Tábori Zoltán
Torgyán József megpendíti a joghúrt
A Moszkva térről induló várbusz megállójában rég volt ekkora tömeg. Pedig a péntek délutáni csúcs már elmúlt, fél hat van; igaz, közeleg advent első napja. Tolakodnom kell, hogy az épp beálló kisbuszra feljussak.
A Bécsi kapunál a vezetőfülke fölötti elektromos kijelzőn valami oknál fogva a Szentháromság tér felirat jelenik meg. Erős mozgolódás támad, de az idîs utazóközönség, mintha imádna préselődni, nem hagyja, hogy a figyelmetlenebbje leszálljon.
– Még nem vagyunk ott! A következő lesz a Szentháromság! – hangzanak fel innen is, onnan is a felhívások, majd valaki még hozzáteszi: – Hisz ugyanoda megyünk mindannyian.
És tényleg: a várbusz a következő megállóban teljesen kiürül. A csapat zárt sorokban a Magyar Kultúra Alapítvány Mátyás-templom mellett álló neogótikus palotáját célozza meg. A volt műegyetemi kollégium előcsarnokában mindig bazári a hangulat. A szokásos képző- és iparművészek placcai mellett ezúttal méhészek ütötték fel asztalaikat: mézfesztivál csalogatja, kínálgatja a legédesebb földi jóval, látványos vásárral az emeleti nagyelőadóba igyekvőket. Mi azonban nem ingunk meg. Fontosabb dolgokért megyünk holmi kaptári hívságoknál.
Ezt jelzi rögtön a lépcsőforduló után az adventi pompa: a vörös szőnyeggel futtatott márvány lépcsőfokok mindkét szélén örökmécsesek lobognak. Parányi lángnyelvek kettős sorfala közt kaptatunk fel az előadóterem magasába, ahol az előtérben már a kultúra csarnokához illőn könyvektől roskadoznak az árusasztalok.
De itt se torpanunk meg. Kinek kell a könyv, ha feszültség vibrál a levegőben, és delejesen vonz minket a hatalmas, kitárt ajtószárnyak közül kiáradó fényesség és moraj? Ülőhelyet kell keresnünk, mert e falak közt pontosan hat órakor Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter előadást készül tartani a mezopotámiai ásatásokról és a kumráni tekercsekről. Vajon miket fog mondani? Valami nagyon fontos dolog történhetett Mezopotámiában és Kumránban, hogy a mostanában meglehetősen sajtóüldözött Torgyán József épp erre a két témára kívánja felhívni pártja kisembereinek a figyelmét.
[KÉP HIÁNY!]Már nem nagyon van szabad szék, de aztán felfedezek egyet jó elöl, nehezen megközelíthető helyen, és még utat is sikerül törnöm hozzá a nagy forgatagban. Ez a szék nemcsak hogy nincs lefoglalva, de még az ülőkéjén is ott a kis vendéglátói figyelmesség, a Szent Koronát ábrázoló kártyanaptár, amelyet eddig csak a már megállapodott hallgatóság kezében láttam. A korona alatt felirat: Az 1000 éves magyar állam emlékére. A feliratba kis ovális bélyegző van beleütve: Független Kisgazdapárt.
Örömöm láttán bal oldali szomszédom a kezembe nyom egy további koronás kártyanaptárt.
– Odaadom ezt is – mondja. – Ha vannak gyerekei, biztos örülni fognak neki. Mert amúgy már csak egy hónapig érvényes.
Megfordítom a naptárt: tényleg 2000-es. Nem túl korszerű ötlet ilyesmit osztogatni a tárgyév decemberében.
– Aztán azzal az egy hónappal se lehet mit kezdeni – folytatja bal oldali szomszédom. – El van maszatolva valami fotóval. Amibe a művészek belefolynak, abból jó nem sül ki.
A fotó alig kivehető. Először azt hiszem, ünneplő tömeget ábrázol. Hosszas töprengés után rájövök, hogy a Halászbástya és a Mátyás-templom akar lenni. És hát az alsó sarkokban sötétszürkére váltó, dátumszámokat elemésztő tónusa nem éppen a kortól megfáradt kisgazdaszemeknek kedvez.
– De azért a korona szép – szögezi le befejezésképpen a bal oldali szomszédom.
Elöl, a mikrofonok és hangszórók ligete mögött két zöld posztóval letakart asztal áll. Az ablak felőlin jókora szegetlen kenyér, nemzetiszín szalaggal átkötve, karácsonyi bokrétával megkoronázva, üveg vörösbor és egy felállított Szent Biblia. A túlfelőli asztalon csak ásványvizes tálcák. A két asztal között Szent István-kép (az innen nem messze álló szobor fotója), előtte hatalmas, égő kocsigyertya. A sarokban egy-egy selyemtranszparens: Szentháromság Téri Esték; Független Kisgazdapárt – Isten, Haza, Család.
– Hol látni ma már ilyen szép, magas kenyeret? – fordul hozzám ezúttal a jobb szomszédom, kecskeszakállas, úgyszintén idős ember.
– Talán vidéken – kockáztatom meg, ő bólogat, aztán leginkább már csak hallgatunk, reményteljes várakozásban, hogy mielőbb megtudhassuk, mi történhetett Mezopotámiában és Kumránban, amit a sajtót is megelőzve nyilván maguk a kisgazdák derítettek fel. Az a térség végül is az olaj hazája… Lehet, hogy új megvilágításban fogjuk látni az olajszőkítési ügyeket?
A terem tele. Számolgatom, úgy kétszázan lehetünk. Több ember nem is fér be.
Elmúlik hat óra. Aztán negyed hét is.
Az első sorokban sajtósok és enyhén fontos emberek tornyosulnak, rendezkednek, hajladoznak, kezeznek, vállat lapogatnak, eszmét cserélnek, a világért nem ülnének le, mintha sporteseményen volnának, ahol ők játsszák az előmérkőzést. Aztán nyílik a szemközti nagyajtó, és a fotósok rohanni kezdenek: érkeznek a sztárok.
Liebmann Katalin lép elsőnek a mikrofonhoz, köszönti a jelenlévőket. Ráncolom a homlokomat, tényleg jól hallottam: excellenciás urat mondott? Aztán kiderül, hogy a széksorokban ülő pápai nunciusról van szó. Torgyán titulusa csak elnök úr. Az elnök úr helyet foglal a kenyeret, vörös bort, Szentírást hordozó asztal mögött. Pillantásának súlya van.
Liebmann lánglelkű bevezetőjére a közelgő ünnepek nyomják rá bélyegüket. Párhuzamot von a Megváltó születése és a kumráni tekercsek felfedezése közt: mindkettő eszmetörténeti jelentőségét tagadni igyekeznek. Heródes király Betlehemben minden kétévesnél fiatalabb gyermeket megöletett, csak nehogy a Megváltó felnőjön. Egyesek hasonló sorsot szánnak a kumráni tekercsek szellemiségének is.
– Ma is nagyon sokan próbálkoznak azzal, hogy az igazakat elpusztítsák, ellehetetlenítsék, hazugsággal, hamis intrikával mocskolva őket a tömegek előtt. De mi nem hagyjuk magunkat!
Benkő Dániel lantjátéka következik. Aztán újra Liebmann Kataliné a szó, kicsit zavarban van, először bejelenti, hogy “önök már tapssal köszöntötték a Torgyán József miniszter urat”, aztán rájön, hogy ez még nem történt meg, habozik, majd korrigál: “ezért volt ez a kis véletlen közjáték, igen, arra vártam, hogy önök köszöntik a miniszter urat”.
Tapsvihar tör ki. Nagyjából a terem közepén feláll a vezérszurkoló, vörösre veri a tenyerét. Alacsony, idős, csapott orrú férfi, keskeny fekete nyakkendőjének lelógó két szára aranysujtásban végződik. A fotósok rohannak, versenyt fényképezik. Vakuvillogás és taps tölti be a termet.
– Lassan egy hullámhosszon leszünk – mosolyog a jó fél perces taps végével Liebmann. Most már befejezheti a többiek bemutatását, átadja a szót a főelőadónak, és leül Hernádi Gyula mellé a másik asztalhoz. Mindenki más híresség a széksorok közt bújik meg.
Torgyán feláll. Mikrofonnal a kezében, papír nélkül beszél.
– Igen tisztelt nuncius úr, kedves házigazdánk: Liebmann Katalin, a Kossuth-díjasunk, aki most már állandó házigazdánk: Hernádi Gyula, és önök, hölgyeim és uraim, úgy gondolom, hogy mikor előbb a csodálatos lantmuzsikát hallgattam, akkor először elmerengtem azon, hogy vajon milyen zenével kedveskedik nekünk a háziasszonyunk bemutatkozó előadása után, és Granadosnak véltem a kezdő akkordokat, aztán láttam, hogy egyéni stílussá formálta a művészünk a zenei mondandóját, és valóban csodálatos teljesítménynek számos jelét adta, de ami engem igazán megkapott ma, amikor én abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy önök előtt szólhatok, akkor számomra a lenyűgöző mégiscsak az volt, hogy az Ave Maria hangjaira kezdtük mi az adventi gyertya mellett a ma esténket, és hirtelen beugrott, hogy hát én reggel kilenckor a Páneurópai Unió csodálatos rendezvényével indítottam a napot, és hát Bethlen gróf úr, aki most itt van a köreinkben, és szeretettel köszöntjük [tíz másodperces taps], mint a Magyar Páneurópai Unió elnöke ugyancsak az Ave Maria hangjaira, dallamára vezette be a magyar nemzeti elitnek a tanácskozását, és úgy gondolom, hogy ez mindennél többet elárul a szándékainkról, tehát az, hogy mi adventi gyertya mellett, az Ave Mária hangjaira kezdtük a ma esténket, ez jelzi, hogy a magyar társadalom rendkívül fontos része, mondhatnám, meghatározó része, az intellektuelek tábora szeretne abból a szenny- és mocsokáradatból kikeveredni, amelyet a liberalista-posztkommunista elemek zúdítanak a társadalomra, és szeretnénk, hogyha mi az Ave Maria hangjai mellett vitathatnánk meg a dolgainkat, és ez számomra rendkívül lenyűgöző volt, mert ismétlem, anélkül, hogy itt bárki összebeszélt volna a másikkal, a nemzeti vonalnak egy másik rendkívül fontos, a jelenleginél is fontosabb eseménye ugyancsak az Ave Maria hangjaira indított, és amikor a mi kedves gitárművészünk felvetette, hogy ő a Gounod Ave Maria hangjaira írt művét egy kicsit egyéniesítve fogja előadni, akkor hirtelen végiggondoltam, hogy vajon az Ave Mariát tekintve melyik a szebb Ave Maria, a Gounod Ave Mariája-e vagy Schubert Ave Mariája, mind a kettő a zeneirodalom remekműve, és akkor hirtelen arra gondoltam, hogy mennyire jól sikerült ezt a ma estét megnyitni, mert ahogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy a Schubert Ave Mariája vagy a Gounod Ave Mariája szebb-e, éppúgy el lehet gondolkodni azokon a kérdéseken, amelyeket én itt az igen tisztelt hallgatóságnak fel szeretnék vetni, és szeretném rögtön hozzátenni, hogy én nem a kumráni tekercsekről akarok beszélni, hanem egy szélesebb összefüggésről, hiszen az előadásom címe is A keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kumráni tekercsek tükrében, amely egy sokkal szélesebb skálájú kérdéskört vet fel, és én úgy gondolom, hogy azért jó, hogy most egy szélesebb témakört felölelő kérdéskörrel kezdjem a számunkra rendkívül fontos keresztény hitvilággal kapcsolatos nézeteink kifejtését, mert az érdeklődésből gondoltam majd levonni azt a következtetést, hogy szabad-e majd részletekbe menően olyan vitaesteket rendeznünk, ahol mondjuk egy olyan kérdéskört vitatunk meg, hogy mikor született Jézus, és én azt hiszem, hogy ahhoz, hogy igazán érzékelhessük, hogy mennyire haladtunk a keresztény hitvilágunkban a mélységek felé, az egy ilyen átfogó előadással indítva állapítható meg a leginkább.
A mondat végi pont egyúttal az a pont is volt, amikor reményvesztve dőltek hátra székeikben mindazok, akik esetleg abban bíztak, hogy Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter azokról a szenzációs felfedezésekről fog beszélni, melyeket világ körüli útjai során tett a Közel-Keleten.
Torgyán József jegyzettömböt vesz elő, és bele-belepillantva folytatja előadását.
– Úgy gondolom, hogy a kereszténység az történeti vallás, nem kiagyalt eszme, hanem egy konkrét személy, az emberré lett Isten tanításait magába foglaló tan. Nehogy bárki félremagyarázza szavaimat, vagy félreértse azt, mert azt éppolyan tragikusnak tartanám, mint a félremagyarázást, szeretném rögtön lerögzíteni, hogy azzal, hogy én kimondtam: a kereszténység történeti vallás, azzal nem valamiféle istenkáromlást akarok önök előtt megfogalmazni, hanem felhívni arra a figyelmet, hogy a mi keresztény vallásunk egyik alaptanítása a szentháromságra vonatkozó alaptanítás…
Az ablakon át egyenesen rálátni a tér közepén álló Szentháromság-szoborra. De egyelőre senki nem áll neki bámészkodni, a hajlott hátú, ősz tonzúrás öregek fegyelmezetten előre szegezik tekintetüket, a legkülönb közöttük Bethlen gróf, ő még vidáman, arisztokratikusan mosolyog is, és jóváhagyóan bólogat. A macskaarcú, árvalányhaj-szőke Liebmann Katalin sűrűn jegyzetel, nem tudni, mit: főnöke szavait-e avagy a saját gondolatait. Mindenesetre amikor abbahagyja, ő is mosolyog. A balján Hernádi Gyula úgy ül, mint egy szigorú, öreg bíró. Merev, hosszas, közönségszuggeráló pillantása, mint valami kés, apró vágásokkal halad végig az arcokon. Az oldalajtóban Grespik László áll. Faarcából nem lehet kiolvasni érzelmeket. Előbb-utóbb biztos eljön az ő ideje is.
– Azért, hogy gondolkozzanak, vetek fel rögtön valamit – folytatja Torgyán József –, hát bizony az emberiség történelmét tekintve a vallás alapvető elemei, amelyek a mi hitvilágunkban megjelennek, azok egyértelműen kimutathatóan az egész emberiség kultúrájának megjelenő részeként tűnnek fel a mi valóságvilágunkban. Csak érdekességként mondom, nehogy valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy én a szentháromsággal kapcsolatba akarom hozni, de rögtön utalhatnék a sumer hitvilágra, ahol ugye az É-ana az anyaisten, az ős anyaerő, az Enki a maga a földre szállt isten, és az Enlil a szentlélek istenfogalma jelenik meg. Tehát én úgy gondolom, hogy az emberiség kultúrtörténetében azért fel lehet lelni olyan elemeket, amelyek legalábbis el kell hogy gondolkoztassanak valamennyiünket. Az emberiség történelme istenközpontú történelem, és ezt is világosan kell látnia mindenkinek, mert ugyan az emberiség történelmének van kezdete, van tartalma és nyilvánvalóan lesz vége is, de úgy gondolom, hogy ez az emberiség történetének lényegét tekintve abban jelenik meg, hogy istenközpontú egész gondolkodásunk, és az emberiség egész gondolkodása, nemcsak a keresztyénségé.
Bár sokszor használja az öööö szónoki stíluselemet, Torgyán zökkenőmentesen halad előre egy mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter számára feltételezhetően szokatlan terepen. De rögtön magyarázattal is szolgál rá:
– Ma is vannak falvaink, hogyha végiggondolják, hogy milyen mélyen él a kereszténységnek ez az alapgondolata az emberiségben, tehát ma is vannak falvaink, és én nagy örömmel tapasztaltam ezt most a hétvégi vidéki útjaimon, ahol beszámoltak nekem a görög katolikus papok, akik ugye az én görög katolikus papi eredetem következtében a vallással kapcsolatos részletkérdésekről is tájékoztatnak, hogy bizony az ő falvaikban nem egy olyan település van, ahol a szentséget viszik, és ha szembejön velük bárki, gyerek, férfi, nő, letérdepel az utcára, és azt mondja, hogy “jön Krisztus”. És ez mutatja, hogy a magyar népben milyen mélységesen begyökerezve él az istenhit…
Liebmann Katalin szorgalmasan jegyzetel, bár néha kénytelen abbahagyni, mert Hernádi Gyula oda-odahajol az árvalányhaj-szőke hajzuhataghoz, és sugdos. Ilyenkor Liebmann Katalin udvariasan mosolyog. Torgyán már az evangelistáknál tart. Néha hátrafordulok, vajon Grespik mit szól a beígért első számú téma ilyen fokú mellőzéséhez, de Grespik olyan nyugodtan és titokzatosan áll, hogy már-már arra gondolok, tud valamit. A kisgazda hallgatóságnál szemlátomást két generációval fiatalabb kétfőnyi környezete is magabiztosan rágógumizik. Kétségtelen, ezek tudnak valamit.
Az evangelistákkal kapcsolatban Torgyán József “érdekességként” megemlíti, hogy Lukács evangelista nem volt zsidó, sőt a négy evangelista közül ő volt az egyetlen nem zsidó, aminek azért van jelentősége, mert érdekesmód Lukács evangelista volt az, aki a legnagyobb történelmi hűséggel írta le az eseményeket.
– Ez meghatározó fontosságú tényező – hangsúlyozza a szónok.
A finom célzás, úgy látszik, elszáll a levegőbe, mert a vezérszurkoló érdektelenséget tanúsítva kioson a teremből. Később visszajön, de mert most meg az Ószövetségről van szó, újra kimegy. Minden ingajárata után mintha volna egy kis fokozódó bizonytalanság a lépteiben.
– Mindenekelőtt érdemes megvizsgálni – jelenti ki az előadó –, hogy az Ószövetség kitől származhat, és egy embertől származik-e, vagy többen írták az Ószövetséget, milyen a kapcsolata az egyéb kultúrákkal. Na most ha ezeket a kérdéseket vizsgáljuk, akkor tulajdonképpen rendkívül fontos adatok birtokába jutunk, hiszen azt, hogy Mózes írta-e a mózesi öt könyvet, ez úgy gondolom, hogy megcáfolható, mindenekelőtt azzal a ténnyel, hogy a mózesi öt könyv tartalmazza Mózes halálának leírását is. Na most, ugye, azt feltételezni, hogy Mózes önmaga halálát írta meg, akkor, amikor Mózes vonatkozásában és a zsidó hit vonatkozásában éppúgy kimutatható a történelmiség, mint a kereszténység vonatkozásában, ez egyértelműen eldönthető, hogy Mózes nem írhatta a mózesi öt könyvet. Egy részét írhatta, hiszen ha összevetjük a mózesi öt könyvnek a stílusát, a leírásait a különböző eseményeket illetően, akkor azt kell hogy mondjam, egyértelműen kitűnik, hogy többeknek kellett írniuk a mózesi öt könyvet…
A hallgatóság szemlátomást fáradni kezd. Ősi túlélési technikák lépnek működésbe: van, aki előre-hátra hintázik, van, aki száraz köhögéssel csinál magának fél perc félsiketséget, van, aki, mint balomon a kártyanaptárával annyira készséges öregúr, sallangmentesen lehunyja a szemét. Torgyán érzékeny, intuitív szónok: perceken belül rájön, ideje témát váltani.
[KÉP HIÁNY!]– Én ezeket részleteiben most nem kívánom górcső alá venni, de azt én úgy gondolom, hogy a gondolkozáshoz hozzátartozhat az is, hogy ezeket az ellentmondásokat egyszer megismerjük, egyszer beszélgessünk, vitassuk meg, hogy ez miként lehetséges, de hát hogyha összevetjük a zsidó–keresztény kultúrának a tényeit, összevetjük például ezeket a tényeket a kumráni tekercsek által feltárt titkokkal, vagy összehasonlítjuk a később Eblában feltárt ásatási eredményekkel vagy a többi mezopotámiai ásatási eredménnyel, akkor hihetetlenül érdekes dolgok derülnek ki, hát ugye most itt megemlíthetném rögtön, mielőtt továbbmennék, hogy egy olyan bizonyítékkal álljak elő, ami kétségkívül mindenki számára világossá kell hogy tegye, hogy az emberiség hitvilága nem darabolható fel olyan részekre, mint ahogy ezt egyes kutatók gondolták, hanem az emberiség hitvilága az sokkal régebbi, sokkal egységesebb, mint ahogy azt egyesek gondolnák vagy gondolják, itt utalhatnék Mózes születésének a leírására, mert hiszen ha összevetjük Mózes születésének leírását, a mózesi öt könyv adatait a mondjuk a II. Sarru-kín születésének a leírásával, akkor egyértelműen kiderül, hogy II. Sarru-kínra körülbelül ezer évvel korábban ugyanazt a születéstörténetet tartalmazzák az akkori eposzok, mint a Mózes születésére vonatkozó adatokat, ugye, sásból font kosárba tette az édesanyja, bekente kátránnyal, hogy el ne süllyedjen a folyóban, betette a folyóba, megtalálta a vízöntő, felnevelte a gyereket, tehát én úgy gondolom, ezek a leírások bizony sokkal régebbi hitvilággal összefüggő leírások, mint a mózesi öt könyv vagy a mi képzeletvilágunkba tartozó tények. A kumráni közösség életét, a holt-tengeri tekercseket én elsősorban abból a szempontból vizsgáltam, és abból a szempontból gondolkodtam el ezeken a tényeken, hogy vajon az esszénusok, a kumráni közösség egyik… hát egyesek szektának mondják, nem tudom, hogy mi a jó kifejezés, én inkább talán azt mondanám, hogy mélységes hitükben minden örömtől magukat megfosztó szerzetesek voltak ők, akik az istenhitnek minden sallangját, az emberiség által ráakasztott, az istenhitet végül is gyengítő részt le akartak venni a vallásból, ugye, nagyon sokan a tekercsek megtalálásánál arra gondoltak, hogy most rátaláltak Jézus Krisztus gyermekkorából hiányzó részre, tehát, ugye, a tizenkettedik életéve utáni részre, és tulajdonképpen az igaz tanító az Jézus Krisztus, de később egyértelműen kiderült a tekercsek vizsgálatánál, hogy itt nem erről van szó…
Megszólalnak a Boldogasszony-templom harangjai. Többen kinéznek a reflektorpásztázta űrbe. Hét óra van.
– És az a fantasztikus a holt-tengeri tekercsekben, hogy kiderült, hogy a több ezer éves eseményeket egy vessző változtatás nélkül őrizték meg a számunkra a mai napig, nemcsak a kumráni közösség, hanem mindazok, akik az istenhitet az emberiség későbbi részei számára változatlanul akarták továbbadni, és én azt hiszem, ez mindenkit meg kell hogy győzzön az istenhit valóságáról és mélységéről…
A vezérszurkoló bejön, leül. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha elégedetten nyalogatná a szája szélét.
– Most ne foglalkozzunk azzal, hogy a valóság az mikor keletkezett, a biblikus időkben vagy a biblikus idők előtti időkben, de kérem, bizony az angol–izraeli háború alkalmával például, ugye, a Jeruzsálembe bevezető alagutakat a bibliai leírások alapján találták meg, és kiderült, hogy minden úgy van, ahogy az a Bibliában szerepel, és az ásatások is azóta ezt ezer százalékig igazolták, tehát én a holt-tengeri tekercseket és a kumráni közösséget inkább egy olyan hitújító papságnak értékelem, akik az ő istenhitük eltorzulásait kívánták lefaragni és az ősi hitet változatlan formában visszaadni. Egyértelmű tehát, hogy ez a közösség, a kumráni közösség és az esszénusok ebben a közösségben, ezek a zsidó hitvilág hitújítói voltak, akik egyben a megújult hitüknél fogva a kereszténység legősibb hittételeit is megfogalmazták…
Bethlen gróf változatlan derűvel, egyetlen foknyi fejfordítás nélkül hallgatja az előadást. De hát nem mindenki születhet arisztokratának, és ezek a sok mindenen keresztülment, megőszült emberek szemlátomást nem nagyon értik, mire akar kilyukadni pártelnökük. Miért pont erről tart nekik előadást? Tanácstalanul mocorognak, össze-összesúgnak.
– Én azt hiszem, hogy mindenképpen szükséges a régebbi kultúrákhoz visszanyúlni, hogy ebben a kérdéskörben világosan lehessen látni. Tehát én úgy gondolom, hogy ha az Ószövetséget az asszirológia és a sumer hitvilág tükrében vizsgáljuk meg, akkor egy sokkal szélesebb körben lehet a mi ítéletünk alapjait illető külső leírásokkal, ugye, a sumer eposzokkal vagy akár az asszirológia feltárásaival alátámasztani és párhuzamot vonni, ezért engedjék meg, hogy most ezek körül néhányat felsoroljak, hiszen Ebla esetében, ugye, ez az ősi város, ez szerepelt ugyan a Bibliában is, és egy-egy utalásnál lehetett Ebla nevével vagy a sumerekkel találkozni, de nagyon hosszú ideig, talán 1974-ig kétségbe vonták, hogy egyáltalán volt-e Ebla, vagy sumerek éltek-e a világon, noha például Hammurápi maga is ugye akkád és sumer királynak vallotta magát, de én úgy gondolom, hogy azért azt látni kell…
És Torgyán József rákanyarodik a tell-mardíhi ásatásokra, amelyek napvilágra hozták az őskori várost, Eblát. Beszél az agyagtáblákról is, bár mintha kicsit politikusi szemüveggel nézné őket:
– Táblák kerültek elő, olyan agyagtáblák, amelyek, mellesleg hadd tegyem hozzá, a világon az egyedül hamisítathatatlan iratokat jelentik, bármennyire nehéz is elképzelni, hogy ilyen ősi időkben hamisítathatatlan iratokat tudtak gyártani, hát kérem ennek az az oka, hogy maga az agyag akkor, amikor dolgoznak vele, akkor annak nem tudom én, hanyadrésze víz, és az idők folyamán kiszárad az agyagtábla, na most hogyha nem egyszerre rakják az agyagtáblát az agyagtokba, akkor a száradási folyamat másként zajlik le a toknál is, máshogy zajlik le a táblánál is, és akkor később szétreped a lezáró tok, ami mutatja, hogy kérem, itt hamisítás történt, tehát ezek a táblák csak akkor igazak, hogyha ezekben ilyen külsérelmi nyomok nem találhatók. Ugye ez egy ezerszázalékos biztonságot adott az ókori uralkodóknak az ilyen táblák hitelességét illetően, mert ezt így lehetett kontrollálni.
Ezt a szöveget egyértelműen Torgyán József írta saját kezűleg. Szakember egészen biztosan nem látta. Nem team állította össze, mert akkor számítógépes formában készült volna. Torgyán amikor lapoz egyet a jegyzettömbjében – amelybe, dicséretére legyen mondva, tényleg csak néha-néha néz bele –, narancssárga és püspöklila filccel felváltva kiemelt szakaszok villannak fel. Felmondja olvasónaplóját a pátriárkákról, az akkád és sumer kultúrákról, a vízözönmítoszok és a paradicsomi kiűzetéslegendák egybecsengéseiről, kódszavakat mond Szodomáról és Gomorráról, Gilgamesről, Um-napistiről és Noéról, az Enúma elisről, Mózes és Hammurápi csereszabatosságáról, az ember teremtésének “technikájáról”, “Borda” sumér istennőjéről, az Édenkert víz alá süllyedéséről, Bábel tornyáról, a zikkuratok magasságáról, zoroasztrizmusról, az el-obeidi kultúráról, a még azelőtti Haszúna-kultúráról, a még azelőtti Halaf-kultúráról, hozzátéve, hogy “ez mind külön témakör lehetne, én most csak kedvcsinálóként hivatkozom mindarra, amiket felvetettem”.
[KÉP HIÁNY!]A kisgazda arcokon egyelőre nem látszik semmiféle reakció.
– De itt rögtön szeretném hangsúlyozni – folytatja Torgyán József –, hogy ez a mi hitünket semmiképpen nem ingathatja meg, mert ha a hitvilágunk régebbi annál, mint ahogy mi azt hisszük, azt hiszem, az egyetlen dolognak a bizonyítására alkalmas, hogy még ősibb hitről van szó, még inkább megalapozott kell legyen az egész emberiség egészének a hitvilága… Ez egy nagyon fontos tényező, hogy az emberiség tulajdonképpen kezdettől fogva ugyanabban hitt, mint később.
Torgyán József a legnyakatekertebb mondatokban sem felejt alanyt-állítmányt, a legnagyobb slamasztikából is kikeveredik és visszatalál a kiindulási ponthoz, még ha az ilyen győzelmek után koncentrálóképessége kicsit kihagy egy-egy olyan félmondat erejéig, hogy “akkor az emberiség hihetetlen izgalma keletkezett”.
Az egész előadást beárnyékoló “miért” kérdésre azonban továbbra sincs válasz. De én még mindig hiszek egy végső nagy konklúzióban, amelyben a helyére lesz téve Mezopotámia, a nagy folyamközi civilizáció, minden igazi érték bölcsője az azt ringató földműves-társadalmakkal. Ennek azonban egyelőre semmi nyoma.
– Mert ugye ha megnézzük a mi hitvilágunkat, a keresztény hitvilágot, akkor látjuk, hogy az a zsidó hitvilágra és a zsidó kultúrára támaszkodik. Ha megnézzük a zsidó kultúrát, látjuk az akkád kultúrát. Ha megnézzük az akkád kultúrát, akkor látjuk a sumer kultúrát. Ha megnézzük a sumer kultúrát, kiderül, hogy ott van az el-obeidi kultúra, és így tovább, és tulajdonképpen az emberiség istenhitét egy olyan egységes gondolkodásmód szabja meg, amely számomra a leginkább a damaszkuszi nagymecsetben vált nyilvánvalóvá, amikor is én elmentem, hogy Keresztelő Szent János ott őrzött koponyája előtt tisztelegjek, és rendkívül meglepett, amikor láttam, hogy a zsidónak született Keresztelő Szent Jánost mint a keresztények legnagyobb szentjét miként imádták és miként borultak le előtte a mohamedánok, és akkor láttam, hogy az emberiség hitvilága mennyire elválaszthatatlan egymástól. Az istenhit az egységes. Na most senkit meg ne tévesszen az, hogy a hitvilágnak egy ősibb, még ősibb, még annál is ősibb leírásával találkozik, mert az emberiség az istenhitét a hitvilágában véli a leginkább alátámasztani, és én úgy gondolom, hogy számunkra, magyarok számára, akik hitvilágát a mi bölcs államalapító királyunk, Szent István királyunk alapította és vetette meg, és ha megnézzük a mi bölcs királyunknak az intézkedéseit, hogy mennyire igazak azok a mai napig is, éppen ma a Bethlen gróf által vezetett ülésen értett szinte mindenki egyet azzal a gondolattal, hogy a magyarságnak a keresztény hitvilágban való meggyőződése jelentette a magyarság megmaradási lehetőségét Európában, és hogy a mi ősi keresztény hitünk milyen töretlenül él a mai napig a magyar társadalomban…
Balra az első két sorban a média képviselői ülnek. Könnyen megismerni őket, merthogy szemtelenül fiatalok a hallgatósághoz képest. Többnyire párban vannak, egy magnós újságíró és egy fotóslány. Az előadás előrehaladtával nemegyszer elkövetik azt a tiszteletlenséget, hogy egymás vállára hajtják a fejüket, netán folyamatosan sugdolóznak.
Torgyán átnéz a fejük felett.
– Ha valaki azt kezdi vizsgálni, hogy miért van a mózesi öt könyvben ez a leírás, amikor ezt megtalálom korábbi leírásban is, akkor a hitét esetleg jóvátehetetlen károsodás éri. Hogyha abból indulunk ki, hogy az emberiség hitvilága egy tucat ugyanazon hitvilág, egy istennek a hitét jelenti még akkor is, ha ez nem mindig így jelenik meg az emberiség történetében, akkor én azt hiszem, hogy az emberiség jövőjét sokkal biztatóbbnak lehet látni, mint ha ez a felismerés nem jut el hozzánk, mert akkor lesznek a vallásháborúk, lesznek az egymás legyilkolásának történetei…
Vannak előadók, akik előadás közben a legkülönbözőbb kommunikációs eszközöket alkalmazzák hallgatóságuk tájékoztatására a beszédük még hátralévő terjedelmét illetően; ilyen eszköz például a papírjaik feltűnő rakosgatása, láttatva, még hány oldalra számíthatunk, vagy az “és végül”, “most már csak az van hátra” stb. utalások használata. Torgyán József nem ez a fajta előadó. Mondandója volumenét tekintve rejtélyes, mint a szfinx. Beszéde rövidre zárása teljességgel felkészületlenül ér mindenkit.
– Én arra kérném tehát önöket, hogy ezt az egységes hitvilágot ebben a meggyőződésben értékeljék, gondolják végig, és nagyon nagy érdeklődéssel várom a gondolataikat, hogy miként ítélik meg mindazt, amit most csak a gondolkodás, a közös gondolkodás alapjaként felvetettem és önöknek ajánlottam. Köszönöm a megtisztelő figyelmet.
A vezérszurkoló éppen odakinn időzik, de tőle függetlenül is hosszú taps következik. A sajtó emberei csapatostul hagyják el a termet. Liebmann Katalin megköszöni a “hihetetlen bölcsességet tartalmazó és magában hordozó előadást”, megemlíti, hogy a miniszter úrról köztudott, hogy “mint gondolkodó ember széles ismeretséggel és kíváncsisággal van a világ iránt”, és váratlanul magyarázattal szolgál a mindannyiunkat feszítő “miért”-re:
– Ez egyben válasz egy sajtótájékoztatón elhangzott újságírói kérdésre is, amely egy olyan kérdést feszegetett, amely éppen nem a miniszter úr kompetenciájához tartozott, és erre ő azt mondta, hogy hát egyébként is esténként a mezopotámiai ásatások történetével foglalkozik. Most mindenki láthatta, hogy ez igenis így van.
Alig akarok hinni a fülemnek. Mert ez röviden annyit jelent, hogy az újságírók csőbe húzták Torgyánt. És a csőbe húzás tökéletesen sikerült. Eltűnődöm: ha azon a bizonyos sajtótájékoztatón Torgyán József a pillanat hevében azt találja mondani, hogy neki azért nincs ideje az ő kompetenciáját nem érintő dolgokkal foglalkozni, mert esténként a dinoszauruszok vagy az üstökösök szakirodalmát tanulmányozza, akkor ma este a dinoszauruszokról vagy az üstökösökről hallottuk volna előadni?
– Kedves házigazdatársam – Liebmann nyomatékosan elválasztja az összetett szót: házi-gazdatársam –, Hernádi Gyula jelezte közben, hogy mondana néhány gondolatot…
Hernádi Gyula átveszi a mikrofont, és megerősíti, hogy néhány szubjektív gondolatot kíván mondani.
– Mielőtt idejöttem, az Atrium Hyatt Szállodában olvasgattam. Egy ismerősöm odajött, és azt mondja: hallom, elmész a Torgyánhoz, miért mész te el a Torgyánhoz, miért legalizálod a te neveddel Torgyánt. Na most a következőt mondtam neki. Először is, Torgyánt nem kell legalizálni, ő önmagát legalizálja, másodszor meg menj a büdös… Pont. Most ezt nem azért mondom, hogy Torgyán Józsefet szembedicsérjem egy kicsit, mert őt tényleg Közép-Európa egyik legnagyobb és legtehetségesebb politikusának tartom, és a média, amelyiknél aljasabb institúciót a magyar nép nem ismerhet a világtörténelemben, hiába fújja a magáét, Torgyán József nekem mindig a barátom…
Egészen elérzékenyül. Az asztalon át Torgyán felé hajol. Taps dübörög.
– Céltáblára tűzik, mert azt hiszik, hogy gyenge ember. Nem gyenge ember.
Hernádi Gyula kezében a mikrofon csütörtököt mond. Torgyán maga siet a segítségére, a saját mikrofonját adja oda.
De Hernádi Gyula már arról beszél, hogy szeretet nélkül nem működik a világ, a jóság pedig nem más, mint a másik ember szabadságának az igenlése. Aztán szóba kerül még a szabadság, Platón, a nő megteremtése. Hogy ennek van egy feminista és egy macsó változata. És hogy jobban járunk, ha a feminista változatot fogadjuk el. Az is kiderül, hogy:
– Róma alapítása legalább száz évvel előbb történt, aminek következtében a mi időszámításunk el van tolva. Tulajdonképpen most mi 1900-at írunk, és nem 2000et. Mondjuk a szabadságharc 1748 volt, és nem 1848. Na most ne, ezen ne nevessenek, mert egy valóságos dolog… Befejezésül, szokás szerint egy viccet akarok elmondani: egy arab áll a spájzajtóban, és azt mondja: itt áll egy éhes sémihami, és semmi hami?
Nevetés, tíz másodperces taps.
Liebmann Katalin bejelenti dr. Boda Lászlót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teológiai Karának tanszékvezetőjét. Hatvan körüli, rendkívül szimpatikus előadó. Előrelép, ki a két asztal közé, és kicsit felvetett fejjel, felülről lefelé haladó pillantással a hallgatóságot szuggerálva, valóságos extázisban beszél.
– Egyet ígérhetek, hogy rövid leszek. Kicsit elhúzódott az idő, az elnök úr olyan ismeretekben gazdag és széles körű előadással rukkolt elő, ami számomra bizony egy politikus részéről… hát kissé szokatlan. Rövid leszek tehát, és szigorúan csak az esszénusokra koncentrálok.
Az előadás mind tartalmában, mind megjelenítésében kitűnő. Ettől függetlenül fogytán fogy az eddig fegyelmezett kisgazda közönség. Bethlen gróf arcáról is eltűnik a jóváhagyó mosoly, és elfogynak a főbólintások. De azért ott van, jelen van, figyel. Grespik valószínűleg már régebben elhagyta őrhelyét az ajtóbenyílóban. Torgyán testhelyzetet vált: most oldalvást ül, profilját fordítja a hallgatóság felé. Pillantása így most Liebmann Katalinon ül, aki valóban megkapó, reprezentatív jelenség. A szép szőke haj nagyot lebben, amikor viselője rajtacsíp egy tiszteletlen passzust; Torgyánnak valószínűleg ez tűnik fel, nem is az egymás mögé rakott zengzetes mondatok:
– Egy ponton helyesbítenem kell a miniszter úr előadását: a kereszténység nem Kumránból származik. A kereszténység és a Kumrán közötti kapcsolatok tisztán periferiálisak…
Az előadás, bár az ígéret ellenére még hosszan tart, és beágyazza Kumránt a történelmi környezetbe, kitér szekta voltára, egy cseppet sem veszít érdekességéből és meggyőző erejéből. Ennek ellenére a professzor mögött Liebmann többször is a szemét forgatja, grimaszol, és mihelyt az előadás véget ér, ugrik, rohan Torgyánhoz a mikrofonnal. Torgyán feláll, átveszi, kenetteljesen mosolyog.
– Elnézést, kedves professzor úr, szeretném jelezni, hogy természetesen úgy gondolom én is, hogy a kumráni közösség az csak egyik forrása lehet a kereszténységnek, és hogy mennyiben az, az az ön előadásából is kiderül, hogy János tulajdonképpen Kumránból indult útjára, tehát mindenképpen a kereszténységgel szoros összefüggésben lévő hely volt a kumráni közösség, és ugye nem véletlen, hogy ott őskeresztények és a zsidó hitújítók együtt éltek, de nem ezért kértem szót, hanem azért, hogy… ne vegye rossz néven, kedves professzor úr, tudom, hogy tiszteletlenség, nincs akkora történelmi tudásom, megközelítőleg sem, hogy önnel vitázzam, de az egyház és az állam összefonódottságát illetően a magyar történelem vonatkozásában én azért egyértelműnek gondolom, hogy a magyar történelemben éppen a Szent Korona-tan, amely sehol a világon nem jelent meg, csak nálunk, az adott egy olyan lehetőséget, hogy nálunk egy ideig az állam és az egyház a szent korona égisze alatt összefonódott…
És itt egy kiselőadás következik arról, hogy miközben IV. Henrik császárnak Canossát kellett járnia VII. Gergely pápához az egyházi kinevezésekben elkövetett túlkapásai miatt, a magyar királyok maguk nevezték ki a zágrábi püspököt.
– Köszönöm, és teljesen egyetértek, de hát ez már egy olyan finom nüansz. Az az esszénus-kitétel viszont, az volt egy kicsit, hogy is mondjam, nyers és kényes dolog… – mosolyog udvariasan a professzor.
Hernádi Gyula tereli el a figyelmet az ütközőfelületről:
– Én csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy nem szeretnék esszénus lenni. Már ami a nemi életet illeti.
Nevetés, taps. Liebmann is akar nyújtani egy eszmei békejobbot:
– Professzor úr csak megemlítette, de nem részletezte a házasságra vonatkozó titkokat, a házasság szabályozását, de majd külön előadásban megkérdezzük tőle.
Torgyán közbeszól:
– Elnézést, de nem lenne vele elégedett, Katika, én úgy gondolom!
Hahota, taps. Aki eddig kitartott, az már ezután is kitart. Előadásra emelkedik Ficsor Gábor egyetemi oktató. Vékony, tűzszemű, aszkéta kinézetű fiatalember. Ő is a kumrániakról beszél, szektaszabályzataikról, belső világukról. Nem túl gyakorlott előadó. A közönség végképp magába roskad. Már több mint két órája nyúlik a Szentháromság Téri Este.
– Miért kell nekünk ilyen kőkorszaki szakikkal foglalkoznunk? – hajol hozzám az ablak felőli szomszédom.
– Hát, ami azt illeti, ezt itt a végén igazán elhagyhatták volna – jegyzem meg jóváhagyólag.
– Én az egészre értem – mondja a szomszédom, majd értetlenségemet láttán hozzáteszi: – Énnálam nem lenne miniszter, aki ilyesmikkel foglalkozik.
Olyan megütközéssel bámulok rá, hogy elhallgat, sündisznóállást vesz fel. Tényleg nem értem a dolgot. Ez az idős férfi Torgyán-rajongó kell hogy legyen, kismagnó volt nála eredetileg, fel akarta venni a torgyáni beszédet, el is kezdte, de aztán pár perc múlva meggondolta magát, egy darabig még kapcsolgatta a gombokat, a kazettát lökdöste ki-be, majd a készüléket végleg a kabátja zsebébe süllyesztette.
A nyomott hangulatot az utolsó előadást követő tapsvihar végén Hernádi újabb szóviccel igyekszik oldani:
– Mit csinál Torgyán József ügyvéd, amikor szívhez szólóan beszél? Megpendíti a joghúrt.
Ez jó volt, mindenki lelkesen nevet, Torgyán József pedig sietve lejegyzi magának a poént. Hernádi mond még egyet-kettőt, aztán Liebmann Katalin felkéri Torgyán Józsefet, hogy gyújtsa meg az adventi koszorún az első gyertyát. Adventi koszorút kerítenek, villanyok kialszanak, Torgyán József gyertyát gyújt, villanyok vissza, és Liebmann Katalin mindenkit agapéra invitál az emeleti előcsarnokba.
Erősen gyanítom, hogy ez a szóhasználat sem igazán telitalálat a megjelent kisgazda hallgatóság körében.
Az emeleti márvány előcsarnokban hatalmas a tolongás az asztalok körül. Előbb a szendvicsek fogynak el, aztán a vörösbor, végül a fehér is. A vezérszurkoló különösen élen jár a pusztításban. Ahogy elmegyek mellette, hallom, azt ecseteli, hogy egész nap futkosnia kellett valakinek a tízezer forintos büntetését elintézendő. Azt már nem tudom megvárni, hogy sikerrel járt-e. A sajtósoktól értesülök, hol van Torgyán, úgyhogy megyek a “kisszobába”. Útközben panaszszavak ütik meg fülemet a fogyatkozó tagságról, “szcientológusokhoz átállt fideszes kerületi képviselőkről”.
Torgyán valóban a “kisszobában” tartózkodik. Körbeállják legbelsőbb hívei, mindenki gratulál, de ő szemlátomást legszívesebben a nőkkel foglalkozik. Szőkékkel, karcsúakkal, akiknek alakja talán a hegedűére emlékezteti az egykor a zeneművészetin hegedűszakot végzett exjogász mezőgazdasági és vidékfejlesztési minisztert.
[KÉP HIÁNY!]Kapok egy kávét a felszolgálótól, mert kávé és sütemény csak a kisszobába beengedetteknek jár, és elnézem Torgyán körül a sok polgári egyenruhát, mert itt öltönyt Torgyánon kívül szinte senki nem visel, sokkal inkább a legkülönbözőbb erdészi, vitézi, egyházi, hivatali, színpadi vagy milyen hosszú kabátokat, fura rendjelekkel, jelvényekkel, paszományokkal, zsinórokkal vagy csak hivalkodóan gombos-feketén. Torgyán a gyűrű közepén, ott a sokadalomban, és mégis talán ezen az estén árulta el magáról legtisztábban, hogy mennyire egyedül van, mennyire nem bízik senkiben, előadását még vázlat formában sem mutatta meg sehol, még egy ilyen politikailag semleges témát sem volt hajlandó megbeszélni valakivel, aki figyelmeztethette volna, hogy ne hordjon össze hetet-havat, amit csak olvasott (É-ana, Enki, Enlil…), vagy ha ragaszkodik is csapnivaló forrásaihoz, legalább a zikkuratot ne mondja cikkuratnak és a Gilgamest Gilgamesznak. Torgyán József már nem bízik másban, csak magában, és saját bűvöletében, csak hogy mutassa sokoldalúságát, csak hogy mutassa, ő mindenhez ért, őneki nincs ingoványos talaj, a sajtó nyilaitól felbőszülve, nagy rössel, senkire nem hallgatva, senki tanácsát ki nem kérve, nekivágott az ingoványnak.