Szélsőjobboldal és politikai kommunikáció Magyarországon
Abban a hitben, hogy a szovjet blokk eltűnésével világméretekben győzött a liberális demokrácia, az 1990-es évek elején sokan felülírták az idő tagolásának mesterséges módját, a századokra való osztást. A 20. századból így lett “rövid huszadik század”, amelyet a 19. században “gyártott” ideológiák összecsapásának korszakaként mutattak be. A szélső- vagy radikális jobboldal azonban ugyanekkor erőre kapott, s az új évezred, a rövid vagy hosszú 21. század elején ismételten hadat üzent az egyszer már őt legyőző politikai rendszernek.
A liberális demokrácia és a szélsőjobboldal híveinek összecsapása Magyarországon a rendszerváltozás pillanataiban megkezdődött, és alig tíz év alatt az utóbbi erősödését hozta – részben a Magyar Igazság és Élet Pártja szellemi vezetésével, illetve irányításával működő Magyar Fórum, Magyar Demokrata, Pannon Rádió és Vasárnapi Újság felhasználásávaltámogatásával (a Pannon Rádió jellegadó hallgatója például fogyasztója a Vasárnapi Újságnak, továbbá vagy MIÉPtag, vagy a párt összejöveteleinek látogatója). Ám nem csak arról van szó, hogy létrejött egy szélsőjobboldali “médiabirodalom”, s nem is csupán arról, hogy ebben az 1998-ban választást nyert és kormányt alakító jobboldali párt, a Fidesz támogatását élvezték e “műhelyek” és “alkotóik”. A legnagyobb kormánypárt politikai kommunikációjával direkt és indirekt módon is támogatta és támogatja a hazai szélsőjobboldalt küzdelmében.
Milyen pontokon támadják a szélsőjobb1 ideológusai és pártmunkásai Magyarországon is a liberális demokráciát? Szerintük a demokrácia és a liberalizmus “alkalmazása” “parttalan” (“falig érő liberalizmus” – írta a “radikális” publicista, Bayer Zsolt). “Ésszerű” keretek közé szeretnék szorítani a sajtó szabadságát. Elő akarják írni, hogy melyik az egyedül legitim beszédmód, azaz azt, hogy a politikai és egyéb csoportok milyen nyelvi kódokat használhatnak. Ezzel a gesztussal megkérdőjelezik a baloldali, valamint a liberális pártok (és bizonyos konzervatív csoportok) legitimitását, mert ugyanazon a nyelven csupán egyetlen ideológiai hívei képesek kifejezni magukat (hiszen minden irányzathoz sajátos beszédmód tartozik). Vitatják tehát, hogy például a hozzájuk képest más nyelven beszélő pártoknak van-e joguk az egyet nem értés és a szembenállás kifejezésére (azzal, hogy az ehhez szükséges eszközöktől megfosztanák őket).2
A plurális viszonyok felszámolását szolgálja az is, hogy meg kívánják változtatni az elitbe kerülés módját, és ellenőrizni akarják a különböző elitcsoportok tagjai pozícióinak jogosságát. Ehhez szükséges átalakítani a kiválóságról alkotott felfogást, mert az elitbe kerülés korábbi (eddigi) stratégiája az egyéni kiválóságon alapult. Ezen az úton azonban csak a polgárság állítható elő, a “nemzethű” elit nem. Mivel ez csak a kollektív kiválóság jegyében képzelhető el, a szélsőjobb a “nemzethűséget” nézi (vagy méri?), s az e követelménynek megfelelő emberekből szeretné újjátermelni a társadalmi, kulturális stb. vezető pozíciót birtoklók csoportjait.
Ezzel szoros összefüggésben áll az általuk kívánatosnak tartott bánásmód az idegenekkel: az idegen ugyanis nem “nemzethű”, és ha csak “lappangva” mer létezni is, bármikor támadhat. Az idegentől tehát meg kell tisztítani a nemzetet (első lépésben a szakmai eliteket). De kik azok, akik “belsőleg nem magyarok” (miként a fajvédők fogalmaztak az 1920as években)? A liberálisok, mert ők a globalizáció szálláscsinálói. A kommunisták (alkalmanként szocialistáknak nevezik őket), akik egyrészt a nemzetköziség hívei, másrészt egy gyilkos rendszer örökösei. És a zsidók, akik egy világméretű hálózatot irányítanak. Ha e három csoport tagjait, illetve “csatlósaikat” sikerül kiszorítani, már készen is áll a meghasonlottságtól mentes nemzet.
A sajtó sikeres védelme (saját szabadságától) az egyedül üdvözítő (mert egyedül legitim) beszédmód, ennek eredményeként az egyetlen (tehát uralkodó) ideológia elfogadtatása, az egyetlen elit és az egységes nemzet megteremtésének eszköze a “nemzetépítő állam”,3 célja az egységes (mert egyetlen) akarat. Arról azonban, hogy mit akarna az egységes nemzet, a magyar szélsőjobboldal vezetőinek alig vannak elképzeléseik. Jobbára csak azt lehet tudni, mi lenne a “másik”, a “keresztény” Magyarországon: “Lovak, kocsisok, magyar kisvendéglők az út mentén, s egyáltalán mindenütt magyar vállalkozások. Magyar nemzet. Függetlenség.”4
A világ tehát egyáltalán nem bonyolult, nem működik érthetetlen módon, csak a lényegre kell koncentrálni. Ha pedig a politikai közösség egy radikális tagja látja a “lényeget”, látja az okát annak is, hogy ő személy szerint miért sikertelen (és most mindegy, hogy valóban az-e, vagy csak így gondolja): a helyzet maga okolható vélt vagy valós kudarcaiért, de ő semmiképpen sem. Világértelmezésében az “alvadt Kádári struktúrák”, a mindenütt ott lévő “kommunista nómenklatúrások” akadályozzák törekvéseit. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miért olyan sikeres az első-, a második- stb. generációs értelmiségiek körében az elitellenességet is hirdető program. Ők ugyanis saját felelősségük és (ami fontosabb) saját szabadságuk elől menekülnek ily módon. Menekülnek a szabadság elől, mert nem tudnak vele mit kezdeni.
A Fidesz stratégái, vezetői erre a menekülésre építenek tehát, amikor megkérdőjelezik a különböző szakmai elitek pozícióit. Akik úgy érzik ugyanis, hogy az ellenséges, számukra idegen környezet miatt nem jutottak be valamelyik elitcsoportba, azok tehetetlenül szemlélik vélt vagy valós sikertelenségüket. Ezt a tehetetlenséget pedig csak egy módon tudják leküzdeni: először tagadniuk kell, hogy az elitcsoportok tagjai egyénenként “kiválóak” lennének, s ehelyett azt szükséges állítaniuk, hogy egy kollektív tulajdonság alapján kerültek abba a pozícióba (nómenklatúrások);5 végül el kell hinniük, hogy ha új szempontok szerint történne a “kiválasztás”, ők automatikusan előbbre jutnának. Mivel önmagukat ehhez gyengének gondolják, abban bíznak, hogy a rekrutáció szabályait megváltoztatja majd egy hatalommal rendelkező szervezet – amely e tulajdonsága miatt tekintélyes előttük. (“A tekintélyelvű személyiség számára a cselekvés alapja az a tehetetlenség, amelyet le szeretne küzdeni” – írta Erich Fromm a Menekülés a szabadság elől című művében.)6
Az elit-csere követelésekor tehát le kell egyszerűsíteni a világot, mert csak így indokolható annak jogossága. Ahhoz azonban, hogy ez, azaz a magyar glóbusz a “jó” és a “rossz” harcaként való felmutatása lehetséges (eredményes, működőképes) legyen, szükséges megalkotni a jó vezért is, akire rábízhatják magukat a szabadságban elárvult és attól menekülő “polgárok”. Hiszen ha nem várható el tőlük saját sorsuk irányítása (vagy igényük sincs rá), akkor valakinek vezetnie kell őket. Ezzel az új hatalom arra a tekintélyelvű személyiségre épít, amelyet 1989–1990 előtt termelték ki a különböző autoriter és diktatórikus rezsimek. Az ilyen személyiségstruktúrájú egyén ugyanis olyannyira elszokott a szabadságtól, a vezérnélküliségtől, hogy a rendszerváltozás után menekülni “kénytelen” az előbbi elől, s útja – így – a tekintélyhez vezet. Ebben őt az is erősíti, hogy a Fidesz (Max Weber szavaival) a vezér követőinek társasága lett. Olyan politikusoké és értelmiségeké, akik jórészt meggyőzték magukat Orbán Viktor kiválóságáról, és nem igénylik az egyenrangúság élményét. Vagy pontosabban: valami ilyesminek tekintik vélhetőleg, ha a miniszterelnök társaságukban mutatkozik. Konformisták lettek, miközben azt hiszik, hogy önálló akaratuk van, hogy önálló akaratuk a meghódolás.
“Nem elég erősnek lennünk, erősnek is kell mutatkoznunk” – mondta a Fidesz egyik vezetője 2000-ben, és ezzel pontosan a tekintélyelvű személyiség alapvető igényét – az erő, a hatalom utáni vágyakozást – adta meg. Az ilyen karakterrel rendelkező egyén “legfontosabb ismertetőjegye a hatalomhoz fűződő viszonya” – írta Erich Fromm. A világban számára csak két faj létezik: a hatalmasok és a hatalmon kívüliek. A hatalmasok önkéntelen szeretetet, csodálatot váltanak ki belőle – de csak addig, amíg hatalommal bírnak. Ha meggyengülnek, akkor csalódottsága miatt szembefordul velük. (Talán ezzel is magyarázható néhány látványos pálfordulás – az SZDSZtől a Fideszhez.)
A vezér követőit nézve könnyen elhihető, hogy nekik is van hatalmuk, hogy képesek megoldani a magyar politikai közösség azon tagjainak problémáit, akik erre igényt tartanak, akik maguk helyett tőlük várják a megoldást problémáikra.
Véleményem szerint azonban nem a Kádár-rendszerben óriásira nőtt kispolgári réteg a leginkább megfelelő alanya ennek a játszmának, hanem e kispolgárok Fidesz-korú vagy kissé fiatalabb gyermekei. Ők ugyanis szüleiket sikertelennek látják, részben mert 1989 előtti fogyasztási szokásaikat, lehetőségeiket elégtelennek vélik, részben pedig azért, mert anyáik és apáik kevéssé tudtak alkalmazkodni a rendszerváltozáshoz. A fiatalabb generáció tagjai emiatt különbnek érzik magukat szüleiknél, és sem őket, sem útmutatásaikat, értékeiket nem veszik komolyan. Ha az előttük járók kudarcait a hatalom hiányával magyarázzák, akkor logikus döntés részükről a másik “faj”, a hatalmasok csoportjának választása.
A Fidesz stratégái más módon is a szabadságra való képtelenségre építik a párt és a kormány kommunikációját. Az általuk művelt politikai marketing másik alapelve az, hogy a választók nem értik, nem érthetik és nem kell érteniük a politika bonyolult világát. Nincs igényük a döntésekhez szükséges információkra, s ezért “primitivizálni” (“primitematizálni”) kell a politikai beszédet, le kell számukra egyszerűsíteni a világot, mindössze a lényeget kell elébük tárni. Ám a német pszichológus, Erich Fromm szerint az az állítás, hogy “az átlagember számára a problémák olyannyira bonyolultak, hogy nem is tudja megérteni őket”, elveszi az “átlagemberek” kedvét attól, hogy “megbízzanak saját gondolkodási képességükben”.7 Ezt mondani tehát a politikai közösség tagjainak önállósága ellen hat.
A fideszes stratégák és híveik, csodálóik által posztmodernnek hitt politika nyelve a műveletleneké, akiket pontosan e technikával tartanak meg alávetett állapotukban (az egyenlőtlen kommunikációs helyzetben), másokat pedig ilyen módon igyekeznek visszajuttatni ide. Azt állítják ugyanis, hogy éppen az információs társadalom korában (amelyet messianisztikus hittel várnak és amelyért rajonganak ők is), a felsőoktatás tömegesebbé válásakor nem képesek megérteni a magyar politikai közösség tagjai a politikai rendszer működését. Ám vélhetőleg ennek pontosan az ellenkezője igaz. Miként Philippe Breton írta: a közönség “túlságosan művelt”, ezért manipulálni kell tagjait, azaz olyan módszereket szükséges használni, amelyek “megkerülik ezt a műveltséget”.8
Jean-Marie Domenach szerint a manipulációnak öt szabálya határozható meg. A “jó” propagandista leegyszerűsít (megkonstruálja az egyetlen ellenséget), felnagyít (eltorzítja a tényeket), ismétli a már leegyszerűsített és deformált tényeket, alkalmazkodik a különféle közösségekhez (mindegyiknek azt mondja, amit hallani szeretne), mert mindezzel “a vélemények egyöntetűségének megteremtése a célja”. A propaganda szándéka valójában a választás lehetőségének megszüntetése, holott ez a demokrácia alapja – fűzi ehhez Breton. Ezt úgy éri el, hogy “azt látszatot kelti: egyetértés van a propagandista és áldozata közt”.9
Van-e különbség a demokratikus beszédmód és a legnagyobb kormánypárt beszédmódja között? Eddig amellett érveltem, hogy a volt fiatal demokraták szerint a PR a propaganda és a propagandista szavak rövidítése. De a manipuláció “csupán” egy technika, és elméletileg óriási különbségek vannak az így célba juttatni óhajtott üzenetek között, miként eltér(het)nek alkalmazásának okai és céljai.10 Az persze igaz: a Fidesz kommunikátorai már azzal is a magyar szélsőjobboldalt erősítik, hogy eltérnek a demokratikus beszédmód szabályaitól. Ezt eredményezi például a világ leegyszerűsítése, a már említett túlfeszített lényeglátás, hiszen a valóság ilyen irányú alakítása önmagában is a szélsőséges irányzatok számára készíti elő a politikai terepet. Csakhogy a Fidesz és kormánya, valamint a magyar szélsőjobboldal propagandistái tevékenységük során ugyanazt az ellenséget konstruálják meg, és időnként vízióik is hasonlatosak. A magyar jobboldalon mérsékeltnek és radikálisnak nevezett két szervezet/csoport kommunikációja egymást erősíti.
Ha egymás mellé tesszük a különböző jobboldali irányzatok meghatározó figuráinak, illetve a pártok vezetőinek szövegeit, világossá válik: miként lehet ugyanazon nyelvi kódokkal kicsit másként mondani ugyanazt.
Csurka István, a Magyar Igazság és Élet Pártjának elnöke pártja lapjában, a Magyar Fórumban azt írta (az MSZP-re és az SZDSZ-re utalva): “A magyar társadalomban mégiscsak kifejlődött az idegenfelismerő képesség. Az idegen lóláb és az idegen érdek lóg ki a pufajkák és munkásőrzubbonyok és a korrekten szabott öltönyök alól.”11 S hogy miért képviselnének a szocialisták és a szabad demokraták idegen érdekeket? Mert nekik “az ország csak telephely”, mert ők “szellemi homelessek” – miként Kövér László fogalmazta. A Fidesz volt elnöke, jelenleg ügyvezető alelnöke a Magyar Demokratában így határozta meg az “ellenséget”, a balliberális politikusokat, értelmiségieket: “…Magyarországon sokan élnek olyanok, akiknek igazából teljesen mindegy, hogy itt élnek, vagy mondjuk New Yorkban. Magyarország számukra nem a haza, hanem egy viszonylag lakható hely. Nem kötődnek a magyar kultúrához, nem azonosítják magukat a nemzettel” – szemben a jobboldal politikusaival, akik “nem ideiglenesen állomásoznak itt” (tudniillik hazánkban, Magyarországon). Ez az “emberfajta” mindezek miatt “hazugságokat írogat, ezeket exportáruként körözi a világban, tudva azt, hogy ezzel árt az országnak, és árt az ország kormányának”.12
Ha valaki e szélsőjobboldali hetilap más számaiba is belenéz, azt olvashatja: “A másik figura Aczél György kreatúrája. Ama fizetett ellenzéki, akit nyugatra üldözött a hatalom, s jól élt abból, hogy árulta a hazát, s árulja most is, ha pártja, az MSZP vagy az SZDSZ érdeke úgy kívánja.”13 Az ellenségek közé tartoznak természetesen a “média jelesei” is, akik – ez már Bencsik András főszerkesztő dolgozatából derül ki – “nevetségessé tették a hitünket, megalázták büszkeségünket, elárulták a hazánkat”.14 (Stifner Gábor, a Magyar Rádió Kossuth Adója belpolitikai szerkesztőségének 2001 márciusában kinevezett vezetője ugyanezt “írta körül” például 2000 őszén, amikor azon elmélkedett: milyen nehéz lehet liberális újságírónak lenni a világ azon országaiban, ahol az emberek leginkább büszkék hazájukra.) Ugyanebben a lapban Tóth Gy. László, Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadója a balliberálisnak nevezett értelmiségiekről és szocialista, illetve szabad demokrata politikusokról azt mondta: “Külön kategóriába tartoznak azok, akik a szabad véleménynyilvánítás jogával visszaélve politikai ellenfeleik lejáratása érdekében tudatosan dezinformálnak, rágalmaznak és valótlanságot terjesztenek. Ha valaki ok nélkül rossz hírét kelti hazájának, vagy tudatosan valótlanságot állít külföldön, az bizony ne csodálkozzék azon, ha nemzetárulónak nevezik.”15
Látszik tehát, hogy a fajvédő párt vezetője, a szélsőjobboldali lapvezér és munkatársa, a közszolgálati rádió belpolitikai szerkesztőségét irányító szerkesztő, a Fidesz volt elnöke, jelenleg ügyvezető alelnöke és Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadója egyaránt azt gondolja: a két ellenzéki párt, az MSZP és az SZDSZ politikusai, a baloldali és liberális értelmiségiek “belsőleg nem magyarok”, sőt: hazaárulók.
De milyen szerepet osztottak a szélsőjobboldali kommunikátorok hagyományos ellenségeikre, “a” zsidókra – miként a Magyar Igazság és Élet Pártja egy közleményében szerepelt –, “Dávid Lévi… magyarországi csatlósaira”?16 És egyáltalán: csak a zsidók tartoznak ebbe a csoportba? Abban szinte teljes az egyetértés közöttük, hogy az antiszemitizmus a zsidók műve. Franka Tibor ezt egy interjúban kétszer is elmondta: “Az antiszemitizmust tehát, Ön azt támasztja alá bennem, hogy nem a nép kelti, hanem a zsidóság vezetése”; illetve: “Hogyan vélekedik arról, hogy Magyarországon nem a több tízezer zsidó csinálja a hangulatkeltést, hanem esetleg csak néhány tíz, vagy néhány száz?” Stifner Gábor nem gondolkozik ennyire “differenciáltan”, nem tesz különbséget zsidó vezetők és “vezetettek”, a “nép” között. Szerinte azok beszélnek magyarországi antiszemitizmusról, akik maguk “zsidóznak”, lényegében tehát saját tevékenységüket minősítik, miközben másokat vádolnak zsidóellenes kijelentésekkel.
Arra a kérdésre, hogy miért járnak el így, több válasz is létezik. Stifner megjegyzéseiből az következik, hogy a “bűnös tematikát” azért tartják “gondosan közszájon”, hogy ezzel is ártsanak Magyarországnak. Csurka István és a Vasárnapi Újság főszerkesztője, Lakatos Pál például azt hangsúlyozza, hogy a zsidók “emlegetik” az antiszemitizmust, akkor, amikor őket korrupció vagy más jogsértések miatt felelősségre készülnek vonni. (Ahogy egy követőjük a Pannon Rádióban megismételte: a “magyarellenes erőcsoportot” alkotók azért, hogy “saját tetteikről eltereljék a figyelmet… bárkit rasszista perbe kevernek, rasszista hírbe kevernek”.)17 A MIÉP képviselőjelöltje, Franka Tibor szerint azért, mert a zsidók nem magyarok (felismerhetők arról, hogy “csöpög az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk és csámpásak”), és jobban tennék, ha hazamennének (Izraelbe). A Magyar Fórum gyakori szerzője, a MIÉP nevében megnyilatkozó Szőcs Zoltán Frankához hasonlóan azt állítja, hogy a zsidók (az “Egyiptomot jártak”) nem magyarok: céljuk a keresztény hit alapjaiban való megrendítése, mert a magyar nemzet csak így lesz számukra “szabad préda”, így nem indul el “saját, magyar útján, azon az úton, amely az otthonához, a kivirágzásához, keresztény jövőjéhez vezet”.18
A “nemzeti eszme és a keresztény tudat módszeres felszámolásának” több módja is van: Csurka István szerint ilyen technika például a holokausztra való emlékezés. Ezzel ugyanis a “nemzeti [értsd: nem zsidó] középosztály” tagjainak bűntudatát akarják fenntartani a “nagyapáik és dédapáik által végbevitt holokauszt miatt”. Holott – így a fajvédő vezér – arra is emlékezni kell, hogy a tanácsköztársaságot, az 1950-es évek terrorját “a” zsidók csinálták. A numerus clausus például az ő szemében “szerencsétlen” “korlátozási” kísérlet azokkal szemben, “akik korábban fellázadtak a rendszer ellen, akasztottak és bitorolták a hatalmat, és olyan szovjet rendszert akartak bevezetni, amilyen csak később sikerült Sztalin segítségével”. (“S akkor viszont megint megtorlás kezdődött, és megint ugyanazok [a zsidók] által, és ugyanazon kör, a magyar [nem zsidó] középosztály, a kereszténység körében” – folytatta Csurka.)19 Összefoglalva mondhatjuk tehát, hogy a MIÉP-vezér szerint a magyar–
zsidó összecsapás (a “népek birkózása”) eredménye jelenleg nem túl biztató: 1919ben tört rá “a magyarságra először… [a] zsidó terrorlegények csapata”; a magyar középosztály emiatt visszavágott; később a “Rákosi–Gerő–Farkas–Révai-falka” által létrehozott rendszerrel ismét a zsidók vezettek, de 1956-ban a nemzet jutott ponthoz. A forradalom leverését követően jött “a liberális agymosás”, amelyet Aczél György “cionista szempontok” alapján kiválasztott emberei hajtottak végre – és ők vannak ma is birtokon belül.20 Emiatt tehát “a” zsidók szenvedésére csak “a” magyarok szenvedésével együtt lehet emlékezni. Ezzel szemben “…a sajtó által (is) fenntartott látszatvilág… szerint a zsidó szenvedés az egyetlen igazi méltánylandó és megfellebbezhetetlen szenvedés, amelyért immár ötödik évtizede szüntelenül vezekelnünk kell. Én már nem tudok bocsánatot kérni a zsidóságtól.” Ezek már nem Csurka Istvánnak, hanem egy hű fideszesnek, Bayer Zsoltnak, az Orbán-kormány volt köztisztviselőjének, a közszolgálati Duna TV kulturális igazgatóhelyettesének a szavai. Aki szintén úgy látja, hogy “naponta az orrunk alá dörgöli[k] a náci múlt iszonyú bűneit”, miközben hallgatnak “a kommunizmus leírhatatlan rémtetteivel kapcsolatban”.21 Amit Bayer ír, az nem azért érdekes, mert ő a Napi Magyarország, majd a Magyar Nemzet publicistája, mert a Fidesz vezetőinek – a párt alapításától fogva – jó barátja. Azonkívül, hogy egy interjújában Kövér László maga is megismételte Csurka és párthívei burkolt zsidózását (azzal, hogy úgy határozta meg az idegeneket és az ellenséget, ahogy a szélsőjobboldalon a zsidókat szokás),22 talán ez a szöveg is magyarázza, hogy Kövér László miért vonta kétségbe, hogy a MIÉP rasszista párt volna.23 (Az ügyvezető-alelnök ekkor még nem olvashatta Csurkától azt a sort, amely logikus folytatása a fajvédő vezér zsidó–magyar összecsapásról vallott nézeteinek: “Hitlernek igénye sem volt a mérsékeltségre, mert saját szent [!] őrületét tartotta a történelem csúcspontjának…”)24
Visszatérve a kiinduló kérdéshez: mit jelent az, hogy valakik “Dávid Lévi… magyarországi csatlósai”? Azt, hogy egy olyan nemzetközi hálózatba tartoznak, amely képes “lejáratni” hazánkat, amelynek a magyar kormány “alávetett”. Ez a hálózat több sikeres akciót is maga mögött tudhat. Például “Demszky Gábor és csapata… bosszút állt” Orbán Viktoron, egy “Jeruzsálemtől Ferihegyig, Ferihegytől Montrealig” előkészített akcióval, amelynek célja az volt, hogy “Legyen tisztában a besorolásával, az alárendeltségével az a mindenkori magyar kormány, és a várakozás óráiban csak olvassa szépen a Heteket meg Torontóból jövet a Menórát” (Csurka István).25 Vagy: a zámolyi romák útja is előre (például Izraelből) megszervezett akció volt (Kövér László).
Ez a “hálózat” – mindebből következik – jelentős hatalommal rendelkezik. Központja, Izrael “hatalmát ugyanennek a világhatalomnak [az Amerikai Egyesült Államoknak] a segítségével kiterjeszti Rómára is – állítja Csurka, majd a szélsőjobboldal kommunikátoraira jellemzően folytatja. – Ez természetesen jelképes megállapítás. Nem azt jelenti, hogy akár Róma, akár Berlin, akár Moszkva fölött valós politikai vagy katonai hatalommal rendelkezik ez a kis állam, s még azt sem, hogy a liberalizmus, a polgári és kapitalista kultúra… valamiféle zsidó találmány volna, azt azonban igenis jelenti, hogy az amerikai hatalom révén, az amerikaiakkal szövetségben s a pénzhatalom révén igenis folyik a keresztény kultúra végleges kiszorítása, a nemzetek, nemzeti államok megszorítása révén pedig egy új tömegkultúra elterjesztése, a »tőkés társaságok világuralmának megteremtése«.”
Csurka István világában a pénzhatalomnak és a tömegkultúrának jut fontos (mert rendkívül káros) szerep. Orbán Viktor vélhetőleg a pénzhatalomról írottakkal egyetért: szerinte ugyanis a külföldről felvett kölcsönök eredményeként Magyarország szabadsága szinte már véglegesen korlátozva van. A Vasárnapi Újságban 2000. június 18-án ezt oly módon írta körül, hogy elfogadta, megerősítette a szélsőjobboldalon mitikus jelentéssel felruházott “adósrabszolgaság” fogalmát, de – külső “kényszerre” hivatkozva26 – egyúttal más kifejezést is ajánlott helyette: “Tehát ha valaki itt azt mondta, hogy adósrabszolgaság, én – miután vissza fogják idézni Nyugaton is, amit mondok – azt állítom, hogy ez egy nagyon nagy teher. Szinte már az ember szabadságának végleges korlátozását jelenti.” Persze a kérdező Lakatos Pál értette a miniszterelnöki szándékot, hiszen azt felelte erre: “[ön] Körbeírta a mondatot”. (Orbán Viktornak meg van kötve a keze – mondta egy hölgy a Pannon Rádióban 2001. január 11-én. “Orbán Viktor és csapata” nem mer és nem tud szembeszegülni a nemzetközi pénzkartell törekvéseivel – fejtegette Stifner Gábor a Vasárnapi Újságban.) A tömegkultúráról többek között Bayer Zsolt értekezett akkor, amikor “rámutatott” egy alapvető összefüggésre: elterjesztésében azért visz fontos szerepet az amerikai filmipar, mert “egész Hollywood zsidó biznisz – zsidók alapították, zsidók pénzelik, zsidók tartják fenn”.27
Ha tehát a globalizmus ellen emeli fel szavát egy szélsőjobboldali vagy fajvédő, akkor ezt a nemzetközi zsidóság ellen is teszi. Amelynek magyar csatlósai számára – mint már említettem – a haza, a nemzet egyáltalán nem fontos, mert ők a világpolgárok (Kövér László). És itt megint egy olyan állításhoz értünk, amellyel a jelenleg ügyvezető-alelnök, a pártvezér, a közszolgálati rádió idézett vezetője vagy például a Magyar Nemzet rendszeres szerzője szintén azonosulni tud. A Csurka-féle logikai lánc ugyanis a következő: zsidók/Izrael + USA = globalizáció – nemzetköziség – nemzet “megszorítása” – belső ellenség = kommunisták, liberálisok, zsidók. Kövér László fordítva érvel, és az utolsó elem említése előtt hagyja abba a világmagyarázatot: kommunisták, liberálisok = belső ellenség – nemzet “megszorítása” – nemzetköziség – globalizáció. A felsoroltak közül leginkább Stifner Gáboréhoz hasonlít érvelése, még abban is, hogy mind a ketten – ha nyíltan nem mondják is ki – a “belső ellenséghez” sorolják a zsidókat (vagy egy részüket) is. (Orbán Viktor csupán a kommunistákról és liberálisokról mint belső ellenségről szólt eddig, illetve az adósrabszolgaságot mint a nemzetek megszorítását említette.) Tehát nem az a fontos, hogy milyen sorrendben említik a szélsőjobboldaliak ezeket az elemeket, hanem éppen az, hogy tetszőleges módon összerakható ez az érvelési lánc. A Pannon Rádió egy hallgatója például először azt nehezményezte, hogy a “liberális Matolcsy” egy “kozmopolita, SZDSZ-hez közel álló” “demográfus–szociológus–statisztikus-csapatot” hozott létre, amely szerint Magyarországnak “idegeneket” kell befogadnia a népességfogyás megakadályozása érdekében (“unom, hogy hátulról külföldi utasításra ilyen tanulmányok készülnek”). Másodikként a napról napra több, bóvlit áruló kínai bódéról emlékezett meg. Majd megemlítette a zsidókat, végül a globalizáció és a nemzet kérdését: “már unom, megmondom őszintén, a drága állati prémből készült bundákban, a belvárosban [sétáló] pacsulikölnis orosz bevándorló zsidókat is, úgyhogy kérdéseim azok: parancsolhat-e nekünk Brüsszel, New York vagy a Világbank, vagy az UNESCO?”28
Mivel a világ globálissá válását a felsorolt kommunikátorok úgy tekintik, mint a magyarellenes nemzetközi összeesküvés keretét, nem meglepő, hogy a zámolyi romák menedékkérését értelmezik leginkább hasonló módon. Már említettem, hogy Kövér László szerint ez szintén egy Magyarország lejáratását célzó, előre megszervezett akció volt, amelynek egyik “központja” Izrael. E “romaügyet” természetesen balliberális értelmiségiek “kreálták”, amihez az ő “gonoszságukra” is szükség volt (emlékeztetőül: Kövér szerint a balliberálisok nem kötődnek a hazához, a nemzethez). Nem meglepő továbbá az sem, hogy miközben a “zsidókérdéssel” kapcsolatban mondjuk Csurka István és Bayer Zsolt tartja azt fontosnak, hogy itt a többségi társadalom bűntudatának fenntartása a cél, Kövér a “roma-kérdés” esetében említi ugyanezt. A Magyar Fórum publicistája szerint szintén zsidók állnak a háttérben: az izraeli Katz Katalin és “magyarországi hittestvérei” “veszik ki a részüket ebből az egyértelműen összehangolt propagandahadjáratból”. Ő már össze is kapcsolja a kétféle “bűntudat-gyártást”: “Egy bizonyos Katz Katalin nevű személy, a Jeruzsálemi Héber Egyetem előadója a Mazsike budapesti zsidó szervezet kezdeményezésére összehívott roma holokausztrendezvényen a cigányok és a zsidók közös sorsáról, pontosabban sorsközösségéről szónokolt…”
A radikális és szélsőjobboldali kommunikátorok érvelési technikájának viszonylag szegényes voltából következik, hogy ebben az esetben is kollektív “bűnökkel” (negatív tulajdonságokkal) operálnak. A romák így válnak bűnöző, munkakerülő néppé, amely csak igen keveset tesz saját sorsa érdekében. A Fidesz ügyvezető alelnöke szerint a romák nem dolgozni szeretnek, hanem segélyeket kapni, amelyeket a többségi társadalom fizet. Harrach Péter szociális és családügyi miniszter Kövér Lászlóhoz hasonlóan azt mondta: “Maguk [a romák] kevesebbet tettek önmagukért, mint amennyit az ország tett értük,” és most mégis “a nemzet lejáratása céljából… igaztalan vádakat fogalmaznak meg az országgal és a kormánnyal szemben”. Orbán Viktor mindezzel egyetért: szerinte ugyanis “a miniszter úrnak a véleménye és álláspontja a tényekből indult ki”. Továbbá “Azt tudom ajánlani a Magyarországon élő roma honfitársainknak, próbáljanak minél többet tanulni és dolgozni.”
Ám nemcsak a legnagyobb kormánypárt második (?) számú vezetője, egy miniszter és a miniszterelnök erősíti a romaellenes sztereotípiákat. A Magyar Fórum előbb említett publicistája szinte szó szerint megismételte Orbán Viktort (a zámolyi “cigányok saját kálváriájukat egyáltalán nem kívánják lerövidíteni rendszeres munkával vagy tanulással”). A MIÉP képviselőjelöltje, Franka Tibor 2000 augusztusában “A dolgos cigány marad” címmel készített riportot a Vasárnapi Újság másfélmillió hallgatójának, akik a következő párbeszédet követhették: “Sz. S.-né: Irigyelnek minket, igen [a romák]. Franka Tibor: De a munkát, azt nem irigylik. Sz. S.-né: Azt nem irigylik.” A riporter nemcsak Orbán Viktor véleményét “támasztotta alá” (a romáknak többet kellene dolgozniuk) – júliusban meg is előzte a minisztert (és a vele egyetértő miniszterelnököt): “Ha cigánypárt alakul – mert legújabban erről beszélnek –, akkor szembe kell néznie a legnagyobb dilemmával, tudniillik azzal, hogy a cigányság többsége, ha jogairól van szó, azonnal magyar állampolgárnak vallja magát, ha viszont a kötelességeit kérik számon, akkor csak egy halmozottan hátrányos helyzetű kisebbség.”
Különbség a jobboldal egyes politikusainak és kommunikátorainak véleménye között tehát nem abban van, hogy a romák szeretnek-e dolgozni, hogy a “többség” többet tett-e értük, mint ők saját magukért, hanem abban, hogy szeretnék-e, ha a romák kivándorolnának. A “mérsékeltek” ezt nem szeretnék – ám nem tartóztatják őket (Orbán Viktor) –, a “radikálisok” igen. “Talán most meg lehetne tőlük szabadulni… – írta Bencsik András a Magyar Demokratában. – Mi meg maradhatnánk itthon. Békében, nyugalomban… Nyugat-Európa… felfedezné Magyarországot. Valahogy így hirdetnék a prospektusok: egy ország, ahol csend van. Nincs bűnözés, kisebbségi mivoltukra hivatkozva nem ágálhatnak büntetlenül gyilkosok. Ide járna pihenni Európa. Itt pihenné ki a romákat, akiket… befogadott.”29
A zámolyi romák történetének értelmezésekor a következő érveket használják a szélsőjobboldaliak (és a fajvédők): bűnös romák – belső ellenség (zsidók, balliberálisok) – Izrael – a nemzet “megszorítása”. Többek között Kövér László és Bencsik András mondja ki ezt (szerintük a strasbourgi “sétaút” hátterében álló bűn a gyilkosság), míg Harrach Péter és nyomában Orbán Viktor csupán az első és az utolsó elemeket tekintik érvényesnek, s a kettő közötti kapcsolat megtalálását rábízzák a befogadókra. E nagy azonosság miatt könnyen érthető, hogy a MIÉP képviselőjének, ifj. Hegedűs Lóránt 2001. március 27-i parlamenti felszólalására miért nem reagált a kormány és a legnagyobb kormánypárt. A honatya ugyanis csak felmondta azt, amivel például a Fidesz ügyvezető alelnöke (akkor még elnöke) teljesen egyetért: bűnös romák (gyilkosság) – belső ellenség (zsidók [“kisebbségtöredék”], “nemzet testén élősködő piócák”, akik “soha nem azonosultak… a magyar néppel, annak sorsával, történelmével, kultúrájával, életével”) – Izrael (“izraeli bajtársak”, Moszad) – a nemzet “megszorítása” (“magyarellenes diszkrimináció”).30
Innen nézve érthető a szélsőjobboldaliak kommunikációjában annak fontossága, hogy mit lehet kezdeni a közöttünk lévő ellenséges személyekkel (“beépített magyarjainkkal”). Ez a probléma az egyszerű híveket is foglalkoztatja, így azt az egyetemistát, aki a Pannon Rádióban Nagy Ferótól kért tanácsot. Az ellenség mindenhová beférkőzik, és információkat gyűjt – kezdte a Szabad Magyarország Hangja című műsorban: “Nem-e tudsz valami olyat [módszert], amivel ki lehetne deríteni, hogy ki lehet az, [nem tudsz-e] ilyen kényes pontokat, amikre esetleg már nem tudják takargatni, hogy kik is ők valójában?” “Igazi módszer nincs… Figyelni kell egymásra… Mindenkire figyelj, és nagyon válogasd meg a barátaidat… – felelte Nagy Feró, majd a nagy csend miatt megkérdezte: – Érted ugye, hogy mit mondok?” “Értem, csak közben írok” – válaszolta az egyetemista, majd tovább faggatódzott: “Egyszer már megtaláltam ezt az embert, ott nagy bőszen Szabad Demokratát olvasott… [de] Nem is figyeltem meg az arcot, és elfelejtettem, hogy ki. Ha mégis újra megtalálnám, akkor mi lenne a legjobb módszer? El kéne vele beszélgetni? Vagy ennél keményebben, vagy hagyni kéne a francba?” A műsorvezető nyugalomra intette: “Ha valakiről tudod, hogy ő micsoda… akkor tedd el magadnak az információt. Ne csinálj belőle magadnak ellenséget belőle, mert úgyis az… Így még aljaskodhat, de neked minden döntésedben tudnod kell, hogy őrá nem számíthatsz… Ő az ellenséggel van.”
Kövér László tanácsa más: szerinte meg kell várni, amíg ezen “emberfajta” felett eljár az idő. Bencsik András az antiszemitizmus klasszikusaitól kölcsönzött biológiai kifejezésekkel határoz meg egy lehetőséget: “Egyetlen megoldás van, a civilizáció öngyógyulása, annak reménye, hogy a szervezet kilöki magából ezeket a sejteket.” Igaz, ő némi aktivizmusra buzdít, amikor fontossági sorrendet állapít meg az újságírók, illetve a szövegében másutt baloldaliaknak és szocialistáknak nevezettek között: “S ha írmagjukat is kiirtottuk ebből a boldogtalan országból, akkor majd a kommunistákkal is elboldogulunk.”31 Franka Tibor – mint említettem – közülük a zsidókat hazaküldené. De amíg csomagolnak, vegyék tudomásul, hogy a nevelésügyben, a jogban, a nyelvben, a vallásban a többség uralkodik, s ők – mivel “nálunk… a többség magyar és keresztény” – kötelesek elfogadni annak döntését. “Ellenvetni a demokrácia szabályai szerint persze lehet, de az valahányszor csak a bolha köhögése marad.”32
Csurka István egyfelől optimista (“A volt nómenklatúrások, a balliberálisok alól egyszerűen kicsúszott a talaj”), másfelől úgy látja: “Semmiképpen nem szabad eltűrni a gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és kulturális életben benthagyott szabotálókat, elrejtőző és a háttérben sustorgó volt nómenklatúrásokat… a Frankfurti Könyvvásárhoz hasonló flottatüntetéseket” (utalás arra, hogy szerinte túl sok zsidó és zsidó származású író könyve jelent meg arra az alkalomra), és ezért “bizonyos dolgokat, ügyeket a leghatározottabban, kitépéssel és kivágással kell megoldani”. Mindezt azonban csak akkor lehet megtenni, ha 2002-ben nemzeti kormánya lesz Magyarországnak.33 Ezzel vélhetőleg Nagy Feró, a Pannon Rádió műsorvezetője, a MIÉP képviselőjelöltje is egyetért. Ő 2001. január 9-én este ugyanis azt mondta: “Úgy kell szavazni, egy olyan kormányra, amelyik azt mondja, hogy ő előveszi a kalodát, és kalodába zárja azokat… [a szocialistákat] és a nép, ha akarja, megkövezi őket.”
Ez a megjegyzés a szélsőjobboldal kommunikátorainak a demokráciával való elégedetlenségét mutatja. Némelykor keveslik a rendelkezésükre álló eszközöket, máskor a liberális demokrácia alapelveit kezdik ki. A radikális publicista, Bayer Zsolt, vagy a miniszterelnöki főtanácsadó, Tóth Gy. László például a sajtószabadságot korlátozná Magyarországon. A kaloda használatát igenlő énekes úgy látja, hogy “a demokrácia borzasztóan működik”, mert a “te szavazatod, egy intelligens ember [egy Pannon Rádió-hallgató] szavazata és egy iskolát nem végzett ember szavazata ugyanannyit ér”. Franka Tibor összefüggést vél felfedezni a liberalizmus és a gazdasági fejlődés között: szerinte egy ország akkor sikeres, ha ott a liberalizmus tiltott. Lovas István ezt – Szingapúr példáján – részletesebben is elmagyarázta: abban az országban “a sajtó nem is szabad… Kínos, hogy az eredmények Szingapúrt igazolják ezen a téren is.” Elmondta továbbá, hogy ha “a világ legsikeresebb és feltételezhetően legokosabb politikusa”, a távol-keleti ország volt miniszterelnöke átvenné Orbán Viktor funkcióját, “hatalmas változást hozna [Magyarországon]. A demokráciát és a liberalizmust addig és úgy alkalmazná, ahogyan és amennyiben azok értékei a lakosság érdekeit szolgálják.” (Igaz, Lovas nem a kalodát, hanem a botbüntetést preferálja.)34
Lovas e helyt nem fejtette ki, hogy a demokrácia és a liberalizmus “korlátozott alkalmazása” mit jelent, ám megtette ezt helyette a miniszterelnök. A liberális demokráciának vannak olyan elemei, amelyeket ő nem tart lényegesnek ugyanis. Ilyen például a politikai pluralizmust garantáló ellenzéki pártok léte (a törvényhozás működik ellenzék nélkül is – mondta). Ugyanis – magyarázta később – az ellenzék kritikai megjegyzései “a kákán is csomót kereső, vagy az élő fába is belekötő támadások”, “politikai epeömlések” csupán, “mert ugye ezek nem politikai vélemények, hanem dühkitörések”. (Kövér László szavaival: “Az SZDSZ-esek, ha életükben egyszer egyeneset szólnának, bele is betegednének”; a szocialisták “mindenhová el tudják juttatni… a fekete propagandát”.)35 Orbán ezzel a megjegyzésével vitatta az ellenzék jogát az egyet nem értés és a szembenállás kifejezésére, kétségbe vonta a szocialista és a liberális politikusok, értelmiségiek beszédmódjának legitimitását. Hiszen azt mondta: ha egy ellenzéki párt politikusa nem ért egyet a kormány valamelyik intézkedésével, akkor véleménye nem politikai vélemény, hanem dühkitörés. Ugyanezt tette akkor is, amikor a kormány tevékenységét kritizálókat azzal vádolta, hogy lejáratják Magyarországot. Ebben az esetben az “ellenzéki” véleményt nem dühkitörésként határozta meg, hanem – burkoltan ugyan, de – hazaárulásként. (Főtanácsadója, Tóth Gy. László mindezt kicsit másként fogalmazta: szerinte jobb lenne, ha azok, akik “rágalmakat” és “hülyeségeket” terjesztenek, pszichiáterhez fordulnának.)36 Orbán Viktor az ellenzéken kívül a demokratikus politikai szisztéma egy másik kellékét, a választást is ignorálta 2001 tavaszán: “az egész választási kampányhoz semmi kedvet sem érzek – mondta egy »szokásos« szerda reggeli interjújában. – Isten bizony mondom, olyan jól eldolgozgatok itt a kormányban miniszterelnökként az ország számára fontos ügyekben. Ezek sokkal izgalmasabbak, mint bármifajta választási kampány meg mérkőzés, tehát a legszívesebben minden különösebb nagy összecsapás nélkül folytatnám azt a munkát, amit az elmúlt három esztendőben végeztünk…” Orbán példaképe ezzel kapcsolatban az autoriter szisztémát működtető miniszterelnök, Bethlen István, akit – hozzá hasonlóan, ahogy ő jellemezte 2000 szeptemberében – nem “a következő választás érdekelt”, hanem “a következő nemzedék” sorsa.
A Fidesz és kormánya politikusainak, kommunikátorainak a MIÉP-hez való viszonyukról szóló, vagy a fajvédő pártot jellemző megnyilatkozásai is a szélsőjobboldalt erősítik. Kövér László 2001 februárjában azt nyilatkozta, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártjának értékrendje rokonítható a kormányéval, de a különbségek nem lényegtelenek, néhány hónappal később pedig kétségbe vonta, hogy Csurka pártja rasszista lenne. Orbán Viktor szinte ezzel egy időben a MIÉP-ről azt mondta: demokratikus és alkotmányos alapon áll.37
Elfogadható-e az a magyarázat, amely szerint a “fideszes” politikai kommunikáció oka a szélsőséges szavazatok begyűjtése, és nem a MIÉP-pel való együttműködés intézményesítése? (Tehát most nem az a kérdés, hogy igaz-e.) Véleményem szerint ez – éppen a demokratikus politikai kultúra kialakításának időszakában – nem indokolható semmivel sem. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a legnagyobb kormánypárt olyan politikai-
viselkedési mintákat mutat követendőnek, amelyek a szélsőjobboldal és a liberális demokrácia híveinek (1945-ben megszakadt, most újrakezdett) összecsapása során az előbbit erősítik. Hanem arról, hogy Orbán Viktor, Kövér László, a kormányzati férfiúk némelyike (Tóth Gy. László, Harrach Péter), a közszolgálati média munkatársai (Stifner Gábor, Bayer Zsolt, Lovas István, Lakatos Pál, Franka Tibor), a szélsőjobb sajtó jelesei (Nagy Feró, Bencsik András, Szalay Károly), a fajvédő párt meghatározó figurái (néhány felsorolt sajtómunkás, illetve mondjuk Csurka István, Szőcs László) kommunikációjukkal mind a demokráciával való elégedetlenséget erősítik, azt igyekeznek alátámasztani érveikkel. A demokrácia szempontjából egyedül üdvözítő differenciált beszédmód helyett a világ magyarázatakor leegyszerűsítő, gyakran rasszista érveket használnak.
A Fidesz és kormánya politikusai arra sem gondolnak, hogy mi lehet az eredménye annak, ha a szélsőjobboldali nyelvi kódok, érvelési technikák – nem utolsósorban az ő munkájuk eredményeként – előbb elfogadottá, majd népszerűvé válnak. Most még talán úgy érzik, hogy irányítani tudják a szélsőjobboldalt, pontosabban annak híveit, és vélhetőleg eszükbe sem jut, hogy nem csupán a liberális és szociáldemokrata politikusokat, értelmiségieket lehet ezzel a beszédmóddal a senki földjére taszítani. Pedig a szélsőjobboldalon már ma is a Kövér Lászlóféle érveket variálják némelyikük jellemzésekor. Pokorni Zoltán így lett a cionista Aczél György örökségének folytatója (Csurka István), Orbán Viktor pedig nem a saját fajtája (Franka Tibor). Annak kedvéért, aki ez utóbbi megjegyzést nem érti, idézek egy rövidke párbeszédet a Pannon Rádió egy 2001. januári adásából. Egy betelefonáló – aki az “Egyiptomot jártak” helyett a “holt-tengeri társaság” kifejezést használta – azt tette szóvá, hogy a miniszterelnök gyerekeinek milyen “furcsa” hangzású a nevük. “Ráhel, Sára, Gázsi” – sorolta. A negyedik gyereknek – mondta – a Móricka nevet kellett volna adni (hogy ő kislány, az ekkor nem számított). “Nem szereted Orbán Viktort?” – kérdezte Nagy Feró. “Nagyon, rettenetesen – felelte az úr –, minden etnikumot felsoroltam így, ahogy elnevezte a gyerekeit.” A műsorvezető újra kérdezett: “Baj az? Próbálom védeni [Orbán Viktort], remélem, hallod a hangomon! [Nevetés]”
E dolgozat elkészítéséhez segítséget nyújtott a Nyilvánosság Klub.
1
A kérdéssel foglalkozó szakirodalom általában különbséget tesz szélsőjobboldal és radikális jobboldal között. A “radikális” szónak azonban két jelentése van, s az egyik a “szélsőséges”, így helytelen a tágabb jelentésű szót használni. Ráadásul a két jobboldali irányzat között lényegi pontokon (ezekről írok ebben a fejezetben) teljes az azonosság. Továbbá a magyar jobboldali politikusok a két jelzőt sajátos módon használják: a liberalizmus (amelyet azonosítanak az SZDSZ-szel) a szélsőjobb kommunikációjában “szélsőséges” (“vad”, “ultra”), a mérsékeltebbek viszont “radikálisnak” tartják – azaz, ebben a formában, mind a két csoport szerint sajátos magyarországi jelenség (nem “mérsékelt”). A MIÉP ezzel szemben a mérsékeltek, illetve a párt hívei értelmezésében “radikális”, és – Csurka István szavaival – nem “szélsőségesen radikális” (ennek oka az, hogy a szélsőjobboldaliak így is szalonképessé próbálják magukat stilizálni). Az ún. mérsékelt jobboldalon így állították elő (például a Fidesz két elnöke, Pokorni Zoltán és Kövér László) 2001 tavaszára a két radikális pártot és az általuk képviselt két radikális irányzatot.2
A szélsőjobboldal ezenközben azt követeli a szerinte illegitim beszédmódot használó liberális és szociáldemokrata, illetve konzervatív csoportoktól, hogy fogadják el a rá jellemző nyelvi kódokat. Ezzel ezen irányzatok egyik alapvető értékét fordítja ellenük.3 Szőcs László: Elárvult társadalom. Magyar Fórum, 2001.
május 24., 13. o.4 Csurka István: Minden, ami van. Magyar Fórum, 1999.
november 4., 4. o.5
A kommunista nómenklatúra tagjának számít minden volt MSZMP-tag, párt- és szakszervezeti stb. alkalmazott és családtagjaik.6
Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Budapest, 1993, Akadémiai. 144. o.7 Uo. 203. o.
8 Philippe Breton: A manipulált beszéd. Budapest, 2000,
Helikon. 76. o.9
Uo. 74–76. o.10
Horn Gyula ilyesfajta kommunikációs technikájára lásd Sipos Balázs: Azé a valóság, aki megteremti. Népszabadság, 1997. július 7.11 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. április 26., 2. o.
12
Az SZDSZ és az MSZP politikusainak, a körülöttük lévő értelmiségi csoportok tagjainak (jelentős részben) “nincs különösebb érzelmi kötődésük ahhoz a közösséghez, amit nemzetnek szokás hívni”. “Az SZDSZ sohasem volt egy a magyar nemzettel.” Tisza Istvánt “Támadták jobbról és támadták balról. A magyarkodóknak nem volt elég hazafias, az idegenlelkűeknek nacionalista volt.” Az első idézet Kövér Lászlótól, a második a miépes Szőcs Zoltántól, a harmadik Orbán Viktortól való. – “A rendszerváltás még nem zárult le.” Kövér Lászlóval beszélget Seres László és Varró Szilvia. Beszélő, 2001. május. 14. o.; Szőcs Zoltán: Elárvult magyar társadalom i. m.; a Debrecenben 2000. október 31-én elmondott Orbán-beszéd megtalálható: www.meh.hu. (Kiemelés tőlem – S. B.)13 Szalay Károly: Márai, a hazaszerető. Magyar Demok
rata, 2001. 1. sz., 29. o.14
Bencsik András: Felvettük a kesztyűt. Uo. 5. o.15
Sipos Balázs: Nemzetnek elkötelezett újságírók. Élet és Irodalom, 2001. március 30., 14. o. (A Stifnertől származó idézetek helye ez a dolgozat.); Az “ügyek” morális felelősségét a kormányra hárítják. Bánhidai Károly és Sinkovics Ferenc interjúja Tóth Gy. Lászlóval. Magyar Demokrata, 2000. 49. sz., 31. o.16
Meddig ér a demokrácia? Magyar Fórum, 1999. november 4.17 Vasárnapi Újság, 2000. január 16.; augusztus 27.; november 26.; Az igazi rendszerváltás még várat magára. Sinkovics Ferenc és Bánhidai Károly interjúja Csurka Istvánnal. Magyar Demokrata, 2000. 51–52. sz., 45. o.; Pannon Rádió, 2001. január 11.
18
Népszabadság, 2001. április 6.; Szőcs Zoltán: Csoda és bizonyosság. Magyar Fórum, 2001. április 12.19
Csurka István: Magyar szemmel. Uo. 2. o.20 Uo., illetve: Nincs különbség áldozat és áldozat között.
(A MIÉP állásfoglalása.) Magyar Fórum, 2001. április 26., 1. o.21 Idézetek helye: Zádori Zsolt: Egy megrögzött önarcképkészítő. Bayer Zsolt publicisztikájáról. Beszélő, 2000. február, 46–47. o.
22
Sipos Balázs: Kövér László és a Magyar Demokrata-beliek. Mozgó Világ, 2001. február, 15–16. o.23
“A rendszerváltás még nem zárult le” i. m., 18. o.24
Csurka: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. április 26., 2. o. (Kiemelés tőlem – S. B.)25 Csurka István: Minden, ami van. Magyar Fórum, 1999.
november 4., 4. o.26
A szélsőséges, fajvédő és mérsékelt jobboldali politikusok között különbség van e tekintetben. Orbán Viktor adósrabszolgaságot mondana, de “a” Nyugat miatt nem teszi. Kövér László azért nem szövetkezne a MIÉPpel, mert “a” Nyugat nem nézné jó szemmel. Bencsik András és Lovas István ezzel szemben azt állítja: ezt és ezt meg lehet tenni, mert “a” Nyugat rövid idő után úgyis elfogadná.27
Zádori Zsolt: i. m., 47. o.28 Pannon Rádió, 2001. január 9.
29
“A rendszerváltás még nem zárult le” i. m., 16–17. o.; Vasárnapi Újság, 2000. július 30., augusztus 27. A további idézetek helye: “A hazáról méltatlan, igaztalan hírt kelteni, nem a hazaszeretet tárgykörébe tartozik.” (A zámolyi romák a jobboldali sajtóban.) Mozgó Világ, 2000. december, 13–17. o.30
A felszólalás megtalálható: www.mkogy.hu – Az összeesküvés-elméletek ma már népszerűnek nevezhetők: nemcsak kormányzati férfiúk emlegetik különféle ügyek kapcsán, s nem is csupán a szélsőjobb irányzatok lapjai, hanem a Magyar Nemzet és “alkalmanként a Népszabadság” is. (György Péter: A nagy összeesküvés. Élet és Irodalom, 2001. május 18., 7. o.) “A média sokszor a manipuláció elsőrendű hordozója, ahelyett, hogy dekódolásának lenne aktív résztvevője” – olvasható Philipp Breton könyvében (21. o.).31 A véleményemet ritkán tartom magamban. Seszták Ágnes interjúja Kövér Lászlóval. Magyar Demokrata, 2000. 50. sz., 32–33. o.; Bencsik András: A nem létező jobboldalhoz. Magyar Demokrata, 2001. 15. sz., 5. o.; Felvettük a kesztyűt. Magyar Demokrata, 2001. 1. sz., 5. o.
32
Vasárnapi Újság, 2000. november 5.33
Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. április 26., 2. o.34 Pannon Rádió, 2001. január 9.; Vasárnapi Újság, 2000
. november 5.35
Orbán Viktorral Stifner Gábor és Lakatos Pál beszélgetett a Vasárnapi Újság 2001. május 20-i adásában. (Kiemelés tőlem – S. B.); Kövér Lászlót idézi: Népszabadság, 2000. november 17.; Index, 2000. szeptember 20.36
Az “ügyek” morális felelősségét a kormányra hárítják i. m., 31. o.37
Orbán Viktor a Munkáspártot szintén így jellemezte. Népszabadság, 2001. április 12.