideggert nem érdekli, mit ír/gondol Hanna, neki a nő kell, igaz, ő se tud szabadulni (a szerelemtől?, a “démontól”?, a szenvedélytől? – ki tudja…). Lábjegyzet: Hanna – már a háború után – elküldi neki angolul megjelent könyvét, Heidegger azt válaszolja, nem bírja a nyelvet, ezért a felesége fogja olvasni. Hát ilyen…
Már nem a marburgi szép napokban járunk, Heidegger Freiburgban profeszszor, a kötelék azonban nem szakad, Hanna nem képes szabadulni: ebben a viszonyban Martin osztja a lapokat: nem érdeklik az egyéb szeretők, Hanna menekülési kísérletei, szakításai, csak jöjjön. És jön…
Közben persze haladunk 33 felé. (Jaspers szerint már 33 elején kérdezte tőle, mi lenne, ha belépne a pártba; más dokumentumok szerint 30-ban már elismerően prelegált hallgatóinak a párt történelmi tetteiről…) És akkor Hanna. Lehetetlen, hogy nem sejtette-látta volna Martin másik arcát. Aztán 33-ban – üggyel bajjal – emigrál, Csehszlovákia, Párizs, végül Amerika – szünet. És most jön a nagy talány: mindaz a szörnyűség, amit Hannának a háború, a holokauszt hozott, nem tudta kimosni a férfit. Safranski írja, hogy amikor 50-ben átjön Németországba, még mindig fél találkozni Martinnal, azon töpreng, hogy vajon képes lesz-e kivonni magát hatása alól. (Így ír barátnőjének egy levélben. Ez is fennmaradt: rémes. A voyeurök mindenütt. Még e lapokon én is…)
És nem volt képes. Igaz, a szerelem már múlt, de a hatás megmaradt. Elítéli Martint a nácizmus alatti balhéiért, de segíti tisztára mosni. (Egyébként Jaspers is keményen lép fel 45–46-ban, aztán ugyanő segítené vissza.) Safranski most bemutatja azokat a dokumentumokat, melyek szerint 40 felé a rendőrség már figyelte a professzort. (Közfelfogás szerint 34/35-ben ábrándul ki a hitlerájból…)
Ki ez a démon? Hanna később úgy magyarázza, hogy világon kívüli ember, fogalma se volt a politikáról, de a kor legnagyobb gondolkodója. Egyébként is más a személyes, és más a politikai dimenzió. Ami – teoretikus írásban – stimmel. De az ágyban? Testközelből érezni ezt a jéghideg tartózkodást, elzárkózást maga a gyötrelem lehetett. Vagy ott/akkor Martin felfüggesztette (“zárójelbe tette”) a zsidó nővel szembeni tudattalan aggályait? Vagy: a szenvedély gyîz? Safranski említi Hanna Arendt Rachel Varnhagenről, a romantika nagyszerű figurájáról írott dolgozatát: ragyogó intellektus, berlini szalonját körülrajongják, ott nyüzsög a kor értelmisége, főnemessége, tisztikarának krémje, akkor (1806 körül) pár évig nem volt baj, hogy zsidó, a szalon Berlin egyik centruma lehetett. A lány pedig – aki vitte ezt a házat – szerelmes a nála fiatalabb August von Finkenstein grófba. De a porosz junkernek esze ágában sincs feleségül venni. Na de kérem…! Hát valahogy így érezhetett Hanna is, mondja Safranski. Igaz, nem gondolja, hogy Heideggernek fel lett volna téve a kérdés, hogy válaszszon a feleség és a kedves között. De talán Hanna fejében mégiscsak megfordult ez a gondolat, ha nem is házasság erejéig, de a nyílt vállalásig, mint ahogy azt a Varnhagen-történet sejtetné. A Rachel Varnhagen-parabola azonban később íródik, az továbbra is rejtvény, mi lehetett ott, akkor 24 és 33 között lélekben, fejben, szellemben, testben – ahogy a könyv sejteni engedi, Martin halálra gyötörte. És egyébként?
Az már az én hipotézisem, hogy Heidegger e viszonyból jelentős filozófiai impulzusokat kapott. Itt van pl. a “Selbstvergessenheit” (önelfelejtés), rosszmájúan azt gondolom, hogy ott a padlásszobában a szerelem csúcspontján élte át, fordította németre és filozófiára ezt az élményt. De így lehet ez – nem sok túlzással – néhány másik fogalmát illetően is: a “kedvéért-valóságot” (Worum-willen), az “igazság mint feltárultság”-ot (Erschlossenheit) sőt a “tulajdonképpeniség”-et (Eigentlichkeit) is itt tapasztalhatta meg. (Odahaza meg mondjuk a “kéznéllevőséget” [Vorhandenheit, Zuhandenheit]: rosszindulatú vagyok…) Az az izgalmas az egészben – és ez a szerelmi história így válik filozófiailag is érdekessé –, hogy azoknak a fogalmaknak egy része, amelyek átszövik első korszakának nagy művét, sejtelmem szerint itt, a padlásszobában születtek, vagy legalábbis itt lettek az öntapasztalás próbái. Igaz, e fogalmak többsége a köznapi lét alacsonyabb szintjét jellemzi, de hát azt is ki kellett próbálni… Bármint van is: Hanna bele van szőve a főműbe: hiszen e szerelem alatt íródott a Lét és idő – bár alapjai már korábban készen álltak. Nélküle, szerelmének lenyomata, szellemének érintése nélkül száraz-üres olvasmány, (csak fil.tört.) lenne ez az alapmű.
Amit voltaképp meg is köszönhetett volna Hannának – valamikor. Mert később, mondjuk a hatvanas években azért ismét összejártak. Safranski szerint Heidegger erőltette, hogy feleségével is összeismerkedjen – hát stílusa, az nem volt –, képzeld, milyen lehetett Elfridének ezt a többszörösen gyűlölt asszonyt a házában fogadnia. (Amerikai, győztesek embere, zsidó, a férj szeretője stb.) De amúgy egyike volt azoknak, akik Heidegger amerikai elfogadottságát egyengették, meg egyáltalán, ő is segített elindítani azt a Heidegger-kultuszt, ami a hatvanas-hetvenes évek fordulójától indult. Ő meg bele se nézett Hanna irományaiba. (Mondják: még Gadamer írásait se nagyon csípte. De hát a zsenik – mint emberek – elviselhetetlenek.)
Rüdiger Safranski: Egy némethoni mester. Heidegger és kora. Fordította Rácz Péter, Schein Gábor, Tatár Sándor. Budapest, 2001, Európa. 683 oldal, 3500 forint.