“Korunk minden politikai elemzését uraló evidencia, hogy a 20. század a diktátorok kora, vagyis az a tény, hogy a népek sorsa és jövője fölé egy ellenőrzés nélküli uralom nő, amelynek látszólag lehetetlen ellenállni.” Ez a megállapítás ismétlődik – újabb és újabb megfogalmazásokban – Alain Vuillemin francia irodalomprofeszszor könyvében, amely eredetileg 1989ben jelent meg. Az akkoriban fújdogáló új szelek láthatólag nem legyintették meg a szerzőt: amit Francis Fukuyama 1992ben megjelent könyvében (The End of History and the Last Man) a voltaképpen már a jénai csatánál lezárult történelem merő utójátékának nevezett, Vuillemin véleménye szerint a modern történelem új szakasza, egy – mai szemmel nézve – ijesztő és lehangoló jövő nyitánya.
Könyve egyébként nem történelmi vagy politológiai munka, bár természetesen mindkét területre kirándul; voltaképp összehasonlító irodalomtudományi vizsgálódás, amely az 1918 és 1984 közötti időszakot tekinti át, a modern diktatúrák korát, amelyet a kezelhetőség érdekében az orwelli dátummal zár le önkényesen, bár jelképi erővel a szerző. Vuillemin motívum- vagy toposzvizsgálatot végez: a két évszám között írott francia és angol regényekben leltározza a diktátorfigura megjelenését és elemzi az alak irodalmi ábrázolásának a természetrajzát.
Vizsgálódási és értelmezési módszeréhez a kulturális antropológiában, az összehasonlító vallástudományban és – részben – a jungi pszichológiában talál elméleti eszköztárat, s ezek segítségével a tárgyalt időszakban keletkezett számos diktátorregényt (nagyjából D. H. Lawrence Tollas kígyójától Michel Tournier Rémkirályáig) egyetlen archeséma, egy ideáltipikus diktátoréletrajz változataiként elemzi. Meglepő felfedezése, hogy az így kibontott séma szoros hasonlóságokat mutat a modern diktátorok, Hitler, Sztálin, Mao Ce-tung és a többiek pszichoszociális életsémájával, a kiválasztódás, felemelkedés, istenülés és feláldoztatás stációival. Élet és irodalom titkos összhangban áll ezen a téren, s egymást megvilágítva segít egymás értelmezésében.
Az értelmezés tanulsága egyébként, hogy a hatalom modernkori deszakralizációja során, amikor a hagyományos “istentől való” uralmi formákat a “szerződéses” beleegyezésen vagy “népakarati” jóváhagyással alapuló profán és racionális uralmi formákkal váltják fel, rögtön megjelenik a diktátor, aki magára ölti – “megjátszott”, “pszeudo” formában – a leváltott hatalom szakralitását; mű-istenné válik, akinek alakja és hatalma köré a szó legszorosabb értelmében vallást (mitológiát és rituálét) épít a szakralitás iránti elfojtott igényét imigyen kielégító tömeglélek. A korai respublikák szülte diktátorok – Cromwell, Robespierre, Napóleon – után a huszadik században az első világháborút követően, az utolsó hagyományos-szakrális uralmak letűntével és a globális deszakralizáció beköszöntével válik általánossá a diktatórikus uralmi forma, amely – Európában, Ázsiában és Afrikában egyaránt – “megjátszott” isteneket, “hamis” szenteket emel a népesség fölébe (már ha elfogadjuk, hogy vannak – voltak – “autentikus” istenek és “igazi” szentek). Amint ezt Vuillemin egyik forrásából megtudjuk, 1984-ben, az orwelli évben a Föld országainak több mint kétharmadában volt diktatúra.
“Aufklér” elme számára kijózanító és gondolatébresztő a végkövetkeztetés: a modern racionalizáció szükségszerűen hozza létre az új (ál- vagy igazi) szakralitást. De tovább is fűzhetjük ezt a gondolati szálat. Ha elfogadjuk Vuillemin tételét, mely szerint a modern diktatúrák voltaképpen pszeudoteokráciák, amelyek hatalmi szerkezetében a vallás és a politika differenciálatlanná válik, s amelyek a hatalom intézményes kvázivallási tiszteletén, a “hatalomkultusz” hamis – vagy “megjátszott” – szakralitásán alapulnak, fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy a modern deszakralizáció folyamatában a “hatalomkultuszt” történetileg megelőzték más “megjátszott” reszakralizációs jelenségek is. Így jelent meg a színen például – a “nemzetvallás” mellett, s attól nem függetlenül – a modernkori “művészetvallás”, a művészet kváziszakrális felértékelődése, benne bizonyos mindenható-mindentudó, megfellebbezhetetlen tekintélyű, szent törvényhozóvá nyilvánított Alkotók vagy Teremtők – Shakespeare, Goethe, Mozart és (újabb időkben) Joyce – imádásának-tiszteletének gazdagon kidolgozott szertartásrendben, zarándoklatokban, ereklyetiszteletben stb. is megnyilvánuló, az intézményes-hatalmi vetületet sem nélkülöző kultuszával.
Ugyanígy, modern Szerzőnek az a képe vagy eszméje, amelyet – nagyjából a romantikától kezdve – a művészetek ideológiája és önideológiája alakított ki, maga is egy szakrális mindenhatóság jegyében felfogott és tisztelt lény jegyeit mutatja. Vuillemin – Benvéniste nyomán – jelzi, hogy a “diktátor” szó alighanem egy “dix”-féle indoeurópai tőre megy vissza, amely eredetileg a szó, a kimondás hatalma révén való teremtést jelentette; az lesz, az van, amit a diktátor diktál. De – egy ideje így véljük – ugyanez áll a Szerzőre is: az angol romantika költő-filozófusának, Coleridge-nek a szemében a költő, amikor alkot, a kimondással az isteni teremtés aktusát ismétli meg, afféle második teremtőként.
Ugyanez az összefüggés tudatosul problémaként és válik önreflexió tárgyává számos késő huszadik századi szerzőnél. John Fowles angol regényíró The Magus (1966) című regényének, amelyre egyébként Vuillemin is hivatkozik, eredetileg a The Godgame, az “istenjáték” címet szánta. Ha Vuillemin szerint a modern diktátor “megjátszott isten”, Fowles szerint a modern szerző is az: az istent játssza, amikor művét a semmiből teremti, amely fölött korlátlan uralmat gyakorol, s amellyel a teljes szabadság és önkény jegyében bánik. Azaz működésének a formája tanulságosan (s erkölcsi vetületében kellemetlen és feszélyező módon) emlékeztet Vuillemin élet- és irodalombeli diktátoraira, közös velük az archesémája.
A Thomas Mann-i “Bruder Hitler”-felfedezésről van itt szó: a Diktátor félresikerült Művész, a Művész félresikerült Diktátor. Művük, a szörnyállam és a nagyregény, maga a totális diktatúra és a teljes szabadsághiány; művésznek és diktátornak – immár Vuillemin gondolatmenetén túllépve – nem csupán tematikai köze van egymáshoz.
Az izgalmas és tanulságos könyv egyébként – legalábbis kivitelezésében – sajnos gyenge és hanyag munka. Rettenetesen terjengős: gondolatmenetét egymás után háromszor pörgeti végig, látszólag más-más szemszögből, valójában önmagát szorosan ismételve. Idézeteivel és utalásaival gondatlanul bánik, fontos hivatkozott munkák könyvészeti adatait nem adja meg; gyakran téved (például Anthony Burgess Earthly Powers című regényét, amelyre több tucatszor hivatkozik – helyesen – Burgess műveként, váratlanul és érthetetlenül két alkalommal is C. S. Lewisnak tulajdonítja). A trehány szöveget igazából a heroikus munkát végző fordítói és lektori társulat sem tudta rendbe hozni: például bármennyire igyekeztek is egységesíteni a hol francia, hol eredeti angol címükön idézett, de magyar fordításban is létező könyvekre való hivatkozásokat, nem igazán sikerült. Itt-ott újabb, eredeti magyar hibákkal is bővült a szöveg (Orwell 1984ének közkézen forgó magyar fordítása nem Sükösd Mihálytól származik – ő az utószót írta –, hanem Szíjgyártó Lászlótól, T. E. Lawrence-nek a 194. lapon említett “Bain-rendjele” pedig francia–magyar leiterjakab, hiszen ebben a “fürdőrendjel”-ben valójában az “Order of the Bath” nevezetű brit lovagrendre és igen magas kitüntetésre történő utalás torzul önkéntelenül komikussá).
Mégis fontos könyv. Jó időben érkezik: rendszerváltások-miegyebek idején nyilván könnyű elfeledkeznünk a diktatórikus jövőről, arről a lehetőségről, amelynek a huszadik század volt szörnyű jósjele. Lehet persze, hogy vaklármának bizonyul az egész, a huszonegyedik század – Vuillemin prognózisával ellentétben – nem lesz “a diktátorok újabb százada”, és hamarosan ott találjuk magunkat Fukuyama boldog történelem utáni jövőjében. De Vuillemin könyve legalábbis figyelmeztetés: nem engedhetjük meg magunknak, hogy a huszadik század dodonai üzenetét elengedjük a fülünk mellett.
Alain Vuillemin: A diktátor avagy a megjátszott isten. Budapest, 2001, Palamart Kiadó. 351 oldal, 1760 forint.