Faág a lány karja,
Andersen! Nagy mesélő,
mi már csak fák vagyunk,
száraz karók, várunk, hátha
belénk kap a tűz,
halálunk előtt egy pillanatra,
felébredhetünk,
ha Bodza anyók
nem vagyunk,
illatos fából
emberré nem leszünk,
legalább a tűz,
az kapjon belénk.
60 éves, jól szituált férfiak
egyenesre simítják homlokukon a ráncot,
és 30 éves, jó, 20 is lehet,
divatos kosztümbe bújt
titkárnő típusú megfelelne, hirdetéseket
őriznek tisztára suvickolt agyukban;
míg 30 éves, jó, talán 40-es
gyümölcsön laposra fogyott,
épp most jöttem a fodrásztól hölgyek
függönyeiket rakottra vasalják,
ruháikat laposra vasalják, magukat…
itt ülök, fonálba gabalyodtam, vagy a hajam az?
lassanként megszokom, ahogy egyre jobban
csavarodik nyakamra. –
Akár egy hosszú nyakláncot,
az életet gondosan lefejtem
nyakamról, összetekerem
és dobozba teszem.
Ne heverjen csak úgy.
Ezüst a virág szirma,
ezüst hanggal hegedű szól
hidegen
sikolt a fülben,
vad sikoly,
sikítanék,
nem ülnék lomhán,
visító vonó
hívogat:
játssz velem,
hangszálad,
mint húrom szóljon!
Hangszálam mélyvörös,
vérem lassan buzog,
nevess ki hegedű,
hisz én csak vinnyogok.
Kacajod éle
torkom hasítsa szét,
így sikítok veled
ezüstvörös zenét.
Tömör, sűrű vasgolyó az agy.
De üveggyöngyként hív az ájulás:
“színeket látsz rajtam keresztül, álmot”.
És a vas hidegen gurítja tovább önmagát,
csattan az üvegen, így pusztítja el.