“Végig kell csinálnom, ha rámegyek is”
Schwajda Györggyel beszélget Váradi Júlia
– Gyönyörű ez a ház, amelyben a Nemzeti Színház Részvénytársaság irodája van. A bejáratnál két tábla is látható: az egyik a Nemzeti KHT, a másik a Nemzeti Színház Részvénytársaság. A kettő között mi a különbség?
– A KHT megszűnőben, azaz felszámolás alatt van, hiszen a feladatát, hogy a részvénytársaságot megalakítsa, betöltötte. Így most jogutód nélkül meg is szűnt. A végelszámolási eljárás nagyon hosszadalmas, ezért még nem zárult le a megszűnés jogi procedúrája, be kell tartanom a hivatalos utat, hogy a felmerülő követelések lezáruljanak. Addig még létezik az iroda az első emeleten. Egyébként akkor találtuk ezt a villát itt a Városliget közelében, amikor még úgy volt, hogy itt épül a színház. Most meg már itt ragadtunk. Mégiscsak jobb ez, mint ott kint a fenében… A lakásokat egyébként viszonylag olcsón béreljük az itteni nagyon magas árakhoz képest.
– Maga Budapesten lakik, vagy inkább Szolnokon?
– Az állandó lakhelyem Budapest, de az életem jelentős részét Szolnokon töltöm, ahová 1973-ban mentem először.
– Ha lehet, menjünk még sokkal korábbra a maga történetében. Jól tudom, hogy fizikai munkásként kezdte?
– Pontosan így van. Borzalmasan szerettem volna tanulni, de családi körülményeim nem tették lehetővé. Négyen voltunk testvérek. Anyám azonkívül, hogy gyerekeket nevelt, s háztartásbeli volt, mindenféle aprómunkát elvállalt, hogy megéljünk az ötvenes években. Eredeti foglalkozása egyébként szűcs, de mivel akkortájt nem volt túl nagy divat a bunda, nem is dolgozott a szakmájában. Apám autófényező volt. A szakmát halála előtt néhány évig újra gyakorolhatta, abba is halt bele, mivel veleszületett asztmája volt, a mérgező festékanyagok végleg tönkretették a szervezetét. Emlékszem, hogy egész gyerekkoromban folyton fuldokolt.
Elég különös életutat jártak be mindketten, anyámmal együtt. A Lágymányosi Dohánygyárban ismerkedtek össze. A háború után, amikor már ketten voltunk a bátyámmal, úgy döntöttek, hogy jobban meg tudnának élni vidéken. Jászkisérre költöztek, apám az ottani dohánybeváltóban dolgozott. Majd a Debreceni Dohánygyárba költöztünk. Bent is laktunk. Addigra már a húgom is megvolt, és hamarosan az öcsém is megszületett. Én tehát a gyerekkoromat tulajdonképpen Debrecenben töltöttem. Azt a kritikus időszakot, amikor egy gyerek a legérzékenyebb a világra, öttől tizennégy éves koromig. Jobb fülű zenészek még ma is hallják a tájszólást. Felismerik a hajdúsági diftongusaimat.
– Amikor tizenhat évesen megírta első darabját, már ismét a fővárosban volt. Ugye?
– Igen, de azt azért még el szeretném mesélni, ami a leginkább meghatározta a debreceni éveimet. Valamikor 54 környékén lehetett (szégyellem, hogy nem emlékszem pontosan), az történt, hogy egy szép napon azt mondta anyám, apátokat elvitte az ÁV. Ez az ÁVH-t jelentette. Mai napig sem tudom, hogy miért.
– Nem is kérdezte meg, hogy mi volt az ok vagy az ürügy? Hiszen akkor már elég nagy gyerek volt, 11 éves.
– Valami nagyon zavaros történet volt egy dohánygyári főmérnöknővel, akinek valamit mondhatott az apám, azzal a sajátosan hülye fejével, ugyanis soha nem tudta, hogy mikor, mit, hol szabad mondani, és az a nő följelentette.
– Vagyis nem szándékos ellenállói vagy támadói magatartás volt ez, csak egy véletlen elszólás?
– Az az igazság, hogy az én szüleim nagyon furcsán voltak ellenállók. Egyszer kimentek a “Zsibogóra”, a debreceni Ecserire, és egy kisméretű tájképet hoztak haza, amelyen havas táj volt hegycsúccsal, fákkal. Nagyon lelkesen, ragyogó szemmel odahívtak bennünket, és mutatták büszkén a képet, amin mi akkor sem láttunk semmi különöset, ha kinéztük a szemünket. Aztán nagy nehezen kiderült, hogy a hegy legtetején látni lehet egy Golgotát. Iszonyú büszkék voltak, hogy becsempésztek a lakásba egy olyan képet, amin kereszt van.
– Hívő katolikusnak is nevelték magukat?
[KÉP HIÁNY!]– Igen, annyira, hogy rendszeresen el kellett járnunk három öregasszonyhoz, akik – lévén, hogy megszüntették a rendeket – már nem voltak apácák, de valójában ők tanították a vallást.
– Nemrég egy nyilvános beszélgetésen el is mondta, hogy rövid ideig papnak készült.
– Azért ezt csak annyira kell komolyan gondolni, amennyire komolyan egy tizenhárom-tizennégy éves kamaszgyerek elkeseredettségében talál ki ilyenfajta menekülési utakat. Persze ebben benne volt az is, ami voltaképpen az egész életemet végigkísérte. Van bennem egy alapvető kettősség, ez mindenre rányomja a bélyegét. Egyrészről van az “írói énem” – én így nevezem –, amikor teljesen egyedül szeretek lenni, senkit sem akarok látni, kell a magány. Ez olyankor fog el, amikor írok, és amikor torkig vagyok a világgal. Mint ahogyan most is. Aztán amikor már kiéltem ezt az igényt, a hosszabb magányos periódusok után elkezd hiányozni a közösség. Annak ellenére tehát, hogy akkoriban azt gondoltam, papnak megyek, hogy minél magányosabb lehessek, egyszer csak mégis elkezdtem sportolni, méghozzá egy igazán közösségi játékot, a kézilabdát választottam, mert szükségem volt az emberekre. Ugyanígy vagyok ma is, amikor hosszan magányosan dolgozom, egyszer csak elkezd hiányozni a társulat. Amikor meg a társulatnál vagyok, ahogyan most volt ez öt éven keresztül, akkor egyszer csak azt mondom, hogy elég, mindenki menjen a fenébe, egyedül akarok lenni. Most megint színház és társulat nélkül vagyok, úgyhogy biztos újra eljön a pillanat, amikor visszavágyom a színházba. Na de visszatérve, akkor nagyon el voltam keseredve.
– Miért?
– Nézze, amikor iskola helyett az árokparton üldögélve azt kellett figyelnem, hogy az otthonról elhurcolt apámat viszi-e tovább az ÁVH-s kocsi, vagy nem, az nem tett jót a lelkivilágomnak. Embergyűlölő lettem. Az volt az az idő, amikor nem is akartam tanulni, és nem is voltam hajlandó senkivel szóba állni.
– Hogy emlékszik vissza, mit gondolt akkor, hogy a világ rossz, vagy csak azok az emberek, akik bántják az apját, esetleg az édesapját tekintette rossznak?
– Egy gyerek, akinek elveszik az apját, és aki olyanokat hall, amikre nincsenek ugyan bizonyítékok, de ijesztik, hisz kínzásokról, gyilkosságról, mindenféle szörnyűségről beszélnek, az a gyerek nem szereti a világot sem, meg az embereket sem.
– Végül mi lett az édesapjával?
– Volt bírósági tárgyalás, el is ítélték társadalom elleni lázításért vagy valami ilyesmiért, de szerencsére az éppen akkor következő április 4-i amnesztiában ő is szabadlábra került. Persze el kellett költöznünk Debrecenből. Két évig Hajdúsámsonban laktunk, és csak 56 után költöztünk fel Budapestre.
– Mikortól számítja magát írónak? Igaz ez a tizenhat éves kori első színdarab?
– Sok mindent írogattam, de azt, hogy író lennék, csak olyan húszéves korom körül kezdtem el gondolni magamról.
– Milyen előzmények után?
– 1963-ban írtam meg a Bohócot, ami aztán 1966-ban az országos drámaíró pályázaton díjat nyert, és egy év múlva be is mutatták. De ha azt kérdezi, hogy ez hogy és mikor kezdődött, hát ha úgy tetszik, már gyerekkoromban, amikor verseket írtam. Azok valószínűleg elég rémisztőek voltak, ma már nem emlékszem rájuk, nincsenek meg, csak gyanítom. Ezt az időszakot követte aztán a színházzal kezdődő kacérkodásom. Amatőr színjátszók közelébe kerültem, és egyre többet foglalkoztatott a színház. Közben apám korai halála miatt dolgoznom kellett. A diplomámat is úgy szereztem, hogy közben dolgoztam. De esténként az akkor divatos házibulikon mindig olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik ismerték az éppen menő trendeket. Jól emlékszem, amikor Kafka volt az isten a hatvanas évek elején. Akkor adták ki magyarul a legfontosabb Kafka-írásokat, és mindannyan megőrültünk érte. Egyszer heccből írtam egy “Kafka-novellát”. Egy barátnőmmel legépeltettem, és a következő ilyen “kékharisnya-társasági összejövetelen” elújságoltam, hogy találtam egy új Kafka-novellát, felolvastam, és mindenki azt mondta, hogy fantasztikus. Persze elég könnyű stílusgyakorlat volt Kafkát utánozni, de mégis jó mulatság lett belőle.
– Akkor tehát fizikai munkás volt éppen..
– Első munkahelyem egy fatelep volt. Az iskolai taneszközök gyárának Dob utcai fatelepe. Ott kezdtem tizennégy és fél évesen. De mivel túl nehéz munka volt ez, és bár tudtam, hogy a szüleimet szinte én tartom el, egy szép napon mégis nekivágtam, hogy valami jobb állást keresek magamnak. Csatangoltam Budapesten, otthon azonban nem szabadott tudniuk, hogy nincs munkám. Így keveredtem el a Gerlóczy utcában működő Akadémiai Nyomdába, ahová azonnal föl is vettek segédmunkásnak. Nagyon jól éreztem magam, rengeteget olvashattam, persze összevissza mindent, ami csak a kezembe került.
– Nem kellett keményen dolgoznia, hogy jutott idő olvasásra?
– A munkámhoz tartozott az is, hogy a korrektúrába kerülés előtt elolvassam a szöveget.
– Mire emlékszik az akkori olvasmányaiból?
– Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor a kezembe került a Filozófiai Közlönyben megjelenő sorozat a taoizmusról. Tizenöt éves fejjel azt sem tudtam, hol van Kína, de a téma nagyon megragadott. A Mikszáth-összest is elolvastam, ami épp akkor jelent meg. Szóval nem volt ebben rendszer, csak az, hogy a Tudományos Akadémia éppen miket adott ki. Nem mondom, hogy mindent értettem, de valahogy összeállt egy kép. Akkor még nem voltam ugyan író, de az nagyon érdekelt, hogy mi megy végbe egy szerzőben az alkotás közben. Na ezt nem tudtam meg a könyvekből, mert az életrajzíróknak az ilyesmiről általában halvány fogalmuk sem volt.
– Maga meg tudná fogalmazni?
– Most így negyven év múlva azt mondom, hogy lehetetlen. De akkor szerettem volna tudni.
– Végül is otthagyta a nyomdát, és elment díszletmunkásnak. Sokak szerint még ma is a díszletesekkel jön ki legjobban a színházban.
– Amiről beszél, az a televízió hőskorában, 1959-ben történt. Valamelyik ismerősöm bátyja osztályvezető volt a tévénél, engem meg nagyon vonzott az a világ, úgyhogy felvettek, pedig 18 év volt a korhatár, én meg csak 17 éves voltam. Díszletmunkás, világosító meg mindenes voltam három éven keresztül. Nagyon sok érdekes dolgot éltem végig Gagarin föllövésétől élő tévéjátékok fölvételén keresztül. Sok nagy tévés akkor kezdte ott a szakmát. Vitray például nemrég csinált velem interjút, és emlékezett rám azokból az időkből.
– Miért hagyta ott a tévét?
– Mert találtam egy álláshirdetést, ami állandó vidékre utazgatással járt. Elegem volt a szoba-konyhás lakásból a családommal egy fedél alatt, akiket ráadásul nekem kellett eltartanom. Akkor még a két kisebbik testvérem iskolás volt.
– A bátyja nem segített?
– A bátyámmal való kapcsolat elég fájdalmas dolog volt az életemben. Ő fiatal fiúként kézilabdázott a debreceni Dózsában, amely a BM csapata volt, ugye, így aztán a rendőrségen fölajánlottak neki egy “sportállást”. Így került a rendőrtiszti iskolára, és hamarosan a BM-ben folytatta a pályáját. Amikor meghalt, már ezredes volt a BM technikai osztályán. Rettenetesen lenézte a művészeket, az volt a véleménye, hogy a művészek a társadalom alja, akiket fölösleges eltartani.
– Mivel maga addigra már a művész kategóriájába tartozott, magát is a társadalom aljának tekintette?
– Igen, sajnos kifejezetten rossz viszony volt közöttünk, és úgy halt meg, hogy már évek óta nem voltunk beszélő viszonyban. Én akkor már Szolnokon voltam rendező, és épp a halála napján volt a színházban a “Táncdalfesztivál” bemutatója.
– Viszatérve az utazgatós állásra, mi volt a dolga?
– Tűzoltókészülékeket kellett ellenőriznem, amihez egyébként tűzoltói képesítést is kellett szereznem. Ha megkérdezi, hogy életem során mi volt a legmeghatározóbb élményem, akkor biztos, hogy ez az időszak első helyen szerepel, hiszen az egész országot bejártam Balassagyarmattól Orosházáig és Sopronig, ahol mindenütt rengeteg emberrel beszélgettem, sok emberi sorsot megismerhettem, mert anélkül, hogy kérdeztem volna, meséltek az életükről. És hát élveztem a szabadságot.
– 1963-ban megírta a “Bohóc” című darabot, amely tele volt keserű szarkazmussal. Mi volt az előzménye?
– Nem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt pontosan, de azt tudom, hogy valahol nagyon megaláztak, és arra is tisztán emlékszem, hogy mentem haza egyedül éjjel a Ferdinánd-hídon, és azt hajtogattam magamban, hogy “bohóc vagyok”, hogy “mindenki rajtam röhög”. Hazamentem, leültem a konyhában, mert bent mindenki aludt, elővettem egy füzetet, és nem tudom miért, de dialógban kezdtem írni. Reggelre kész volt a Bohóc. Aztán elvittem egy gépírónőhöz, hogy gépelje le.
– Rögtön úgy érezte, hogy irodalmi mű született?
– Azt nem tudom, hogy ilyesmit gondoltam-e, de az biztos, hogy úgy éreztem, van benne legalább három olyan mondat, amiért érdemes legépeltetni, még ha pénzbe kerül is.
– Ekkor húszéves volt, és még nem volt köze a színházhoz.
– Az Akadémiai Nyomdában volt egy kedves öreg közönségszervező bácsi, aki mindig rábeszélt, hogy menjek el vele a főpróbákra. Legtöbbször a Vígszínházba mentünk. Így aztán, kezemben a Bohóc kéziratával, bementem a Vígszínház portájára, megkérdeztem, hol az igazgatóság. Fölmentem, bekopogtam, sokan nyüzsögtek a titkárságon. Alizka, az akkori titkár (Várkonyi Zoltán felesége), kérdezte, hogy kit keresek. Mondtam, senkit sem keresek, csak azt szeretném megtudni, nincs-e szükségük új magyar darabra. Alizka döbbenetében azt válaszolta, hogy tessék itthagyni a kéziratot, majd értesítjük. Ha ma visszagondolok erre az egészre, hihetetlennek tűnik, mit műveltem.
– Értesítették?
– Igen, pár hét múlva jelentkezett Zimmer József dramaturg, akinek tanulósegédje volt az akkor még egyetemista Radnóti Zsuzsa. Elmondta, hogy elolvasták, hogy tetszett, és gondolkoznak, hogy műsorra tűzzék.
– Aztán elég hosszú idő telt el, mire bemutatták. Miért húzódott ilyen sokáig?
– Várkonyi megérezte, hogy az akkori politikai helyzetben nem feltétlenül ajánlatos az ilyen “osbornos”, “pályiandrásos” elvágyódós darabokat színre vinni. De azt mondták, hogy ettől a perctől kezdve érezzem magam a Vígszínház tagjának, és jöjjek bármikor, amikor van időm. Attól kezdve, hogy a darabot megírtam, és a Vígszínházzal ilyen szoros kapcsolatba kerültem, Várkonyi igazi mentorommá vált. Tőle tanultam meg a színházcsinálást. Sok mindent írogattam az akkori években, Radnóti Zsuzsa pedig ragyogó érzékkel kritizálta az írásaimat.
– Talán a férjével, Örkény Istvánnal is megbeszélte.
– Csak később tudtam meg, hogy Örkény is minden soromat elolvasta. Amikor aztán néhány év múlva Szolnokon dramaturgja voltam Örkény Kulcskeresők című színművének, akkor össze is jártunk. Én próbáltam kibékíteni az akkori rendezővel, Székely Gáborral, aki jó néhányszor átíratta vele a darabot. Én voltam a békítőbíró.
– Visszatérve a Bohócra, hogyhogy mégis bemutatták?
– Aczélék kiírtak egy országos drámapályázatot – az Írószövetség, Hubay Miklóssal az élen meg is sértődött, hogy miért jeligés a pályázat. Erre küldtem be a Bohócot. Lenkey Lajos, a Vígszínház akkori – mondhatni politikai – igazgatója ott ült a zsűriben, de nem árulta el, hogy tudja, ki rejtőzik a jelige mögött. Végül is a Népszabadságból tudtam meg, hogy a fődíjat nem adták ki, a második díjat megosztották, és a harmadik díjat ugyancsak megosztva Görgey Gábor és én kaptuk. Amikor elolvastam, földbe gyökerezett a lábam. Az ezért kapott harmincezer forint akkor olyan óriási összegnek számított, hogy az Istenhegyi úton kereshettünk öröklakást a feleségemmel.
– A darabot Veszprémben mutatták be. Sikere volt?
– A szakma nagyon nekem esett, a közönségnek azonban tetszett.
– Mi az, ami miatt nem fogadta jól a szakma?
– Már maga a pályázat módja is felháborította őket, nem beszélve a hangnemről, amelyet a darabban használtam, és amelyhez nem voltak hozzászokva. Ha egy darabban olyasmi szerepel, hogy “Öregek, menjetek a k… anyátokba, mindent elb…tatok”, és ha erre a gondolatra épül az egész darab, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy Hubay Miklós és a többi ismert író kikéri magának ezt a hangnemet. Ilyen módon rajtam keresztül Aczélnak is üzentek a pályázat miatt.
– Aczélnak ezek szerint tetszett, és elfogadta az új hangot?
– Aczél György szerintem egyetlen soromat sem olvasta. Még a Mari című darabomat, amit betiltott, azt sem olvasta el.
– Miért tiltották be a Marit?
– Ez 1975-ben történt, hazánk felszabadulásának harmincéves évfordulóján, amikor újabb drámapályázatot írt ki a kultuszminisztérium. Ez már meghívásos pályázat volt, tízen vettünk részt rajta. Fél évig gondolkodtam azon, mi a ló…t találjak ki, hogy ne legyen benne konfliktus, feszültség.
– Egy dráma feszültség és konfliktus nélkül? Akkor miért pályázott egyáltalán?
– Csak a pénzért. Az első, gyerekkori próbálkozásaimat kivéve engem egész életemben csak az sarkallt, hogy van egy határidőm, és hogy pénzt kell keresnem. Olyan, hogy én szerelemből vagy ihletből írjak valamit, nem fordulhatott elő. Egyébként szerintem ilyen nem is létezik.
– Általában nem létezik, vagy csak a magához hasonló alkatú emberek számára nem?
– Ide figyeljen, ha végigmegy a művészettörténeten, Michelangelótól Mozartig, Szophoklésztől Shakespeare-ig nem volt olyan nagy művész, akit ne a pénz hajtott volna… Shakespeare-től például csak az a füzet maradt fenn, amelyikbe a bevételeit és a kiadásait írta, mintha főkönyvelői végrendelet lenne. Moličre is csak azon fáradozott, hogy meglegyen a pénze és megmaradjon a társulata, és még sorolhatnám a példákat.
– Tehát úgy gondolja, farizeuskodás volna azt feltételezni, hogy a művész nem kizárólag konkrét anyagi előnyök reményében képes nagy alkotásokra?
– Nagyon ritka a kivétel.
– Ez az ön esetében azt is jelentette, hogy mindig meg akart felelni az elvárásoknak?
– Nagyon erősen próbálkoztam, hogy ne ütközzem falakba. A Mari épp ezért majdnem végig monológ. Így akartam elkerülni, hogy konfliktusba kerüljön bárkivel is. Aztán mégis betiltották.
– Hogy történhetett ez, ha ennyire vigyázott, nehogy baj legyen? Mit vettek észre, amit a szerző nem vett észre?
– Olyasmit, amire nem is számítottam. A darab első mondata így hangzott: “Az a kurva macska nem lelökte a Lenin-szobrot!” Az a gyanúm, hogy mindenki csak idáig olvasta. Én meg nem gondoltam, hogy egy ilyen ártatlan mondatból ilyen balhé lesz. Utólag rájöttem, hogy az ő agyukkal a Lenin-szobor összetörése akár egy világ összetörésével is felérhetett.
– Gondolhatta volna, hogy akár ezért a mondatért is betilthatják.
– Nem egészen így volt. A munkámat kifizették, megkaptam az ígért 10 ezer forintot, sőt még díjat is nyertem érte. Két színház műsorára tűzte. A baj abból származott, hogy a Békéscsabai Színház április 4-i díszelőadásnak szánta a bemutatót. Ezért a megyei pártbizottság bekérette a példányt, mert ellenőrizni szerették volna, hogy ünnepi beszéd helyett jó lesz-e ez a darab. Amikor elolvasták, azonnal fölrohantak a minisztériumba, óriási szemrehányásokat téve, hogy mit képzel a tárca, április 4-ét nem lehet így ünnepelni, összetört Lenin-szoborral. Még az is felmerült, hogy az említett macska talán a kínaiakra utal. Végül az egész ügyet Aczélnak jelentették, aki valószínüleg szintén csak az első mondatot olvasta..
– Végül a 86-os bemutató sikeres volt?
– Én nem tudom, mert nem nézegettem a saját darabjaimat. De különben a magyarországi bemutató előtt jóval Lengyelországban már játszották a Marit, mint ahogyan jó néhány más darabomat is. Ott sokkal jobban ismertek, mint itthon.
– Ez minek volt köszönhető?
– Egy lengyel rendező látta a Himnuszt, aztán a Csodát, és megtetszett neki. Így kezdődött, és aztán előfordult olyan, hogy Lengyelországban egyszerre tizenhét színházban ment Schwajdadarab. Kelet-Európa legnagyobb drámaírójának tartottak. És arra gondolok, talán az, hogy most 22 év után újra elővették itthon a Himnuszt, a Csodának is most volt bemutatója Párizsban, és hogy ezek a darabok ma is élnek, talán valami reményre ad okot..
– A Himnuszról azt írták a mostani Újszínház-beli bemutató után a színikritikusok, hogy ez alól a darab alól kifutott a történelem. Nem érzi így?
– Nem tudom pontosan, mert Koltai Tamást nem olvasok.
– Elvből?
– Elvből.
– Miért?
– Mert az a viszony, ami az utóbbi időben kialakult közöttünk, nem teszi őt alkalmassá rá, hogy olvassam a kritikáit. Molnár Gál Pétert viszont olvasom, ő azt írta, hogy történelmi dráma lett. Egyébként a kritikákra az a jellemző, hogy mindegyiknek megírják az ellenkezőjét is.
– Ezek szerint csak az elismerő kritikákat olvassa el?
– Nem nagyon olvasok. Már nem érdekel, hogy mit írnak a kritikusok. A régi kritikusok komoly és mély elemzők voltak. A maiak nem elemeznek. Pedig az írói pályámon sokat tudtak volna segíteni. Ma már nem is igen létezik klaszszikus értelemben vett kritika. Sekélyesek és rosszak a kritikák.
– Szóval nem szereti, ha rosszat írnak arról, amit csinál. Pedig mostanában elég sokan bírálják.
– Még nem tartunk a jelennél.
– Akkor térjünk vissza a főiskolás éveihez. Saját elhatározásból ment oda?
– Ez vicces történet. Én jó barátságban voltam Pályi Andrással. Egyszer, 1969 augusztusában összetalálkoztam vele a Rákóczi úton. Kérdezem, hová megy. Azt mondja, fölvetetem magam a főiskolára, te nem jössz? Akkor mesélte el, amit nem tudtam, hogy egy gyors döntéssel drámaíró osztályt indítottak, amely dramaturg képesítést ad. Gyárfás Miklós lesz az osztályfőnök. Mondta, jöjjek vele, bár letelt már a jelentkezési határidő, de talán sikerül becsúszni. Megfordultam a Rákóczi úton, és a Vas utcában beadtam a jelentkezési lapomat. A felvételihez egy színdarabot kellett mellékelni. Hazamentem, és előkerestem valamelyik darabomat, aztán három hét alatt megpróbáltam bepótolni mindent, amiből mások már jó ideje felkészültek. A filozófiatörténettől a történelemig végigzongoráztam, hogy mi mindenre lehetnek kíváncsiak. Amikor a harmadik rostavizsgára is behívtak, valami negyven ember ült velem szemben, középen Gyárfás, mellette a párttitkár, KISZ-titkár, és még aki létezett. Látták rajtam, hogy eléggé lerobbant állapotban vagyok, így Gyárfás azt kérdezte, hogy vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy már rég eldöntötték, ki az az öt ember, akit fölvesznek. Én is köztük voltam. A főiskolán nagy szerencsém volt, mert kiváló szakemberek tanítottak. Nádasdy Kálmán volt a rektor, Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Fábry Zoltán, Petrovics Emil, Hegedűs Géza bácsi mind ott voltak akkor. Ők egy életre tudtak útravalót adni. Nádasdy Kálmán nagyon szeretett, és sohasem felejtem azt a mondatát, amit egyszer a lépcsőházban, azon a kicsit eunuch hangján ordított nekem, mert valami baromságot csinálhattam. Azt kiabálta: “Maga hülye, megmondtam magának, hogy ne akarjon senkihez se hasonlítani. Maga csak legyen saját maga!” Ezt egy életre magamévá tettem.
– Úgy tűnik, ez is lett az ars poeticája. Hogy nem hagyja magát senkitől befolyásolni, vagy csak nagyon kevesekre hajlandó hallgatni.
– Igen, ez valóban így van.
– Nemrég valahol azt nyilatkozta, hogy magát elhagyták a korábbi barátai, társai, kollégái, és hogy egyedül kell vívnia a csatáit. Ez az imént említett életelvének lehet a következménye?
– Nézze, én a hetvenes években együtt kezdtem sok tehetséges fiatallal, akik közül ma sokan meghatározó alakjai a magyar kultúrának. Ki Kecskeméten, ki Kaposvárott, ki Szolnokon. Ez a nemzedék akkor kezdte átvenni a hatalmat – először vidéken, aztán engem kivéve Budapesten is.
– Neveket is mond?
– Székely Gáborral töltöttem az első hat évemet, akit a mai napig is becsülök, ugyanazt a gondolkodásmódot valósította meg Zsámbéki, Ascher, Babarczy Kaposvárott, Ruszt pedig Kecskeméten. Tehát mi akkor jó barátok voltunk, és ez a bizonyos Kecskemét–Kaposvár–Szolnok háromszög eléggé híres-hírhedt elemévé vált a magyar kultúrának. Némely előadáshoz még rendőrt is hívtak, mert felértek egy-egy tüntetéssel.
– Mi vetett véget a barátságuknak?
– Ennek először is szemléletbeli oka van. Ők mindannyian rendezők voltak.
– Saját magát nem tartja annak?
– Én elsősorban írónak tartom magam, rendezni csak akkor kezdtem, amikor nem bírtam elviselni, hogy a darabjaimat a rendezők elrontják. Azt is megelégeltem, hogy a meghívott vendégrendezőket botrányos módon haza kellett küldenem.
– Miért kellett hazaküldeni őket?
– Legtöbbször azért, mert tehetségtelenek voltak, és nem csinálták meg a munkájukat. Előfordult, hogy valakinek – nem mondok neveket, úgyis elég ellenségem van –, szóval azt mondtam, ha gyorsan fölveszi a pénzét, még eléri a visszainduló vonatot. Aztán olyan is volt, akinek nem mondtam semmit, de soha többet nem hívtam.
– Talán magával sem volt könnyű együtt dolgozni…
– Lehet, de valószínűleg épp ezért úgy döntöttem, hogy magam rendezem meg a darabjaimat.
– Jó rendezőnek tartja magát?
– Én kényszerből és nagyon későn kezdtem el rendezni, és az az igazság, hogy csak az utóbbi két-három évben fordult elő, hogy egy-egy rendezésem igazán jól sikerült.
– Tehát akkor a bajok ott kezdődtek, hogy a rutinos, jó rendezőkkel szemben kisebbségben maradt, mint egyedüli írószínigazgató?
– Én felnéztem rájuk, és ezért nem is rendeztem jó ideig. Azt hittem, hogy ez egy különleges szakma. Ebből is származott a nézeteltérés. Az ő szemléletük a következő: van egy piramis, amelynek a tetején áll a rendező, és mindenki más – író, dramaturg, de még a néző is – a rendező alatt foglal helyet. Én ezzel ellentétben Hevesi Sándorral értek egyet, aki azt mondta, hogy egy színházi előadásnak négy egyenrangú résztvevője van, az író, a rendező, a színész és a néző. És mindegyiknek megvan a saját helye, ahol ő a korlátlan úr. Amíg az író alkot, addig nem szólhat ebbe bele senki. Ahogy elkészült, a rendező veszi át a terepet. A premierig ő az úr. Aztán a bemutató napján, este héttől magára marad a színész, és attól kezdve a színész és a közönség kapcsolata határozza meg a darab sorsát.
– Ez a nézetkülönbség elegendő ok volt arra, hogy vége szakadjon a barátságuknak?
– Ők azt tartották legfőbb bűnömnek, hogy megbolygattam a színházi hierarchiát, mert nagyobb fizetést adtam a színészeknek, és ezzel fölborítottam a “rendezői színház” fogalmát.
– Úgy tudom, ebből később is származtak problémák, amikor Szolnokon olyan sztárgázsikat fizetett a színészeinek, amilyet sehol máshol nem kaptak. De még tisztázzunk néhány részletet. Ön többször is igazgatta a Szolnoki Szigligeti Színházat. Az első periódusnak miért lett vége?
– A 78-as igazgatási időszakomnak három hónap után szakadt vége. Ennek egy konkrét konfliktus volt az oka.
– A Velencei kalmár-ügy?
– Igen.
– Elmondaná, hogy miért tartotta akkor olyan fontosnak, hogy épp ezt a Shakespeare-darabot tűzze műsorra, és miért nem akarták engedni?
– Már 78 előtt is be akartuk mutatni. Székely Gábor kedvenc darabja volt. De valahányszor próbálkoztunk vele, mindig elutasították.
– A közvélekedésben ez a darab egyfajta korai antiszemitizmus jeleit is viseli. Ez lehetett a tiltás oka?
– Szerintem felfogható így is, meg úgy is, hogy a cionizmus jegyeit viseli. De ez csak a felülete, mert ennél sokkal mélyebb gondolatokat közvetít. A betiltás története egyébként 1944-ben elkezdődött, amikor a nyilasok hagyatták abba a főpróbát. Akkor Major Tamás játszotta volna a főszerepet. Ezt a betiltást később még jó néhány követte a kommunista időszakban. Amikor 78-ban nem engedték bemutatni a darabot, írtam egy tanulmányt, amelyben Marx zsidókérdésről írt értekezését idéztem. Ebben az szerepel, hogy zsidókérdés valójában nem létezik, csak pénzügyi-gazdasági kérdések léteznek. Azt írta, hogy a zsidók a hatezer éves üldöztetés következtében kénytelenek voltak föltalálni a pénzzel való kereskedést, hogy meg tudjanak élni. Valójában a Velencei kalmár is erről szól, amikor Shylock az, aki a banki kereskedelmet akarja meghonosítani.
– A tanulmányt kinek és milyen céllal írta?
– Az akkori marxista kultuszminisztérium meg a Központi Bizottság illetékesei számára ilyen módon kellett bizonyítékokat keresni.
– Honnan ismerte ezt az idézetet?
– Én nagyon felkészültem, amikor a Főiskolán dramaturgiát tanultam. Mindent megpróbáltam végigolvasni, ami a drámaírással összefüggésben kezembe kerülhetett.
– De hát Marx írásainak nem sok közük van a drámairodalomhoz.
– Kötelező tananyag volt a marxista esztétika.
– Mennyire érezte elfogadhatónak azt, amit olvasott?
– Nem igazán értettem. A közgazdasági elméletei távol álltak tőlem, mert nem voltak ismereteim.
– Végül is nem vezetett nagy sikerhez a Marx-idézetekkel teli tanulmány, hisz a darabot nem mutatták be.
– A minisztérium folyosóján szembejött velem egy Szovjetunióban aranydiplomával végzett, magas beosztású tisztviselő elvtárs, aki megfogta a karomat, és azt súgta a fülembe: “Gyuri, olvastam, amit a műsortervhez írtál a Velencei kalmárral kapcsolatban. Nekem megmondhatod, ugye Marxnak nincs is ilyen című műve?!” És akkor elgondolkoztam, hogy az aranydiplomához legalább a Marxművek tartalomjegyzékét el kellett volna olvasnia.
– Milyen indokkal állították le a darab bemutatását?
– Ez akkor volt, amikor Székely és Zsámbéki elhatározta, hogy fölmennek Pestre, mi pedig – Babarczy Kaposvárott, én meg Szolnokon – maradunk. Ekkor gyorsan kellett műsortervet készíteni. Ebbe írtam én bele Mrozek Tangó című művét és a Velencei kalmárt. Beadtam a tervet, aztán elmentünk Romániába vendégszerepelni. Amikor hazaértünk, a repülőtéren már vártak a minisztérium emberei, akik elmondták, hogy az agitprop-ülésen őrjöngött az Aczél, hogy hogy lehet olyan pofátlan a Schwajda, hogy egyszerre két betiltott művet akar bemutatni. Végül nagy kegyesen megengedte a Tangót, és a Shakespeare-t nem. Én meg azt mondtam, hogy nem egészen úgy van az. Én vagyok a színház igazgatója, a politikának semmi köze ahhoz, hogy mit játszunk.
– Ilyen bátor volt? Miközben épp az imént mondta, hogy mindig igyekezett elkerülni a konfliktusokat.
– Hogy fogalmazzam… épp ez volt a másik, ami miatt a régi barátaim eltávolodtak tőlem, ők ugyanis azt mondták, hogy ilyet nem lehet csinálni, meg kell tanulni segget is nyalni.
– Vajon ők is így emlékeznek?
– Azt nem tudom, de én soha senkinek a seggét nem tudtam nyalni. Ma sem. Mindig is úgy csináltam a dolgaimat, hogy a saját lelkiismeretem és belátásom szerint döntök. Szerencsére van is olyan partnerem, aki ezt tudomásul veszi.
– Majd erre is rátérünk, de most még maradjunk a szolnoki történet első fejezeténél, illetve ott, hogy nem féltette-e színházigazgatói karrierjét.
– Nekem soha nem voltak igazgatói ambícióim. Ezért is hagytam abba most már nem tudom hanyadszor…
– Akkor miért vállalta?
– Mert valamit elkezdtünk, amit be akartam fejezni. De elmebeteg, ostoba döntéseket nem akartam végrehajtani. Az, hogy Shakespeare Velencei kalmárját nem lehet bemutatni, azt baromságnak tartottam.
– Az említett rendezők, szemben magával, hajlandóak lettek volna elfogadni az ilyen értelmetlen döntéseket? Ők belesimultak az akkori elvárásrendszerbe?
– Belesimultak. Kompromisszumot kellett kötni ahhoz, hogy az ember igazgató tudjon maradni. Aztán 85-ben jött el az az idő, amikor váratlanul visszahívtak, bocsánatot kértek, és azt mondták, nem szólnak bele többé abba, amit csinálok.
– Aczél addigra megenyhült?
– Egyszer fölhívott telefonon. Emlékszem, a feleségem kezében meg is remegett a telefonkagyló, amikor személyesen bemutatkozott, nem is a titkárnőjén keresztül hívott. Azt kérdezte, hogy vagyok, és miben tudna segíteni. Én azt válaszoltam, hogy segítsen elmenni ebből az országból akárhová. Vagy nem értette igazán, amit mondtam, vagy nem akarta megérteni, de másnaptól csörögtek a telefonok, hogy hová szeretnék utazni, itt van egy párizsi ösztöndíj, meg mindenféle más lehetőség. De én olyan útlevelet szerettem volna kapni, amivel nem vágom el ugyan teljesen a szálakat, de kint tudok élni legálisan.
– Mit tudott volna kezdeni magyar író és színházi rendezőként külföldön? Ezt elképzelte?
– Nem tudom, de szívesen kipróbáltam volna. Kíváncsi lettem volna, hogy előbb lett volna-e párizsi bemutató, mint budapesti.
– Itthon maradt, de otthagyta a szolnoki igazgatói széket. Ha jól tudom, Kerényi Imre váltotta fel. Ő nem került konfliktusba? Elfogadta a feltételeket?
– Ezt inkább nem mesélem el. A lényeg, hogy egy átmeneti időre munkanélküli lettem, és kaptam havi 3000 forintot az állástalan színészek központi keretéből.
– De hisz maga nem volt állástalan színész!
– Mégis megkaptam ezt a juttatást. Nem sok, de jól jött. Aztán Szakonyi Károly, aki akkor Miskolcon volt dramaturg, fölhívott, hogy van-e mit ennem. Ő adott egy megírási megbízást, majd hamarosan Léhner Péter hívott, a Szegedi Színház akkori prózai tagozatának vezetője, hogy menjek oda dramaturgnak. Így is történt, de hat hét után Paál Tamás, a főrendező kirúgott.
– Mert?
– Ez is elég ízléstelen történet, nem nagyon szeretném, ha megírná. A lényege, hogy a színház belső szétverésében akarta a közreműködésemet kérni a főrendező, és mivel nem voltam hajlandó ebben részt venni, megkaptam a felmondólevelet.
– Ezt követően megint a munkanélküli színészek pénzéből tengette életét?
– Egy-két hónap múlva Csiszár Imre lett a Miskolci Színház igazgatója, aki hamarosan odahívott dramaturgnak. Az ottani életem nagyon jól indult, de aztán egyre romlott, úgyhogy a vége felé már nem is jártam le.
– Csiszárral került rossz viszonyba?
– Tulajdonképpen nem igazán értettem egyet azzal az elvvel, ahogyan ő gondolkozott.
– Ő is a “piramiselv” híve volt?
– Az volt az egyik baj, de a másik, hogy azokra a darabokra, amelyeket ő maga rendezett, nagyon odafigyelt, azokra minden pénz megvolt, a többivel meg nem törődött. De nem akarok erről sem beszélni, mert nagyon szomorú történet ez, és nem szeretnék senkit sem megbántani. Illetve egy történetet azért mégis elmondok, csak jellemezvén az akkori helyzetemet. Csiszár egyszer behívott, hogy ugye Miskolc vasas város, a kohómű nagyon sok pénzt adna a színháznak, ha valahogy törődnénk velük. Kérdeztem, hogy ez mit jelent. Elmondta, hogy a diósgyőri művelődési házban kéne bemutatnunk egy darabot az ottani kohók születéséről. És hogy egy őrült újságíró írt egy darabot Fazola Henrikről, aki valamikor a harmincéves háború idején olasz származású németként Magyarországra jött, és vasércet talált a Bükkben. Neki sikerült rábeszélnie a magyar nemességet, hogy termeljék ki ezt a drága ércet. Neki köszönhető a vasércbányászat. Na most ez az újságíró erről a történetről, ahogy Móricka elképzeli, írt egy darabot. 280 oldal volt. Csiszár pedig bezárt engem egy szobába, és azt mondta, addig nem mehetek ki, amíg ebből előadható darab nem lesz. Ordibálás, veszekedés, végül beleegyeztem, hogy jó, hazamegyek Budapestre, és otthon átírom ezt a szörnyűséget. A vonaton vettem észre, hogy a színházban hagytam a kéziratot. Visszafordulni nem lehetett, de mivel valamennyire emlékeztem a történetre meg a nevekre, nekiültem, és rittyentettem egy színdarabot Fazola Henrikről, amelyben persze egyetlen mondat sem egyezett az eredetivel, de mivel Csiszár elfogadta, pár nap múlva be is mutatták. A szerző pedig könnyek között hajolt meg a színpadon.
– Nem szégyellte ezt a darabot?
– Csiszár azt mondta, hogy jó, én meg túl voltam egy feladaton. Hát érdekelt engem? Egyébként a miskolci kalandom szerencsésen ért véget, mert amikor már épp elegem lett belőle, visszahívtak Szolnokra.
– Ez tehát a második szolnoki periódus volt, amely, ha jól tudom, igen hosszúra nyúlt. Ez alkalommal hét évet töltött a Szolnoki Szigligeti Színházban.
– Igen, 92-ben jöttem föl Pestre.
– Ekkor mindent meg tudott valósítani, amit korábban szeretett volna?
– Mondhatom, hogy igen, mert azt a koncepciót, amely szerint tíz bemutatóból mind a tíz fontos, valamint azt, hogy a rendező, a dramaturg, az író, a színész azonos rangú résztvevője a színházi munkának, sikerült megvalósítanom. Leszerződtettem négy rendezőt, Csizmadia Tibort először főrendezőként (aztán már nem volt szükségem főrendezőre), Fodor Tamást, Ács Jánost és Szikora Jánost. Amikor ez a döntésem nyilvánosságra került, nyolcvanvalahány színész jelentkezett munkára. A rendezőkkel leültem, és egyenként végigvettük, hogy ki kivel akar dolgozni, így szerződtettük a színészeket.
– Korábban azt mondta, hogy nem ambicionálta a színigazgatói pályát. Ez pedig már a második ilyen megbízatás elfogadása volt. Mi motiválta?
– Valószínűleg az, hogy elegem lett abból, amit Szegeden meg Miskolcon tapasztaltam. Nem volt az ínyemre egyik sem. Azt gondoltam, ha jobban nem is, de azért úgy én is tudom csinálni, mint az ottani igazgatók.
– Valamiféle önbizonyítás?
– Meg az, hogy mindenféle kalandba belevisz az írói vénám. Azért kellett abbahagynom, mert az életemben öt-hat évenként letelik egy-egy periódus, amikor változtatni kell. Most is ezt kellett volna, de ehhez nem volt elég erőm. Akkor azonban tudtam, hogy ki kell szállnom belőle, és vissza kell néznem rá. Amíg csináltam, nem láttam rá, benne lévén azt gondoltam, hogy a tudásom szerint a legjobban csinálom. Aztán egyszer éreztem, hogy elég, a felfelé futó korszak véget ért, elfáradtam, meg kell állnom. És ekkor, a 92 és 95 közötti időszakban, visszanézve következett el az a pillanat, amikor egyszer csak láttam, hogy mi mindent b…tam el.
– Mi mindent?
– Egyetlen példát mondok: nem vettem komolyan a zenés műfajt. Nem törődtem a zenei színvonallal, prózai színészekkel énekeltettem bonviván- vagy primadonnaszerepeket (egyébként ugyanezt csinálják Kaposváron is), és ez nem jó. Vidéki színházban az összes műfajra szükség van, és mindet komolyan kell venni. A harmadik időszakban aztán nagyon komolyan is vettem.
– Sok bukás volt?
– Abban a periódusban igen. És ma azt gondolom, hogy vidéken a Mágnás Miskával nem lehetne megbukni, nekünk mégis “sikerült”.
– Az eddigi beszélgetésből azért azt érzékeltem, hogy Schwajda György sikerorientált ember. Hogy viselte el a kudarcokat?
– Ebben sokat segített a sport. Megtanultam, hogy ki kell menni a pályára, és győzni kell. S ha mégis veszít az ember, abból a következő meccsre tanulni kell.
– Kit okolt a kudarcokért?
– Saját magamat. Egyszer ki is fakadt a Taub János, aki később került a színházhoz, hogy csinálhat ő itt akármit, ez úgyis úgy él a köztudatban, hogy “Schwajda-színház”. Volt is egy kedves eset, amikor egy jó nagy bukás után bementem a “Hatvanas közértbe”, ez volt az ottani Meinl, és a pénztárnál azt mondja egy nő: “Édes igazgató úr, hogy magát mi mindenbe belekényszerítik!”
Megmondom magának őszintén, hogy akkor szégyelltem magam.
– Megmondta, hogy ki volt az igazi bűnös?
– Nem, de szégyelltem magam.
– Ez volt az az időszak, amikor a színházat átépítették, felújították. A Kaposvári Színház után ez volt a második ilyen nagyméretű színház-rekonstrukció.
– Ez annyiban különbözött az addigiaktól, hogy az eredeti épületet porig rombolták, és gyakorlatilag újat építettek helyette.
– Ez volt az első olyan megbízás, amelyet Siklós Máriának adott. Honnan ismerte?
– Ő volt az Operaház felújításának építésze, a televízióban láttam, és megkerestettem. Így ismertem meg, és meg is bíztam a tervezéssel.
– Meg volt elégedve végül a felújítással? Jó lett?
– Akkoriban azt mondták, hogy jobb, mint a magyar átlag, de nem lett igazán jó.
– Miért?
– Részben a pénzhiány miatt. Sok megalkuvás kellett. Nem lehetett úgy, ahogyan a Nemzeti Színházat szeretném, hogy a jelenleg ismert legjobb technikák kerülhessenek be az épületbe. Ott nagyon meg kellett nézni a pénzt. Most szabadabb a kezem.
– Azt olvastam, hogy visszaadott majdnem harmincmillió forintot az átépítés után. Hogy lehet?
– Én ilyenre nem emlékszem. Hát hülye lett volna, aki visszaadja a pénzt. Lehet, hogy egy olyan ügyre utalnak, ami számomra is elég zavaros volt, valami áfa-visszaigénylés, amit a színházon kellett átfuttatni. Ez pénzügytechnikailag a színháznál jelent meg, de nem a színház pénze volt. Ennek nem volt jelentősége. De visszatérve arra, hogy elégedett voltam-e az épülettel. A belsőépítészeti munkával egyáltalán nem voltam megelégedve, ezért most, a Nemzetinél erre is nagyon ügyelek.
– Nem Siklós Mária tervezi a színház belsejét?
– Nem. Szolnokon sem ő volt a belsőépítész, és a Nemzetinél is csak építészeti tervező, nem ő kéri fel a belsőtervezőt.
– Miért nem?
– Mert rosszak a tapasztalataim. Például a Tháliával, meg a Madách Színház vurstliba illő berendezésével.
– Tehát Siklós Máriát építészként elfogadja, de ami a ház belsejét illeti, azt nem bízná rá?
– A 13 színházrekonstrukció alatt ő megtanulta azt, amit Magyarországon egyetlen más építész sem tud, hogy mi az a színházépítés.
– Ugyanakkor a mai megbízása a Nemzeti esetében az eddigiekhez képest jóval korlátozottabb. Nem sérti az önérzetét, hogy maga nem bízik meg benne eléggé?
– Nézze, én sok helyütt jártam a világban, és a legkiválóbb színházaknál is azt tapasztaltam, hogy más a tervező építész, és más a belsők kialakítója. Barcelonában a Katalán Nemzeti Színháznál katalán az építész és francia belsőépítész tervezte a színházat, a Királyi Operabalett amszterdami épületének német volt a tervezője és holland a belsőépítésze.
– Nem merült fel, hogy esetleg épp ezeken a példákon okulva Magyarországon sem ártana, ha a nemzetközi építészszakma valamely képviselője tervezné a Nemzeti Színházat, esetleg annak idején a szolnokit?
– Annak idején én azt sem tudtam, mi az hogy színházépítés. Úgy keveredtem bele, hogy majdnem rám szakadt az épület, és muszáj volt belekezdeni. Ami pedig a nemzetközi építészeket illeti, hát egyet tudok, akit szívesen fölkérnék, csakhogy az sajnos már halott.
– Kiről van szó?
– Gaudí.
– Ez igen magas mérce lehetett Siklós Mária számára, akit egyébként tudomásom szerint építészkörökben nem tartanak a legjobbak között számon.
– Szerintem a magyar építészek között senki nem mérhető Gaudí mércéjével. Különben is az idő és az utókor fogja eldönteni, hogy kinek a háza előtt állnak majd meg az emberek gyönyörködve.
– Azt hogyan tudta csinálni, hogy egyszerre volt beruházó, építési vállalkozó, színigazgató, sőt rendező? Egy emberben hogy fért meg ennyi?
– Én legbelül folyamatosan író vagyok, tehát bármit csinálok, ez irányít, anélkül, hogy tudnék róla. Egyébként Major Tamás nekünk azt tanította a főiskolán, hogy kötelezően legalább három dologra kell tudni egyszerre koncentrálni. Rádiót kellett hallgatnunk, miközben újságot olvastunk, és arra is figyelnünk kellett, hogy mit mond a mellettünk álló ember. Ezt meg tudtuk tanulni. Egyébként pedig a nap 24 órából állt akkor is, és ebből néhány órát az átépítés szervezésével töltöttem, néhányat azzal, hogy megírtam a Száz év magány színpadi változatát, a maradék időben pedig bejártam ugyanezen darab próbáira.
– Végül is a szolnoki átalakítást sikerként vagy kudarcként könyvelte el?
– Akkor nagyon nagy sikerként. Amikor az ember a semmiből teremt elő valamit két év alatt, miközben éppen rendszerváltás zajlott, az nem semmi. Nekem még 89-ben Pozsgay írta alá, hogy ad 200 millió forintot, miközben ő is tudta, hogy holnapután már nem lesz az irodájában. A megye egy fillért nem adott.
– És akkor hogy sikerült mégis?
– Rendszeresen járkáltam fel a BMbe, hisz ők felügyelték akkor már az önkormányzati pénzeket, és valahogy sikerült elérnem, hogy építsék be a költségvetésbe a színház rekonstrukciós költségeit.
– Ez azt jelenti, hogy maga “jó volt” az új rendszer vezető politikusainál?
[KÉP HIÁNY!]– Nézze, én mindenkinél jó voltam, vagy jól feküdtem, vagy hogy mondjam.
– Ez minek volt köszönhető?
– Amit csak sokkal később tudtam meg, hogy engem nagyon sokan tiszteltek azért, amiért annak idején szembe mertem szállni Aczéllal. Pedig ezt én nem politikai meggyőződésből tettem. Mint ahogyan azt sem, amikor később kimentem Pilisborosjenőre, és fölkértem Fodor Tamást, hogy rendezzen nálam. Sőt az egész Stúdió K-t egy évre leszerződtettem a Szolnoki Színházba. És nem tudtam, hogy annak a háznak az udvarán állok, amelynek pincéjében volt a Beszélő nyomdája.
– Ha tudta volna?
– Valószínűleg akkor is ezt mondtam volna. Pedig ez után a találkozó után, ahogy leérkeztem Szolnokra, beállított két pasas, egy főhadnagy és egy alezredes a rendőrségtől. Azt mondták, hogy a kulturális rendőrségtől jöttek.
– Ilyen létezett?
– Én sem tudtam. Az volt az az osztály, amely az értelmiség megfigyelésével volt megbízva. Azt kérdezték, tudom-e, hogy ki az a Fodor Tamás, és ki az ifjabb Rajk László, meg hogy azt is tudom-e, hogy ha Fodor lejön, hozni fogja magával az embereit. Mondtam, hogy minden rendező megválogathatja a maga embereit. Jó, mondták, ők csak figyelmeztetni akartak. Mondtam, köszönöm szépen, és elmentek. Fodor Tamás és Rajk elég jó előadásokat csináltak Szolnokon, és gondolom, hálásak is voltak, hogy lejöhettek.
– Miért adta át egyszer csak az igazgatói széket Spiró Györgynek 1992-ben?
– Mert – ahogy már mondtam – úgy éreztem, hogy letelt az az idő, amit jó volt ott töltenem, a rendezőimnek pedig nem akartam átadni a színházat. Egyrészt mert akkor feladtam volna azt az elvemet, hogy a rendező egyenrangú a többiekkel, másrészt pedig mert az ott dolgozó rendezők között azért nem volt olyan nagy barátság, tehát nem emelhettem volna ki egyet közülük.
– És miért épp Spiró?
– Mert ő volt az, aki se rendező, se színész nem volt, tehát mindenkitől azonos távolságra állt. Azt gondoltam, jól fogja csinálni. Én pedig úgy éreztem, hogy lezártam egy korszakot. Mai aggyal az akkori sikereket másképp látom. Most tudom csak, hogy mi mindent kellett volna másként csinálnom.
– Spiró odavitelét ma rossz döntésnek tartja?
– Erről most hadd ne beszéljek… de röviden: úgy érzem, hogy tévedés volt a részemről.
– Félreismerte?
– Minden ok meglett volna rá, hogy alkalmas legyen igazgatónak, hisz a fél életét ő is színházban töltötte, darabokat írt, dramaturg volt, úgy gondolta, hogy nem kell tanulnia a színház nyelvét. De kiderült, hogy hiába volt ő 12 évig Kaposvárott, nem igazán avatta be az ottani vezetés az igazi munkába, csak használták. Úgyhogy ő maga mondta, nem ért túl sokat a színházvezetéshez. Mire én felajánlottam, hogy bármikor fordulhat hozzám segítségért. Ez azonban nem történt meg. Azonnal elkezdett igazgatni.
– Ez baj volt?
– Azt hiszem, igen.
– Mit kellett volna inkább csinálnia?
– Kérdezni. De nem kérdezett, és én sem kérdeztem. Csak jóval később kerestek meg, amikor már nagyon nagy volt a baj. Akkor sem a társulat, hanem az önkormányzat. De addigra már az előcsarnokban égették el a nézők a bérleteket.
– Akkor már Várhegyi Attila volt a szolnoki polgármester. Vele baráti viszonyban volt. Jól tudom?
– Nem egészen. 92-ben, amikor kinevezték Spirót, akkor került át a Szolnoki Szigligeti Színház a megyétől a városhoz. Én csak azt tudtam, hogy a polgármestert Várhegyi Attilának hívják. Ő jött ki a színházba Spirót beiktatni, engem elbúcsúztatni. Ott mesélte el, hogy ő engem már régebb óta ismer, mert hogy jó pár évvel azelőtt bejött a színházba hozzám, hogy szeretne dolgozni. Arra gondolt, hogy a bölcsészdiplomájával talán dramaturg lehetne. Azt mondtam neki, hogy dramaturgból van elég, ráadásul azt is mondtam, hogy a világ legfeleslegesebb dolga dramaturgnak lenni. De menjen át a színház főmérnökéhez, hogy díszítői állásra van-e felvétel. Ezt röhögve mesélte, az egész társulat derült, én pedig dermedten álltam, hogy valamikor kirúgtam a majdani polgármestert.
– Megijedt, hogy netán egy életre elvágta magát?
– Ma is úgy gondolom, hogy jobb lett volna díszítőnek.
– Komolyan? Pedig úgy hírlik, nagyon jóban vannak. Azt mesélik, hogy a Várhegyi gyerek keresztapja.
– Ez igaz, de én ezt úgy értettem, hogy ha valaki színházban akar dolgozni, akkor mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy minden lépcsőfokát járja végig a színházcsinálásnak.
– Tehát nem arra utalt, amit ma csinál, az államtitkári tevékenységére?
– Én politikusokkal nem foglalkozom.
– Ez nagyon diplomatikus válasz volt. Mit jelent ez?
– Azt, hogy nálam mindenki megfordult, ahogy már mondtam, ott rendezte Fodor Tamás, az SZDSZ képviselője az Antall-kormány akkori belügyminiszterének, Horváth Balázsnak a feleségét, Meszléri Juditot. Én mindig megköveteltem, hogy ha valaki belép a színházkapun, az hagyja kint a politikát. Göncz Árpád adta át a kitüntetésemet, Horn Gyula is meglátogatta a színházat, vele is nagyon jó viszonyban voltam, és Magyar Bálinttal is jóban voltam akkor még, tehát nem politikai oldalról tekintettem a színházra.
– Az hogy történt, hogy 1991-ben majdnem kinevezték a Nemzeti Színház igazgatói székébe, s csak Fekete György közbelépésére lett Ablonczy László az igazgató?
– Hogy mi volt emögött, azt nem tudom, csak arra emlékszem, hogy egy szombat délelőtt Horváth Balázs belügyminiszter fölhívott, hogy följöhetne-e egy percre. Elmondta, hogy a Bem rakpartról, az MDF székházából jött, ahol a kormánypárt éppen ülésezett, és hogy ő Antall József megbízásából akar velem beszélni, megkérdezni, hogy elvállalnám-e a Nemzeti Színház igazgatását. De, tette hozzá, mielőtt válaszoltam volna, lenne azért egy feltételük. Nem szeretnék, ha vinném magammal Fodor Tamást, mert nem szeretnék, ha azt feltételeznék róluk, hogy odaadták az SZDSZ-nek a Nemzeti Színházat.
– Mit válaszolt?
– Hogy én nem tudom, kit vinnék magammal, de az biztos, hogy ilyen feltételek között nem vállalok semmiféle színházvezetést, mert semmi köze hozzá az MDF-nek, hogy egy igazgató kikkel dolgozik együtt a saját maga által vezetett színházban. Utána hamarosan hallottam, hogy kinevezték Ablonczy Lászlót.
– Hogy került a Művész Színház élére ezek után?
– Törőcsik Mari, akivel mindig is nagyon jóban voltam, egy bécsi előadás utáni kávézás közben elmondta, hogy kilenc színész meg Taub János rendező összeült, és eldöntötték, hogy szeretnének együtt színházat csinálni. Valaki megsúgta nekik, hogy a Tháliára lehetne pályázni. Azt beszélték meg, mondta, hogy mivel a szakma nem fogadná el, hogy én Pestre jöjjek igazgatni, ezért ő lenne az igazgató. Én meg a gazdasági igazgató lennék.
– Miért ne fogadta volna el a szakma?
– Hosszadalmas ügy ez. Azon a sok mindenen túl, amiről már beszéltem, volt az úgynevezett “Vígszínház-ügy”.
– Amikor maga lett volna a Vígszínház építésvezetője, de végül Marton László ebbe nem ment bele?
– Amikor Szolnokon készen lett a színházépítés, és már tudni lehetett, hogy eljövök onnan, akkor Marton Laci hívott a Vígszínházhoz. Ettől kezdve majdnem háromnegyed évig tartó tárgyalások, beszélgetések következtek, hogy mi lenne a feladatom. Ő kezdetben azt szerette volna, ha én átveszem tőle az igazgatást, neki nagyon sok megbízatása volt Amerikában, és igazság szerint inkább egyfajta főrendezői posztot szeretett volna itthon megtartani magának. És azon gondolkoztunk, hogy milyen konstrukcióban lehetne ezt megoldani. Közben azért kiderült, hogy nagyon különbözőféleképpen gondolkozunk, bár én őt nagyon szerettem, de mást akart ő, mint én. Végül is kértem, hogy írja le, mi lenne az, amivel engem konkrétan megbízna. Amikor megérkezett a fax, kiderült, hogy semmi sem volt igaz abból, amiben előzetesen megállapodtunk. Semmiféle igazi felelősséget nem bízott volna rám, csak az átépítés irányítását. Épp azt a részét nem adta volna át, ami engem a legjobban érdekelt volna, a művészeti munkát.
– Csalódást okozott, hogy nem sikerült, amiben reménykedett, hogy átvehesse érdemben a Vígszínház vezetését?
– Mivel minden beszélgetésünk úgy ért véget, hogy én nem vállalom, amit kért, aztán a legvégén mégis azt kérte, hogy de igen, vállaljam el, ezért én elhittem, amit mondott.
– Összevesztek a végén?
[KÉP HIÁNY!]– Nem ezért vesztünk össze. Illetve tulajdonképpen nem is vesztünk össze, egyszerűen csak nem beszélünk egymással azóta. A Marton által írt faxot követően engem megkeresett a főváros akkori vezetése, Marschall Miklós és Baán László, és kérték, mondjam el, mi történt. Aztán Marton Lacit is behívták, ő egy újságírót is hozott magával. Végül is abban maradtunk mindannyian, hogy a Vígszínház vezetése érintetlen marad. Engem pedig a Főváros megbízott a beruházás irányításával, amit szívesen elfogadtam, mert akkor épp állás nélkül voltam, s mivel a megbízóm a Főváros volt, és nem a színház, így tiszta ügynek képzeltem. A kinevezésemet alá is írták, de amikor Marton Laci értesült erről, azt gondolta, hogy ezzel a Fővárosi Önkormányzat nekem akarja átjátszani a Vígszínházat. Ő ezt támadásnak fogta fel. Végül is Marschallt meggyőzték, és ő összetépte a kinevezésemet. Én pedig olyan dühös lettem, hogy a Kurír újságíróinak kipakoltam, és elmondtam nekik, hogy ki az a két ember, aki a kinevezésem ellen hangolta a Fővárost. Le is írták Zsámbéki és Babarczy nevét. Zsámbéki ezt követően fölhívott, kikérte magának, azt mondta, hogy ő ebben nem vett részt, és hogy soha többé nem akar velem találkozni. Nem tudtam neki elmondani, hogy ezt kitől hallottam, mert lecsapta a telefont. Azóta vele sem beszélek.
– Ebben az ellenséges helyzetben nem lehetett könnyű döntés elvállalni a Művész Színház megbízatását, még ha nem is Schwajda György neve szerepelt első helyen a színház munkatársainak listáján. Miben bízott?
– A Művész Színház valóban nagyon ellenséges légkörben, gyűlölködések közepette jött létre, mégis úgy gondolom, hogy belülről történt a megszüntetése.
– Törőcsik volt alkalmatlan?
– A helyzet volt alkalmatlan. A színházban, ahogy egy kaszárnyában vagy kuplerájban, nem lehet demokrácia. Csak diktatúra. Itt pedig rengeteg “igazgató” volt.
– Annak idején úgy fogalmazott, hogy azt szerette volna, ha Törőcsik Mari lenne a királynő, maga pedig a miniszterelnök.
– Én ezt szerettem volna, de nem működött.
– Rossz nyelvek szerint – az akkori sajtóból idézem: “Schwajda György az egyéves költségvetést fél év alatt elbokázta”. Ennek mi a valós alapja?
– Ez azért sem lehetett igaz, mert én az első három bemutató után leültem Taub Jánossal és Törőcsik Marival, és megmondtam nekik, hogy nem tetszik, amit csinálnak, nem vállalom tovább. Mari azt kérte, hogy legalább addig maradjak, amíg az ő Vasziljev-bemutatója lezajlik. Na jó, azt megvártam, de utána azonnal elmentem. Tehát a költségvetésnek csak egy jelentéktelen részéhez férhettem hozzá.
– Úgy gondolja, hogy magára akarták kenni azt, amit a színházvezetéshez nem értő kollégái elrontottak, és így akarták magukat kimosni?
– Ha úgy érti, hogy hozzányúltak a pénzhez, hát azt hiszem, hogy igen. Hernádi Juci egyébként – akiről tudjuk, hogy nagy jóstehetség – megjósolta, hogy a tavasz végére valami baj lesz a színház pénzügyeivel, majd őszre kiderül a baj oka, és januárban már nem lesz színház. Minden így történt. Szeptemberben a Közgyűlés felmentette Törőcsik Marit, s januárban a Művész Színházat már Tháliának hívták, Csiszárral az élén.
– Hisz a jóslatokban ezek szerint?
– Nem hiszek, de mivel állítólag – ugyancsak Hernádi Juci szerint – csak teleholdnál szabad bemutatót csinálni, én ehhez tartottam magam. Mindig teleholdkor rendeztük a bemutatóinkat. Egyszer valami miatt megváltoztattuk, és fogyó holdnál kellett tartanunk a premiert, meg is bukott a darab.
– Ez már a harmadik szolnoki periódusban volt. Hogy került vissza Szolnokra?
– Eszemben sem volt visszamenni, de jöttek a polgármesteri választások, és nagyon nagy bajban volt a képviselő-testület Várhegyi Attilával az élen. Mert abból a két dologból, ami a városban igazán jó hivatkozási alap lehetne, az egyik a kosárlabda, a másik a színház, egyik sem működött valami jól. A helyzet robbanásig feszült a színházban, és attól lehetett tartani, hogy ebbe nemcsak az igazgató, hanem a képviselő-testület is belebukik. S mivel én megint éppen állás nélkül voltam, szóltak nekem, nem jönnék-e vissza. A megélhetés kényszere és az a dac, hogy akkor én most megmutatom, hogyan kellett volna csinálni, azt mondatta velem, hogy vállaljam.
– Gondolom, a város önkormányzata minden támogatást megadott.
– Mindent megígértek, aztán nem emelték a színház költségvetését, meg még jó néhány dolgot nem kaptam meg, amit ígértek.
– Akkor hogyan tudott sztárgázsit adni az odahívott színészeinek?
[KÉP HIÁNY!]– Valóban mindenkit sikerült meghívnom, Tolnay Kláritól Agárdi Gáborig, az egész volt Művész Színház-beli gárdát, mert meg akartam mutatni nekik, hogy mit lehet csinálni egy színházból.
– De ha nem volt elég pénze, hogy tudta őket mégis megfizetni?
– Mindent egészen másként csináltam, mint az előző hét évben. Teljesen új konstrukciót hoztam létre gazdaságilag, műszakilag, mindenképpen. Olyan vagyongazdálkodást vezettem be, amelynek következtében meg tudtam valósítani, hogy egy-egy előadásra két-három sztárszínészt is meghívjak, mert ki tudtam fizetni a gázsijukat. A más színházakban működő nagyon pénzherdáló koncepcióval szemben én a gazdaságosságra építettem a színház működését.
– Ezek szerint a saját korábbi elveit is feladva fogott hozzá ehhez az új időszakhoz. Mit csinált másképpen, mint annak előtte ugyanott?
– Úgy kezdtem, hogy mindenkit kitettem az utcára egyetlen pillanat alatt. Akkor nagyon utáltak ezért, de ma azt hiszem, senki sem akarna visszamenni közalkalmazottnak. A saját gazdasági társaságáért mindenki maga felelős, így sok pénzt lehet megspórolni, mert mindenkinek érdeke a takarékosság. Így aztán egyre jobban kezdett működni a színház.
– De akkor miért hagyta ott harmadszor is? A Nemzeti Színház miatt?
– Rendbe tettem, átláthatóvá tettem, jól megy. Új utakra vágytam.
– Úgy tudom, hogy maga nagyon régóta dédelgetett egy koncepciót a Nemzeti Színházzal kapcsolatban. A sajtóban meg is jelent egy levél, amelyet Horn Gyulának, az akkori miniszterelnöknek írt ez ügyben.
– Igen, én vetettem fel akkor, hogy az alatt a választási ciklus alatt épüljön fel egy nemzeti színház.
– Miért tartotta olyan fontosnak?
– Szerintem ez a dolog magáért beszél.
– Olyan sok színház van, amely képviselhette volna a nemzeti színházi gondolatot.
– Ez igaz, ki lehetett volna nevezni bármelyiket, csak, tudja, ez nem kinevezés kérdése. Nem lehet csak úgy rámondani egy színházra, hogy az a nemzet színháza. De az az igazság, hogy ez egy teljesen más téma, mint amiről eddig beszéltünk, és most nem szeretnék erről bővebben nyilatkozni.
– De hisz ez is az ön életútjához tartozik, sőt ma ez az ügy határozza meg a mindennapjait. Talán van valami titkolni-, elhallgatnivaló ezzel kapcsolatosan?
– Minden olyanról szívesen beszélek, amit befejeztem. Amire rálátok, arról tudok beszélni. Erre még nem látok rá, mert benne vagyok.
– Felmerül, hogy egy idő múlva, ha visszanéz erre a dologra, akkor úgy fogja érezni, hogy ezt is elszúrta? (A szolnoki színházzal és a többivel kapcsolatban durvább kifejezést használt.)
– Hát igen, ez sokszor fölmerül most közben is.
– Például akkor, amikor Vadász György nyertes pályázata helyett úgy döntött, hogy az ön által felkért Siklós Mária terveit valósítja meg?
– Azt hiszem, hogy azt nem b…tam el. Azt jól csináltam. De ez megint a Nemzeti Színház témaköre, amiről most – ahogyan már mondtam – nem szeretnék beszélni.
– De hisz ez közügy, amiről az egész ország beszél, és amellyel tele van a napi sajtó.
– Hát épp ez az, hogy túlságosan is tele van vele minden. Nekem meg ezt el kell viselnem. Megígérem, ha majd véget ért, akkor leülök magával, és mindent elmondok. Bár az is lehet, hogy nem ülök le, hanem magam megírom.
– Annyit azért még nagyon szeretnék tudni, hogy amikor azt mondta az előbb, hogy mindig is “jól feküdt” a politikánál, pedig nem tett ezért semmit, gondolt-e arra, hogy a mai közvélekedés szerint ön olyan viszonyban van a mai politika főszereplőivel, Várhegyi Attilától Orbán Viktorig, hogy ennek a viszonynak köszönhető az a konstrukció, amelyben egyszemélyi és teljhatalmú döntési jogokkal ruházták fel egy olyan jelentős nemzeti intézmény, mint a Nemzeti Színház sorsát illetően?
[KÉP HIÁNY!]– Nekem jogilag semmi közöm Várhegyi Attilához, engem közvetlenül a miniszterelnök nevezett ki. Hogy ki kinek tesz meg mindent, azt most nem szeretném firtatni. Én bizalmat kaptam és egy lehetőséget, hogy ez alatt a két év alatt bebizonyítsam, mire vagyok képes. Hozzám a hatalomból semmilyen kérés nem érkezett.
– Vagyis a költségvetésért felelős politikusok teljesen szabad kezet adnak abban, hogy hogyan és mint használja föl a magára bízott közvagyont?
– 98-ban született meg az a kormányhatározat, amely a Nemzeti Színház fölépítéséről döntött, valamint az elkészülés határidejéről és a Horn-kormány által korábban megállapított pénzügyi keret inflációs fölszorzásával létrejövő összeg felhasználásáról. Ezt a határozatot én magamra nézve kötelezőnek tekintem. Amit most csinálok, az a kormányhatározat végrehajtása.
– Jól tudom-e, hogy a Nemzeti KHT még nem látott pénzt, mert a munkálatok Demján Sándor hiteleiből történnek?
– Az első 270 milliós számlát már kifizettem, a bankok pedig hamarosan megkötik a hitelszerződést Demján Sándorral, s akkor látom majd, hogy hogy is állunk.
– Honnan származik az a pénzösszeg, amelyből a maga által alapított elég magas összegű díjat fizeti a Nemzet Színészeinek? Egy korábbi beszélgetésben azt mondta nekem, hogy a színházépítés költségeinek áfáját költi erre.
– A Nemzeti Színház Rt. működésére a kormányhatározat szerint a színházra szánt összeg áfája szolgál. A fönnmaradó összegből lehetett létrehozni ezt az általam adományozott díjat is.
– De ha nincs még pénz, akkor honnan kerül elő az áfa?
– A megalakulással egy időben 200 milliót biztosított a költségvetés az Rt. működésére. Ebben nincsen semmi csoda.
– Nem érzi-e úgy, hogy ezzel az egész konfliktusos Nemzeti Színház-üggyel végleg megerősíti azt az ellenséges viszonyt, amely az évek során kialakult a szakmával és talán még a szakmán kívüliekkel is? Nem zavarja, hogy ma ennyi ellensége van?
– Várjuk ki a végét. Majd ha kész lesz a színház, akkor megszámoljuk, hogy hány ellenségem és hány barátom lesz.
– Mire számít?
– Nagyban ugyanarra, mint ami Szolnokon kicsiben történt. Akkor mindenki utált, ma meg a házasuló párok a színház elé mennek az esküvőjüket megünnepelni. Ami a Nemzeti Színházat illeti, nem tekintem életcélomnak, csak egynek a feladataim közül.
– Mi az életcélja?
– Meg szeretném írni azt a művet, amivel tartozom magamnak.
– Úgy érzi, hogy még nem írt igazán nagy és jó művet?
– Nem írtam meg azt a regényt, amivel úgy érzem, hogy letettem valamit a magyar irodalomban.
– Készül egy ilyen regény?
– Készülne, ha nem lenne ez a nyavalya, amit úgy hívnak, hogy Nemzeti Színház. De ebben a pillanatban úgy érzem, végig kell csinálnom, amit elvállaltam, ha rámegyek is.
– Ilyen súlyosan igénybe veszi ez a mostani munka?
– Igen. De tartozom ezzel a magyar színjátszásnak, a színészeknek, azoknak a nagy öregeknek, akiknek megígértem, hogy egyszer még beléphetnek a lerobbantott Nemzeti helyett egy másik épületbe, amit ismét úgy hívnak, hogy Nemzeti Színház. Még ha nem is a legjobb helyen, de akkor is.
– A maga eredeti elképzelései szerint a Margitsziget csúcsán állna a Nemzeti. Ma is úgy gondolja, hogy az jó hely volna?
– Ahhoz partnerek kellettek volna… de a főváros és az SZDSZ potenciális ellensége volt annak, hogy Nemzeti Színház épüljön.
– De hisz épp ők írták ki a pályázatot 97-ben, sőt el is kezdték építeni. Miből gondolja, hogy nem akarták?
– Most miért kérdez ilyeneket, hát olvassa el az újságokat, abból minden kiderül.
– Biztos, hogy nem tehetek fel több kérdést ezzel a “nyavalyával” kapcsolatban, ahogyan a Nemzeti Színházat nevezte?
– Mondtam, hogy majd csak akkor, ha mögöttem lesz.