Nem tudom, gondolkozott-e már azon a kedves olvasó, hogy lehet-e puszta kézzel finom mívű karórát készíteni. Legtöbben valószínűleg azt felelnék, hogy nem, az órakészítés bonyolult művelet, csak gépek segítségével végezhető el. Ez így is van, de lehet-e gépeket készíteni puszta kézzel? Vigyázzon, aki gyorsan rávágná megint a nemet, hiszen ezzel azt is tagadná, hogy az órakészítés a maga egész folyamatában emberi tevékenység. Vizsgálhatnánk a problémát kísérletileg is, és mondjuk egy ásványi anyagokban bővelkedő lakatlan szigetre száz pucér embertársunkat kihelyeznénk, azzal a feladattal, hogy nyugodtan találjanak fel mindent, ami szükséges az órakészítéshez, egyszerűbb, majd bonyolultabb gépeket, vegyi folyamatokat a fémek előállítására, és szóljanak, ha készen vannak. Bizonyos, hogy nagyon sokáig kellene várni, valószínűleg sok generáción keresztül.
Hogyan segíthetnénk őket? Ha ragaszkodunk a kiindulási feltételekhez, tehát semmiféle eszközzel nem szolgálunk, akkor a legnagyobb segítség az órakészítés története lenne. Persze nem az a leegyszerűsített technikatörténet, amely a napórától a kakukkos órán keresztül elvezet a modern mechanikus karórákig, hanem az a jóval összetettebb eseménysorozat, amelynek során tüzet gyújtottunk, ásványokat kevertünk össze, egyszer csak fémek keletkeztek, ezeket egyre tisztább formában állítottuk elő, miközben csináltunk egyszerű gépeket, eszközöket, kerekeket, tengelyt, csavart, laposfogót és esztergapadot. Ezekkel már lehet mechanikus órákat is készíteni, és a továbbiakban csak mindent finomabban, hatékonyabban, pontosabban kell előállítani, és hipp-hopp, kész lesz az a bizonyos karóra, mindenki mehet haza.
Ha egy értelmes ősembernek mutattunk volna egy karórát, és megismertettük volna annak finom részleteivel, biztosra vehető, hogy nemmel válaszol arra a kérdésre, hogy ez a tárgy emberi készítmény-e. Pedig a finom szerkezet története hordozza a szükséges bizonyítékot. A biológusok közül Darwin volt az a zseni, aki felismerte, hogy a tudomány csak akkor képes egy nagyon bonyolult struktúrával, például egy élőlénnyel kapcsolatos fontosabb kérdésekre válaszolni, ha felderíti a struktúra keletkezésének történetét. Ezt tesszük mindig, amikor az evolúciós elméletet alkalmazzuk.
Azt hiszem, azokkal a struktúrákkal kapcsolatosan, amelyek eredete a múltban van, egyértelműen bizonyítható a történet fontos szerepe. Hogyan állunk a jövővel, a jövőbeni struktúrákkal? Képesek vagyunk-e jövőben végződő lehetséges történeteket előre kitalálni?
Vegyünk először ehhez is egy ismert példát. A középkor embere sokszor foglalkozott a távolbalátás gondolatával. Mondákban, mesékben tündérek, boszorkányok, varázslók gyakran rendelkeztek ezzel a csodálatos képességgel. Ha akkoriban valaki megkérdezett volna egy tudós embert, hogy lehetséges lesz-e egyszer egy távolbalátó gépet összeállítani, akkor ha komoly tudós volt az illető, bizonyosan azt válaszolta volna, hogy ne keverjük a tudományt és a meséket, ugyan hogyan is lehetne ilyen, csak a csodák világában előforduló szerkezetet előállítani. Nos, alig telt el néhány generáció, és ma a legtöbb ember otthonában van egy nagyobbacska, ablakos doboz, amelynek segítségével be lehet látni egy távoli szobába, amelyet stúdiónak is neveznek, ahol néhány embertársunk hülyéskedik, és ezt sokszor élvezettel nézzük, akár órákon keresztül is. Ez nem teljesen az, amit a boszorkányok és varázslók csináltak, de a lényeget illetően nem tagadhatjuk az azonosságot. És az előbbiek alapján bizonyos, hogy a távolbalátó gépnek van valós története. Hiszen itt van a birtokunkban.
Sok tudományos fantasztikus történetben használják a teleportációs gépet. Ebbe az ember belép, majd néhány másodperces halványodás után frissen, vidáman kilép belőle, sok ezer kilométerrel arrébb. Nagyon praktikus, gondoljunk csak a repülőterek egyre nagyobb zsúfoltságára.
Vezet e valós történet a teleportáló géphez?
A fizikusok sokáig azt állították, hogy nem. Ilyen történet nem lehetséges a fizika eddigi ismeretei szerint. A minap azonban valamelyiküknek sikerült megvalósítani egyetlen atom állapotainak továbbítását, a kvantum-teleportációt, és most egy kicsit elbizonytalanodtak. Nagy marhaság, de nem biztos, hogy abszolút lehetetlen. Tessenek csak spekulálni.
Neumann János hagyatékában volt egy majdnem kész kézirat, amely a konstrukcióra és önreprodukcióra képes sejtautomaták elméletét írta le. Ennek nyomán alakult ki később egy érdekes játék, amit “életjátéknak” neveztek el. Ez egészen röviden arról szól, hogy veszünk egy nagy kockás papírt, és azon “sejtekből” kialakítunk egy struktúraépítő világot. Ez nagyon egyszerű. Egy-egy sejt, azaz egy-egy négyzet lehet élő (aktív) vagy holt (inaktív) állapotban. Az aktív és inaktív négyzetekből bonyolult síkbéli mintázatokat, “sejtszerkezeteket” lehet készíteni. Szükséges még egy átalakulási szabály, amelyet sejtgenerációnként alkalmazunk. Ez a sejtek szaporodását szabályozza. A sejtautomaták nem egyszerű osztódással szaporodnak. A lapra rajzolt síkbéli szerkezet sejtjeinek szaporodása attól függ, hogy a környezetükben hol vannak élő vagy holt sejtek, így a jelenbéli állapotból néhány nagyon egyszerű átalakulási szabály segítségével meghatározható a rákövetkező állapot. Pl. lehet egy olyan szabály, hogy mindazon aktív sejtek, amelyek csúcsaikkal szintén aktív sejtekkel érintkeznek, azok a következő “generációban” inaktívak lesznek, vagy amelyek legalább egy aktív sejttel határosak, azok aktívak maradnak. Ha ügyesen választjuk meg a szabályokat, akkor a kockás papírra helyezett síkbéli szerkezetünk “élni” kezd, és minden “generációban” a sejtek aktiválódása vagy inaktiválódása miatt változtatja majd a mintázatát. Elmozdulhat, megnőhet, kettéválhat, eltűnhet. Matematikusok vizsgálatai szerint a legtöbb ilyen sejtszerkezet előbb-utóbb eltűnik, vagy ha megmarad, nagy ciklikus átalakulásokon megy keresztül, önmagát ismétli időnként.
Nagyon érdekes viszont, hogy vannak olyan síkbeli sejtautomata szerkezetek, amelyekre az jellemző, hogy nincsen semmiféle megelőző formájuk. Vagyis ilyen szerkezeteket csak úgy lehet előállítani, ha mi magunk, mintegy kívülről, beírjuk őket a lapra. Ha már megvannak, akkor működnek. Elnevezték ezeket “édeni struktúráknak”. Az édeni struktúráknak az a jellegzetességük, hogy az adott rendszerben nincsen történetük. Nem lehet őket meglévő szerkezetekből semmilyen módon előállítani.
Ha most ezt a matematikai világot és a saját reális világunkat összevetjük, akkor egy nagyon izgalmas párhuzamot fedezhetünk fel. Az evolúciós tudomány, valamint a technikai tudományok, ugye, történetekkel foglalkoznak. Az előbbi múltbéli történeteket kíván felderíteni, az utóbbi megkísérel lehetséges jövőbélieket kitalálni. Mindkettőnek közös problémája, hogy válogatnia kell az elképzelhető és a megvalósítható történetek között. Csak az a jövőbéli találmány valósítható meg, amely nem édeni struktúra, amelyhez vezet egy valóságos történet. Az a jó tudomány, az a jó ipar, amely képes a sok lehetőség közül kiválasztani egy olyan akciósorozatot, amely egy jövőbéli elképzelést a jelen lehetőségeivel értelmesen, lépésről lépésre össze tud kötni.
Érvényes ez a társadalomtudományokra is. Hiszen a társadalmakat, a kultúrákat is felfoghatjuk evolúciós rendszereknek. Politikusok, utópiaírók kitalálhatnak csodálatos társadalmi rendszereket, amelyekben például folyik a tej és a méz, mindenki egyenlő, és egyformán vesz a javakból, közös asztala van a bőségnek. Az ilyen elképzelések mindig nagyon érdekesek. Az a lényeges kérdés azonban, hogy az így elképzelt társadalmi berendezkedés valós vagy édeni struktúra-e. Vagyis vezet-e hozzá megvalósítható történet a jelen konkrét állapotából? Ha nem, akkor bármilyen ígéretes is, csupán a mesék birodalmába tartozik. Az értelmes polgár tehát nem arra kíváncsi, hogy sok év múlva milyen fantasztikusan jó körülmények között lehet majd élni, hanem arra, hogy pontosan milyenek is lesznek az átalakulási szabályok. Mi lesz az első lépésben, mi a másodikban, milyen is lesz az a valós történet, amely majd a paradicsomba elvezet. Az édeni struktúrákat pedig hagyjuk meg a meséknek.
Sok mindentől megkímélhetnénk magunkat, ha a politikusokat hallgatva mindig erre gondolnánk.
VERSENYBEN MARADNI III.
Tíz évre volt szükség, hogy a rendszerváltó magyar gazdaság jövedelmi mutatói elérjék az 1989–90-es mértéket. A tíz év alatt több mint hatszorosára emelkedtek a fogyasztói árak, az ötmillió munkavállaló helyett négymilliónál kevesebb embernek van állandó állása. Az ipari termelés már ötven százalékkal haladja meg az 1990-es szintet; 1989–90-ben a magyar gazdaság összexportja – beleértve a KGST-országokba irányuló kivitelt – nem érte el a tízmilliárd dollárt, tavaly pedig már harmincmilliárd fölött volt.
Az átmenet első évtizedének sikeres vállalatai tucatszám dőltek össze, a vállalkozói élmezőnyből is sokan kihulltak. Volt, aki az erősödő gazdasági versenyt nem állta, és volt, aki politikai szövetségeseivel együtt emelkedettbukott. Néhányan, nem kevesen, az összeomlás elől kisebb-nagyobb bűncselekményekkel próbáltak elmenekülni. Aki nem növekszik, az meghal – vélik ma üzleti körökben, jó okkal. Ám a növekedési hajszának is szép számmal vannak már áldozatai.
Sorozatunkban azok a gazdasági vezetők, menedzserek szólalnak meg, akiknek sikerült versenyben maradniuk. Akik a hatalmi viszonyok átrendeződését, a klientúrák harcát is túlélték, mert kimaradtak belőle. Megannyi egyszemélyes gazdaságtörténet az övék. Egyszerre felül- és alulnézetben: a vezető elit szemszögéből, de a gazdaságpolitika irányítói apparátusától távol.