Őrület és ostobaság a politikában

A politikai lelkiállapotok megváltozásai a 18. század végétől rányomják bélyegüket az európai politikai stílusra. A kontinentális Európában a lassú fejlődést, az állandóságot felváltotta a gyors és robbanásszerű változás. A tekintélyüket vesztett monarchiák egyszeriben szembe találták magukat a politikailag alaktalan tömegekkel és olyan tömeges érzelmekkel, amelyeket nem vagy alig tudtak befolyásolni. A modern nacionalizmus, majd a rákövetkező nemzetközi munkásmozgalmak váratlanul demokratizálták a közösségi érzelmeket. Ugyanakkor a forradalmak, felkelések, nemzetszületések és kitaszítások gyakran okoznak mély közösségi lelki sebeket, amelyek azután a “nemzetek életében az egyéni neurózisok és hisztériák képét mutatják” (Bibó), és megfordítva, közösségi neurózisokat és hisztériákat egyéni politikusi megőrülésekké erősítenek, vagy lelki betegeket hajítanak a politizálás mélyvizébe.

A 20. században a kelet-közép-európai térség államainak és népeinek minden okuk megvolt a politikai hiszterizálódásra, megőrülésre. A század balkáni háborúkkal kezdődött és végződött, két világháború, forradalmak és ellenforradalmak hajítottak népeket a magasba és hullajtottak a mélybe, sőt egész népek kiirtására, elüldözésére került sor. A kisállami megőrüléseket tetézte, hogy a térséget Nyugatról és Keletről befolyásoló két nagyhatalom, Németország és Oroszország (Szovjetunió) meghatározó helyzetekben, a világháborúkban és forradalmakban maguk is hisztérikus állapotban tették, amit tettek, vagyis terjesztették a lelki zavarokat.

Érthető, ha e tájakon kialakultak azok a tartós félelmi állapotok, “melyek a közösségek nagy történelmi megrázkódtatásai, pl. politikai tekintélyek összeomlása, forradalmak, idegen uralmak, háborúvesztések után lépnek fel, és összeesküvésektől, forradalomtól, megtámadástól, koalícióktól való állandó félelemben és vélt vagy valódi ellenfelek heves üldöztetésében szoktak megnyilvánulni. Azonban az az igazi, nagy közösségi hisztéria, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a valóságtól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volta és a környező világ belátásaira adott reakciók irrealitása és aránytalansága.”¹

A kimaradástól reszketés hisztériája

Az 1989-es rendszerváltás ugyancsak sokkolta a tartós alacsonyságban, lelki pangásban tespedő, politikai lassúsághoz és tehetetlenséghez szokott népeket, társadalmakat. Egy véglegesnek és örökéletűnek képzelt rendszer omlott váratlanul és ésszerű magyarázatok nélkül össze, új nemzetek, új határok és ennek megfelelően új társadalmi összeütközések keletkeztek. A cammogó föderáció-óriások összeroskadtak, megkezdődött a nemzetállami építkezés a maga gyors, vad és sokszor őrületesnek látszó módján. A történelmi lelki zavarok, a mélyben homályló és bűzlő egymással szemben elkövetett bűnök felszínre kerültek, beindult a hisztérikus homogenizáció.

Ebben az általános kelet-közép-európai nemzeti, vallási hiszterizálódási folyamatban ugyanaz a kiindulópont, amit Bibó helyesen látott meg az európai fejlődésben: a közösség megrázkódtató történelmi tapasztalata arról, hogy teherbíró képességét meghaladja az előtte álló feladat. “Hogy egy megrázkódtatás miért haladja meg valamely közösség teherbíró képességét, annak igen sokféle oka lehet: a megrázkódtatás váratlan és nagy volta, a belőle adódó szenvedés megérdemeletlensége, igazságtalansága vagy aránytalansága, a belőle származó problémák súlyossága, a közösség éretlen kamaszlelkűsége, megelőző, félrevezető történeti tapasztalatok, melyek túl nagy reményeket vagy alaptalan optimizmust plántáltak el a közösségben…”²

Bibó mindenekelőtt katasztrófáról, negatív lelki sokkról beszél, de Kelet-Közép-Európa nemzeteit szinte hasonló lelki állapotba hozta az a pozitív lelki megrázkódtatás, ami ezeknek a nemzeteknek vagy nemzeteken belüli csoportoknak váratlan felszabadulást, új közösséget ígért. Közösségi megőrülések következtek abból a reményből, hogy adott kisebb-nagyobb részközösség megszabadulhat korábbi sorstársaitól, neki megnyílhat Európa, a világ kapuja, ellenben a többieknek nem.

Megint egyszer sorsközösség alakult ki a “haladárok”, az “alkalmasak”, a “teljesítők” között, akik történelmi és napi politikai, gazdasági, civilizációs előnyüket igyekeznek a többiek rovására a fejlett világban beváltani, és a “nemzetiek”, “alkalmatlanok”, “vesztésre állók” között, akik kiszorulásukat történelmi igazságtalanságként, mágikus összeesküvés hatásaként ábrázolják. A “haladárok” rettegése majdnem olyan hisztérikus és neurotikus, mint a “lemaradóké”, hiszen állandóan tartaniuk kell attól, hogy a magukra kialakított civilizációs mítoszt, a menekülési utat Európa közönye, távolságtartása lezárja, és benne ragadnak abban a közegben, amelytől szabadulni igyekeznek. Másrészt ezt a közösséget is állandóan megalázóan figyelmezteti a globális világ civilizátor hangja, hogy még mennyire nem megfelelő, mennyire alkalmatlan a bevonásra, az egyenrangúként kezelésre.

A kelet-közép-európai “haladárok”, nyugatosok valódi rémülettel ébredtek rá, hogy milyen mértékben szorultak kisebbségbe a térségben, illetve saját korábbi közösségeiken belül. Ha 1989-ben lehetett azt az illúziót táplálni, hogy a nemzetek többsége, illetve a társadalmakon belül a többség integrálható a globális és ezen belül az európai civilizációs hálózatba, az ezredfordulóra kiderült, hogy ennek az ellenkezője az igaz: a nemzetek többsége és a társadalmi többség nem illeszthető be az uralkodó mintába.

Azok a hisztérikus próbálkozások, amelyekkel az egyes nemzetek egymástól vagy saját társadalmuk jelentős részétől mint tehertől igyekeztek megszabadulni, fölösleges csomagként elhagyni a Nyugat felé tartó menekülési úton, sikertelenek voltak. A túlélők száma egyre kisebb, közösségeik egyre sebzettebbek és rémültebbek. A jövő felé tartó menetben egyszerre tartanak a “haladár” közösségek egymástól, hiszen látták, tapasztalták korábbi társaik elhagyását, rideg átlépését a hatékonyság, a versenyképesség és a korszerűség jegyében, de még inkább az elhagyottak félelmetes tömegétől, akik bosszúvággyal vagy tehetetlen dühvel figyelik őket. A békésebb országokban ez vidékek, társadalmi csoportok finom és rideg kitaszításához, helyi megőrülésekhez, mániákhoz és depressziókhoz vezetett, a Balkánon viszont népek irtásához, családon belüli megkülönböztetésekig és elhagyásokig jutott.

A másik oldalon az “etnikai integrátorok” történeti és kulturális azonosságokra, “nemzetszívűségre”, “emelkedő nemzetre” hivatkoznak, s magukat a nemzetbontó “idegenszívűek” ellen hiszterizálják. Az egyénépítés egyben nemzetépítés, s a természetesnek mondott mesterséges zártságban mind erősebbé válik a hamis önértékelésre való hajlam. “Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbségi érzés, jogcímekből való élni akarás és a valóságos teljesítmények értékének csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának – magyarul a propagandának – a mágikus erejébe vetett hit.”^{3 Ha a “haladárok”, a “globálnyikok”}
[KÉP HIÁNY!]
a kész recept, a “washingtoni konszenzus” bűvöletében élnek, a “nemzetiek” a saját megoldás, a “sárkány ellen sárkányfű” mágikus erejében hisznek.

A nagy kiábrándulás

Tíz év alatt hideg- és melegháborúkkal kiderült, hogy nemcsak a nemzetek nem integrálhatók egymáshoz, de a társadalmakon belüli integráció is hiányzik. Sorra jönnek létre az egyharmados, egytizedes, egyötödös társadalmak, amelyekben a népesség harmada, tizede, ötöde képes az európai rendszerekhez, civilizációhoz kapcsolódni, a többiek azonban tartósan vagy véglegesen nem. Nincs hatékony modell arra, hogyan kell egyharmados társadalmakat – mint Magyarország – konszolidálni, majd egységbe fogni úgy, hogy fokról fokra kétharmadossá váljék. De még kevésbé találtatott ki, hogy milyen “demokratikus és piaci” megoldásokkal lehet integrálni egyszázalékos társadalmakat, mint amilyenek a balkáni és a posztszovjet államok többsége.

Az európai illúzió, az álom az országok többségében összeomlott, csakhogy ezzel egy időben bukott el a magára támaszkodó nemzet, a globalizációellenes etnikai nemzetállam eszméje is. A közösségek lelki teherbíró képessége megroppant. A nemzetek és politikusaik sorra menekülnek bele álmegoldásokba, összeegyeztethetetlen dolgok összeegyeztetésébe. “Ezek azok a helyzetek, mikor egy ország úgy tesz, mintha egységes volna, holott nem az, úgy tesz, mintha független volna, holott nem az, úgy tesz, mintha demokratikus volna, holott nem az, úgy tesz, mintha forradalomban élne, holott tesped. Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással; az eléje kerülő problémák megoldásánál nem abból indul ki, ami van és ami lehet, hanem abból, aminek képzeli magát, ami lesz, vagy szeretne lenni. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlenegy hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar.”⁴

A magyar lelki egyensúlyról

Magyarországon nem azért nem következett be a nemzeti közösség megőrülése, mert a társadalom tartós lelki egyensúlyban van, és a rendszerváltáskor sikeresen találta meg a változáshoz szükséges kiegyensúlyozó eszközöket. A politikai hisztériát, a végzetes tömeges megőrülést valójában három ellenható tényező korlátozta. A magyar társadalom a Kádár-korban szinte teljesen elveszítette a lelki közösség, vagy ellenkezőleg, az ellenségesség érzékenységét a környező országok nemzeteivel, s ami ennél is lényegesebb, az ott élő magyarokkal szemben. Lelki egyensúlyát tartósan saját korlátozott látókörének fogyasztói nacionalizmusára építette, az állam- és kultúrnacionalizmus versengéséről áttért a pénznacionalizmus, a fogyasztói nacionalizmus érzelmi azonosulására. A történelmi sérelmek döntő többségét a környezete feletti fogyasztói fölénnyel ellensúlyozta, trianoni sebeit a magyar forint túlértékelésével kötözte be. A mából visszatekintve, a magyar közösség “nyugatmagyar” wessiként tekint a határon túli “keletmagyar” ossira, s érzelem nélküli távolságtartással valamennyi “keletire”.

A “nagymagyar” hisztéria annál is távolabb áll a “kismagyar” lelki beállítottságú közösségektől, mert a Kádárkor hozzászoktatott egy fogyasztói közösséget – valójában individuumok tömegét – ahhoz, hogy ne vállaljanak közösséget a magyarországi szegényekkel, kimaradtakkal sem. A “kismagyar”, a “homo kadaricus”-féle lelki egyensúly a szegényektől való megkülönböztetésen, a fogyasztói távolságok kimérésén és következetes betartásán alapult. Ennek következtében természetessé vált, hogy az úton elhagyjuk, az államra bízzuk azokat a társadalmi csoportokat, amelyek nem tartanak lépést a fölfelé tartó fogyasztói csoportokkal. A “kismagyar” lelki egyensúly az önmaga kisemberi képességeit megismerő közösség lassú felhalmozásán alapul, amely gyökeresen szakított a “fentiekkel”, a “nagymagyarokkal” való azonosulással.

A feszültség és a lelki teher jelentősen megnőtt ugyan a nyolcvanas években – tehát már a Kádár-korban –, amikor a korábban együtt élő, fogyasztóilag integrált társadalmi csoportok kerültek szélre, kezdtek lefelé csúszni, de a magyar társadalom kitűnően alkalmazta továbbra is a maga “beilleszkedni és megfelelni akaró” lelki védekezési módját, amivel eltávolította az “illeszkedésre és megfelelésre képteleneket”. Mivel a lecsúszók is tartották magukat a korábban kialakított normákhoz, s reménykedtek az átmenetiségben és a visszatérésben, rémületüket és sérelmeiket elfojtani és nem szabadjára engedni igyekeztek. A kilencvenes évek elejének sokkoló csődhullámát, drámai munkanélküliségét, majd a Bokros-csomagot az segített lelkileg elviselni, hogy a rendszerváltásban (túl)élő “homo kadaricus” jobban bízott önmaga felhalmozott lelki teherbíró képességében, mint bármiféle nemzeti vagy nemzetközi csodában.

S végül a harmadik réteg, amely a tömeghisztéria vulkánját lefojtotta, az a Gombár Csaba által a nyolcvanas évek végén jól észlelt “velleitás”, vagyis a nagyobb politikai kilengéseket akadályozó akaródzás. “A velleitás az erőtlen vágyak és bágyatag akarat együttese. Magyarul: a velleitás akaródzás, amihez hozzá tartozik egy jellegzetes fintor, a kényszeredettség grimasza, s a torokból nehezen kipréselt tagolatlan hang.”⁵

A magyar politika intézményrendszere, a politikai személyiségek és a politikai kultúra egyaránt valamiféle akaródzó, “egyfelől-másfelől” politikai magatartást sugall mindennapi viselkedésként. Ezt a velleitásos lelki beállítódást, a status quóba való belenyugvást I. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János “hosszú korszakai” formálták, amelyeket csak “történelmi pillanatokra” szakítottak meg forradalmak és ellenforradalmak. A “hosszú korszakok” kiölték a tartós közösségi rémületet, ennek következtében a “velleitásos” társadalom mélybe taszítja a történelmi iszonyatokat. Sokáig kell rémiszteni és edzeni ahhoz, hogy másokat megrémisszen – a velleitás subája alatt elhever.

A “politikai hipochondriára való egyértelmű determináltság”, illetve a “balsorsra való érzékenység” presbiteriánus logikája (Max Weber) ugyancsak hatott a magyar közgondolkodásra, alakította velleitásos természetünket. De erre is ráborult a “homo kadaricus” mindennapi, individuális moráljának köpenye: mindent magadnak, semmit se másoknak köszönhetsz, tiszteld a balsorson átjutó sikert, nézz gyanakodva a készen kapottra.

Békés, kicsiny, politikailag buta, mindennapjaiban agyafúrt ország

“Békés, óriási, buta ország” – jegyzi fel Amerikáról Márai Sándor. “Ezért uralhatja a világot” – teszi hozzá rezignáltan. Az elmúlt százötven év politikai butasága nem múlt el nyomtalanul Magyarország felett. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János eltérő, de mégis nagyon hasonló politikai tompasága és személyük, illetve rendszerük egyöntetű gyanakvása az okossággal, az intelligenciával szemben érthető védekezési mechanizmust alakított ki a politikában: az okosság eltitkolását. “Óvatosabb dolog nem mutatkoznunk okosnak” – írja Robert Musil.

“Valószínű, hogy ez a mélységesen bizalmatlan, ma elsőre nem is egészen érthető óvatosság még oly körülmények szülötte, melyek közt a gyengébb számára valóban okosabb volt nem túl okosnak számítani: okosságával az erősebb életét fenyegethette! A butaság viszont elaltatja a gyanakvást; ahogy manapság mondják, »lefegyverez«. Az ilyen régi ravaszság és cseles butaság csakugyan – s joggal – olyan függőségi viszonyban van, ahol az erők egyenlőtlen elosztásának okán a gyengébb abban keresheti üdvét, hogy butábbnak tetteti magát, mint amilyen; példáit leljük az úgynevezett ravasz parasztnál, ott, ahol szolgaszemélyzet érintkezik finom beszédű uraságokkal, katonáknak a feletteseikhez fűződő kapcsolatában, diák és tanár, gyerek és szülők közt. A hatalmat kevésbé ingerli, ha a gyengébb valamire képtelen, mint ha nem akar. A butaság az ilyen embert ráadásul »kétségbeesésbe« sodorja, ami félreérthetetlenül a gyengeség állapota!”⁶

Nem lehet büntetlenül egy társadalmat a politikai közömbösség és ostobaság állapotában tartani. Ha a társadalom, sőt maga a politikai elit is a politikai ostobasággal, szűklátókörűséggel azonosul védekezésként saját vagy idegen vezetőinek gyanakvása elaltatása érdekében, ha a kiválasztódás a lojális ostobaság kritériumai szerint történik, akkor óhatatlanul alászáll a közösség politikai szellemi színvonala. A hatvanas évekig ennek az általános politikai korlátoltságnak nem volt más kivezető útja, mint a robbanás, a forradalmakban és ellenforradalmakban, megtorlásokban tobzódás. A szellem időszakosan kiszabadul, hogy szinte azonnal áldozatul essék a tömeges és dühödt ostobaságnak. A mérgezett politikai közszellem erőszakosan buta agressziókat váltott ki sokszor a legjobbakból is.

A hatvanas évektől a fogyasztói szocializmus egyfajta megoldást talált a közszellem szelídítésére. A társadalom átvezetése a magánvilágba, a politikai ostobaság jelentőségének erőteljes csökkenése nem tette élethalálkérdéssé a buta politikai erőszakoskodást. A kádárizmusban a kicsiny, szelíd, magának való, politikailag ostoba, mindennapjaiban agyafúrt ország képzete alakult ki. A rendszerváltáskor és azóta is a választó vonzódást érez a szelídebb politikai butaság iránt, kevésbé szereti az okos agressziót. A politika kontraszelekciója pedig szállítja hozzá az egyre üresebb, egyre tompább politikusokat.

1998 után mindannyian átestünk egy kisebb megőrülési szakaszon, amikor okos és erőszakos politikusok próbálták az ország kettészakításával, bunkósbottal és mézesmadzaggal az országot megszállni és újrarendezni. A lelki teherbíró képességében amúgy is megrendült ország sokszor reagált hisztérikus tünetekkel: már-már elfogadott olyan politikát és politikusokat, amely és akik távol állnak politikai természetétől. Kezdte szoktatni magát politikai bohócokhoz, és megtűrt őrült hivatalnokokat. A politikai színpadon játszódó véres színjátékért nem utcai harcokkal, tüntetésekkel és sztrájkokkal, hanem a napi élet agresszióival fizetett. A magyar társadalom újra ott tart, hogy a felsőbbek megőrülését elfordulással, utálattal és depresszióval fogadja. Szomorú. De a kilendítés mégsem sikerült.

“A flamandok, az »ismeretlen franciák« a 16. században soha nem mulasztották el, hogy a kép nagy cselekménye, az előtérben mímeskedő Máriák, vének, szüzek, hősök mögé odafessenek a háttér egyik gyalogösvényére két poroszkáló, miniatűr alakot, akik szaporán fecsegve baktatnak a Nagy Cselekmény mögött ismeretlen úti- és életcéljaik felé, egy híd irányában… Ezek a kis alakok: a művész személyes ismerősei. Ők az »örök nép«, érettük történik a Nagy Cselekmény” – írja 1948-ban Naplójába Márai. Az előtérben a Király, Sovány uram, a jó Smydde Nagy Cselekménye zajlik. De látják ott hátul azt a két kis figurát, békés csevegésbe merülve? Mi vagyunk.

Jegyzetek

^{1 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. Válogatott tanulmányok I. Budapest, 1986, Magvető, 374.
^{2 Uo. 377.
^{3 Uo. 379.
^{4 Uo. 378.
^{5 Gombár Csaba: Velleitásaink. In: Borítékolt politika. Budapest, 1989, Pénzügykutató, 166.
^{6 Robert Musil: A butaságról. In: Esszék. Pozsony, 2000, Kalligram, 283.}}}}}}