A ruméliai pelikán
Ruméliáról annyit sejtettem, hogy valahol Konstantinápoly és Drinápoly között fekszik, de azt nagyapám sem tudta, hogy város-e vagy falu, s fröcsögve röhögött a szász Backmann szomszédon, aki azt állította, hogy az egy ország.
– Az egy dinnyeföld. Nagy turkesztán-dinnyéket termesztenek a bolgárok, és azért nevezik turkesztáninak, hogy a görögöket bosszantsák.
– Mijérd poszántánák. Fan görögtinnye és terektinnye – mondta Backmann, aki minden embert lenézett, aki nem szász. Backmannak hihetetlen elmélete volt az ember teremtéséről, szerinte isten azért nem “bléhből” csinálta ő teremtményét, Ádámot, mert Éva, mint minden asszony, annyit sírt, hogy “egész bléherájt kellett volna neki cinkeztetni”.
– Én vagyok a széllel bléhelt – mondta Backmann bácsi, ha mesterségéről kellett vallania. S ebben igaza is volt. Egész életében azzal foglalkozott, hogy ezüstfényű bádogból szélkakasokat készített. Voltak kastélyra méretezett, keresztes vitézek páncélzatára hasonlító szerkezetei, de készített akkorákat is, hogy nem ágaskodták agyon a szoba-konyhás parasztházakat sem.
Rumélia pedig iszonyatosan fontos hely volt azokban a napokban. Mindenki a medvetáncoltató tenyérjós családról beszélt, azokról a furcsa emberekről, akik délutánonként végigjárták a kisváros macskafej-köves utcáit, s a fehér posztónadrágot, kieresztett inget és arasznyi vastag tüszőt viselő férfi egy csörgődobbal adta meg a ritmusát annak a dalnak, amelyet egy lány énekelt, s amely miatt az orrkarikás láncon tartott medve úgy tett, mintha duhajkodna. Térdét csapkodta táncolás közben, és szándékosan meg-megrúgta a kutyákat. A kutyákról pedig már az egész város tudta, hogy nem is igazi ebek, hanem ruméliai aranysakál és nádi farkas keverékek.
A kutyák két lábon forogtak, mellső lábaikkal egymás felé csapkodtak, s teljes paródiái voltak a kocsmai handabandázóknak, de a mutatvány után leültek a cigánylány mellé a járda szélére, s a tányérba dobált rézpénzeket egyenként szedegették föl, hogy aztán a lány bő szoknyájára tegyék.
Nem is a táncoltatásért fizettek az emberek, hanem ezért a látványért. Mert az áttetsző selyemruhát viselő lány minden testrésze sejthető volt, s még az asszonyokat is lenyűgözte hatalmas sötét bordó mellbimbója, amely úgy világított át a sárgás anyagon, hogy aki először látta, azt is hihette, hogy ez a muszlin mintázata, s még azt is látni lehetett, hogy élénkpiros bugyit visel, de az egyik nagyfiú azt mondta, hogy az nem is alsónemű, hanem egészen más.
A város szélén, de még annak is a legtávolabbi sarkában laktak egy sátorban, de a medve s a két házőrző szerepre vállalkozó sakál miatt csak azok a férfiak léphettek be a bőrökkel foldozott ponyva alá, akik fizettek az embernek.
Egyenként léphettek be a ruméliai szertartásra, s azt mesélték városszerte, hogy a medvetáncoltatás kismiska a pelikánhoz képest.
De a ruméliai pelikánt nem lehetett meglesni. A medve cövekhez rögzített lánca elég hosszú volt ahhoz, hogy bármelyik irányból elérje a bejáratot, s a két vicsorgó kutya is csak akkor csendesedett el, ha az ember vezette be a szerencsés kiválasztottat. Mert hiába lobogtatták a pénzeiket, esténként csak két-három kíváncsinak volt olyan szerencséje, hogy belülről láthassa a sátort.
Délután indultak neki a városnak, tarisznyákba és vedrekbe gyűjtötték az ételmaradékokat, s mindenki sejthette, hogy ez a kivonulás csak amolyan pótcselekvés, hogy ezzel reklámozzák az igazi látványt, hiszen a tányérba dobott rézpénzek ezerszeresét zsebelték be esténként az ószer sarkán fölállított sátorban.
Backmann bácsi szerint török kábítószert, bendzset tesznek a vendégek kávéjába, s ezért nem mesél senki a pelikánról, s azért maradnak a vendégek olyan sokáig, mert a ruméliai cigány csak akkor engedi ki őket, ha már kezdik visszanyerni öntudatukat.
Az a nyár hihetetlen volt.
Egy idegen horgásztól kaptam egy matring igazi nylon damilt, s így nekem volt a legjobb felszerelésem. Nemcsak a pirkákat foghattam ki, de márnát és paducot is, s a szennyvíztelep csatornája mellett még két puskagolyót is kaptam, mert megengedtem az egyik nagyfiúnak, hogy damilozzon.
A folyó nagyon mély, és a bikaúsztatónak nevezett gázlóig sűrű füzes kíséri a partot. Rendszeresen kotorták a medret, mert a cukorgyár szivattyútelepe is itt volt, nemcsak a szargyár szennyvízbeömlése, s mi pontosan tudtuk, hogy meddig úszhatunk, vagy hol tiszta a víz, de az idegenek néha a kanális torkolatánál halásztak, s a ruméliai lányt is ott láttuk egyszer fürdeni.
A lányt Doinának hívták, s nem szólt senki neki, hogy az, ahol fürdik, nem öböl.
Mi éppen rákásztunk. Apró halakat kötöztünk hosszú fűzvesszőkre, s ha az ember beengedte a csalit a part szakadozott betongátja alá, akkor néhány percen belül már érezni lehetett, hogy ráharap a rák, s ha nagyon lassan emeltük ki, akkor úgy csüngött a kövimárnán, hogy észre sem vette, hogy már a szárazon van.
A rákot a strand kocsmárosa vette meg. Száz rákért adott egy szelet sült disznóhúst és annyi kenyeret, amennyit csak akartunk.
De igazán jól csak ott lehetett rákászni, ahol a füzek takarták a partot, s az ember így árnyékával nem hívta föl magára az ollósok figyelmét.
Doina nem láthatott minket, azt hitte, egyedül van, s úgy lépett ki ruhájából, hogy a vállánál szétnyitotta, s a selyem, mint a függöny, legördült, beleesett a vízbe.
Ezüstpapírba csomagolt szappant szagolgatott, s csak éppen lehámozta az egyik sarkát, olyan volt, mint az ajakír, vagy a borotvaszappan, s úgy is kenegette vele magát, mintha kenőcs lenne, s én nem tudtam levenni róla a szememet.
Gyerekteste volt, sovány és olyan törékeny, mint Magdáé, a szomszéd lányé, aki gyufacímkét és papírszalvétát gyűjtött, s aki egy zanzibári skatulyáért cserébe megengedte, hogy a pincénkben megnézzem, hogy honnan nő ki a lába. Ő mondta így.
– Megnézheted, hogy honnan nő ki a lábam – mondta Magdaléna Backmann, és elmagyarázta, hogy azért van vágásféle ott, mert oda teszi be a bába a gyermeket, s ha azt akarná, hogy melle is legyen, akkor abba a résbe minden hónapba vattát kellene tegyen.
Doina pont ilyen volt, csak bordáit takarták el hatalmas mellei, melyek a szappanozás alatt olyan ritmikusan mozogtak, mint a csörgős dobra táncoló medvéje.
És akkor jól megnéztem. Az a piros tényleg nem bugyi volt, hanem egy csokornyakkendő, amelyet gumipertlivel rögzített a derekához, s amelyet most levett, hogy kimoshassa, s mert szólni akartam, hogy ott mocskos a víz, Backmann bácsi lapát tenyerével befogta a számat, azt sziszegte, hogy megöl, ha elzavarom a pélikányt.
Az arca is kislányos volt, s a popsija nem volt nagyobb, mint egy kölyöké, s ha nem lett volna a melle, és combjai között a fekete szőrzet, a fenét sem érdekelte volna. Magda egy hamis papírszalvétáért cserébe, amit úgy csináltam, hogy egy színes újságot rávasaltam egy ócska fehérre, azt is megmutatta, hogy ő is tud magasra pisálni, s ha akarja, menet közben vissza is tartja, s a pince száraz homokjára majdnem teljes kört csinált.
– Ha most te bezárod a rajzomat, akkor szeretők vagyunk – mondta, és állandóan viháncolt azon, hogy kézzel irányítom a sugarat. – Milyen érzés megfogni? – kérdezte, s azt ígérte, hogy nekem adja azt az ágyúgolyót, amiből Backmann bácsi, a nagyapja öngyújtót csinált, ha engedem, hogy úgy irányítsa, hogy leírhassuk a BM betűket.
Doina olyan habos volt, mint egy hóember, s ahogy lapátolta magára a vizet, kis patak csorgott le a lába között, aztán hirtelen ellökte magát és beúszott a sodrás közepéig. Backmann bácsi azt mesélte nagyapámnak, hogy a fogaival elkapott egy halat, s hogy úgy ette meg úszás közben, hogy még vergődött a szájában a csuka. Ez persze hazugság volt.
Az viszont igaz, hogy egy nappal később megdöglött a medve, s a városban híre futott, hogy valaki üvegmorzsát kevert abba a lófasírtba, amelyet messziről dobtak a sátor mellé. De ha így lett volna, akkor a kutyák is kinyiffantak volna, mert ők sokkal többet ettek.
A medve megdöglött, és Jorguca, a cigány tombolajegyeket árult, mert a csütörtöki nagyvásáron ki akarta sorsolni a bőrét.
Most már délután is lehetett bejárni a sátorba, s Doina szerzett magának egy pontosan olyan anyagból készült ruhát, mint a sárga, csak ez piros volt, és reggelenként láthatta az egész város, hogy fölmegy a rajztanár műtermébe, vagy együtt mennek a folyóhoz, és Dini úr belefekteti a vízbe, aztán fényképezi és rajzolja. Mert a piros ruha alól is átlátszott valami a lányból, de a sodrás miatt úgy nézett ki, mintha vérben fürdene.
A tombolán nem nyert senki, mert az a szám, amit kihúztak, még nem volt eladva, s akkor a rendőrfőnök megvette a mogyorópálcákkal kifeszített bőrt.
Még ott a piacon belelőtt, s azt mondta, hogy kikészítteti szőnyegnek, de aztán áldomást ittak, s azt követelte, hogy Doina feküdjön meztelenül a medvére, mert a jegyek árából és abból, amit ő fizetett, bőven telik egy látványos jelenetre is. Hadonászott a pisztolyával, s azt kiabálta, hogy ő jobb volt Jorgucához, mint egy apa, és igenis tudja, hogy Doina miért pelikán.
Sikerült kétszer a levegőbe lőnie, az egyik golyó eltalálta a villanydrótot, s a leszakadó vezeték miatt megdöglött a szemetes kocsi mindkét lova, s akkor a hetivásár bazárjaiból valakik petárdákat robbantottak és riasztópisztollyal lövöldözni kezdtek, s hogy még teljesebb legyen a zűrzavar, a szomszédos tanklaktanyából kirohant az őrjárat, olyan részeg volt az őrmesterük, hogy állandóan felbukott, de azért sikerült a gépkarabélyból leadnia egy sorozatot.
Doina éppen a medvebőr mellett állt. Talán le is vetette volna sárga ruháját, hiszen mindennap többször is levetkezett, de Jorguca és a rendőr olyan hevesen vitatkoztak, hogy szóba sem jöhetett ez a művelet. Akkor már nem is a lány volt a lényeg, hanem az a tény, hogy jár-e egyáltalán a ráadás, s a részeg őrmester sorozata duplán talált. Megölte a zsarut, s pontosan mindkét mellbimbóján találta el Doinát, aki egyetlen jajszó nélkül esett a medvebőrre, s a sárga ruha lassan pontosan olyan színű lett, mint Dini úr kedvence. De most tényleg a vér festett rá rajzokat.
– Szegény kicsi ruméliai pélikány – mondta Backmann bácsi nagyapámnak az esti borozás alatt.
A filagóriában ültek, éppen azt akarták megünnepelni, hogy sikerült elemlámpakörtékkel fölcicomázni a lugast. Ez lett volna a lepkék és darazsak éjjeli csapdája, mert minden égő egy-egy formalinos üvegben világított. De a polgárháború eseményei miatt nem került sor hangosabb ünneplésre.
– Szegény kicsi ruméliai pélikány – sóhajtozta a bádogos, s akkor Magdaléna Backmann azt kérdezte, hogy tudom-e, miért nevezték Doinát pelikánnak,
– Én tudom – mondta. – Tintaceruzával halat rajzolt a férfiak fügyijére és addig szopogatta, amíg a rajz eltűnt.
– Hülyeség – mondtam. – Azért nem fizettek volna neki.
– Ha nekem adod a Tanger-Telegráf gyufádat, akkor megmutatom, hogy mit csinált.
Mit tehettem. Bementem a házba, s a katonai gázálarc zöld fémtokjából kiszedtem a tevét ábrázoló Tanger-Telegráf Espaniol feliratú gyufás skatulyát. És levittem a pincébe, ahol már meztelenül várt Magdaléna. Meggyújtotta a káposztáshordó tetején álló gyertyát, s a vattát, amelyet mint kiderült, mindig magánál hordott, most begyömöszölte a lába közé. Azt mondta, vetkőzzek le, s a körmével úgy tett, mintha egy halat rajzolna.
– Mondjuk ez egy hal, és én vagyok a pelikán – aztán nevetni kezdett.
Az utca végén, ahol a piac kezdődik, ütemesen énekelt Jorguca. A medvét és Doinát siratta, s magát, mert most már nincs, aki eltartsa.
Most, hogy Magdalénával a tizedik házassági évfordulónkat ünnepeljük, visszaloptam a Tanger-gyufát, s csináltattam egy arany pelikánt. Az ékszerész bedolgozta a tokba a gyufásdobozt. Pedig Magdaléna nem akar semmire sem emlékezni. Ma huszonnyolc éves, s ha nagyon dorombolós hangulatban van, azt szokta hazudni, hogy még mindig szűz, mert soha sem jutottunk el a játék utáni felnőtt unalomhoz.
– Gyere Ruméliába – szokta mondani, s hiába mutattam meg a térképen, hogy tényleg létezik, mert nem hiszi. Azt mondta, a ruméliai pelikán a kiskamaszok csodája. De ha nagyon felnőttek lesznek, azt hiszik, hogy egy madár.