Család. “Családunk nevét az Esthajnalcsillagról nyerte. Kezdetben nem volt nevünk, az évezred első századaiban az oklevelekben és azok záradékaiban megnevezett hivatalnokok csak keresztneveiken és ritkábban nemzetségük nevein fordultak elő, és ha nincs név, nincs család.”
Miután neve és rangja lett, a család két ágra oszlott. Az egyik a népes hercegi ág, a másik a szintén szapora grófi ág. A hercegekről ezúttal nem sokat mondhatunk, mivel ők nem képezik a regény tárgyát. Annyit mégis, hogy alkalmasint lustábbak és kevésbé tehetségesek lehettek a grófoknál, beérték a mérhetetlenül sok földbirtokaikkal, ezt látszik tanúsítani, hogy kevesebb kiemelkedő történelmi férfiút adtak a nemzetnek. A grófok között viszont ott szerepel például Esterházy Antal kuruc tábornagy, aki a felkelés bukása után Rodostóba költözött, és Rákóczi környezetéhez tartozott. Aztán Esterházy Miklós, aranysarkantyús vitéz, főispán, később nádor, a Habsburgok ellenreformációs törekvéseinek támogatója, Bethlen Gábor esküdt ellensége. Időben ez idáig a grófok közül az utolsó jelentős államférfi Esterházy Móricz, az első világháború vége felé rövid ideig miniszterelnök, majd népjóléti és munkaügyi miniszter, az ántánt-hatalmakkal való megegyezés híve. A harmincas években legitimista politikus, Bethlen István gróf bizalmasa, tanácsaira állítólag a fîméltóságú kormányzó úr is odafigyel. Náciellenes, de az 1944. március 19-én hazánkba érkező Gestapo nem bántja különösebben. A Rákosi rendszerben viszont Budapestről kitelepítik Hortba, ahol méltósággal, szúrós humorral és a falusi nép tiszteletétől övezve viseli sorsát. Ő valódi személyiségként is megjelenik a regényben, főként a Második könyvben, mint a szerző sokáig eleven nagypapája, viseltes, de elegáns halszálkás zakóban, bricseszben, a parasztok és az ávósok szájtátva csodálják. A nevezetes grófi ág két legjelesebb, köztünk élő sarja, Péter gróf, e regény szerzője és Marci gróf, sokszoros válogatott labdarúgó csatár, bal oldali ék, jelenleg futballmenedzser. Esterházy Márton esetében a bal oldali nem világnézetet jelöl, hanem a pályának azt a részét, ahol támadást vezetni szokott.
Történelem. A Harmonia caelestis hétszáztizenkét oldala két hatalmas részre, “könyvre” tagolódik. Az első: Számozott mondatok az Esterházy család életéből. Hatalmas látomás és krónika, nemcsak az Esterházyakról, de a történelemről általában.
A történelem mint olyan a világirodalom számos hosszú regényének kedvelt szereplője, vagy akár főszereplője. A nagy regényírók ugyanúgy eltérően vélekednek a történelemről, mint a szakmailag illetékes filozófusok. A történelem szabályszerű fejlődést teremt, a haladás menetiránya megbízható, mint a gyorsvonat üteme, a történelem sikeresen újabb meg újabb állomáshelyekre érkezik. Más nézet szerint a történelem nem egyenletesen előre halad, hanem körkörösen forog. Mozgása a búgócsigáé, ábrája az összetekeredett kígyóé vagy a spirálé. A történelemben nincs fejlődés, csupán ismétlődés. A harmadik, végletes változat szerint a történelem fennkölt fogalma nincs, nem létezik, naiv ábránd. Amit történelemnek képzelünk, érzékelünk: csupán egymással feleselő események, jelenségek nem megbízhatóan absztrahálható halmazata.
Esterházy Péter regényírói nézete a történelemről ehhez a harmadik véleményhez látszik közel állni. Történelem van ugyan, fölemeli és a földbe tapossa, átkarolja és megalázza a halandókat. Egyszerre rémületes és nevetséges, ezért elvi meghatározásra nem érdemes. Amit nagybetűs történelemnek szokás mondani, diribdarab eseménycserepekből áll össze, amelyeket ráadásul minden szereplő másként lát és értelmez. Az Esterházy család köztörténelme csupa ilyen törmelék, eseményfecni. Esterházy gróf becsüli Haydnt, ám ha külhoni vendégek érkeztek, a nagy zeneszerzőnek, akár a gyerekeknek, valamelyik oldalszobában terítettek. Szép a mennyország, Béla?, kérdezi Esterházy gróf Bartókot. A válasz nem maradt fent, de Bartók hálából kinevezte Esterházy grófot Magyarország királyává. “Micukám, angyalom, bajban kicsi, kehes országod, királlyá teszlek, uralkodj békében s bölcsességben, sokat nem ígérhetek, kapol egy zongorát, kóristalányokat és egy ulánus ezredet, a családod megnyugszik az ulánus ezredtől, mindig meg szokott, nem?” Esterházy gróf nem kedveli II. Józsefet, micsoda dolog az, hogy a magyar király nem arisztokrata. Esterházy gróf Kossuth Lajost sem szíveli különösképp, hiú, fölületes alaknak tartja, minden konfliktusban Széchenyit pártolja. Esterházy gróf útközben egy kuruc csapattal találkozik. Kuruc vagy-e vagy labanc?, kérdezik a katonák. Esterházy gróf azt feleli, ő labanc. Erre a kurucok jól elverik. Megy tovább Esterházy gróf, s most egy csapat labanccal találkozik. Kérdezik, mi vagy, kuruc-e vagy labanc? Esterházy gróf emlékezik az iménti verésre, hát azt válaszolja, ő kuruc. Erre a labancok is jól elverik. Harmadjára megint egy csapat kuruccal találkozik. Mire Esterházy gróf, már a köszönés előtt: ne is kérdezzetek, csak üssetek.
Ez a történelem, ilyen a történelem ebben a regényben.
Személyiség. A szerzőnek a regény első könyvében támadt egy hatalmas, s ami fontosabb, teherbíró ötlete. A regénynek nincs kitüntetett főszereplője, úgynevezett “hőse”, ezért minden Esterházy gróf úgy szerepel, mint “édesapám”. Ebből hajdanvolt és jelenkori személyiségek élvezetes keverékei és cseréi keletkeznek. Édesapám Zrínyi Miklóssal úgy határozott, hogy írnak közösen egy musicalt, akár egy Szörényi–Bródy. Mindenki azt hitte, háborúznak, Nyugat védbástyája, török áfium ellen meg minden, pedig ők az előadásra készültek. “Édesapám egy kész Gargantua volt, noha ez nem látszott rajta, mert gizda volt, szőke, fragil és szemüveges. Ezzel szemben lépésről lépésre tudott fingani, ütemre. Így sétált a nápolyi királlyal vagy a dubiózus Metternichhel mondhatni végig Európán, végig abban az édeskés, szúrós és álmosító fingszagban. Igazi profi. Édesapám volt a tömegek lázadása.” Édesapámmal temérdek dolog történik sok évszázad múlása során. Édesapámtól egyszer a Batthyány téri hévmegállóban pénzt kért Jézus Krisztus, de édesapám nem ád neki, mert csupán ezrese van. Vagy talán édesapám kér ugyanott pénzt Jézus Krisztustól, aki nem ád, mert csak ezrese van. Édesapámnak dolga akad Mária Teréziával, Winston Churchill-lel, II. Katalinnal, minden oroszok cár anyuskájával. Édesapámat kihallgatják a Scotland Yard terrorellenes ügyosztályának nyomozói, mivel állítólag esernyőből kilőtt mérgezett tűvel Londonban meggyilkolta az emigráns Georgij Markov bolgár diplomatát. Édesapámat számtalanszor kivégzik, lefejezik, felakasztják stb. Ezer alakban születik újjá, különféle Esterházy grófokként, különféle időkben, de mindig ő az édesapám. A legszebb változat: “Öreg volt, görnyedt és sárga, hősnek mondták, ótvaros volt a fejbőre és bűzlött. A keze a kîtöréstîl fölpuffadt. A Duna-csatornát építette, és csak azért élte túl, mert valaki, egy szimpatizáns (a mamám) mindennap odacsempészett neki (lopva) egy kanál halzsírt. Elvileg sajnálatra méltó volt, de facto förtelmes: az édesapám.”
Ennek a hatalmas regénynek az Elsî könyvében az egységes személyiség nem létezik. A szerzî tudatosan úgy építkezik, hogy jól meghatározható személyiség ne lehessen. Ehhez a megoldáshoz mérve Virginia Woolf hajdan korszakosnak számító regénye, az Orlando a személyiség évszázadokon átívelő vándorlásairól és átalakulásairól: bakfitty, szitakötő-szellentés. Ebben a regényben nemcsak érvényes történelem nincs, de érvényes személyiség sincs, mert egyetlen jelenség, Esterházy gróf, édesapám jelensége alakítja a nem létező történelmet. Esterházy gróf mindenki és senki, ezer alakban van jelen. Édesapám leginkább a mitikus Proteuszhoz hasonlítható, ahogy csodálatos versében Weöres Sándor írja: “A parton Proteus alakoskodik: / most majdnem isten, most a lehetetlen, / most számtalan hűs gyönggyé szerteröppen, / most sziklává mered, most újra hig.”
Regény. Végül is miféle regény ez?
“Édesapám több kötet – többségében Zrínyi Miklós hatását mutató – verset írt, és vallásos tárgyú műveket, imagyűjteményeket adott ki. 1711-ben Bécsben jelent meg Harmonia caelestis című vallásos énekgyűjteménye, s a magyar zenetörténet-írás ez idáig kiemelkedő zeneszerzőként is számon tartotta.”
Itt az ideje elmondani, hogy Esterházy Péter – aki a köztudat szerint nem számít lassan fogalmazó irodalmi munkásnak – sok éven át, naponkénti szorgalommal írta ezt a regényt. Hatalmas munka lehetett már a szakirodalom feldolgozása is, az Esterházy család történetéből a valódi és a kitalált elemeket meggyîzî szerkezetté építeni. Regényének kompozíciójához a szerző a magyar epika két nagy elbeszélésmódját használja fel. Az emlékirat-irodalmat – leginkább a 17. század nagyszerű emlékíróit, Bethlen Miklóst, Kemény Jánost – és a híres magyar anekdotát. Az anekdótot, ahogy azt Mikszáth művelte volt, aki régóta, legalább a Termelési-regény óta Esterházy Péter egyik mestere és ötletadója. Első olvasásra a Harmonia caelestis nem más, mint emlékezések és anekdótok színes és laza halmazata. Ez nagy tévedés. A Harmonia caelestis a maga örökösen ironikus módján nagyon is tervszerűen megcsinált regény.
Lineáris, időrendben haladó eseménysor a regény első könyvében természetesen nincs, a hagyományos családtörténethez kicsikét hasonlító második könyvben – Egy Esterházy család vallomásai – is csak ritkán, töredékekben. A linearitás nem egyeztethető össze a regényíró egészen kivételes ötletteremtő képességével. Esterházy Péter mindent tud szereplőiről, a számtalanul többi Esterházyakról, az olvasó viszont igen keveset. A regényesemények abszolút többsége nem történhetett meg az úgynevezett valóságos valóságban, de hitelesen hangzik a stilizált, poétikai valóságban. Példának lásd az igen éltes Viktória királynő esetét, aki immár nem tud szükségleteinek minden rezdülésén uralkodni, s egy fogadáson altesti hangot hallat. Mire a francia és a német követ egymással versengve ünnepli a királyi trónus felől áradó bűzt.
Esterházy Péter ezúttal mérsékelten használja az irodalmi posztmodern eszközeit, s ez alighanem a mű javára válik. Az irónia uralkodó ugyan, de visszafogottabb a nyelvi rakétázás, kevesebb a mondatokon belüli stiláris játék. Vendégszöveg itt is olvasható bőven, s nemcsak a szerző korábbi műveiből való, jellegzetes módszerű, idézőjelek nélküli idézetekben. Szó szerint szerepel Kosztolányi Édes Annájának híres nyitánya, amelyben az épp megbukott népbiztos, Kun Béla repülőgépen menekül az országból, s a rabolt ékszerekből egy aranyláncot épp a Vérmező kellős közepén pottyant le a derék krisztinai polgár, Patz Károly József orra elé.
A jelenet már Kosztolányinál is mulatságosan mitologikus, itt pedig még ironikus többlete is támad. Az aranyláncon az Esterházy család címere látható, az Esterházy-vagyon része tehát, a jámbor Patz Károly József “beszolgáltatta dédapámnak, s anyám ezt kapta nagyanyámtól az esküvőre”.
Az irónia a Harmonia caelestisnek olyan lételeme, mint emberi halandónak az oxigén. Szókratész óta tudjuk, hogy az irónia nagyon sokféle lehet. Közönyösen távolságot tartó. Jéghideg, kérlelhetetlenül ítélő, s többnyire elítélő. Langymeleg, mindent megértő, mindent megbocsátó. És a létezés minden elemét átható, mint Esterházy Péter esetében. Az igazi*irónia olyan, mint amikor a kígyó önfarkába harap, hangzik fülünknek ismerősen egy régi meghatározás. Ámde mit jelent a kígyó farka? Maga a kígyó szájától lefelé nem csupa farok?
A Harmonia caelestis nagy regény. Esterházy Péter eddigi legjobb könyve, az egyetemes magyar prózairodalom kitüntetett remekműve. A többit döntse el (ha lesz) az utókor.
Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Budapest, 2000, Magvető. 712 oldal, 2490 forint.