A János-hegyi kilátónál egy ötvenes éveiben járó amerikai házaspár egy-egy hot doggal legyezte a friss, májusi levegőt, áhítattal bámulták a lábuk elé terülő Budapestet, egymás szavába vágva rikoltoztak, “Fantastic!”, “Amazing!” Varjúszegi Balázs, a francia tulajdonú könyvelőcég újdonsült vezérigazgatója, aki a két hete történt előléptetés óta három és fél kilót hízott, ugyanezen szavak magyar megfelelőit mormolta magában, de nem a tájra összpontosítva, hanem a mustárban lubickoló hot dogokra.
– Menjünk kajálni az olaszba! – mondta a feleségéhez, Nikoletthez fordulva, aki a tájra szegezett látcsőn a képélesség-szabályzó tárcsát csavargatta.
– Jó, menjünk! – helyeselt a nő.
Hogy melyik olaszba, az egy percig sem volt kérdéses. Mintha összesen egy létezne a városban.
Valamiféle taktikát sejtett felesége szokatlanul készséges beleegyezése mögött, de jobbnak látta nem puhatolózni, a kérdezősködésből rendszerint baj származik. Balázsnak, megítélése szerint, mintegy tíz perc hiányzott ahhoz, hogy az éhségtől megfájduljon a feje, ami ha bekövetkezik, akkor hiába nem akar, agresszív lesz – kiabálni nem kiabál, viszont valamelyik gyerek biztosan kap egyet; ha éhes, könnyedén talál indokot az erélyes fellépésre; ha úgy jön kézre, közepes erősségű tockosokat oszt, vagy egy-egy maflást, neki mindegy, a Varjúszegi gyerekeknek persze nem. A szülők sokkal jobban kimerültek a kirándulásban, mint a két gyerek, akik ez alkalommal – talán először, másodszor? – nem nyavalyogtak zsömléért, Fantáért; a kilátóhoz érve Gergő, miután kibújt a hátizsákjából, amelyből félméteres csillagharcos ágaskodott, szótlanul, fegyelmezetten karatézni kezdett egy fenyőfával, míg nővére, Laura, anyjába csimpaszkodva faggatózott: lehet-e valaki egyszerre balett-táncosnő és állatorvos.
Fölszálltak a libegőre. Anya, lánya, a mögöttük lévő széken apa, fia.
A drótkötélpálya alatt, azzal párhuzamosan, ötfős turistacsoport gyalogolt fölfelé, férfiak mind, kezünkben sétabot, szőke nős viccekkel szórakoztatták egymást, “Miért ideges a szőke nő, amikor tükörbe néz?”, tette fel a kérdést a vicc csattanóján már előre vinnyogó férfi, Balázs hiába fülelt, lemaradt a válaszról: ellibegtek a poén felett. Gergő elővett egy maroknyit az erdőben összegyűjtött és hátizsákja oldalsó zsebében őrzött tujafenyő-termésekből, a nővérét vette célba. Balázs is kért néhány szemet, ő Nikolettet kezdte hajigálni, az egyik nyakon is találta, a sikeres dobást azonban, Gergő határozott véleménye szerint, nem az apa, hanem ő hajtotta végre, mert, mint mondotta, az utolsó három lövedékkel már ő is a mamát célozta. Nikolett észlelte a találatot, de nem nézett hátra, csak megvakarta a talált felületet, valami nagyobb testű bogárra gyanakodhatott. Miután elfogyott a muníció, Balázs barkochbázni kezdett a fiával, az előttük libegő széken pedig Nikolett a pályaválasztás főbb szempontjait magyarázta.
– A pénz nem számít – fejtegette Nikolett, folytatva az előadást az autóban; leeresztette az elektromos ablakot, és berakott egy Julio Iglesias-lemezt a CD-lejátszóba –, az a lényeg, kislányom, hogy szeresd, amit csinálsz. Ha balett-táncosnő akarsz lenni, akkor szeresd a…
– Meg állatorvos is.
– Akkor mind a kettő leszel! – Balázs határozott belépője véget vetett a beszélgetésnek. – Különben meg miért is kell ezt most eldönteni?
– Nem kell. Ki mondta, hogy kell? Csak beszélgetünk. Azt talán szabad, nem? – mondta Nikolett.
Épp te mondod, hogy nem számít a pénz, dohogott magában Balázs, lám, milyen otthonosan berendezkedtél a tízmilliós autómba (a Ford terepjáró az új munkahelyi pozíciójához járt).
A ristorantéban, mindjárt a bejárati ajtóval szemközt, külön az ő számára fenntartott asztalnál ült a tulaj, egy magas, sportos, hatvanas olasz úr, helyéről ragyogóan beláthatta az egész éttermet. Dekoratív barátnője faarccal szívta sóspálcika vékonyságú cigarettáját, néha a hamutálba helyezve azt, hogy felszabadult kezével francia lakkozású körmét birizgálhassa. Balázs lelkesen üdvözölte a főnököt, “Csao, maestro”, kicsit meg is hajolt, majd büszkén körbenézett: ellenőrizte, felfogták-e a jelenlévő vendégek, micsoda bensőséges viszony van közte s az olasz között, ez az üdvözölési forma Balázsnak már szokásává vált, annyit gyakorolta, kollégáival csaknem mindennap ebben az olasz étteremben töltik egyórás ebédszünetüket, a tulajt a társaságból mindenki így köszönti (Misit kivéve, aki e köszönési módtól a nyelvhelyességre vonatkozó fenntartásai miatt tartózkodik, az olasz nyelvtanfolyamon, amelyre már több mint két hónapja járt, mindjárt az első órán azt tanították, hogy Csaót csak búcsúzáskor mond az olasz). A tulajdonos barátnője abbahagyta önnön simogatását, mélyen Balázs szemébe nézett, biccentett. Hú, de meghívnálak vendégségbe!, jegyezte meg magában Balázs, egyik beosztottja, Zsolt szavajárását kölcsönvéve.
Idegenekkel persze mindig kedves tudsz lenni, még a viták kellős közepén is, mérgelődött Balázs neje, uralkodnia kellett magán, ki ne mondja hangosan. Miközben egy csokornyakkendőt viselő, lófarkas férfi az egyik hátsó asztalhoz kísérte őket, Nikolett szeme előtt az előző hétvégi házibuli képei peregtek – már az oda vezető úton összevesztek Balázzsal, amiért férjének csak a kocsiban jutott eszébe, hogy Anna, Balázs első felesége is hivatalos a vendégségbe, akinek második férje Balázs féltestvére lett – az egyszerűség kedvéért a bátyjának nevezi –, azonnal forduljon vissza, és vigye haza, parancsolt rá, nem hajlandó “gombnyomásra bazsalyogni”, de nem fordultak vissza, Nikolett rikoltozott, káromkodott, kinyitja a kocsiajtót és kiugrik, fenyegetőzött, vagy berántja a kéziféket, és akkor mind a ketten meghalnak, a gyerekeket meg majd felneveli a félőrült nagymama, Balázs egy szót se szólt, zavartalanul hajtott tovább. A vitatkozással szemben Balázs ma már a cselekvést pártfogolja – kapcsolatuk elején rájött, a nő nála sokkalta jobban bánik a hangos szóval, mint ő, valahányszor kiabálni próbált Nikolettel, azon kapta magát, hogy zavarosan fogalmaz, akadozva beszél, míg végül nevetségessé válik. Elégedetlenségét mindig más, úgymond kreatívabb módon igyekszik Nikolett tudomására hozni: a szavakat elhagyva tetteire bízza a közlést, mert a szavakba, kénytelen volt belátni, Nikolett belekapaszkodik, és mint a védekező gyanúsítottak ellen a rendőrség, később felhasználja Balázs ellen. Balázs váratlanul a gázpedálra taposott, majd hirtelen fölengedte, tövig nyomta, fölengedte, tudván, hogy e hintaeffektussal az őrületbe lehet kergetni a feleségét. Nikolett, amint az várható volt, még idegesebb lett, de a kocsiban maradt, és a kéziféket sem rántotta be. A házibuliban csakugyan ott volt Anna – Balázs bátyjába karolva sétált föl-alá, erotikusan bele-beletúrt emeletes fekete hajába, állát a magasba szegezte, ez volt nála a nyugalmi fejtartás, amit Nikolett über alles-póznak nevezett; Balázs bevonszolta a feleségét a koncertzongora mögötti sarokba, “Gyere csak egy pillanatra!”, és átlagos társasági mosolya mögül egyszerre csak előtört a harag, felszólította, hagyja abba a gyűlölködést, és “viselkedjen rendesen”, ne nézzen úgy a párra, ahogy, mert különben, de nem folytatja, rettenetesen unja már, hogy “erről a témáról havonta legalább egyszer kiselőadást kell tartani”, ám jó, rendben, még egyszer, utoljára kifejti a véleményét: hogy a bátyja elvette az exfeleségét, még nem jelenti azt, hogy erkölcstelen disznók, ha valaki utálkozhatna, akkor az legfeljebb ő maga, de semmi esetre sem Nikolett, az ő rokonáról és exnejéről van szó, és lám, mégsem undorodik tőlük, elfogadja, így hozta az élet, ez van, egymásba szerettek, nem lehet megtiltani nekik, mindenki keresi a maga boldogságát, hadd keressék ők is. Nikolett megnyugtatása végett hozzátette: úgyse találják meg, mert senki sem találja meg, “és akkor meg, ha úgy vesszük, tök mindegy, ki hogyan rontja el életét”. Nikolett leblokkolt, talán az idegen környezet hatása, nem jutott eszébe, mit szokott erre válaszolni, így kénytelen volt rögtönözni, megszólalni hiába akart, nem bírt, mindössze annyira futotta, hogy amíg Balázs beszélt, nem a szemébe nézett, hanem a vendégeket vizslatta. Balázs már a mondandója végéhez közeledett, amikor az egyhangú, aláfestő tánczenéből kibontakozott egy Hungária-sláger, a házigazda felcsavarta a hangerőt, és Balázst karon ragadta az exneje, “emlékszel?”, rikkantott, és a táncparkettre rángatta a férfit tvisztelni.
Már majdnem a gyerekek is megették a fél-fél adag spagettijüket, amikor Gergő se szó, se beszéd, látványosan a tányérjára ejtette a kést, villát.
– Mi a baj, fiam? – kérdezte Balázs.
– Kakálni kell – mondta Gergő bűnbánó ábrázattal.
Nem tudsz várni, még egy percet? Mert ha nem látnád, most kajálunk, akarta mondani Balázs, de végül nem mondta, mert lebénította a hirtelen felfedezés, hogy az anyagcsere e két ellentétes fázisa között a magyar nyelvben csupán egyetlen betű a differencia, kajál vagy kakál, j vagy k, egymást követik az ábécében, az írógép egymás melletti billentyűin foglalnak helyet, nyilván előfordult már, hogy félreütve a billentyűzeten valaki a nem kívánt szót írta le. E rádöbbenés arcára csalta jellegzetes, féloldalas mosolyát – mintha dupla adag Lidocaint szúrtak volna az ínyébe, bal oldalra –, melyet egy-két másodperces késéssel bugyborékos torokhang követett, majd egy hangos szusszanással egy szem kukorica röppent ki a szájából, egyenest a tányérja szélére. Balázs kiemelte a kukoricaszemet, két ujja közé tartva az orrára helyezte, és fia figyelmét kérte:
– Nézzél csak! – mondta vigyorogva, és ujjával összenyomta a kukoricaszemet: kibuggyant a befőttlé színű közepe. – Mitesszer, látod? Kinyomtam.
– Gusztustalan! – szólt megvetően Nikolett, ide-oda ingatta a fejét.
– Nem neked mutatom – mondta Balázs.
– Mi az, hogy miteszel? – érdeklődött Gergő, időközben már fölkelt az asztaltól.
– Mitesszer. Olyan pattanás, aminek fekete a közepe. Mindegy, pattanás. Kinyomtam… és most hamm, bekapom – mondta Balázs vidáman, azzal a szájába dobta a szétmállott szem kukoricát.
– Undorító a papa – mondta a mama.
– Unalmas a mama – legyintett a papa.
Felbukkant a pincérnő, az étterem egyedüli női alkalmazottja – amazontestéhez képest finoman rajzolt, szelíd arca volt. Kezében hosszú barna csővel Varjúszegiék asztalához lépett.
– Megborsozhatom? – kérdezte derűsen, csaknem kacagva.
– Mit, hölgyem? Mit szeretne megborsozni? – szólt vissza Balázs nyeglén; Nikolett fészkelődött a székében, rendszerint zavarba jön, amikor a férje fölényeskedik, főként ha olyanokkal szemben, akik pozíciójuknál fogva amúgy is kiszolgáltatottak, például a pincérek, és ezúttal nyilvánvaló volt, hogy a szemtelen magatartás a gyerekeknek szólt, a kedvükbe akart járni, amit Nikolett különösképpen visszataszítónak talált; a hatás ez alkalommal elmaradt: Laura nem látta át, hogy “vicces pincéralázás” folyik, Gergő pedig már távozófélben volt, és oda se bagózott, mit csinál az apja.
– Hát, nem tudom, esetleg a pizzát vagy a spagettit, ha gondolják… – vörösödött el a pincérnő.
– Nem kérünk borsot a pizzánkra. – Balázs hatalmas falattal tömte ki a száját, és mintegy elbocsátásképpen, hozzátette: – Köszönjük szépen.
– Gergőkém, hazáig nem ér rá? – szólt Nikolett a leszegezett fejjel a vécé irányába csoszogó fiú után, aki nem fordult vissza, haladt tovább, szorosan a fal mellett, szemlátomást megsértődött valamin. – Nem igaz ez a gyerek, mindig van vele valami! Miért délután jár szarni, nem is értem. A Laura reggel megy. Én is. Mindenki reggel megy. Szerintem egyébként nem kell neki, csak műsorozik.
– Hadd kakáljon, ha jólesik neki. – A kakáljon szót külön megnyomta Balázs, figyelmeztetve a kedves mamát a szavak gondos megválogatására; nem kettesben ülnek az asztalnál, Laura velük maradt.
– Ki tudja, mifélék ülnek rá ezekre az undorító deszkákra, mindenfajta gombafertőzéseket lehet így összeszedni – folytatta Nikolett.
– Leterít egy kis vécépapírt, és arra fog ráülni. Tudja, hogy így kell.
– Mondom, szerintem nem is fog ráülni, nem kell kakálnia, csak csinálja a fesztivált, tudnám, mire fel.
Gergő ugyanolyan búsan ült vissza a helyére, ahogyan távozott. Csüggedten tekergetett a villájára néhány szál kihűlt spagettit, tágra nyílt orrlikán erővel préselte ki a levegőt. Végül, engedve Nikolett erőszakos unszolásának, elárulta: igen, bántja valami, ami nem más, mint Kacsa Kázmér halála. Igazán nem tehet róla, hogy eszébe jutott a dal, higgyék el, nem akart ő rá gondolni. Kacsa Kázmér ráült egy bombára a háborúban, ami bumm, felrobbant, Kázmér meghalt – röviden ennyi történt, de ez a tömörség Nikolettet nem elégítette ki: elénekeltette az utolsó, halálos versszakot. Gergő, arra hivatkozva, hogy nem tud énekelni, elszavalta a strófát, kár, hogy nincs hangja, mondta, mert nem rossz a dallama: “Kacsa Kázmér háborúban / felmászott egy nagy bombára / de a bomba nagyot robbant / Kacsa Kázmér seggre huppant / Becsavarták lepedőbe / Úgy vitték a temetőbe / Ráírták a sírkövére: / »Itt nyugszik a világ ökre«”. Kövér könnylabdák gurultak ki a kisfiú szeméből. Anyja magához húzta Gergő székét, és a kebléhez szorította a fiút, aki így, szerencséjére, nem láthatta, hogy anyja röhögőgörccsel küszködik. Laura a fejét csóválta, és pofákat vágott: ismerte öccse hatásvadász jeleneteit, és nagyon elege volt belőlük. Biztos tiramisut akar a hülyéje, gondolta.
– Kérsz még valamit, kicsim? – kérdezte Gergőt Nikolett.
– Egy tiramisut – hüppögte Gergő.
– Jól van, kapsz. Nagyon finom – mondta Nikolett.
– Itt a legjobb – mondta Balázs.
– Én is kérek! – vágott közbe Laura.
– Előbb edd meg a spagettit – mondta az anya.
– A Gergő sem ette meg… Pisilni kell!
– Akkor menjél pisilni – mondta Balázs. – Majd elfelezitek a tiramisut, úgyis nagy adagot csinál a Maurizio bácsi.
– Kicsoda? – kérdezte Laura.
– A Maurizio bácsi, a szakács. A tulajdonos bácsi öccse.
– Apátok mindent tud – mondta gúnyosan Nikolett.
Gergő túltette magát Kacsa Kázmér tragikus halálán, noha a témával kapcsolatban annyit még megjegyzett: nem ám ő az egyedüli, aki elpityeregte magát, a Kocsis Zsolt is ugyanúgy megsiratta Kázmért, sőt jobban, amikor továbbadta a dalt, márpedig a Kocsis Zsolt köztudottan kemény pali, ő az, aki saját meséjével indult és nyert a vers- és mesemondóversenyen, meg is kapta a különdíjat, amit aztán még aznap elvettek tőle, mert épp amikor Zsolt a sporttáskájába helyezte a nyereményt, az egyik óvónő észrevette, hogy a táskában lőfegyver lapul; hamarosan kiderült: aznapra elcsente apja szolgálati pisztolyát.
Gergő váratlanul felállt, és a szomszéd asztalnál ülő házaspár babakocsijában fekvő csecsemővel kezdett foglalkozni. Balázs kettesben maradt a feleségével.
A bejárati ajtón belépő harmincas párt a tulaj hangos szóval üdvözölte. Ilyen lelkes, zajos köszönés még Balázsnak, a törzsvendégnek sem járt, amit igencsak zokon vett. Tüstént el is határozta: mostantól majd a kínaiba járnak át ebédelni.
Az érkező párból a nő Anna volt, Balázs exfelesége, a férfi azonban nem Balázs bátyja, hanem egy nálánál sokkalta elegánsabb úriember. Alighanem a szeretője, gondolta Balázs, miért ne? Elvégre ő is így kezdte, először a szeretője volt, s Anna csak egy évre rá hagyta ott érte a vőlegényét. Balázs bátyja is mint szerető jelent meg a nő életében. Szólni Nikolettnek – “Nini, itt van Anna!” – vétek volna. Kapva kapna az alkalmon, és előadná, mi a véleménye Balázs “vérfertőző” bátyjáról és “ribanc” feleségéről. Ugyanakkor Balázsban lángolt a vágy, hogy Anna tudomására hozza: íme, saját szemével tapasztalja, hogy férfiügyeit illetően a nő, minden fogadkozása ellenére, nem változott meg. A következő tervet dolgozta ki: kimegy vécére, megáll egy másodpercre a dohányzó és nem dohányzó tereket elválasztó világoszöld falánál, bekukkant a dohányzókhoz. És ha ez kevés ahhoz, hogy Anna észrevegye őt, az elválasztó fal melletti üveges hűtőpultot nézegeti majd, fél szemmel, persze, és előredőlve, ugyanis így, ha Nikolett valami miatt hátrafordulna, nem láthatná. Pontos terv, a lebukás esélye minimális. Mihelyt létrejön Annával a szemkontaktus, a tökéletes takarás érdekében még egyet előrelép.
– Hol a Laura? – kérdezte Balázs.
– Hol lenne? Vécén. Tőled kéredzkedett el, nem emlékszel? – válaszolta unottan Nikolett.
– Megnézem, hol van.
– Szerintem nem fog elveszni. De azért csak nézd meg.
– Úgyis oda mennék, nekem is kell.
Megkezdődött az akció. Először Gergő hollétéről kellett megbizonyosodnia – megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a fiú még mindig a csecsemővel foglalkozik, a kisbaba szüleinek örömére, akik így teljes figyelmüket egy bizonyos Balogh Elemér fogorvos szakmai felkészületlenségéről folyó eszmecserének szentelhették. Az első óvatos lépések után határozottan, gyorsan szedte a lábát. A világoszöld falnál lelassított, hátrapillantott: Nikolett az asztalra könyökölve támasztotta a fejét – ebben a pozícióban szokta latolgatni, idegei előreláthatóan hány évig tolerálják még az általa “kispolgárinak” nevezett életüket.
– Mit csinálsz, apa? – A mosdóból kilépett Laura, és megbökdöste Balázs hátát, aki előrehajolva bámult Annáék asztala felé.
– Nézelődöm… Választok édességet, innen, ni, a pultról – hebegte Balázs; a pulton kizárólag tiramisuk sorakoztak. – Mindjárt jövök, csak előbb még megyek én is vécére.
Laura elballagott. Balázs egészen az asztalig követte szemmel. Nem, mégsem várom ki, míg Anna idenéz, hanem odamegyek azzal, hogy “Szia, jó napot, mi újság? Hogyhogy itt?”
– Szia! Jó napot, mi újság?
– Szia, Balázs! – köszönt Anna, parányit sem tűnt olyannak, mint aki zavarban van. – Hadd mutassam be a belsőépítészünket, Szamosi Jánost.
– Szamosi János – mondta az idegen ünnepélyesen.
– Varjúszegi Balázs.
– Varjúszegi? – kérdezett vissza mosolyogva a fitneszedző-külsejű belsőépítész; Balázs keze még sokáig bizsergett a kézszorításától.
– Az, Varjúszegi. Poénos név, nem? – szólt vissza Balázs, nem éppen ildomos stílusban.
– Nem, nem, csak olyan furcsa – mentegetőzött János.
Anna ekkor sietve közbeavatkozott – ismerte Balázs effajta provokációit, tudta, már csak kevésen múlik, hogy elkezdje sértegetni.
– János készíti a terveket a házunkhoz, nagyon klassz lesz, majd ha elkészül, eljöttök, és megnézitek! – mosolygott.
Hihetetlen, milyen jól tartja magát, mennyivel jobban néz ki, mennyivel kívánatosabb, nőiesebb, mint Nikolett, mintha huszonéves lenne, az arca kicsit teltebb lett ugyan az évek során, de neki kimondottan jól állt, a nevetőgödör, ott van, megvan, nyugtázta, csodálatos, most is ugyanúgy örömét leli benne a szem, mint régen, talán ebbe szeretett bele – tűnődött Balázs, amint végignézett Annán, majd a belsőépítészre pillantva megborzongott. Belsőépítészre bízni a ház berendezését, ekkora sznob őrültség sose jutna a bátyja eszébe, sőt önszántából talán a belvárosi lakásból sem költözött volna el.
– És te – érdeklődött Anna –, családdal vagy?
– Családdal, igen. Kirándultunk, ettünk, most meg szépen hazamegyünk.
– Nikolett?
– Ő is itt van.
– Jól van?
– Jól.
– Gyerekek?
– Ők is.
– És már mentek?
– Ja, megyünk.
– Kár, mert… nemsoká’ jön a bátyád, megnézi ő is a terveket.
A belsőépítész búcsúzáskor szemléltette, hogy a bemutatkozó kézszorítás nála csak amolyan picsipacsinak számít.
Mire visszaért az asztalukhoz, a lófarkas pincér nagyban tekerte a borsot Nikolett frissen rendelt paradicsomlevébe.
– Kávé után paradicsomlé? Elegáns – szólt nejéhez.
Nikolett válasz helyett Gergőre ripakodott, aki a Balázs kávéjához kihozott kockacukrot készült bevenni a szájába:
– Nem kapod be a kockacukrot! Azt akarod, hogy olyan kivehető fogaid legyenek, mint a nagyinak?
Felcsillant Gergő szeme: titkon régóta kivehető fogsorra vágyott, amivel bármikor játszhat, nem csak akkor, amikor a nagyi kiveszi a délutáni alváshoz.
– Na, fizessünk, menjünk – mondta Balázs egy nagy sóhajtás közepette, és intett a lófarkas pincérnek.
Ahogy a kijárat felé terelte a családját maga mellett, ügyelt rá, nehogy bármelyikük egyetlen pillantást is vethessen a dohányzókra. Ő maga azonban, miután előreengedte Nikolettet és a gyerekeket, lopva Annáék asztalára tekintett – Anna a belsőépítész arcát cirógatta, a belsőépítész pedig a cirógató kezet kapirgálta, szeme a teljes gyönyörtől félárbocra engedve.
Hazafelé az úton Nikolett folytatta a fecsegést, mintha kitűzött volna maga elé egy célt, hány szót akar kimondani aznap, és az étteremben rádöbbent, igyekeznie kell, mert le van maradva. Balázs felhangosította a zenét, Nikolett meg kikapcsolta, és szövegelt tovább. Balázs azt az egyik műveltebb kollégája szájából hallott idézetet készült elmondani, amelyet, ha jól emlékszik, Zénón, a sztoikus iskola megalapítója, a föníciai származású antik filozófus jegyez: “Azért van két fülünk és csak egy szánk, hogy többet hallgassunk, mint beszéljünk.” Aztán mégsem mondta. Elkalandoztak a gondolatai. Először Annára gondolt: külsejét tekintve utcahosszal veri Nikolettet, jegyezte meg újra, de ami a személyiségjegyeket illeti, mindent mérlegre téve, szoros a verseny. Az első szellentés a közös ágyban – hirtelen ez a gondolat kezdte foglalkoztatni –, onnantól kezdődtek a bajok Annával is, Nikolettel is, amiből általános érvényű megállapításra jutott: minden kapcsolatban az első ágyban szellentéssel kezdődnek a bajok, hiszen utat engedni a kikéredzkedő gáznak azzal a beismeréssel egyenértékű, hogy a szerelemből szeretet vált, elfogadás, beletörődés.
Mi legyen a bátyjával? Kényes téma, mégis cselekednie kell. Nem nézheti tétlenül, hogy Anna vele is a bolondját járatja. Simogatták egymást, tisztán látta, mégpedig úgy, hogy Balázs bátyja bármelyik pillanatban betoppanhatott volna. Egyszer, még gimnáziumban kellett hasonló dilemmával megküzdenie, amikor Zabosi Panni barátját látta csókolózni egy elsős lánnyal. Szólni Panninak, vagy nem szólni? Napokig rágódott a dolgon, míg végül szólt neki. Csakhogy a lány félreértelmezte a jóindulatú figyelmeztetést: úgy gondolta, Balázs ezt a módját választja a közeledésnek: alaptalanul hazudozni, bugyuta történeteket kitalálni.
Mire hazaértek, Nikolett végleg lefárasztotta a gyerekeket a szövegelésével. Gergő és Laura bágyadtan dőltek ki a terepjáróból, miután a családi ház alatt halk morgással kinyílt a távirányítású garázsajtó.
– Fáradtak vagytok – állapította meg Nikolett, megsimogatta mindkét gyerek feje búbját, és bekapcsolta a tévét.
– A sületlen fecsegésedtől, attól fáradtak el – morogta Balázs, amint a szombati újsággal a hóna alatt a vécébe vonult.
– Mi van, már megint kell? – kiáltott utána Nikolett.
A nyugalom, az kell, felelte Balázs magában.
Amíg Nikolett zuhanyozott, Balázs feltárcsázta bátyja mobilszámát. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet, futott végig rajta a gondolat két kicsörgés után, hiszen minden bizonnyal már ő is ott ül az olasz étteremben a belsőépítésszel meg Annával, vagyis nem tudnak zavartalanul beszélni.
A harmadik kicsörgést megelőzve, mielőtt Balázs letette volna, bátyja fölvette a telefonját.
– Szevasz, Károly!
– Szia, Balázs, mondjad!
Balázs utcazajt hallott a háttérben – talán még nem érkezett meg az étterembe.
– Mész megnézni a terveket?
– Milyen terveket?
– Hát a ház terveit, az Annával meg a belsőépítésszel.
– Mit, milyen építésszel?
– Belsőépítésszel.
– Bocs, de fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Mindegy, semmi… Na, azért hívlak, hogy… össze kéne összefutni valamikor. Te meg én, nők nélkül.
– Miért? Mi történt?
– Mondom, semmi. Csak úgy.
– Jól van. Majd megbeszéljük. Most rohannom kell, bocs, találkozom valakivel, meg mindjárt lemerülök… Egyébként abba az olaszba megyünk, amit ajánlottál, tudod.
– És kivel találkozol?
– Nem ismered, egy üzletfelem. Figyelj, mindjárt lemerülök. Majd…
Szaggatott, búgó hang.