Hová lesztek, utak, becses bűvöletek,
Csak rátok gondolok: testem-lelkem beteg,
Bizony, ugyanaz ez, hogy belérozzanok,
Amiért a szívem még nemrég dobogott.
Úgy repesett érte, egyre kérte-kérte,
Alig várta, mi jön, sietett elébe,
Talán túl sokszor is koccantak így össze,
Túl sokszor mondhatták egymásnak: “Te böszme…!”
Kedves “jöszte”-hívás helyett ezt mondhatták,
Így elégelték meg egymásnak illatját,
Ráomlott a vágyra szépséges valója,
Ahogy a pokrócot dobják a vak lóra,
A megsántult lóra a ködös kanyarban.
A tű szisszenése, a dörej a dallam,
És a ló lelke száll, csak a halál kaszál,
Nem nyerhet őrajta bukméker soha már.
Mint e ló dolgában a Nagy Könyv becsukva,
Így érzem én, kedvem jó kedvét kifújta,
Megmaradt kedvemnek csak úti rossz kedvem,
Nem biztat ez arra, hogy fölkerekedjem.
Nekikeseredni sincs miért, megvagyok,
Ha nem vagytok helyben, máshol ne várjatok,
Tőlem itt se nagyot.
Talán előtört valami
másik énem vagy jellegem,
vagy mint kabát, elhordani,
és föl se kellett öltenem,
nem holmi hirtelen felötlő
nézet, de velem-nőtt felöltő,
épp csak látni nem lehetett,
vagy épp hogy mindent elfedett:
nagyon is. S így nincs, hogy “nagyon”,
így nincs, hogy “sok fejtegetés”,
nincs “elméleti vonzalom”,
“eltársalgás”, nincs “napra kész
…”, ez az, hogy csak “micsoda is”,
ez van, csepp rácsodálkozás
arra, amit akárki más
művel, elméletez – a kis
és nagyobb szükségek jegyében;
s ily jegy híján én bliccelek,
elpotyázom az élet-érdem
mindenféle elvárt, bevett
– s önhasznú! – szokását, amit
el is várnának, és jutalma
lenne, és akár ha egy alma,
mellyel derekasságait
díjazzák ily-oly illetőnek,
és nemcsak beígért előleg,
nem pótlólagos küzdelem
“aztán”, hogy azért meglegyen,
amiért is bármit csináltál,
nem, új jellegem itt a háznál,
itt a kéznél, épp csak hogy e
ház üresen kong, és keze
akármi adományozónak
szín üres, legföljebb vigyor
villog rád vonalaiból,
odacsiccsen valami jóslat:
hogy rájöttél valamire,
de változást többé ne várj,
két felöltőszárnyat kitárj,
angyalnak röppentél ide,
azt hitted, és mi lett a vége,
beragadtál a közepébe,
lelkedre béke sose szállhat,
ahogy te se hetedhatárnak,
csak megtöröld sáros cipőd,
orrod, igazgasd el a sapkád,
kinőtted, de ő is kinőtt:
a világ –! többé nem mereszt rád
ámuló szemet, az unottak
közt ácsoroghatsz órahosszat,
egymagadban elücsöröghetsz,
összegyűrt papírral zöröghetsz,
zsörtölődhetsz olyasmiken,
hogy legjobban magad unod,
berúgsz, rossz kedved lerugod,
cigarettázgatsz fél-szeren,
csak elfanyarít-büdösít,
így érzed. És folytatható.
És ez maradt, kopár való,
és itt rekedtél meg, csak itt,
ha dohogsz, csak dohszagod árad,
magadnak is áporodott
a baj-soroló állapot,
fájás, mely bármikor beállhat,
de az ördögnek még kevés:
“Hordd el magad!” S perlekedés
indul, és leng koszos kabátszárny,
árnya meghúz egy bérkaszárnyán,
érdekes sétáid során.
Előtört valami, no lám,
ilyesmi az. Nincs változás, jó,
de az is egyformának látszó,
ami jöhet, és ez már nagy baj,
némi baj, kis baj, állj meg itt,
ne próbálkozz már szárnyaiddal,
ne vakarászd a tollaid,
leáll az angyalság veled, mint
a kimerülő Duracellel
a szerkentyű. Valaki csettint,
Valaki, utolsó hiteddel
elképzeled még létezését,
csak úgy… épp hogy csak egy kevéskét…
aztán ő se. Csak hogy a járda,
a piacok egyhangúsága,
hidegen bedobott borok,
a lefogyás, hogy feladod,
hogy akarod, pár kopott nadrág
nosztalgiája, ezt akarnád
valóságnak, méredzkedel,
csak nem tudod, hol mérted el,
hol lett volna a válaszút,
már semmi nem akarja: tudd,
nem, már ezt sem akarja semmi,
működő agyad egyre kattog,
de már olyan nehéz akarnod,
főleg hogy valahova menni;
nem tesz semmit. Kis tagolódás
jön még, bár megerőltető,
az lesz, és ugyanúgy, ahogy más,
lesz ez: VOLT TANDORI DEZSŐ.
1
Aufstehen. Szikrát szórt a reggel,
S mit láttam? Színeváltozást.
Nemes rabom, az Üszökember,
Elhagyta pincegádorát –
Enyém, csekély kilencvenezred-
Magával, lelke vert seregnek;
Útfélre lökve technikát,
Szárnyfedezete retirált
Szilikátgyártól Cáricáig;
Csőd-tablót szántott új retus,
Ám én, a Tányérképű Rusz,
Kit hívebb szívverés irányít,
Fölmorzsolhattam estelig
Dis hívatlan vendégeit.
2
Kopf nieder, vágómarhacsorda!
Hány tekervényes bélcsatorna
Aszott össze november óta?
Hibás körzőív, szuverén
Akarat téves földtekén,
S egy gránátbiztos szuterén;
Csontkamrákból Walhalla-páholy,
Csődgondozásból élni mától,
Földtől a csarnokablakig
Hullarézsű nyújtózkodik,
Élőerőből tompa körgát,
S megvillan bévül egy vörös stráf
Und überall das gleiche Bild,
Hány mesterséges sziklaszirt –
3
Elfüggönyzött hálószobája
Mélyén tükör után kutat,
S a mákostésztaszínű fürtök
Csapzott csomóit csontfogak
Aprítják. Zsebkést rak a pultra.
Ilcsenko mosolyog. Nyi núzsna.
………………………………
………………………………
4
Szignálja saját kezü művét
Ő, Paulus, sajátkezüleg.
Köztérből gyúrt, dérlepte dűnék
Lejtője – magánterület,
S az alany szűzbeszéde – ünnep,
Tárgy, ha alannyá nemesülhet,
Megilleti az irgalom,
És reám háramlik haszon:
Magányos zéró ront le törvényt,
Szolgál értékes nullaként
Ádventbe-vetett költeményt;51
Hazátlanságba züllik önként,
De a föld színén lel helyet:
Még világossággá lehet.
5
Fényforgácsok söprik az éjben
A havat: kocsikaraván.
Paulus fejet hajt, hogy beférjen
Az apró izba ajtaján.
Motozás nyűge, az utolsó.
– Azt hiszik, holmi körömolló
tiszt markában fegyver lehet?! –
Schmidt hergeli emberemet:
– Csakis személyes adatokra
Szorítkozz! – Nagy ég: tegezés!
Vert hadban Schmidt a szem s a kéz,
Beszédes pertu: hab a torta
Ormán, ha mindez színigaz,
S nem enkávédés sírirat –
6
Megneszülvén: központi részek,
A csonka Traktorgyár: kitart.
– Azonnali fegyverletételt… –
“Uram, független tisztikart
Miként győzhetnék meg fogolyként?”
– Fölös vérontás vaskeresztjét… –
“Hangsúlyozom, hogy nincsenek
Alám rendelve.” – Híre megy
A kapitu… – “Rajtaütéssel
Ejtettek foglyul!” – Bakafánt! –
A tűzbe bámul. Ajka ráng.
Voronov jószóval mit sem ér el.
Örvendj, defenzív tartalék!
Negyvennyolc óra haladék.
7
Az éjféli kihallgatáson
A törzs faházában maradt
Egy nikkel öngyújtó. Gyanítom,
Rendkívül értékes darab:
Kattintasz, s egy ördögfejecske
Ugrik elő belőle. Persze,
Kézen-közön nyoma veszett.
Találgattuk, kié lehet.
Másik bolygó kegytárgya, ordít
Róla. Mondják, egy atamán
Látta Voronov asztalán…
Ki sírt utána? Persze hogy Schmidt.
Ördög vigye a krampuszát!
Majd kap szűzdohányt és gyufát.
8
Szebb égitestről drága holmik!
Sofőrje előtt domborít
Hősöm, akinek rángatózik
Arca – álltól a homlokig –,
Esszét rögtönöz, tárgy: mahorka,
S letaglóz váratlan sziporka.
“Ha sugaras levélzetét
Idézem, sejtem szépnevét…
Tudom már. Lythacea-féle52
Ülő, keskenylándzsás levél
S tömött, bíbor virágfüzér:
Mocsárrét-társulás füzénye!
Bár lápkörnyéki származék,
Nikotint rejt, s ez épp elég.”
9
Ha följebbvaló és alantas
Harangozza holthíredet,
Akolszáj nyílik, van hol alhass,
Koszt-kvártély-védőőrizet,
Durrognak zsákmányolt rakéták
– Fakó egen türkiz kométák –,
S a görögtűzre odaát
Választ öreg gramofon ád,
Nótára, marsra ropja táncát
Sok elgyalázott lábbeli,
Hol féktelen, hol hádeszi
A dal, szenvedélyes tirádák,
De mindig b-moll! ettől oly
Megátalkodottan komoly.
10
Cárica cakkját követve
A búcsújáró körmenet
Átszeli fagyban, szédelegve
A tegnap strázsált körzetet,
Lövés dörren, visszhangzik ismét
A szurdok (eldőlsz, nincs segítség),
A Vén Tengerész kínpadát
Barangolják be páriák,
Havat zabálnának marokszám,
Bár tenger – inni korty sehol,
Húgysárga jégmező, Seól
…………………………
…………………………
11
A bőr alatt a belső szervek
Körül alig van zsírszövet
Vizenyős kocsonyaszerű
Massza a megnyitott belekben
Halványka cavum abdominis
Vörös és sárga csontvelő
Helyett üveges reszkető
Zselé. A máj az persze duzzadt
Nem úgy a szív mely rozsdabarna
Jobb kamrája s jobb pitvara
Nagyon kitágult… Mint az aggok!
Frontstressz, hőveszteség s az éhkopp,
Vének végpercét szörnyüképp
Idézi gumrákbéli kép.
12
Végy hát egy eszményi kadávert
Ne pöttyözzék tífusz ragyái
Legyen mályvaszínű fagyásos
Abból szelj vékony szeletet
És lassú tűzön főzd puhára
S úgy kínáld körbe “tevehús”
TEVÉT mondj fiam ez a lényeg
Az átlagszürkétől elüt majd
Pirospozsgáid ritka foltja
De te csak híven add a bambát
Ajándék árnyalatnyi bőrpír
Kend hagymázra maláriára
Ha foglárok előcibálnak
Nehogy rád fogják kannibál vagy
Jegyzetek
51
Ádventbe vetett költeményt: a megírás idejére utal, jelesül 2000 decemberére.52
Lásd a füzény-motívumot Theodor Plievier-nél (Stalingrad, Berlin, 1945).A Paulus c. verses regény részlete.