Részlet a Szakbarbárok (magyar Rapszódia) c. regényből.
pina, csöcs, ragacsos zsíros haj…
Álmomban rosszul ébredtem, mondta Kerkó Jani, a kondás, a falu félkegyelműnek tartott kondása, olyan rosszul, mint ahogyan a valóságban is szoktam. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én álmomban ugyanolyan jól, vagy talán még jobban is érzem a szagokat, mint a valóságban. De nemcsak a szagokat, hanem az ízeket és az érzéseket is, a fájdalmat, a borzongást, az éhséget vagy egyáltalán valaminek a meglétét vagy éppen a hiányát.
Azt álmodtam, hogy rosszul ébredtem. Valami súlyos dunyha borult rám, olyan súlyos, hogy moccanni sem tudtam. A dunyha alatt különös illat terjengett, a fokhagymának, az izzadó asszonyi testnek és annak a jó másnapos cefrés fingnak a keveréke. Émelyítő, tömény és fullasztó volt. Megpróbáltam lerúgni magamról a dunyhát, hogy levegőhöz juthassak, de nem sikerült, olyan volt, mintha valaki vagy valakik rajtam ülnének és nyomnának vissza, vissza abba a fojtó gőzbe, mert izzadtságomból és fújtatásomból mintha forró gőzben lettem volna már, szóval nyomtak vissza, mintha csak azt akarták volna, hogy fulladjak meg, leheljem ki a lelkemet. Elkezdtem tapogatózni, és puha húst éreztem. Tapogatóztam tovább, pina, csöcs, ragacsos zsíros haj. Nem volt kétséges, egy asszony feküdt mellettem, csöcsének és seggének méreteinél fogva igen termetes lehetett.
Nem tudom, mikor, kitől és mi által halhatott meg az asszony, de amikor én kibújtam mellőle, már jéghideg volt, csak ahol valószínűleg alvás közben, vagyis álmomban való alvás közben hozzá érhettem, a tomporánál volt egy kicsit ellazulva. Amúgy merev volt a hulla. Nem ismertem, még sohasem láttam, mint ahogy a szobát sem, ahol aludtunk, vagyis ahol álmomban találtam magam. Lehúztam róla a dunyhát, nagy fehér teste ott terpeszkedett az ágyon. Nem volt rajta ruha, se hálóing, se semmi.
A sarokban vaskályha állt, hideg volt, mint a nő teste. Valahonnan meleg áradt, s ez a fojtogató szaggal együtt elviselhetetlen volt. Kuncogást hallottam, mint amikor a gyermekek osztják meg maguk között féltett titkukat. Körülnéztem, a szobában nem volt senki, csak az ágy fölött a falon gubbasztott egy szentképen négy kis angyal. Hideg volt, mégis izzadt a fal, apró mészcseppek gördültek alá, egymásnak ütközve és egyesülve, aztán egy apró rücskön fennakadva és különválva, gördültek lefelé a mészcseppek, és amikor a hideg döngölt padlóra értek, sisteregve olvadtak be a vörösre festett agyagba.
Kinyitottam az ajtót, jeges fuvallat csapta meg arcom. Ropogó friss hóra léptem ki. A ház, ami előtt álltam, egy hegyoldalon volt, ösvény indult el előle, nem messze a fák között eltűnt, aztán lejjebb, már a völgy vízmosta, ember irtotta tisztásain újból előtűnt. A hold fényes sarlója ezüstöt hintett a tájra, olyan szép és valódi volt minden, mint egy képeslapon.
Lent a völgyben egy férfit pillantottam meg, a vállán valami zsákszerűt cipelt. Elég súlyos lehetett az a valami, mert meg-megállt, és rugózva egyet megigazította terhét, aztán imbolygó léptekkel ment tovább.
jöjjön a kétely, a borzalom és a fájdalom…
Nem tudom, önök hogy vannak vele, folytatta a kondás, ujjaival a pálinkás pohár száján körözve, de én az álmaimban iszonyatosan kíváncsi vagyok, minden érdekel s mindennek az oka, s talán ez a kíváncsiság lehet az, amit nem néz jó szemmel az én jó édes Istenem, hogy mindenbe beleütöm az orromat, de hát ha az életben már nem, akkor az álmomban mért ne lehetne.
Az ágyban fekvő hullával nem tudtam mit kezdeni, de szerettem volna tudni, hogy került oda, s egyáltalán mi közöm van nekem hozzá, ki ő, ki ölte meg, hogyan kerültem ebbe a házba, miként kerültem vele egy ágyba, s ha már, akkor hogyan lehet az, hogy ő mezítelenül volt, én meg az ünneplő ruhámban. Valami azt súgta, hogy annak a férfinak ott lenn a völgyben lehet valami köze az ágyban talált nőhöz, s nekem követnem kell őt, s fény derül a titokra.
A Jóisten ezt a hegyi tájat mintha az álmaimhoz találta volna ki. Persze mért ne tehette volna, hiszen bizonyos, hogy az álmokat is ő találja ki, ő küldi reám, s mintha az ilyen nyugodt, csendes, szép álomrészek, mint ez az erdei séta is csak azért lennének, hogy mámorosan élvezzem, hogy elmerüljek benne, s aztán jöjjön a kétely, a borzalom és a fájdalom.
Követtem a férfit, úgy, hogy ha megfordul, még véletlenül se láthasson meg. Nekem se kellett látnom, hiszen elég volt, ha a hóban kirajzolódó lábnyomaiba léptem. Egy idő múlva megnyúltak a nyomok, egyre nagyobbakat kellett lépnem, talán futni kezdhetett a férfi. Ahogy haladtunk lefelé az erdei úton, úgy vált egyre ismerősebbé a táj, egy-egy fáról, kiszögellésről, patakon átvezető hídról, hegyoldalról úgy véltem, már láttam valahol. Már nekem is olyan szaporán kellett vennem lépteimet, ha nem akartam, hogy elessek a hóban, hogy szinte már én is futottam. Egy csalitos előtt álltam meg lihegve, ahonnan annak idején annyit leskelődtem, innen néztük a Gulyakútban fürdőző lányokat. S valóban ott volt előttem a Gulyakút, a hatalmas ököritató vályú előtt ott szöszmötölt valamit a férfi.
Nem tudom, létezik-e olyan, hogy álmában elalszik valaki, vagy csak úgy elpilled, hogy nem tudja, mi zajlik körülötte, de akár létezik, akár nem, valószínűleg elszunnyadhattam, mert amikor újra kinyitottam a szemem, már nem volt ott a férfi a kút előtt, s a távolban sem, amerre a pirkadatban szétnéztem, sehol sem láttam.
A vályú felett kékes láng terjengett, mintha egy nagy olajos uszadékfa égne a vízen, olyan volt.
Az asszony égett benne, az ismeretlen asszony, akivel az ágyban találtam magam. Nagy rózsás hálóing volt rajta, s mintha valami gyerekkuncogást hallottam volna, a rózsák mintha kicsi lángoló tündérekké változtak volna, ahogy beléjük kapott a láng. Kinyitotta az asszony a szemét, két lángoló kezével megfogta a vályú szélét, megpróbált felülni, s közben nézett, egyenesen a szemembe nézett, mintha segítségért kiáltana, hogy ne hagyjam ott, legalább most ne hagyjam.
Szörnyű látvány volt. Nem bírtam tovább.
a harmadik kupica pálinka…
A kocsmában olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett az égő nő testének ropogását. A kondás felhajtotta a harmadik kupica pálinkát is, aztán fogta a csattintós ostorát, és elindult a kijárat felé. Mielőtt kilépett volna, még a kocsmáros felé fordult, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, csak ennyit mondott: szörnyű látvány volt, én mondom neked, barátom, hogy tényleg szörnyű látvány volt, nem is bírtam tovább nézni. Lehet, hogy még most is ott fekszik a tetem az itatóvályúban. Mindenesetre reggel elhatároztam, hogy ma végére járok a dolognak. Ha törik, ha szakad ma végére járok a dolognak.
mintha tüzes mézzel kenegetnék…
Biztos, most már biztos, hogy a Jóisten rosszkedvében teremtette az alvást s még rosszabban az álmokat.
Kerkó János az ágyban ült, verejtéktől lucskos pizsamája a testéhez tapadt.
Apránként és nehezen vette a levegőt. Amikor beszívta, fájdalmat érzett, mintha tüzes mézzel kenegetnék a hörgőit, s mintha csuklana egyet, úgy tartotta bent néhány pillanatig, aztán zihálva és sípolva fújta ki, mint aki valami nagy tehertől szabadul meg éppen.
Furcsának találta, hogy itt ül az ágyban. Nem emlékezett, mikor és miért ülhetett fel. Szeme lassan megszokta a sötétet, s ahogy körülnézett, homályosan rajzolódtak ki a tárgyak körvonalai. Otthon vagyok, semmi kétség nem fér hozzá, otthon vagyok, állapította meg, s nagyot sóhajtott. Valami szuszogásfélét hallott maga mellől, a másik ágy felől, igen, az asszony volt az, az ő asszonya, semmi kétség nem fért hozzá, hogy az ő jó asszonyának törékeny vonalai rajzolódtak ki a takaró alól.
Csak ezek az álmok ne volnának, gondolta a férfi, csak ezek a furcsa különös álmok ne volnának.
édes kis szappanoperám…
Alszol, kérdezte az asszony, s mint aki választ se vár, szuszogott tovább.
A férfi nem válaszolt, már régen nem válaszolt az asszonynak ezekre a kérdéseire. Minek is válaszolt volna, hiszen nem másért voltak ezek a kérdések, mint hogy az asszony jelezze, itthon van, most már megnyugodhat, felébredt, és itthon van, a szuszogás meg azt jelezte, hogy csak nyugodtan tegye a dolgát, csak nehogy válaszoljon az ő kérdésére, s nehogy elkezdje mesélni az álmait. Elég, ha ő, a férje, Kerkó János, a falu kondása, a falu félkegyelműnek tartott kondása a kocsmában meséli el a történeteit, elég, ha ott meséli el ezeket a bolondos és szörnyű történeteket. Csak hagyja őt most már békén, eleget hallotta már, s elég neki hallgatnia azokat lent a faluban, ahol lépten-nyomon megállítják őt a csirkegyári asszonyok, hogy igaz-e mán az, amit a férjedurad mesélt hajnalban a kocsmában, igaz-é-e, hogy azok az angyalok ott lejtenek tüzes táncot a kályha peremén, és igazak-e azok a rémisztő tettek és gyilkosságok. És ő nem tud mit mondani, s ha tudna is, elege van már belőle, elege van már mindenből, nem érti, mért sújtja őt a Jóisten ezekkel a történetekkel, amitől az ő urát félkegyelműnek mondják, s bizony, lassan már ő is azt hiszi, hogy abban van is valami.
Igaza van az asszonynak, hogy nem kíváncsi rá, de hát ő mit tehetne, nem tudja, mit tegyen, valakinek el kell mondania ezeket a rémségeket, valakinek csak el kell mondania ezeket a szörnyű rémségeket, amik benn laknak az ő kebelében.
Néhány hónappal ezelőtt, amikor először jelentek meg ezek az álmok, még meghallgatta az asszony, még szerette hallgatni. Sőt még ő kérte, hogy mesélje el neki. Volt úgy, hogy éjszaka álmában verte fel, hogy mesélje el, hol tart most éppen az álom, az éppen álmodott álom, s aztán másnap egész nap abban az izgalomban volt, mint amikor valami krimit néz az ember, s éppen amikor megtudná, hogy ki volt a gyilkos, kapcsolnának át előle másik adásra. Egészen odáig ment az asszony, hogy amikor már izgalmassá kezdett válni a történet, esténként a kedvenc ételét főzte meg neki, juhtúrós pacalt, s abból jól belakatta, hogy minél többet és rosszabbul aludjon, legyen minél hosszabb és rosszabb álma, bizony úgy szerette őt. Néha meg is fürdette alvás előtt, beleállította a lavórba, s úgy kente át testét rózsaszín szappannal, s motyogott hozzá, hogy édes kis kondásom, édes kis szappanoperám.
Milyen furcsa állat is az asszony, gondolta Kerkó Jani. Olyanokat is hajlandó volt csinálni, amit még fiatalasszony korában is csak pironkodva.
hogy másnak álmodja a szépeket…
A meztelen hullán változott meg minden.
Amikor ezt álmodta.
Ne tedd már magad féltékenykedőssé, mondta az asszonynak, a földön ülve dörzsölgetve ülepét s masszírozván sajgó combjait.
Mint mindig rendesen, most is hajnalban ébresztette őt az asszony, még pirkadat és kakaskukorékolás előtt, hogy ki ne menjen szeméből az álom.
Hol jársz, édesem, hol jár álmában az én drága kiskondásom, kérdezte az asszony.
És akkor ő elmesélte az asszonynak az álmát, elmesélte az álmát a hatalmas fehér meztelen hulláról, aki ott feküdt vele egy dunyha alatt, s akitől nem tudott szabadulni. Az asszony meg olyan szemekkel nézett rá, amilyeneket még sosem látott.
Tudtam, mindig is tudtam, mondta fenyegetően.
Mit tudtál, kérdezte a kondás fáradtan, mert bizony fárasztóak voltak ezek az álmok. Néha olyan volt, mintha minden megtörténne vele, mint a valóságban, így aztán nemegyszer fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt.
Tudtam, hogy megcsalsz, mondta az asszony, és elkezdte rugdosni a férfit, és ordított közben, tudtam, hogy megcsalsz, hogy nem nekem álmodol, tudtam, hogy másnak álmodod a szépeket és a szörnyűeket, de nekem azok a szörnyetegesek is szépek voltak. Szépek voltak eddig, amíg hihettem őket, hihettem, hogy nekem álmodod. De bizony csak jól mondták az asszonyok, hogy vigyázz, Terus, mert megfertőződött a te urad bensője, mert csak az képes gonoszságokat álmodni, ki már valaha vett is részt benne. Én meg csak mondtam nekik a magamét, védtelek, de úgy látszik, hiába volt minden. Nekik lett igazuk.
Na ne izélj már, kezdte csitítani a férfi az asszonyt.
Ekkor kapta az első rúgásokat.
Még hogy ne izéljek, még hogy én ne izéljek, sikított fel az asszony. Hát ki izél itt szerinted, én, talán én, folytatta a sikoltozást, aztán egy hirtelen mozdulattal belerúgott a férfi combjába, és kiabált tovább, hogy tán én fekszek együtt holmi nagydarab meztelen nővel, aki ráadásul még hulla is, és rugdalta tovább a férfit, amíg az le nem gurult az ágyról.
Attól a naptól fogva külön ágyban aludtak. Mintha a szívét hasították volna ketté a kondásnak, olyan volt, amikor szét kellett húznia az ágyakat, amit még összebútorozásukkor toltak egymás mellé.
Attól a naptól fogva nem volt kíváncsi álmaira az asszony.
ha nem is arany, olyan aranyoskás…
Most vagy alszol, vagy nem alszol, szuszogta az asszony megint, s a férfi tudta, hogy ez azt jelenti, fel kell kelnie, mert ébren már zavarja az asszonyt az alvásban.
A férfi kimászott ágyából, a székről elvette kikészített ruháját, mert azért azt el kellett ismerni, hogy az asszony, attól függetlenül, hogy nem volt hajlandó, hogy házastársi kötelességét gyakorolja, asszonyi teendőit azért ellátta. Főzött rendesen, takarított rendesen, és tisztára mosta a ruháit.
Még csak az kéne, hogy egy meztelen hulla miatt ne főzzek rád, hát bolondnak vélne az egész falu, mondta egy megenyhült pillanatában. Még csak az kéne, hogy engem is bolondnak nézzenek, hát nem elég egy bolond a családban.
Persze miért is ne látná el őt rendesen az asszony, tűnődött most a férfi, amint botorkált ki a konyhába, hiszen világéletében arany dolga volt, vagy ha nem is világéletében, csak amióta ők ketten összeálltak, azóta, s ha nem is olyan hú de arany, de azért aranyos, olyan aranyoskás.
Sokan megirigyelhetnék a jó dolgodat, szokta volt mondani, amikor az asszony csak úgy mellékesen megemlítette, hogy ennek meg annak az ura most épít kacsalábon forgó házat fent a falu végén, az újsoron, mert azoknak lehet, hogy kacsalábon forog a házuk, az övék meg csak amolyan verandás, de azok nem biztos, hogy mindennap ehetnek kacsasültet, mer az a sok cirkó meg extra viszi ám az áramot, az áram meg a pénzt, és akkor majd öreg korukra csak úgy nézhetik kopogó szemekkel a végrehajtót, az meg őket, és viszi majd el a hivatal a megvalósult álmaikat, míg ők nyugodtan üldögélhetnek majd a verandán, és csak ki kell mennie a tyúkólba, és kitekerni valamelyik kacsa vagy pulyka vagy liba nyakát, és ropogósra sütni, és ha addigra megszűnnek ezek a gyötrő álmai, akkor tényleg nyugodtan, a világ folyásával elégedetten üldögélhetnek öreg korukban.
a reggeli szilvát elhalasztotta
Megint hajnalban tekergett haza ez a kölyök, gondolta a kondás, amikor lábujjhegyen elhaladt a kisszoba előtt, ahol egyetlen fiuk, Janika lakott. Gyenge fény szivárgott ki a tejes ajtóüveg mögül. Istenem, megint azzal a lánnyal volt, akinek nevét házassági szándékból ki nem lehetett ejteni a faluban, kacér megjegyzést rá tenni nem lehetett, mert ahogy az apja mondta, nem áll jót magáért, hogy mi történik akkor, az ő fia meg pont abba szeretett bele, pont a Vandácskába szeretett bele. Próbálta faggatni, merre járnak és hogy, el nem tudta képzelni, hol bujkálhatnak éjszaka, mert hogy a lányék házában nem, az olyan biztos, mint az ő gyötrő álmai.
Nem hogy örülne neki, édesapám, mondta a fiú, képzelje, ha idehoznám, és elküldeném magukat moziba, hát az többe kerülne, aztán hamar ki is tudódna. Az már biztos, hogy megvan az esze a gyereknek, gondolta a kondás, mert hogy a faluban nincs is mozi, hetente egyszer jön a vándorvetítős a kocsma különtermébe vetíteni, hát feltűnő lenne, hogy egyszerre csak minden pénteken ott ülnének az asszonnyal.
Megszokta már, hogy ha hajnalban hazajön a fia, előveszi Vandácska leveleit, és azokat olvassa, álmodozik, csak adja a Jóisten, hogy ha elalszik, őt ne azok a gyötrő álmok kínozzák.
Ezt a reggelt is megértem, drága jó Istenem, köszönöm néked, mormogta a konyhában, pálinkásüveget vett elő, s már töltött is volna egy kupicányit, hogy lemarassa az álmokat, de megállt a levegőben a keze, s visszarakta az üveget. Nem, most nem iszok, most az egyszer nem iszok, morogta, most az egyszer józanul bánok el az álmokkal.
Vállára vette tarisznyáját, kint a verandán a szögről leakasztotta csattintós ostorát, s miközben két kutyája mellészegült, elindult a Cégély Vendel kocsmája felé, hogy elmesélje s kivégezze az álmokat.