A költő és a lányka
– Entrez! – hallatszott az ajtó mögül.
A költő belépett.
Tolmácsnője még ágyban volt. Gyönyörű, hatalmas, éjfekete haja a hófehér párnán szétterült.
– Mon Dieu! – lágyult el a Költő, az ágy szélére ült, és megfogta a tolmácsnő kezét.
Nem szólt egy szót sem, csak nézte a lányt, nézte szótlanul. Kicsit sárgás, de még mindig szép szeme bepárásodott, fáradt, de még mindig szép férfiarcán kisimultak a ráncok, ahogy nézte a Költő a lányt, aki feküdt az ágyban és csak nevetett, nevetett, nevetett.
– No, elkészülök! – mondta nevetve, kiugrott az ágyból, és eltűnt a fürdőszobában.
Reggel hét óra volt, hétfői nap, 1949. augusztus 9.
Akkor már több mint egy hete időztek az üdülőben, Lellén.
A Költő, “a legnagyobb élő francia költő” remekül érezte magát. Remekül érezte magát Lellén, és remekül Magyarországon. Szerette a Balatont, ahol először, és szerette Magyarországot, ahol már harmadszor járt.
A legnagyobb élő francia költő, aki – egyébiránt másodszor – 1942-ben lépett be a francia kommunista pártba, aki végigharcolta a partizánháborút, hogy utána a mozgalom ünnepelt tagjaként a béketábor vagy a leendő béketábor országaiban diadalmas lobogóként legyen körbehordozva, a Nagy Francia Költő először 1948 őszén érkezett Magyarországra.
Ekkor ellátogatott féltucatnyi gyárba és iskolába, előadást tartott a Fészek Klubban és a Zeneakadémián, fényképes cikket közölt róla a Szabad Nép, és november 11-én fogadta Rákosi Mátyás is.
A Költő a maga gyönyörű nyelvén mindenütt csudálatos gazdagságban ontotta a beszédeket, amelyekben kizárólag ilyes kitételek fordultak elő: “A magyar nép magasra emeli fejét és tudja végre, hogy világosság, remény és boldogság mit jelent.”
Másodszor a Költő 1949 júniusában, a Békekongresszus alkalmából érkezett Budapestre, ahol rögtön a megnyitó beszéd után a Világbéke-bizottság francia tagozatának elnökeként a szólásban ő következett. Beszédében üdvözölte azt a derűt és azt az igaz boldogságra törő csodálatos akaratot, amely végigömlik ezen a szép országon.
Harmadszor és utoljára alig egy hónappal ezután, Petőfi halálának centenáriuma alkalmából, 1949 júliusának végén. Itt – egyebek között – az éppen nálunk időző Pablo Neruda is fogadta őt, akivel hatalmasakat ettek és ittak azután, mely örömöket később mindketten diadalmas versezetekben énekelték meg.
“Egy hónapja jártam utoljára itt – nyilatkozott a Szabad Nép augusztus 4-i számában a Költő. – Mennyit változott Magyarország azóta is! Napról napra szebb lesz itt az élet!”
A Budapesti Világifjúsági Találkozót még négy verssel megköszöntötte, majd elment a Balaton partjára nyaralni.
Ebben a két hétben egy műegyetemi hallgató volt a tolmácsa – Malovecz Erzsébet.
A költő ötvennégy éves volt ekkor, a tolmácslány huszonhárom.
Erzsike az építészkaron negyedéves volt ekkor, de vizsgáit – időhiány miatt – nemigen volt érkezése letenni.
A koromfekete hajú, kék szemű, vékony, titokzatos, eredeti nő teli volt energiával, akarattal, erővel. Az algériai nevelkedésnek köszönhetőn franciául még mindig jobban beszélt, mint magyarul.
A Költő sleppjét három fő alkotta: egy középkorú francia hölgy, Jacqueline, egy fiatal francia fiú, Alain, és egy még fiatalabb bolgár költőnő, Navarra. A kíséret tagjainak pontos funkciója Erzsike előtt homályban maradt, valamit sejtett ugyan, de az nem volt jó sejtés.
A parti üdülő frissen épült, még nem szocreál stílben, hanem a Bauhaus szellemében, csupa üveg, fény, zöld, tisztaság. Az üdülőben rajtuk kívül több száz beutalt munkás is nyaralt, mely tény teljességgel lenyűgözte a Költőt.
Az első napokban késő éjszakáig kint ült a hallban, és – Erzsike segedelmével – cserélte az eszmét a dolgozókkal. Aztán, a negyedik nap után ez abbamaradt hirtelen.
Egyébként napi ötször volt étkezés, a balatoni borok fogyasztása viszont – a legnagyobb élő francia költő részéről – egész nap, reggeltől estig folyamatosan történt.
A napok szigorú rend szerint teltek.
A Költő minden reggel hétkor ébresztette Malovecz Erzsikét, majd miután az elkészült, lementek dolgozni a partra.
Akkor is, azon a hétfői napon, 1949. augusztus 9-én is így cselekedtek.
De mielőtt munkához láttak volna, néhány múlhatatlanul fontos dolgot még meg kellett beszélniök.
– Mit álmodott ma, Erika? – kérdezte a Költő így, mert nem szerette az Élisabeth nevet, szerencsére Malovecz Erzsikének volt még más neve is, nem is egy, keresztlevelében ez állt ugyanis: Malovecz Erzsébet, Erika, Xénia, Mária.
– Mit álmodott, Erika? – kérdezte a parti kövön ülő Költő, és tekintetét a tolmácsnő kék szemébe fúrta.
– Semmit – nevetett Erzsike, vagyis Erika. – Semmit. Úgy aludtam, mint a tej.
A Költő elnézett a ragyogó víz felé, melynek túloldalán a Badacsony hatalmas, lomha háta kéklett.
– Én alig aludtam valamit az álmaimtól. Egy nagy vászon volt az álmom, egy hatalmas vászon, mely befogadta az egész életet: gabonát, gyümölcsöt, és amelybe csókokat szórtak… Beleszórták a mezítelen szépséget, a gyöngédséget, a bizalmat, a kinyújtott kezet, a daloló reményt, a bekötött szemeket is, sőt a ráncokat, ősz hajszálakat, a hervadt testet, az erőt, a fiatalságot, még a fáradtságot is, az új s aranyló, a kegyetlen és tovafutó időt, a fényt árasztó napot és a holdat is, a fák zöldjét és a havat, mely elringatott titkaival…
– Nem csodálom, hogy nem tudott aludni.
– És az egészből egyszer csak kivált ő megint…
– Nusch.
– Nem tudok nélküle aludni, nem tudok vele aludni, nem tudok szabadulni tőle, nem megy, nem megy… Nem tudok nélküle élni…
– Három éve, hogy meghalt… Élnie kell. Magától az életet várják az emberek… Franciaországban, Magyarországon, Görögországban, az egész világban mindenütt. Magának élnie kell.
– Nincsen idő.
– Házasodjon meg, költőm, házasodjon meg.
– Legyen a feleségem.
– Már megint kezdi.
– Legyen a feleségem, Erika, kérem.
– Már feleség vagyok, drága.
– Váljon el.
– Nem válok. Szeretem a férjemet.
– Persze, mert fiatal. Szép, fiatal, nem beteg…
– Szanatóriumban fekszik, éppen töltik a tüdejét.
– Merde… Bocsásson meg.
– Lássunk munkához inkább.
És munkához láttak inkább. A Költő és tolmácsa nem csak pihenni jöttek Lellére ugyanis. Verseit fordították egy nagy magyar költőnek, aki azelőtt nyolc évvel, épp ott, a Balaton mellett, Siófok felé két vasúti megállónyival vissza, veszítette életét.
A verseket a legnagyobb élő francia költő állandó magyarországi famulusa, Korbulya Pál válogatta össze. Korbulya, aki akkor, 1949-ben az ügyeletes költőfejedelem hivatalát töltötte be éppen, annak idején jól ismerte a nagy magyar költőt, akivel egy időben barátok is voltak. Sőt jól ismerte a sínen maradt magyar költőt Korbulya felesége is.
Korbulya elsősorban az úgymond forradalmi verseket szemezgette ki, és gondosan kihagyta a vívódó, a megrendült, a pszichoanalízisben gyógyírt kereső költő opuszait. No meg kihagyta az ő feleségéhez írottakat is.
A válogatás alapvető szempontjaira nyomatékosan fölhívta a tolmácslány figyelmét.
Malovecz Erzsike viszont az intésre nem sokat adott.
– Halljuk, mit végzett az este – dőlt kicsit hátra a kövön a francia költő, és egyik térdét átkulcsolta kezével.
Erika föltette szemüvegét, és elővette az este készített nyersfordítást a mappából. Gyönyörű hangja táncolt a vízen:
Cris
Il faut m’aimer ardemment,
Il faut chasser mes douleurs!
Comme un singe entre les barres
De haut en bas en grinçant
Je sautille entre mes idées
Car autrement je ne crois en rien
Et j’ai très peur du châtiment.
Amikor a tolmácslány a fordításban a harmadik versszak ezen sorához ért: Comme un slovaque nostalgique… akkor a Költő közbeszólt.
– Gyönyörű… gyönyörű hangja van… Mi ez a slovaque nostalgique?
– Nehezen birkózok vele. Vannak dolgok, melyeket lehetetlen lefordítani… Mint méla tót a tutajon.
– Mélatót?
– Tót az annyit tesz, hogy szlovák. De mégsem ugyanaz. Méla tót az nem nosztalgikus szlovák. Főleg nem a tutajon. A tót az tulajdonképpen gúnynév, de lehet kedvesen mondani. Én például tót vagyok. Szokták rám mondani: totocska. Ez nem bántó.
– Maga? Tót? Ez nagyszerű! – örvendezett a Költő. – És tud is tótul?
– Nem tudok. Anyám még egészen jól beszél tótul. Nagyanyám pedig alig tud magyarul. De én már csak imádkozni tudok egy kicsit.
– Imádkozzon en tót, kérem, Erika!
A tolmácslány elmondta a miatyánkot szlovákul ott a parton.
– Gyönyörű!
– Na dolgozzunk, mon poète, dolgozzunk.
– Hány óra van?
– Nyolc.
– Hol a bor?
De már érkezett is egy csinos, fiatal pincérlány, kezében tálca, azon a bontott palack badacsonyi kéknyelű, amelyből a Költő minden reggel, délelőtt, délben, délután, este és éjjel elfogyasztott egy hétdecis palackkal.
– Erika, iszik velem egy pohárkát?
Erika ezúttal sem ivott.
– Ez most a Korbulya listáján van, ez a Cris? – kérdezte a Költő, miközben töltött magának egy második pohárral.
– Nem. Ez a mi listánkon van. Ezt titkosan fordítjuk.
– Fordítjuk. Fordítod! Ez már a hanyadik?
– A tizenharmadik.
Malovecz Erzsébet-Erika mappájában szépen gyűltek a fordítások: Épitaphe à un agriculteur espagnol, Conscience, Sans espoir, Ma mère, Comme sur la plaine, La foule, Au bord du Danube, Ballade du capitale et du profit…
– Jól megy a munka… De mi lesz a jövő hét után? Hogy fejezem én ezt be nélküled?
– Majd levelezünk.
– Az lehetetlen! Lehetetlen. Ezt nem teheted meg velem. Már rettegek előre, mi lesz velem, nélküled. – A Költő kiitta a második pohár bort, és tolmácsa lábához térdepelt. – Ahogy közeledek a végzetes pillanathoz, úgy növekszik a varázsod, ahogy számot vetek azzal, hogy el foglak veszíteni, én, akinek…
– Mon poète! Mon cher poète! Még csak tíz óra van. Dolgozzunk! – és Erika nevetett, nevetett és nevetett.
– Ki kell jönnöd velem Párizsba.
– Szó se lehet róla.
– De hát ezt más nem tudja csinálni. A te fordításaid olyanok, hogy alig kell velük valamit csinálnom. Más ezt nem tudja így.
– Hát akkor, ha megakad, jöjjön maga ide.
– De hát miért nem tudsz kijönni?
– Mert egyetemre járok…
– Egyetem van Párizsban is.
– Meg férjem is van…
– Az is megoldható.
– Aki beteg éppen…
– Majd meggyógyul… Mivel is foglalkozik?
– Merde!
– Ja igen. Zongorista. Hát akkor neki is ki kell jönnie. Párizs csak jót tehet egy művésznek…
– Meglátjuk. Most dolgozzunk.
Ekkor feltűnt a partra vezető ösvényen Jacqueline, a titokzatos francia kísérőnő terebélyes, hófehér ruhás alakja. Mikor hozzájuk ért, csak ennyit mondhatott:
– Paul…
Mire a Költő állati hangon rivallt rá:
– Merde! Takarodj! Takarodj innen! Takarodj!
Az asszony sötét pillantást vetett Erikára, majd visszafordult.
A Költő tenyerébe temette arcát, majd egy fél perc múlva megrázta magát:
– Dolgozzunk.
Dolgoztak egy kicsit, gyúrták, gyűrték a szöveget, néha, öt-tíz percre a Költő félrevonult, addig Erika dolgozott a következő vers fordításán, aztán újra együtt rágták a szép szót, magyart és franciát.
– Nehezebb, mint Petőfi – nyögött fel a Költő.
– Persze hogy nehezebb – mondta Erika, aki nem ismerte Petőfit igazán.
– Igaz, hogy ez a Korbulya barátunk írt egy könyvet Petőfiről?
– Igaz. Én nem olvastam – mondta Erika.
– Biztos nem jó. Petőfi költő, Korbulya pedig egy postaaltiszt. Költő-altiszt. De hát segít nekem. Neki köszönhetem Petőfit is. Korbulya nélkül soha nem tudtam volna, hogy van a világon egy ilyen nevű költő. Egy ekkora költő. Boldog nép a maguké, Erika, boldog az a nép, amelynek két ekkora költője van… Tudja, miért szeretem Petőfit? Mert a szabadság és a szerelem költője ő is. A szerelem egyenlő a szabadsággal, de csendben, titokban, csaknem szégyenkezve történik, mert nincsenek szavai. Férfiak, nők, zsákmányául esnek a szédületnek, amely minden születést körülvesz az egyetlen igazi egyesülés emlékével, férfiak, nők, akik szüntelenül a szerelemre születtek, valljátok meg hangosan, amit éreztek, és kiáltsátok: “Szeretlek”. Kiáltásotok naggyá tesz majd benneteket és a többi embert is. Ez a kiáltás messziről jön, messzire fog eljutni, és nem ismer határokat. Beszéljetek, a szerelmes szavak termékenyítő simogatások. A többi szó csak az élet kényelmét szolgálja. Szeretni – az élet egyetlen értelme.
Tizenegykor visszamentek a házba.
A verandán egy új vendég megállította őket.
– Bocsássanak meg… Az úr véletlenül nem…
– De igen – mondta Erika nevetve.
– Jézusom. A költő! A francia költő! A legnagyobb élő francia költő. A legnagyobb francia költő. A legnagyobb élő költő! A legnagyobb költő! A költő! Jézusom! Itt, Lellén!
Az elvtárs döbbenten szorongatta a szerényen mosolygó mester kezét. A Költő kikérdezte hódolóját, honnan jött, mit csinál, és fölajánlotta, hogy délután diskurálhatnak még egy kicsit, mire a hódoló elvtárs azt találta mondani, hogy boldogan, bár ő úgy tervezte, hogy délután áthajózik Révfülöpre, mert úgy hallotta, hogy ott éppen borhetet tartanak, de persze, ha a mesterrel tölthet el egy órát, az más, akkor…
– Borhet?! – kapta föl fejét a Költő. – Mi az?
– Az egy olyan dolog, ahol sok jó borokat lehet inni – nevetett Erika.
A Költő egészen felvillanyozódott. Szeme kerekre nyílt, és úgy kiáltozott, mint egy gyerek, boldogan:
– Oh laláááá! Borhet! Semain du vin! Semain du vin! Borhet! Borhet! Megyünk! Ott a helyünk! Éljen a borhét! Ho-hó! Hahó! Olalááá!
Aztán bement a szobájába, és egy fél órára ledőlt. Mindennap ledőlt egy fél órára, ebéd előtt és ebéd után is.
Fél egykor a társaság együtt vonult az étkezőbe, szokott helyük felé. A felszolgáló kislány Erika elé sietett, és valamit a fülébe súgott, mire Erika a menetet a terem másik sarka felé kezdte terelni.
– Mi van?! – horkant fel a Költő.
– Azt kérik, hogy ne oda menjünk, hanem ide, mert valami csoport jön.
A Költő megvonta vállát, mindegy volt neki, hol ül, különben is már az asztalon gőzölgött a tálban a leves. A Költő rajongott a magyar levesekért, ráadásul az üdülőben igen jól főztek, most is elsőrangú, sűrű, mélyvörös paradicsomlevest hoztak ki, meghintve vékonyra metélt zellerzölddel, a tál mélyén vastagon ülepedő betűtésztával. A Költő elégedetten kezdett kanalazni, s csak úgy mellékesen kérdezte meg:
– Milyen csoport jön?
– Allemand – mondta Erika franciás könnyedséggel.
Jacqueline fölszisszent.
A költő kezében megállt a kanál.
– Tessék?
– Mit tessék?
– Milyen csoport jön? – kérdezte a Költő újfent, de most már fojtott, vészjósló hangon.
– Ajjaj – sóhajtott Jacquelin.
– Egy német turistacsoport.
A költő visszatette tányérjára a teli kanalat.
– Milyen?
– Német. Mi van, drága költőm, maga rosszul hall? Német.
A Költő kiegyenesedett az asztalnál. Kihúzta magát, mint egy kozák atamán, és úgy deklarálta ünnepélyesen:
– Énnekem nem szokásom németekkel egy szobában enni.
– Na ne hülyéskedjen…
– Énnekem nem szokásom németekkel egy légtérben tartózkodni sem – emelte meg hangját a Költő.
– Paul!
– Én a németet ölni szoktam! – csattant fel a Költő hangja, mint a puskalövés.
– Tudtam – sóhajtott Jacquelin.
– Nyugodjon meg…
Alain evett nyugodtan, szótlanul.
A Költő felugrott, és már kiabált:
– Németek miatt zavartak el engem a megszokott helyemről?! Engem! Németek miatt! Engem!
– Ezek nem olyan németek – próbálta Erika menteni a menthetetlent.
– Hogyhogy nem olyan németek?
– Ezek már demokratikus németek.
– Tessék? – képedt el most már egészen a Költő.
– Ezek már jó németek. Megjavult németek. Demokratikus németek.
– De-mo-kra-ti-kus németek! – tagolta a Költő. – A-lle-mands dé-mo-cra-tiques?!! – kezét összecsapta, tekintetét a plafonra emelte, úgy üvöltött. – Demokratikus német! Olyan nincs! Nem volt és nem lesz soha! Egyetlen demokratikus német van, a halott német! Az a jó német, aki már meg van dögölve!
– Hallgass, te idióta!
– A többi mind boche! Fasiszta! Rothadt fasiszta. És rothadt fasiszták miatt engem fölállítottak a helyemről. Nekem kell átadnom a helyemet a rohadt fasisztáknak, nekem! Milyen ország ez?! Hol vagyok! Egy percet sem maradok itt tovább! Csomagolunk! Hívd az autót! Telefonálj a repülőtérre!
– Te tiszta hülye vagy, Paul.
– Én vagyok a hülye? Te meg egy rohadt kollaboráns vagy akkor. Kopaszra kéne nyírni téged!
– Pojáca!
– Kurva!
– Hagyják abba! Könyörgök, hagyják abba!
– Azonnal megyünk! Azonnal! Azonnal megyünk Párizsba! – üvöltötte a Költő és elrohant.
Délután két órakor Erzsike ült szobájában és fordított. Kopogtak, az ajtó nyílott azonnal, Jacqueline morc arca bukkant föl:
– Magát hívja – és már csukódott is az ajtó.
A Költő az ágyán, két bőröndje, mindenféle holmija, ruhája, könyve, papírja a földön hevert.
Erika az asztalhoz ült, de a Költő meglehetősen laza mozdulattal maga mellé intette. Erika nem mozdult. Jó három percet hallgattak.
– Kérem… – nyögött fel aztán a Költő. – Nagyon szépen kérem.
Erika fölállt, átült az ágy szélére, kezét a Költő kezére tette.
A Költő feküdt, szemét lehunyva, s hatalmas szemhéja alól lassan szivárogtak a könnyek.
“Pojáca” – gondolta a lány, halkan nevetett, és nézte az öregembert, aki gyönyörű volt, minden porcikája, vonása, ránca gyönyörű. Malovecz Erzsébet gyönyörködött a Költőben, ahogy gyönyörködött egy romjaiban is fenséges görög templom láttán, amelybe beköltözni nem jutna eszébe soha.
– Ne haragudjon fertelmes viselkedésemért.
– Nem haragszom.
– Megyek haza Párizsba. Kérem, segítsen becsomagolni. Nincsen erőm…
– És mi lesz a borhéttel? – kérdezte Erika, és a borhetet magyarul mondta.
– Borhet? Mi az a borhet?
– Semain de vin. Mi lesz a borhéttel?
Fölnyíltak a Költő teknősszemhéjai. Lassan fény gyúlt a véreres, sárgásfehér udvarban kéklő szemekben.
– Borhet? – nyögte elhalón.
– Borhet! – mondta Erika biztatón.
– Borhet.
– Borhet!
– Megyünk? – szorította meg a lánykezet a Költő erősen – Megyünk? Megyünk! Borhet!
Egy jó fél óra múlva lenn voltak a hajóállomáson. Szerencsére éppen indult egy járat túlfele. A Költő boldogan ült a fedélzeten, kisimult arccal nézte a vizet, a Felvidék hegyeit, az eget, a napot, a madarakat, az embereket, az életet és, persze, Malovecz Erzsébetet, akinek vállát úgy félúton át is karolta.
– Tudja, Erika, azért sajnálom, hogy Pablo ezt nem látja.
– Meséljen róla.
– Ő a legnagyobb mindőnk közül. Az ő lelkesedése nem lassúdik soha. Ebben van ereje és titka. Minden lépésnél új látóhatár tárul ki előtte. A múlt nem tartja vissza. Megnyílik előtte a világ, olyan világ, ahol még minden elvégezni és nem utánozni való, olyan világ, ahol saját szeme láttára születik meg maga is mindennap. Ami a mából fennmarad, könnyebbíti a holnapot. Ő sokféleségen keresztül hű tárgyához. Ő az életet átívelő mozgás, a szüntelen átalakulás mestere. Szeme, keze soha nem vetnek horgonyt…
– De mi horgonyt vetettünk, mon poète – nevetett a tolmácsnő.
Megérkeztek Révfülöpre ugyanis.
A kikötőben gyér mozgás volt tapasztalható. Révfülöp akkor még inkább paraszt- és halásztelepülés volt, mint üdülőfalu.
Rövid téblábolás után Erika megszólított egy helybélinek látszó embert:
– Ne hahragudjon az elvtáhrs. Hol van a bohrhét?
– Milyen elv… Milyen borhét?
– Úgy hallottuk, hogy bohrhét van Hrévfülöpön.
A paraszt hosszasan mustrálta a lányt. Aztán kérdezte megvetőn:
– Kitől hallották?
– Egy elvtáhrstól Lellén.
– Lellén?
– Lellén.
– Hát akkor Lellén rossz elvtársak vannak.
– Miéhrt?
– Azért.
– Nincsen bohrhét?
– Itt nincsen.
– Hát hol van?
– Én azt nem tudom.
– És nem is lesz?
– Micsoda.
– Hát bohrhét.
– Hol?
– Hát itt, Hrévfülöpön.
– Ja, de lesz. Borhét, az lesz.
– Mikohr?
– A jövő héten.
– A jövő héten?
– Akkor.
– Ebből bothrány lesz.
– Az meglehet. Estére mindig az szokott lenni.
– De most lesz.
– Most? Már mér lenne?
– Mert ez az elvtáhrs bothrányt csinál, ha megtudja, hogy nincsen bohrhét.
– Kicsoda?
– Az ott. Aki ott a bodegánál éppen iszik.
– Ki az?
– Az a legn… költő. Fhrancia költő. Nagyon szehreti a bohrt. Él-hal éhrte. Csak azért jött ide Hrévfülöpre Fhranciországból, mert hallotta, hogy itt hremek bohrok vannak.
– Vannak is!
– Hol.
– Fönn a pincéknél.
– Vannak itt pincék?
– Tréfál velem a kisasszony?
Tíz perc alatt mindenben megállapodtak, és elindulhatott a menet a hegynek fölfelé. Útközben a tolmácslány nem győzte magyarázni a Költőnek a magyar borhetek sajátosságait. Szerencsére odafenn minden kétség eloszlott. Az öreg présházában hatalmas, kétszáz éves prés állott, minek láttán a Költő elfelejtett mindenféle hetet. Ráadásul elsőrangúnak bizonyult a bor is, amelyből a Költő együltőben ivott meg két jó litert, vendéglátójának őszinte elismerését váltva ki ezzel. Egymás vállát, kezét szorongatva ittak és diskuráltak szenvedéllyel, csak a tolmácsnő volt bajban, a gazda ugyanis megveszekedett reakciósnak bizonyult, minden skrupulus nélkül szidta a kommunistákat, akik – őszerinte – el akarják venni a szőlejét, tönkre akarják tenni a magyar bort, és tönkre fogják tenni az egész országot.
Szerencsére az első liter bor után a Költő már sokkal nagyobb távlatokban gondolkodott, mint a földhözragadt vendéglátója, akit szóhoz már nemigen engedett:
– Tudja, drága elvtárs… fordítod, Erika? Ez az igazi költészet, ez a bor, ez a remek, a magyar föld, a magyar ég, a magyar ember és általában: a föld, az ég, az ember és a munka zamatát magába olvasztó bor, ez a költészet, a többi csak humbug. Fordítod, Erika?
A révfülöpi gazda ekkor már olyan tapintatos arccal hallgatta a Költőt, mint orvos az ápoltját. Közben ötpercenként töltött a borból.
Közeledett az utolsó hajó indulásának ideje. A Költő nemigen akart menni.
Végül csak sikerült összecihelődniük. Nagy nehezen kezdtek leereszkedni a hegyről. Alain kicsit lemaradt a gazdánál, az ő tiszte volt mindig az anyagi dolgokat rendezni. Erika is lemaradt valahogy, és végül vagy tíz méterrel a másik három után mentek, lefelé, mégpedig összekarolva.
Ezt az alkalmat próbálta kihasználni Erika, hogy megkérdezzen valamit Alaintől, amit már régen szeretett volna megkérdezni:
– Alain! Te ugye értesz magyarul?
– Pardon? – nézett rá értetlenül nevetve a fiú.
– Te értesz magyarul!
– Je ne comprends pas – legyintett Alain. És rákezdett egy francia dalra, aminek Erika nem tudott ellenállni, boldogan fújták, összekarolva: “Jeaneton prend sa faucille, / larirette, larirette…”
De amikor a Költő megállt előttük, megfordult, és arca hamuszürkére váltott, már Alain is, Erika is tudták, hogy hibáztak. Alain gyorsan elengedte Erika vállát, de már késő volt. A Költő tombolt:
– Mit üvöltötök, mint a szamarak?
– Miért zavar az téged? – kérdezte Jacqueline.
– Téged ki kérdezett! Idiote! Ki kérdezett! Fogd be a pofádat!
– Hülye barom! – kiabált most már Jacqueline is, mire a Költő visszakézből úgy vágta képen, hogy szegény asszony majd hanyatt esett.
A költő ekkor elrohant, le, a falu felé, és eltűnt a szemük elől.
Álltak négyen a szőlőben, a poros úton: Jacqueline sírt, Neverra sírt, Alain hallgatott, Erika pedig nevetett, nevetett, nevetett.
Lementek a hajóállomásra, a kapitánynak értésére hozták, hogy a hajó a Költő nélkül nem indulhat el, és indultak vissza föllelni a Költőt.
Tízperces bolyongás után meg is hallották a hangját.
Egy parasztház kertjében ült, a veranda lépcsején, kezében pohárral, és ékes francia szóval tartotta a meglehetősen tanácstalan háziakat, akik az idegen őrültnek kijáró tisztelettel állták körül.
– Ki ez? – kérdezték, miután a segédcsapat becsődült.
– A legnagyobb élő francia költő – mondta Erika, és nevetett, nevetett, nevetett, miközben Jacqueline káromkodott, Neverra sírógörcsöt kapott, Alain hallgatott.
– Merde! Merde! – lökte el a segítő kezeket az élő klasszikus.
Végül csak letámogatták, nógatták, rugdalták a mestert a hajóig. A megvárakoztatott utazóközönség gyanakodva figyelt, de senki nem reklamált. A Költő az úton mindvégig a fedélzeten ült, lábát kilógatta a víz felé, állát a korlátra tett két karjára engedve meredt a semmibe komoran.
Hat órára értek az üdülőbe. A Költő a szobájába vonult, és magára zárta ajtaját.
Fél nyolckor hívatta Erzsikét.
– Bocsásson meg.
– Fertelmesen viselkedett, költőm, fertelmesen. Miért csinálja? Miért?
– Meg akarok halni… Kettő van belőlem. Az az ünnepelt költő, akit a verseiért szeretnek, meg a szerepért, amit játszik, és a másik, akit senki nem szeret, mert nem szerethető, mert önző és ocsmány és elkeseredett és sötét. És magányos, végtelenül magányos, olyan magányos, mint az éj, a nap, az élet. Öreg vagyok, mert önző, gonosz szörnyeteg vagyok, tudom. Minden szavam hazugság. Egy perverz disznó vagyok. Ocsmány, szexmániás, hűtlen, csapodár, cinikus és beteg.
– Házasodjon meg.
– Tudod, Erika, túl a fényen, az éjszakán, túl mindeneknek kezdetén már egymásnak rendeltetnek az emberek. Még meg sem születtünk, amikor eldőlt, hogy Nush és én összetartozunk. Ő elment. Előrement. Nekem már minden késő. Ezentúl csak a mások erkölcsét és végtelen bánatomat fogom ismerni.
– Tudja, mi a legszomorúbb, költőm?
– Minden szomorú.
– Az, hogy maga kommunistának hiszi magát, magát kommunistának hiszi itt mindenki, magyarok, franciák, magát kommunistának hiszi az egész világ, és maga nem kommunista. Na jó: nem jó kommunista.
– Igaza van, drága, igaza van, látja, ebben is. Nem vagyok jó kommunista, talán az se vagyok, de ha az is vagyok, rossz kommunista vagyok. Rossz, nagyon rossz, gyalázatosan rossz kommunista. Egy selejtes kommunista.
– Jöjjön le a társalgóba inkább. Napok óta nem beszélgetett a munkás elvtársakkal.
A Költő komoran hallgatott. Valóban: hétfőtől csütörtökig minden este beszélgetett a beutalt dolgozókkal odalenn. Aztán csütörtök este beszélgetés közben fölállt, odament a pulthoz, hogy egy kis kéknyelű-utánpótlás ügyében intézkedjen. Ekkor mellé sodródott egy szikár, szemüveges férfi, akire már régebben felfigyelt, aki mindig ott ült a közelében, de soha nem szólt egy szót sem, csak ült, és nézte őt, furcsa tekintettel nézte őt. Most odalépett hozzá az a férfi, és tökéletes franciasággal a fülébe súgta: “Rajk ártatlan! Jegyezze meg! Rajk ártatlan! Jönnek a perek. Harmincnyolc, Moszkva. Megdöglünk mindannyian.”
Másnap azt az embert nem látta a Költő, és soha többé nem látta.
– Menjünk inkább le a partra.
Lementek a partra, kiültek a kövekre, nézték, amit ilyenkor nézni szokás, a csillogó vizet, a holdat, a hulló csillagokat.
– Et j’ai très peur du châtiment… – mondogatta a Költő. – És nagyon félek a büntetéstől… De nagyon szeretnélek szeretni, Erika…
– Ajjaj…
– Szívem, Erikám, álmodni fogok rólad, mindig rólad, és álmomban vigyázok rád… én, a vad öregember, az öreg vadember vigyázok a szemedre, amely olyan, mint a tollfészek, amelyikből kiszálltak a madarak. – A költő kezébe fogta a tolmácsnő kezét. – Ne felejts el, gondolj rám. Engedd meg nekem, hogy úgy emlékezzek rád, mintha te az enyém lettél volna…
A Költő 1949. augusztus 15-én elutazott Magyarországról. Többet nem is tért vissza. Pár hónapig még küldött szép leveleket Malovecz Erzsikének Párizsból, aztán még egyet Mexikóból is, ahol hosszasabban időzött. Aztán megismerkedett egy gyönyörű lánnyal, Dominique-kal, aki harmadik felesége lett, még megkapta a Nemzetközi Békedíjat is, megjelent még egy sor könyve is, majd 1952 novemberében meghalt.
A költő magyarországi tartózkodásáról és tolmácsának írt leveleiről egy debreceni bölcsészhallgató lány 1970-ben alapos tanulmányt készített, az Erzsikének írt levelek pedig később megjelentek egy francia folyóiratban is.
Malovecz Erzsike keveset beszélt a Költőről, de nem felejtette el, már csak azért sem, mert az Erika név, amelyet eleinte gúnyosan használtak a pestiek, rajta ragadt végérvényesen.