Az ember megpróbál elszámolni a viszolygásaival. Miért találom ezt vagy azt ellenszenvesnek? Hasonlít valakire, aki bántott? Hasonlít önmagamra? Túlságosan ismerősek a hibái? Ő maga bántott? Ütötte azt, akit szeretek? Ebben a nagy gyötrődésben viszonylag sima ügy Lou Reed. Őt aztán tényleg könnyű utálni, kellemetlen fráter, és a jelek szerint levakarhatatlan a rock ‘n’ rollról. Az Andy Warhol-féle Velvet Undergrund banános lemeze 1967-ben jelent meg, a legutolsó Lou Reed-album idei. Közben eltelt harminchárom év, és Lou Reed ugyanolyan bénán énekel, motyogva, kellemes, mély, reszelős beszédhangon, ugyanúgy gitározik, zeneszerzőként sem emelkedett a háromakkordos rock and roll fölé – és mégis itt van. De mennyire itt van. Wim Wenders The Million Dollar Hotel című filmjének a zenéjét a U2 írta. Érdektelen. Egyetlen igazán jó dal hangzik el a filmben, Milla Jovovich énekli. Természetesen egy régi Lou Reed-dal, a Satellite of Love.
Tényleg könnyű Lou Reedet utálni. Agresszív kis nyikhaj, törtető senki, egy (legalább egy) elveszett nemzedék nézegeti és mutogatja magát benne, egy egész nagyra nőtt, mégsem felnőtt generáció, egy egész, hatalmasra nőtt város, New York. És közben Lou Reed tényleg egy tuskó, és bizonyítékok után nem kell a magánéletében vájkálni. Idemásolok egy vele készített interjút.
Kérdés: Azt mondják, ön gyakran nem mond igazat a sajtóban. Igaz ez?
Reed: Nem.
Kérdés: Úgy érzi, hogy ön dekadens személyiség?
Reed: Nem.
Kérdés: Akkor milyen?
Reed: Átlagos.
Kérdés: Az ön antiszociális viselkedése szerep vagy valóság?
Reed: Antiszociális?
Kérdés: Visszahúzódónak látszik. Szeret emberekkel találkozni?
Reed: Attól függ.
Kérdés: Szívesen beszélget most velem?
Reed: Nem tudom.
Rendben van, ez még belefér a “hülye kérdés – hülye válasz” interjúhelyzetbe. Reed tud nagyobb bunkó is lenni. Tényleg találomra mondom a jelenetet a nyilvános életéből: Kris Kristofferson, az énekes, akit a magyar közönség inkább westernfilmek revolvervitézeként vagy a kamionwestern Konvoj című film Gumikacsa nevű főhőseként ismer, meghívta Reedet egy koncertjére vendégnek. Reed elkezdte játszani egyik slágerszámát, a Sweet Jane-t, Kristofferson pedig harmonikán kísérte volna, ha Reed le nem állítja: “Ne harmonikázz, Kris”. A szegény ember erre fölvette a gitárját, hogy azon pönögjön, jelezve a közös muzsikálást, de Lou Reed hangosan, közönség előtt lepisszegte. Igazi, rosszindulatú, nagyképű barom. De ki ez a nyüzüge, napszemüveges alak, hogy ezt is megengedheti magának?
Nem sok. Született 1942-ben, New Yorkban, ő a nagyobbik testvér a családban, a külvárosban, nyugodt, kispolgári jólétben, kertes házban nevelkedett, ennek megfelelően furcsa, renitens gyerek, család szégyene, de az, akivel mégsem lehet családilag szakítani. Különösen viselkedik, színesen öltözködik, nőiesen jár, riszál, ezért a papa és a mama úgy határoz, hogy elektrosokk-kezelésnek vetik alá a gyereket, “nehogy végképp buzi legyen belőle”. 1959-ben még nem tudták, hogy micsoda szörnyűségről van szó. Ami még rosszabb, hogy az orvosok sem tudták, annyira nem tudták, hogy Lou Reed ugyanakkora adagot kapott a nőies járásáért, amennyit ma egy elvetemült, beszámíthatatlan és közveszélyes tömeggyilkosnak adnának. Erős kezdés.
A folytatás is erős. Ital, drog, speed és nyugtatók, fű, kokain, heroin. Nehézségek a főiskolán, gitár, zenekar. Aztán az ismeretség Andy Warhollal, és a Velvet Undergrund, ami akkoriban nem volt akkora eset, sem közvetlen hatását, sem anyagi vonzatát tekintve, de évek múlva a Velvet Undergrund az alternatív rockzenében ugyanaz, mint a dallamos vacakolásban a Beatles. Most meghallgatva a lemezt nem annyira könnyű rájönni, hogy mitől zseniális. Van egy motorikus dobos, gitárnyekergetés, Lou Reed, aki már ekkor is hamisan énekel – ezt a szokását azóta is megőrizte –, meg egy ványadt, hangtalan, akcentussal beszélő, régimódi szépség, Nico. Ez az első meghallgatás. A másodiktól javulni kezd az élmény, megtartva minden amatőrségét. Furcsa a hangzás, de nemcsak a bénaság miatt, hanem a basszusgitáron és elektromos brácsán játszó John Cale basszusszólamai miatt is. Cale a klasszikus zenéből került bele a rock and rollba, ami nemcsak játékának ad bizonyos minőséget, de a szólamvezetésének is, mivel egyszerűen nem ismerte még a könnyűzenei sablonokat, és mindent magának kellett (újra) kitalálnia.
Jók a dalok is: a Bundás Vénusz, az I’m Waiting For My Man, és a fő szám, a Reed-műsorban azóta is stabil Heroin. Howard Stern egy sikertelen Reed-interjú után azt dühöngte a rádióműsorában, hogy Reed az az ember, aki folyamatosan hanyatlik a Heroin óta – és ez bizonyos értelemben igaz is. Mai füllel hallgatva nincs már meg a Velvet Undergrundban a szenzáció – de éppen azért nincs, mert ők voltak azok (nem egyedül, természetesen), akik a könnyűzenében lévő lehetőségeket kitolták, akik az egyszerű, szöveges dallamban meglátták a kifejezés erejét és a mondanivaló széles körben szétszórásának lehetségességét. Megdöbbentő ma elolvasni a sajtófogadtatást: “atonális dühöngés, szado-mazo őrjöngés, titkos házasság Bob Dylan és de Sade márki között”. Ez? Inkább igényes tinglitangli, egyszerű, melodikus dalok, egyáltalán nem durva, csak nyílt, a szokottnál igényesebb szöveggel. De egy ilyen lemeznek nem önmagában áll a jelentősége. Akkoriban nem vették sokan, de öt év múlva az, aki Velvet Undergrundot hallgatott, rögtön zenekart alapított. A Velvet Undergrund hatása kimutatható nemcsak az összes kelet-európai alternatív zenekaron, de az összes tegnapi vagy ma is létező, az átlagnál színvonalasabb popzenei világsztáron, legyen az U2, R.E.M., Simple Minds, Nirvana. És a közvetlen zenei hatáson túl ott volt a titkos üzenet: mindenki, aki a szokásostól eltérő alak, aki furcsa, más, különös, egyedi, de önmagát nem tudja kifejezni egyik művészetben sem, az magára talál a rock and rollban. John Cale az elvarázsolt fejével, Lou Reed az elektrosokkjával, és a szép Nico, akit kislánykorában Németországban megerőszakolt egy felszabadító amerikai őrmester.
Na, utáljuk még Lou Reedet?
Nem annyira könnyű már, de van még lehetőség. Itt van például a túlélők iránt érzett ellenszenv. Voltak olyanok, akik belehaltak a nagy lázadásba: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Brian Jones a Rolling Stonesból, Sid Vicious a Sex Pistolsból. Valahogy furcsa utánuk Mick Jaggert vagy Johnny Rottent nézni. Hát ti még éltek? Hogyhogy? Ti nem vettétek olyan komolyan a világundort, mint a kollégák? A hetvenes évek közepétől ketten osztoztak a rock and roll legvalószínűbb következő áldozata címen: Keith Richard és Lou Reed. Mind a ketten vidáman éldegélnek ma is, hatvan felé közeledve. Lou Reednek józan számítások szerint a hetvenes évek közepén kellett volna oszladozó holttesté változnia egy elhagyott szobában, amikor már a hétköznapi élethez olyan mennyiségű anyagot kellett bevennie, befecskendeznie, amennyitől más azonnal meghalt volna. Ő ehelyett leszokott, vagy legalábbis korlátozni tudta a fogyasztást, ma már nem is iszik, egészségesen él, és láthatólag jól boldogul a bornírt világban. Honda motorbicikliket reklámozva furikázott New Yorkban, zenéjét adta egy hitelkártya hirdetéséhez, aztán a BBC definiálta magát a Perfect Day-t éneklő rocksztárokkal és operaénekesekkel. Reed papa a jelek szerint egészen kényelmesen él milliomosként, hiszen egész életében ügyesen adminisztrálta magát. Jókor váltott kiadót, olyan szerződéseket kötött, hogy rá tudta sózni a hatvan perc elektromos zörejből álló Metal Machine Music művét is egy lemezcégre, aztán olyan jól védte a zenéjét, hogy többek között a zörejlemez miatt nevezték el a punk keresztapjának (bár bizonyos vélemények szerint ez contradictio in expressis, a punkban nincs sem kereszt, sem apa).
A fűtött szobában elégedetten szivarozó Lou Reed ellen nincs más bizonyíték, mint az új lemez. Úgy értem: erre neki igazán nem volt szüksége, van miből élnie, kész a legenda akkor is, ha nem csinál semmit, ő ezen az albumon csak veszíthet. A világ erre a zenére se nem vevő, se nem kíváncsi, ő meg kiáll, mintha még mindig a hatvanas éveket írnánk, két gitár, basszusgitár, dob, primitív sztereótechnika, az énekes középen áll, és beledünnyögi a mikrofonba az új dalokat. Nem lett szebb a hangja, nem lett rosszabb a szövege, a legjobb pillanataiban ugyanaz, mint fénykorában, egyszerű, beszédszerű dalok, amelyek harminc évvel ezelőtt nagy visszhangra találtak volna, most meg egy album a sok közül, nem rossz, de nem robban, csak arra való, hogy jelezze: a legenda még él. Ugyanaz az önimádat, öt lehunyt szemű portré a borítón, ugyanaz a sznobizmus, csak most, hogy nincs Warhol, Robert Wilson a fényképész. Még a pimaszság is ugyanaz: az egyik szám tizennyolc perc monoton szörnyűség. Ez a Warhol-iskola: ha kibírják tíz percig, csináld tizenötig. Nem számít, hogy ez most jó, rossz, korszerűtlen vagy divatos – ez egyszerűen megható. Ötvennyolc év rock and roll. Az ember lehajtja a fejét, mereng, de előtte egy szöveg. A papíron ez áll: “Ha egymás után lejátssza valaki a lemezeimet, akkor talán az a legérdekesebb, hogy az elsőtől az utolsóig követni lehet bennük egy embert. Egy igazi embert, egy személyt, akit én próbáltam megalkotni, és akit Lou Reednek hívnak. Ha egymás után lejátssza valaki a dalaimat, azokhoz viszonyulni lehet valahogy, és akkor az ember, aki a dalokat hallgatja, nem marad magányos.”
Lou Reed : Ecstasy – Reprise Records, 2000