Fáy Miklós

Énekes Vászoly

Azt szeretném megtudni magunkról, hogy miért vagyunk olyan idegesek. Mondok egy példát. Fölhívott az egyik kereskedelmi tévé szerkesztője a tervezett Antall József-gyászkantáta vagy micsoda alkalmából, hogy véleményezném-e a művet. Egy ilyen felkérés persze nagyon megtisztelő, de azt azért sejti az ember, hogy a sok lehetséges zenei újságíró közül miért pont őt választották, és mit szeretnének hallani tőle. Az esti műsorban aztán elhangzott részlet a kantátából, bódító baromságnak hatott, amikor egy testes operaénekes elkiabálta magát, hogy “Kóóórház! Kórok háza, hazám!”, de hát annyi baj legyen. A mű ellen szerencsére föllázadt Antall József rokonsága is, és elmaradt a tervezett bemutató, de ez most csakugyan olyan cél volt, amelyért érdemes megmozdulnia egy televíziós csatornának? Amikor véget ért a kommunizmus, nem azt hittük, hogy kitör a művészi és álművészi szabadság, mindenki írhatja és előadhatja a műveit vagy a marhaságait, sőt ha pénzt tud szerezni rá, akkor elő is fogják adni, a közönség és az utókor pedig válogathat, hisz a végén úgyis hullani fog a férgese?

Ez azonban csak az elmélet. Magamon tapasztalom, hogy idegesen nézegetem a Veled, Uram! kazettáját. Háromezer-valahány forintot fizettem érte, de ennek ellenére támogatta a kiadványt a Peugeot, az esztergomi önkormányzat és a minisztérium. Nincs miért hőbörögni, egy István királyról szóló ünnepi darab igazán millenniumi vállalkozás, jobb név nem is jöhet az ügyben, mint Szörényi és Bródy, még közérdeklődést is el lehet várni, hogy végre folytatják az István, a királyt, csak éppen a végtermék olyan, hogy elégedetten veregettem a saját vállamat, amiért sikerült egyszer legalább egészben végighallgatni.

Hogy mi a borzalom oka, arra nem olyan könnyű válaszolni. Szörényi Levente egyáltalán nem lett rosszabb zeneszerző 1983 óta, az István, a király sikere pedig még ma is tart. A Veled, Uram! stílusa egységesebb, de közben tele van olyan dallammal, amely akár az Istvánba is belefért volna, és megjelennek nyílt önidézetek is, mert Szörényi mezei-Wagner stílusban úgy gondolta, hogy a két műben megjelenő azonos motívumok elegendőek a még nagyobb egység, az összefüggő rockoperafolyam megteremtéséhez.

A “miért siker – miért bukás” eleve misztikus kérdés. Fényes Szabolcsnak volt egy kedvenc, saját termésű száma, amely képtelen volt sikerre vergődni. Eljátszotta itt és ott, küzdött érte, betette filmdalnak, de senkit nem érdekelt. Volt viszont olyan dala is, amelyről pontosan tudta, hogy semmit nem ér. Oda is írta a kotta aljára, hogy “Látjátok, ilyen szart én is tudok írni.” Azóta sem került ki a dal a köztudatból. Az a címe, hogy Mindenkinek van egy álma. Az István, a király és a Veled, Uram! összehasonlításánál is nehéz mást mondani, mint hogy az egyikben vannak olyan erőteljes, húzó erejű számok, amelyek lendülete végig megmarad a műben. De hát ez is olyan bizonytalan. Koppány dala, Torda jóslata, Laborc száma nem valami különleges találmány, csupán színvonalas rockzene, mégis elkezdi rángatni rá a lábát az ember a színházban. Az István azonban részleteiben is jó. A csatajelenet, a három főúr kabarézenéje, a nyitódal, Réka énekei mind a helyén van, mind értelmes, mind annyit jelent, amennyit mondani akar – legfeljebb azt lehet még mondani, hogy ez a kényszerű vagy bátor eklektika megmenti attól a darabot, hogy leüljön, illetve még az is elmondható, hogy a vesztesek oldalán megszólaló húzós rock kiegyenlíti a két oldalt. A néző tudja, hogy István győz, tudja, hogy neki van igaza, mégis együtt tud érezni a vesztesekkel is.

A Veled, Uram!-ban erről szó sincs. A rossz oldalon egy görény áll, Orseolo Péter, aki mini-III. Richárdként nem is titkolja önmaga gonoszságát, nem kap jó számokat, az énekes Kaszás Attila pedig megfeszül, hogy annyi gonoszság beleférjen, amennyit a szerzők neki szántak. És a végén még ő lesz a győztes. A zenei aláfestés tényleg csak aláfestés, valami, ami szól az énekszólamok alatt, de fontosabb a ritmus, mint a szín, a hangszerelés. A népi elem folyton kilóg, nincs a helyén, nem az énekli, akitől elvárnánk (Gizella, az idegennek mondott királynő siratójára gondolok), a maga módján, de őszintén emelkedett rész helyét pedig valami elfaragott musicalesoperettes fuvolázás vette át, mélység nélküli szépelgés, ami összességében azt jelenti, hogy nincs a műnek olyan zenei világa, amellyel a hallgató boldogan tudna azonosulni. Egyszerűbben mondva: a Veled, Uram! zenéje unalmas.

De az unalmas zene azért még zene, vagyis a darab kapcsán Szörényi Levente a házi feladatot elvégezte. Azt nem lehet elvárni tőle, hogy egy csettintésre találjon vissza régi önmagához, és a tizenhét évvel ezelőtti tiszta naivitással tudjon lavírozni a stílusok között, mert ehhez már túl sokat tud. Ahhoz viszont túl keveset, hogy egységes stílusban több dolgot is ki tudjon fejezni, hogy a zenéje egyszerűen minőség legyen. Olyan a helyzet, mint a Mikszáth-féle történetben a szürke hályogot bugylibicskával operáló legényé. Amikor elmagyarázzák neki, hogy mennyire veszélyes, mennyire precíziós eljárást végez ösztönösen és biztos kézzel, nem mer többé műteni. Szörényin nem látszik ugyan, hogy elbizonytalanodott volna önmagában, de az eredmény szempontjából ez nem olyan lényeges. Ír, amit tud, úgy, ahogy tudja, és a zene túlságosan nehezen megfogható ahhoz, hogy ne legyen olyan, akinek ez ne tetsszen így is.

Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy bárkinek is tetsszen Bródy János szövege. Folyamatos hüledezés az egész mű, mind dramaturgiáját, mind a szövegbeli megvalósítást illetően, egyszerűen felfoghatatlan, hogy csak ennyire futja egy ötvenvalahány éves, gyakorlott szövegírótól. Tényleg csak találomra mazsolázgatva: azt mondja a hálás Imre herceg Gellért püspöknek: “szemeim rácsád kinyitád”. Az ötlet Devecseri Homérosz-fordításaiból való, ott szerepel a “fogadnak kerítése”, csakhogy a szemnek nincsen rácsa. Az enyémnek biztosan nincs. A szempilla ugyanis még lehunyt állapotában sem áll úgy, hogy azt rácsnak képzelhesse a derék fűzfapoéta. Különösen szeretem azt a részt is, amikor István először találkozik a húsz éve házi őrizetben tartott Vászollyal. A király azt mondja: “Megnyugvással látom, nem tört meg téged a hosszú várfogság.” Mire Vászoly: “Húsz esztendő elrepült, és nem volt mindig szép.” Ezt nevezem férfias belenyugvásnak.

Ami a történet vezetését illeti, nyaklik, csetlik, botlik. Krisztina, a lengyel király leánya olyan, mint a mesebeli királykisasszonyok: meglátja a királyfit, rögtön beleszeret, és hű marad hozzá a sírig, anélkül, hogy ismerné. Csak érzi azt, hogy boldog lehetne vele. Később Imre herceget a pogányok istenítéletnek vetik alá. A herceg Jézus nevében sértetlenül átsétál a tűzön, de csak azért, hogy tíz perc múlva a segítségnyújtást elmulasztó Orseolo Péter aljas szeme láttára végezzen vele a vadkan. Minek ide bevonni földöntúli hatalmat, isteni gondviselést, ha a Gondviselő nem képes fél órára előre gondolkodni? Orseolo Péter, amikor az eset szemtanúja, Zobor táltos a király előtt ellene vallana, odalép, és leszúrja a pogányt. Az eset az egész féleszű udvarban egyetlen embernek üt szöget a fejébe, Aba Sámuelnek, de ő is túlteszi magát a dolgon. Ha így esett, hát nincs mit tenni.

Látható, hogy a Veled, Uram! több sebből vérezne, ha egyáltalán lenne benne élet, de a baj olyan súlyos, hogy azon már a szereposztás sem tud rontani. Pedig, megint csak az István, a királyt véve összehasonlítási alapul, itt is vannak gondok. Amit a régi szereposztás tudott, karakteres hangokat, erőteljes egyéniségeket felvonultatni a főbb szerepekben, annak itt nyoma sincs. István királyt Homonyik Sándor énekli, aki hangi karakterét tekintve egészen jellegtelen. Az Imre herceget játszó Tóth Sándor énektudásán nem segít az előnyös külső, főleg audiokazettán. Kováts Krisztáról az általa elmondott egy prózai mondat alapján senki nem hinné el, hogy színésznő, ami pedig az énekhangját illeti, az én fülemnek kellemetlenül éles. Néhány fajsúlyos hang sajnos indokoltan kapott kisebb szerepet. Csurka László német követként például erőteljes, csak egyáltalán nem tud énekelni. A rocker Kalapács József vagy Földes Tamás jobb lehetne, ha lenne a darabnak keményebb vonulata. Mindennek ellenére van néhány korrekt teljesítmény: Pápai Erikáé, Gerdesits Ferencé vagy Kaszás Attiláé. Ezek azok a biztos pontok, ahol a darab egyéb gyöngeségei lépnek előtérbe. A kazetta kísérőfüzetének hátsó oldalán kilátásba helyezik a Szörényi-trilógia megjelentetését. Nem akarom a naivat játszani, de a Szörényi-darabok között, ha az István, a királyt is számításba vesszük, annyira nincs minőségbeli hasonlóság, hogy azt sem tudom, melyik lehet a Trilógia harmadik része, a Kitagadott vagy az Atilla. Talán mindegy is.

István király – Homonyik Sándor; Imre herceg – Tóth Sándor; Gizella – Kováts Kriszta; Gellért püspök – Gerdesits Ferenc; Orseolo Péter – Kaszás Attila; Vászoly – Gazdag Tibor.