korán ébredőknek
Abesszin éj homálya gőzölög?
szimmantgatom, mi az, mi andalít,
fanyar boróka ázó lomb között?
párába fényt esőző napcsalit?
egy kávéhántoló leány talán
nyakam köré, ha fonja karjait?
csillámok éke léggyökér-haján:
csöpp kontyvirág, titokzat, annyi szent,
ébenfa-fény őserdő hajnalán,
sötét, akár a tenger mélye lent,
add! szürcsölöm, léleklátó zamat,
hörpintgetem a még fakó jelent,
óh kortyom, illat, élet, illanat
~ a szó, mi néha mást és mást jelent ~
értelmet kap egy kósza pillanat?
El kéne mondanom, habár csak zagyva hangzatok,
valaki épp lehúz, hallom, zuhog… de heuréka!
magamhoz egyre több közöm van ~ én vagyok,
lopótök-forma naplement’, mulandó katasztréfa ~
vak bolhának se mondanám, világ marad, remélem.
Világ, s a bűbabák, vihog a blúzuk hasadéka,
óh, tangák pártütései a szárítókötélen!
s akár a nőtlen osztrigák, mehetsz haza dilis
apostolozva ördögöt a mámor fenekében ~
na, pitty, kifut eszembül is, mit mondhatnék, mit is?
Hajdantan, eh, mi volt, a tánc! ~ csak mondja el a csárdám,
a tér! ~ szorongó szardellák között ma már cikis,
azok a törkölyös idők! ~ de mindenestülfogván
elég, alszom rá egyet és alusztok rá ti is,
ki itt, ki ott, a priccseken vagy valahol a sztrádán.
csákóra vágott anziksz
Félpintes hajnalok, ma épp kilencedik,
hogy nem tudom, hová… csak úgy, a fénynek!
Papod felől alig szüremkedik,
üres zuzával mendegélek,
halk dallamok facsarnak.
A Pósa-háznál bojtvirágos billegények
na, cső, te már a harmadik vakablak ~
röhhentenek reám és vissza én
mosolyt is minden dajkafarnak,
lamella ég bögyük hegyén
és cseng és bong a Tűztorony zenéje
ha vers lehetne újra költeném)
na, föl! valami extra kéne,
ricsaj vagy zrí; vadgesztenyém,
a Benedek hegyére!
a város homlokpáholyába éjszüzek,
siess, rohanj, s rakunk a sziklaszélen
egy nap-köszöntő nagy görögtüzet!
tán még ma is ott állva nézem
a völgyhíd sziluettjét,
az édeskúti szent Margit-romot a mélyben,
a fűzek, malmok, Séd-ezüst csipetjét
a tűzön át ~ óh, lelkünk, fényeső! ~
föllobbanó piros ereklyék!
s a legfönségesebb dicső,
a nap! rajtunk tapod már félcipője:
sugárözön. Sok néma, fecsegő…
valaki hátba vág, a szőke?
ma déltájt el gyere, na, cső,
az Ádám sörözőbe.
E tájban én és bennem ő: naptollú ég
alól a fénycsibék előcsipognak.
A hegyre héja ül:
árnyék ~ idő? ~ tavak szemén időtlenül
a már-a-múlt, a még-se-lesz viszonylat.
Eszmélkedem ~ hová? ~ a semmi az? mi más,
egy szellő, szárnycsapás,
hol tegnapot csak néha költ a holnap.