Haldoklik az öreg kocsmáros. Utolsó erejével magához inti legidősebb fiát, és fülébe súgja a nagy titkot: Ne feledd el, gyermekem, szőlőből is lehet bort csinálni.
Ez a régi adoma villan emlékezetembe, amikor a Tivoli nézőteréről a Honderű előadása után kijövök. Szenzációkereső színházainkban évek óta csodálhatjuk, milyen eredeti módon sikerül Shakespeare-ből koktélt keverni, pályakezdő kiforratlan murcijából pezsgőbort tupírozni, fél- vagy egészen amatőrök naiv bájából filozófiai mélységű aszút érlelni, vagy épp divatos receptek szerint kikevert közérzetjavító bájitalokat csurgatni a poharunkba. Annyi osztályharcra felkészítő csukamájolaj után ez a sokféleség maga a szabadság. Közben el is feledjük, hogy mindenkor – akkor is! – születtek ám olyan produkciók, amiket író írt, színész játszott, rendező rendezett, és ennek dacára – sőt mondható: épp ezért! – még élvezetes is volt. Nem akarom megbántani az így-úgy variálgatók többségét, s kivált nem akarom visszavonni saját dicsérő szavaimat, de azért hadd mondjam: a múlékony szenzációk többsége a rossz szeretőre hasonlít: mindent megtesz, de érzés egy csepp sincsen benne. Emlék róla csak annyi, amennyit az izomláz maga után hagy.
Udvarias szóhasználat szerint: Spiró György önelvű szerző; kevésbé udvarias szerint: maga az istenverése, aki belebetegednék, ha nem “de”-vel kezdené a mondandóját. Az még csak elmegy, hogy nyilatkozataiban evidens sikereit leszólja, ugyanakkor előadhatatlannak nyilvánított darabjait magasztalja, bukásait gyöngéden dédelgeti, és több-kevesebb nyíltsággal – inkább több! – lehülyézi a közönséget. Istenem… Mi, a közönség, tényleg hülyék vagyunk, hisz nem természetes hajlam élvezni, ha valaki “tükröt tart mintegy” a természetünknek. Már az sem egészséges lelki berendezkedés, hogy a pénzünkért időnként cserébe (az asszony még ondoláltatott is!) valaki meri venni a bátorságot, és a képünkbe törli: vegyétek már észre magatokat! És az sem egészséges gyakorlat, hogy az alkotó nyilatkozatait olvasgassuk, mi több, el is higgyük. Néhány szakmai érdeklődéstől nyomorultat leszámítva nem is olvassa senki a szerzői nyilatkozatokat; színházban is azt keressük, ami tükröt még mintegy se tart (mélázzunk csak a kasszasikereken), de ha mégis betévedünk – vagy bebérleteznek – egy Spiró-darabhoz, akkor meghatározó többségünk pukkadni kezd: csúnya szavak, randa jellemek, jaj-mire-tanítják-az-ifjúságot. És a teklagyöngyös, ibolyakékre őszült nagymamák, akik szerint a cica–egér-mesefilmtől lesznek agresszívek az unokáik, felhurrognak a színpadra. Nincs annyi Cavinton, amenynyi eszükbe idézhetné, hogy agresszív tévéfilmek nélkül is egész csinos világháborút hozott össze a keresztény eszmeiségen felnevelt nemzedékük, vagy az, hogy megbecsülés jele, ha nem fogatlanoknak gyártott pempővel kínálják őket, hanem felnőtt fizikumnak való harapnivalóval.
Az anyagilag is szorongatott színházvezetők kénytelenek voltak belátni, hogy Spirót nem lehet nagyszínházban, vegyes összetételű közönség előtt játszani. Ha már játsszák – és kell, mert kevés a darab, és mindenkor akad kamikazehajlamú rendező is, aki be akarja mutatni –, akkor leghelyesebb pincében, padláson vagy szintén kevés nézőt befogadó kályhacsőben. Spiró-darabokkal tele a műsorfüzet – Főiskola, Shure, Tivoli, Víg Háziszínpad –, mégsem mondható, hogy tehetsége, érzékenysége rangján van jelen a színházi életben. (Csak zárójelben merem elmondani: a Katona József Színház szelleme, tehetsége kívánkozik az övéhez. Gondolom ezt azért, mert legnagyobb sikereit – Imposztor, Csirkefej – itt aratta; s gondolom ezt azért, mert a Spiró-szövegkönyveknél lényegesen gyengébb írásműveket is sikerre viszik. De zárójelben merem mindezt gondolni, mert annyi esze a Katona-belieknek is van, mint nekem, viszont ők dolgoztak együtt Spiróval, tehát nálam jobban tudják, mitől akarnak távol maradni; márpedig ha ilyen természetű ellentétek vannak, akkor az aranyszájú műítész sem fogja a feleket közelebb hozni. Sőt!)
A fentiekből talán már kitetszik, hogy Spiró gyógyíthatatlan romantikus: azt képzeli, tud olyat mondani, ami ha nem is kell a közönségnek, őt ezért becsülni fogják, legföljebb nem éri meg eleven testi állapotában. (Mint Petőfi a Szabadszálláson elszenvedett választási vereség után.) Ugyanakkor belülről ismeri a színházat, tehát azt is tudja: a színész nem eszméket játszik, hanem szerepet. Ha felkérik rá, ilyet is csinál. Is? Nem válik ez kétfelé az ő szerzői működésében: eszméi a szerepek egymáshoz való viszonyából válnak nyilvánvalóvá. Amikor tehát – évekkel ezelőtt – Tolnay Klári jutalomjátékául kért tőle darabot a Madách, vállalta, és megírta a Honderűt. A darabban – felkérés szerint – kitűnő szerep van egy idős hölgy számára, három öregúrnak és egy sliffenytyűt alakító ifjabb férfinak. A szerzői nyilatkozat szerint szerkezetileg ez egy bulvár: nincs véres konfliktus, mindössze jókat mondanak a figurák. Játék – mondja a szerző –, és semmi társadalmi aktualitás. Ezt se vegyük komolyabban, mint a többi önelemzését. Itt és most élnek a figurák, mert ezt ismeri a szerző, és ezt érti legkönnyebben a néző is. Az öregek szomorkásan nevetséges viseletűek: okozza ezt maga az öregség, és okozza az is, hogy az idő eljárt felettük történelmi értelemben is. Akár Fellini öreg, parókás Casanováját látnánk a sörvedelő német diákok kocsmájában. Ha ilyet néznénk, akár tógában, vagy akár esseni protestánsok pajzsa alatt, zavartalanul kész lenne ítéletünk: figurák, akik túlélték a saját elmúlásukat. Ezek a pesti aggok azonban lexikális történelemtudásunk dacára tudnak rokonszenvet, mi több: elismerést ébreszteni. A történelemtől megalázott, viszonyaikból kiakolbólított, osztályharctól megbélyegzett hősök vereségük fölé tudnak emelkedni, mert nemcsak polgárok voltak, hanem a polgárság balekjai is: komolyan vették a hirdetett ideálokat. Nemcsak működési terepük az ország, amelyben élnek, hanem hazájuk is (megtanulták a múltját, választják értékeit); nemcsak érettségiztek Homéroszból, de tudják is, mit jelent görögnek lenni; nemcsak biflázták a nyelveket, de élvezték is a tanulást, ez őrizte meg őket a hadifogság, lágerek, öregkori rettenet halálközelségében; a szellem működésével védik magukat a tetvek támadásaitól. Ők tudják, mi egy francia citátum gondolati aurája, az adott szó ereje, a hölgytársaságban kötelező viselet, a csevegés eleganciája. Csupa feleslegessé vált encsembencsem, amik nélkül mégis sivár az élet. Az épp társas összejövetelük órájában betoppanó végrehajtó csak vén bolondokat lát, gyerekesen hősködő pojácákat – és igaza van. A roggyant (bárha nagymúltú) bútorok, senkinek sem eladható régi könyvek, ki-sem-hallotta nevű hírességekre hivatkozó vénségek – lom, lom, lom. Mégsem tudjuk mi, nézők vállalni ezt az igazságot, már az is elszomorító, hogy értjük. Fennakad a nevetés hangja, elnyaklik a fölényérzet, békétlenné sajdul a győzedelmes utókor. Mindenkor, amikor értékek vesztét érezzük, úgy most is megsuhint a drámai fájdalom levegője. Menteni, megmenteni, de legalább zabrálni szeretnénk abból, ami itt pocsékba megy.
Tolnay Klári nemet mondott a darabra. Képtelen vagyok elhinni, hogy nem tetszett neki. Inkább azt sejtem: rájött, hogy színháza – még ha kész is vendégeket hívni – nem tudja kiosztani a férfiszerepeket. Akkor és azóta sem akad színpadainkszerte három idős úr, akinek a társaságában ő idős hölgyet jelentene. Ajtay Andor, Somló István, Ráday Imre, Uray Tivadar decens aurája – de már Mensáros, Páger sem jöhettek szóba. Aztán meghalt Tolnay is, és a Budapesti Kamaraszínház úgy döntött, hogy színre viszi a játékot. Zokszavunk nem lehet: kitűnő a szereposztás. Törőcsik, Sinkó, Haumann, Gera. Hogy húsz évvel fiatalabbak, mint a szerep megkívánja? Sebaj. Művészek – alakítanak. És valóban igen jól megjelenítik négy kiművelt idős ember teadélutánját. Csakhogy néhány – és nem lényegtelen – dolgot nem tudnak, vagy nem vesznek észre, és nem érzékeli a lehetőséget a rendező, Valló Péter sem. Elsőül azt, hogy hölgy van a társaságban. A végrehajtó bizalmaskodó jóindulattal “néninek” szólítja hősnőnket, aki fenn is akad ezen (szöveg van rá!), de azt a törékeny kis öregasszonyt, akit Törőcsik mutat, akár mamikámnak is szólíthatná, és nem is kellene rajta fönnakadni. Törőcsik kitűnő színésznő – némi rajongással az is mondható: a színésznő –, de nem női idol. Márpedig a szerep éltetője nem az a dramaturgi meggondolás: kell egy szoknyaszerep is, hanem az, hogy társaságában ismét azok lehetnek a vénemberek, amik másutt már nem: férfiak. Nincs ennek testi vonatkozása, a házassági ajánlattal nem azért ostromolják, mert elhálni való gerjedelmük van. Az ő közelségében – birtoklásának tudatától – az élet egy másik relációját lehet megélni. Törőcsik színpadi jelenléte nem kényszeríti ki ennek a viszonynak az értékét; darabzáró poénja – telefonon igent mond ajánlattévő gavallérjának, bár a világért se akar összeköltözni! – ezért hat pusztán mókának, vagy épp aggkori huncutságnak, s nem érezzük benne az adakozás gesztusát (Van valakid. Már a tudat is elég).
Nem él e lehetőséggel a rendezés, esetenként egészen megfeledkezik Annemarie-Törőcsik jelenlétéről, olykor azt se tudjuk, színen van-e egyáltalán; holott még az euthanázia-célú párbajjelenet is attól több öngyiloknál, mert az î szeme előtt folytatják le. Hasonlóan nincs, vagy nagyon kevés ötlete van Vallónak a férfiak nem-e-világra-való viselkedése kifejezésére. Csak egy példát: ezek a vénemberek nem sok alkoholt akarnak inni, hanem koccintani akarnak. De hol itt a közösen megemelt poharak szertartása? Valószínűleg ott, ahová a végrehajtó a régi Tacitus-köteteket szánja.
Lévén az előadásban közreműködő úriemberek legfiatalabbja a rendező, azt kell gondolnom, hogy a realista előadáshoz szükséges ismérveket nem volt módja megfigyelni, és nem is tanították meg neki. És nincs egyedül. Szakács Györgyi jelmeze szerint egy kinyúlt kardigán van Törőcsik hátára terítve. Ilyet soha nem viselne egy férfibarátokat váró hölgy. Erre régtől megőrzött vállkendője lenne, vagy vállalná a fagyhalált. Még a molyette nercstóla is jobb, mint ez a kapusfülkékben didergő vicénéviselet.
És mégis – kicsiny fogyatkozások közepette is – jó darab ez, igen jó színészekkel, jó előadásban, amit nem lehet bulvárszórakozásképp elkönyvelni.
Közös értékvesztéseinkre hosszú távon emlékeztet.
Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban
Spiró György: Honderű. Rendezte: Valló Péter; díszlet: Szlávik István; jelmez: Szakács Györgyi.
Szereplők: Törőcsik Mari, Gera Zoltán, Haumann Péter, Sinkó László, Újvári Zoltán.