A falon bekeretezett esküvői fotográfia a hetvenes évekből. Fiatal pár, neki az életnek. Két retusált mosoly a megszüntetve megőrzött bitliszfrizura meg a BÁVkölcsönfátyol alól: lesz majd minden. Két szoba a József Attila-lakótelepen, tmküzem és Köjál-iroda a nyugdíjig, sörözések, szombati pecázás és vasárnapi meccsnézés a brigáddal, tévémese, horgolás, makramé. Hajrá, Vasas! És persze Gézuka és Ágika, de aztán Gézuka disszidált, és valahonnan Kanadából küldött egyszer egy fotót autóval és indián nővel, és az a fotó is ott lóg most a falon bekeretezve.
A fotók alatt, túl ezen az életen, Feri, Joli és a ponty. Még tátog, most fogta a Feri.
Amúgy – már és még – mozdulatlan minden. Csak ez a tátogás: tessék kívánni. Mert megütötte az Öreg Halász és a Felesége a lottófőnyereményt, és akkor most persze kívánni lehet. És kívánni is fog a Feri meg a Joli. Takarítógépet, ütvefúrót, hinnénk. Nercbunda nem kell (ki a fene megy Operába?), Kanári-szigetek sem kellenek (fél a Joli a repülőn); akkor már legyen inkább SZOT-üdülő a Balatonnál, vélnénk.
Jó ez az állókép, a tátogó Ponttyal. Élettel talán a díjnyertes forgatókönyv is (Czabán György és Para-Kovács Imre), de főleg az Élet, illetve az őrző-védővé szomorodott prolit zseniálisan alakító Hollósi Frigyes telíti. Dinamikával tehát. Perspektívával – ha lehet ilyet mondani egy abszolút kilátástalan pillanatról.
Nehéz lehetett innen, ettől a pompás állóképtől folytatnia a Közgáz Vizuális Brigád Feri és az édes élet című mozgófilmjét jegyző Czabán–Pálos duónak. Mert mi következhet ezután? Mit tesz a kicsi emberrel a sok pénz? A mesében – “…ami van, az nem elég, mást akar a feleség!…” – újabb és újabb eszelős kívánságok következnek, majd végül, büntetésnek megint a kezdet: palotából vissza a kunyhóba. A tizenkét találat is csak mese, Dollárpapa pedig tévedés; Kabos viszont (Koltai Róbert-féle változatban is) megszabadul Hippolyttól, és méltóságos úrként folytatja onnan, ahol kicsi emberként abbahagyta: hagymát eszik hagymával.
A feleség (a remek Dózsa Erzsébet) a Feri és az édes életben is mintha a vígjátékséma szerint befolyásolná az események menetét: Alex, a “felhőmegállító” ukrán természetgyógyász (Bojtár B. Endre) újdonsült médiumaként bioaura-izékkel füstöl és papol, avokádópakolás alatt nagyasszonyosodik szánalmasan. Nevetni készül az ember azon is, hogy Feri – “epés” létére – a maga részéről húst enne hússal, hogy zöldövezeti márványpalotával és nyomogatós infrabizbaszokkal veszi körül magát, hogy mobilon beszéli meg a mellette unatkozó Jolival, mi lesz az ebéd. Csakhogy a groteszk low budgetremekléseiről és alternatív barátairól híres KVB nem ezt akarja. Tűri a nevetést, de további részletekkel nem támogatja. A zöldövezeti márványpalotát nyilván ugyanazért nem látjuk, amiért A kis utazás keletnémet építőtáborát is itthon kellett belaknia a stábnak, és amiért endékás táborparancsnokot is németül jól, de makacs magyar akcentussal beszélő jóbarát játszott, meg amiért a Feri…, az Országalmához és A kis utazáshoz hasonlóan, videóra volt kénytelen forogni: nem jutott helyszínre pénz. De a milliárdos főnyeremény átvételének naturális mikéntjéből (elég egy bőrönd? vagy talicskával?…) már bizonyára azért nem lett vígjátéki látvány, bár a közvetlen előzményekből így következett volna, mert az alkotók mást akartak.
Vidám, de szomorú, realista, de groteszk, itt-ott leplezetten, de általában azért büszkén olcsó szocio-pszicho-közönség-művészfilmet. Talán kettőt is, nem csak egyet.
Először is visszavásároltatják Ferivel az elprivatizált csavargyárat. Ez az ötlet is működhetne csak a sima vígjátéki logika szerint: érhetne Feri a régi KGSTmegrendelések híján százmilliókért nosztalgiarévbe mint hobbiesztergályos, mókásan dohogva, ha a haverok főnöknek titulálják. De Feri tényleg főnökké kupálódik. Ahogy Jolit Alex révén az iparszerű ezotéria, úgy szippantja be őt egy ügyvédnő (Nyakó Júlia) közreműködésével a kapitalizmus. És most már nem mondhatja senki, hogy a szűkösség miatt szar az egész. A mamlasz medikusvőlegényt és vidéki szolgálati lakást választó Ági lányt még újdonsült márványpalota-tulajdonosi kivagyisággal teremti le Feri, de mikor megtudja, hogy Gézuka alighanem unokát csinált neki Kanadában, felkerekedik. És repülőre száll, és Montrealban autót bérel, és aztán már csak megy-megy, és Vancouverig nyilván meg sem áll. Hogy ott – vagy másutt, valahol, akárhol – kiderül-e, miért ment el Gézuka, és egyáltalán, ki ő, és mi romlott el, és ha nem a kor, a hely, a kevés panellégköbméter tehet arról, hogy elromlott, akkor micsoda, és tesz-e és miképpen és tehet-e a Feri bármit is jóvá, az nyilván más lapra tartozik. Az már egy másik történet. Vagy egy harmadik.
Van a Feriék lakótelepi vitrinmütyürjei közt egy szívet melengetően gagyi porcelánsirály. Rámegy arra egyszer, még nagyon az eleje felé a kamera, és jól megnézi magának. Ez a sirály nem sokkal a film vége előtt egyszer csak megelevenedik, igazi madár lesz belőle. Óceáni visszhang a vitrindíszből, Gézuka üzenete, egy titokkal kevesebb: nem hiába vegyült minduntalan valami fura vijjogás a legsirálytalanabb jelenetek profin kaotikus hanghátterébe is.
Történetből történetbe röpteti ezt a sirályt a vágó és a hangmérnök. Életteli, részletgazdag, közönségbarát első részből egy nagyralátó és messzire tekintő, de vázlatos másodikba, ahol már nemcsak apró részletek, hanem elemi összefüggések is elnagyolódnak. Az első részben még azt is megtudhatni, hány cukorral issza Feri a kávét. (Sokkal.) A másodikban már olyasmit sem, hogy hogyan írhat levelet Gézukának az anyja, ha a Gézuka kanadai címét úgy kell később jó pénzért kinyomoztatni.
Apropó, jó pénz: vajon boldogít-e mégis?
Ha meglesz Vancouverben a Géza, ha végül az ölébe kaphatja majd Feri az indián kisunokáját, akkor igen. Ha nem, nem. Akkor a pénz sem. Akkor csak az az állókép marad, a tátogó Hallal.
Feri és az édes élet. 90 perces magyar játékfilm, 2001. Írta Czabán György–Para Kovács Imre. Operatőr Pálos György. Szereplők Hollósi Frigyes, Dózsa Erzsébet, Csákányi Eszter, Bojtár B. Endre, Éles Eszter. Rendezte Czabán György.