Évek óta tartozom Staud Gézának. Adósa vagyok, mert megbízható színháztörténeti adatait gond nélkül használhatom; mert rögeszmésen ismételgetett figyelmeztetéseinek máig hasznát veszem (“csak a szituációt figyelje, abban van a dráma, nem a szövegben!”); és bár száműzetésnek tartotta, hogy színházi emberként hosszú évekig középiskolában kellett tanítania, mégis tanító ember volt, a Színházi Intézet történeti és bibliográfiai kiadványait szerkesztve is tanított, túl a szakmán arra, hogy az embernek mindig tennie kell valamit. Ha fiatal – készüljön a feladatra, ha teljében van – töltse be, ha már nyugdíjas – akkor csináljon föladatot magának. Ő nyolcvanévesen az Operaház régiségtárát rendezte. Mostanában lenne kilencvenöt éves, jó és nagy okok miatt idézhetem alakját. Mégis apróság adta az apropót. Egy tízessel tartozom neki, amit fogadáson vesztettem el, aztán elfeledtem lepengetni. A hatvanas évek második felében – amikor még “szilvafa” voltam – minden magára valamit is adó széplélek az irodalmi színpadokkal foglalkozott. Szavalt, versekből kollázsműsort szerkesztett, pódium-előadást rendezett, fesztiválokra járt, zsűrizett, hullamerev tartásban, ámde villogó szemekkel a világ közepibe kiáltotta: “Szabadság, tégy gazdaggá minket, arccal a tengernek!” A mozgalomnak meg is lett az eredménye, irodalmi színpad nyílt hivatalosan is, Keres Emil vezetésével, a Radnóti. Akkortájt fogadott velem Staud Géza egy tízest reszkírozva, hogy mindjárt zenélni fognak, aztán mozogni, aztán hangszín és alkat szerint bizonyos szerepköröket kapnak mindig ugyanazok, s mire díszlet és kellék is mozgásba jön, már színház lesz ebből a színpadból is.
Ugyan miért lenne? Mert ha tudomására akarsz hozni valakinek valamit, akkor mindent fölhasználsz, amit a műforma megenged. A színházban minden együtt lehet: szobrászat, zene, építészet, irodalom. Akkor miért nem beszélnek az operában vagy a balettban? Mert nem tudnak. Aki mozdulni bír vagy pláne alakítani, az színésszé lészen ezekből az ifjú versmondókból is. Fogadjunk!
Nyert. S hogy nyert, most az juttatja eszembe, hogy rendre alakulnak a mozgásszínházak. Sőt már nemcsak élethelyzeteket akarnak elvont jelentéssel megformálni, hanem konkrét szituációkat, történeteket is. A húszas évek végén a Madzsar Alice-iskola volt ilyen hatással, most tán a televíziózás, tán a táncosképző intézmények elszaporodása. Liszt-díjasok bravúrosan botostáncolnak csenevész történetecskében (A két pakulár), tehetséges színművészek poénkodnak bájosan amatőr János vitéz-előadásban (Bozsik Yvette rendezésében), néha sikerül újat hozni Pintér Bélának a Szkénében (Kórház Bakony), néha nem. Majd meglátjuk, mivé forrja ki magát a Trafó Színház, vagy huppannak enürességükbe az eleddig csak pályázatírásban jeleskedők.
A színház élő organizmus, joga és kötelessége, hogy mindújra kieszelje azt, amivel hatni tud közönségére. A baj ott van, hogy a közönségért folyó igyekezetben kapkodnak a nagy tapasztalatú színházak, kísérletező modernség jegyében felfedezik a langyosvizet. E körben máig alulmúlhatatlannak gondolom a Kerényi Imre rendezte Az ember tragédiáját, s bizony nagyon lehangoló az a folyamat is, ami tetten érhető a Vígszínházban: az unalmat vásári csiricsáréval váltogatják. A közönség igénytelenségből nem veszi ezt észre, vagy egyszerűen nem engedi meg magának, hogy kimondja: rossz előadást látott, elrontották az estéjét. Inkább úgy tesz, mintha élvezte volna, gyorsan egy nagyot tapsol, aztán eláradozza, hogy Eszenyi éppoly cuki volt a Nórában, mint a Fekete Péterben.
Látja ezt az eróziót, hogyne látná a színházi világ minden szakembere, tenni ellene mégsem képes. Nem képes vezetői erélytelenségből; hiszen sem fizetést nem ajánlhat nagyobbat, sem büntetést említésre méltót; néhány értelmes szponzort leszámítva a közigazgatás elölülői a hivatalos pénzosztók, csak hivatali aggyal gondolkozhatnak: költségráfordítás-bevétel-csak-zűr-ne-legyen. Látják, tudják a tehetségesebb színészek is, csakhogy… szorítja őket az idő, muszáj színpadon lenniök; szorítja őket a megélhetés gondja, kell a szereplés; miért igényesen elbíbelődni egy alakítással, ha úgyse veszi észre senki? Szakmai kurázsi? Így is többet adnak belőle, mint amennyiért tévészemélyiségek lehetnek a képernyőn poénkodók. Vajon így is lesz-e belőlük “a nemzet színésze”? Ki mondja meg? A már kinevezettekről sem tudjuk, hogy ki.
A mindenki-mindent-meg-tud-magyarázni udvarias közönye közepette mégis vannak pillanatok, amikor megáll a csillag a játszó személy felett, és egy jobb világ keletkezik. Művészet esete forog fönn.
Krogstad – Gálffi László
Váltóhamisítása miatt zsarolja hősnőnket. Körülményei késztetik rá: kell az állás abban a bankban, ahol Nóra férje az igazgató. Először csak szemérmesen kér, miután elutasították – fenyeget. Kellemetlen ember, bankkörökben kivált: annak idején váltóügyben sározódott be. Épp olyanban, amilyenben a hírnevére kényes bankigazgató felesége is elmarasztalható. Krogstad a megélhetéséért kuncsorog, de dölyf is van benne: ugyan mitől képzelik magukat nála különbnek Helmerék? Szükség és sértett önbecsülés sarkallják, hogy feltárja Nóra titkát, tönkretegye kivagyiságában Helmert. Csakhogy összefut élete hajdani nagy szerelmével, Lindénével, aki megvallja boldogtalanságát, egész elpackázott élete terhét, s Krogstad előtt feltárul a lehetőség: szerelmével új életet kezdhet. Ez az új élet nyilván nem lesz fényes, de boldog még igen. Ettől a reménytől átjárva dönt úgy, hogy nem gázol Helmerék családi boldogságába. Ibsen jellemteremtő képességét dicséri, hogy Krogstadja nem lezüllött zugbankár, hanem szerencsétlen szegény ember, akiből a bűnözőt a körülmények hívták életre. A színésznek úgy kell színre lépnie, hogy világos legyen: komolyan gondolja a fenyegetést, nincs harmadik út. A hősnő szemével nézve lecsúszott, kegyetlen figura, már a vele való beszélgetés is beszennyez, alantasabb régiókba visz. De ha a néző csak ennyit lát, akkor nem fogja tudni elhinni, hogy a szerelmével való találkozás előhívja belőle a jót, hisz a jóság nyomokban sem mutatkozott meg. A művészi feladat épp az: érzékletessé tenni azt, ami nem szabad, hogy nyilvánvaló legyen. Az ifjabb éveiben cikázóan karcsú Gálffi László most testesebb, arca is kitelt, lenövesztett haját tarkójára tapasztva viseli. Vonásain is veresebb, zsírosabb az árnyalat, mint előnyös volna, szeme a kissé puffadt orcák mögül ijedten villog. Nem kell nagy tapasztalat hozzá, hogy belássuk: Krogstad hullását nem kevés alkohol is siettette, de még van benne tartás. Ruházata rendezett, arroganciája mélyén szorongás lapul. Utálja azt a helyzetet, amelyben kérincsélnie, majd fenyegetnie kell. Ez a követelő zavarban van. Amikor Lindénével találkozik, elejti maszkját. Fájdalom szakad föl a hangjából, és férfiasan szemérmes könyörgés. Már nem állást akar – életet. Gálffi válla előrebiccen, arca elvékonyodik, hatalmas barna tekintet az egész férfi, aki tartja magát, még ha elutasítják is. Kérés van benne, és méltóság. Van oka Lindénének igent mondani. Sajnos a rendezés nem vette észre, hogy az egyenrangú emberpár sorsa korszerűbb ma, mint Nóra lázadása. Aki az esélyt komolyan vette, az a Gálffi–Kiss Mari kettős. Meg Thália, akinek papjául szegődtek.
Elmira – Básti Juli
A Tartuffe-öt könnyű színre vinni – képzeltem én sokáig –, mert remek darab, s minden középiskolásnak kötelező megnéznie. Csakhogy láttunk már csapnivaló betanulást, és egészen tisztes előadásokat is, amelyeket unalmában szétviháncolt a zsengekorú publikum. Mármost azt gondolom, hogy a Tartuffe-öt bemutatni színtiszta istenkísértés: a jártas néző valami újat szeretne fölfedezni benne, a kezdő meg szórakozni akar, minden ínyenckedés nélkül. Zsámbéki Gábor rendezése több szembetűnő csemegével is szolgált: az ő Tartuffe-ja fiatalember (Rába Roland) a böjtös aszkétapofa külső jegyei nélkül, akár kérőként is szóba jöhetne Mariane számára, ha ez nem épp Valért szeretné, vagy nem az apja tukmálná. Vagyis hát… nem. Tartuffe már első látásra is undorító: folyton kicsattanóan piros ajkait nyalogatja, szeme túlcsillog, állandóan elkapja tekintetét, s le merném fogadni, hogy a tenyere is izzad. A visszafojtott habzsolási vágy jellemzi.
Lukáts Andor Orgonja is eltér a szokványtól: nem vallási őrületbe zuhant félbolond, hanem jólelkű polgár, aki képtelen elhinni, hogy ennyire kijátszhatják. Mariane – Rezes Judit, ezt a tisztes atyát imádva követő leányka, aki életében először érez késztetést rá, hogy nemet mondjon apjának, s ennek megfelelően sikításig meg van rémülve. Valóban nagy szcéna, ahogy Dorine (Fullajtár Andrea) kioktatja a szabad párválasztásról. Igazi drámai nehézséget Elmira szerepének felfogása jelenthetett. Először kellett figyelmezni arra, mit is jelentett a szerző utasítása: Elmira a második feleség. A jómódú Orgon megözvegyülvén valószínűleg nem a hozományért nősült, hanem szerelemből. Pernelle asszonyság kioktató modorából kiérezni, hogy nem unokái anyját, hanem a nagyon is fiatal, “méltatlanul” családba került ifjú menyét oktatja a helyes viselkedésre. Elmira a gyerekek nevelésébe se szólhat bele: nem a szülőjük, nincsen velük bensőséges kapcsolata, Damis vonzódása pedig nem az anyának szól (ezt nyomatékosítja is a rendezés). Elmira helyzetét csakis Orgon szerelme biztosítja, és most már ez van veszélyben. Tartuffe iránti elvakultságában már azt sem hinné el, hogy az ifjú betolakodó felszarvazza. Básti Juli Elmirája szomorú döbbenettel követi az eseményeket. Jól látja, hogy az eszeveszett rajongás minden értéket kétségessé tesz: fiú nyíltan az apa ellen fordul, lány erőszakkal is az oltár elé vonszoltatik, anyós bigottsága kiteljesedik, jó barát hiába tanácsol. Végső szorongatottságában húzza elő a nagy ászt, saját helyzetének ütőkártyáját: Orgon füle hallatára mutatja be, mint környékezi őt meg Tartuffe. És ha az se számít? Elmira tisztán és világosan elismétli, amit a férfi-nő kapcsolatról gondol: egy asszonyt csak saját erénye védheti meg. Meg is védi magát, de a próbatétel számára fiaskó: nem akkora hévvel és aggodalommal állt ki mellette Orgon, mint kívánta volna. A játék végére minden, mi jó, helyreáll, csak Elmira bánatos. Ő végül is vesztett. Kevesebbet számított az urának, mint remélte.
Háládatlan dolog ekkora komédiában s ekkora boldog befejezés közepette szomorkának maradni. Mégis: Básti Juli halvány mosolya ad távlatot példázattá emelve a komédiát: nem szükségszerű a derűs vég. Igazából minden sokkal rosszabbul is történhetett volna. Elmira magára van utalva, s ugyan mit tehet, ha majd Tartuffe ügyesebb, és úr-
nőjét tapogatni vágyó szolgája mohóbb?
Básti Juli a játék egészén végigvonuló figyelmes hallgatással súlyosítja ezt a jól ismert, a képmutatást leleplező klasszikust, miáltal zsenírozva kezdjük magunkat érezni. Hogy tán nem is olyan vicces ennek a Tartuffe-nak a működése, s fölöttébb kevés eszközünk van ellene, ha már a házunkba beengedtük.
Mindez persze színház. Annak is a legillékonyabb része: színészi játék. Mégis mindig ez az, ami visszatér, változik és megmarad. Ezer alakban – örök.