Tőkéczki könyvének ismertetését fenntartásos méltatással kell kezdenem. A Tisza-monográfia szerzője előnyére különbözik a hírlapi cikkek szerzőjétől. Amikor apologetikus életrajzot ír a második Tiszáról, hősének álláspontjára helyezkedik olyan századfordulós politikai áramlatokkal szemben (agráriusok, katolikus néppárt, a kurzuselőfutár Bangha páter, X. Pius antimodernista új ellenreformációja), amelyeknek mába nyúló örökségét a mai közíró harcosan képviseli. A mai közíróból szinte allergiás irritációt vált ki, ha a szabadságról hall, az “önmegvalósítás” pedig egyenesen úgy hat rá, mint a nemzetiszocialista realizmus vezéralakjának, Hanns Johstnak Schlageter című darabjában szereplő tisztre a “kultúra”, amelyet hallván a tiszt kibiztosítja pisztolyát. Mivel azonban Tisza nem volt rögeszmés ellensége a szabadság minden formájának, a monográfus a könyvben a munkapárti politikussal azonosul. A közíró Tőkéczki – saját klasszifikációja szerint – “értékkonzervatív”: a mai világot Metternich és de Maistre értékei szerint minősíti: szabadság helyett rend, egyenlőség helyett hierarchikus alá-fölé rendeltség, testvériség helyett szigor, az egyház világi hatalma és biedermeier családidill: az asszonynak a templomban, a tűzhelynél és a gyermek mellett a helye, nem pedig munkahelyen és szavazófülkében. Tisza azonban Tőkéczki besorolása szerint “struktúrakonzervatív” volt, méghozzá nem elmúlt struktúrát akart feltámasztani, mint T. L. mai politikai tábora, hanem status quo-konzervatív volt, egy adott helyzetet védett minden erejével.
Az már szinte esztétikai értelemben konzervatív tett, hogy a huszadik század utolsó esztendejében apologetikusan újrafesti a kilencven évvel ezelőtti kortársakban kialakult Tisza-képet. Ez a kép a fafejű, erőszakos és talpig becsületes közszereplő ábrázolata. A Tőkéczki által megrajzolt Tisza István példaképei Deák és az idősebb Andrássy. Az ő művüket védte a mindenhonnan rázúduló támadások ellen. A fő ellenfelek a dualizmus függetlenségi bírálói: Apponyi Albert és a fiatal Andrássy. Itt érdemes egy pillanatra megállnunk. Tisza István a könyvben nem viszonyul apjához. T. L. nem tud mit kezdeni a másik Tiszával. Pedig érdemes volna, ugyanis Kálmán a nagyobbik Tisza. Másfél évtizedes kormányzása végén más Magyarország készült a millenniumra, mint amelynek a hetvenes évek közepén miniszterelnöke lett. Tisza Kálmán valóban lerakta a magyar polgárosodás intézményi alapjait. Ekkor a történelmi nagybirtoknak nem volt alternatívája az ország vezetésében. A Tisza-kormány végére azonban kialakult a modern magyar kapitalizmus. Tisza Istvánra várt az a feladat, hogy kezelje a modern Magyarország és a magyar vidék viszonyát. Abban a hagyományos ábrázolatban, amelyet T. L. is utánrajzol, a fiú mintha szándékosan apja antiszobrát formázná meg abban az imagóban, amit láthatóan megtervezetten felépít magáról. A “bihari pontokat” szegre akasztó, a félnegyvennyolcas határozati pártiságról hatvanhetességre váltó Tisza Kálmánnal szemben István az a politikus, aki “nem enged a hatvanhétből”, életművének gerince a kortársi vélekedésben és T. L. könyvében is a dualizmus védelme a minden oldalról jövő támadás ellen. Helyes vélemény, Tisza életműve lényegének valóban a dualista rendszer megvédése tekinthető. Ennyinél maradni azonban a felszínen maradást jelenti. Tisza István abban is mintha apja ellentéte akarna lenni, hogy a rafinált, manőverező, korrumpáló és “mamelukokat” vezénylő Tiszával szemben ő a “kőszikla” és a minden vesztegetéstől távol álló egyenes államférfi alakját szuggerálja. T. L. megemlíti, hogy István nem kártyázott. Apja ebben is antipéldakép: Tisza Kálmán kormányának döntései tarokkpartikon születtek. Keresi a konfliktust. Kiszámítható. Róla valóban tudja barát és ellenfél, hogy mit akar és mit fog tenni. T. L. is ír legendás népszerűtlenségéről. (28. o.) Tisza népszerűtlenségre játszása manír volt. Afféle captatio malevolentiae. Azért vágja a közönség képébe, hogy a “haza érdekében” vállalja a “népszerűtlen feladatok elvégzését”, mert ezzel akar előbb tekintélyt szerezni, majd az ellenszenvet népszerűséggé változtatni. Taktikája lényegében sikeres. Természetesen nem mindenkit állít a maga oldalára, de jelentős tábort tud toborozni ezzel a magatartással, s ezt a tábort motiválni tudja. Apjától azonban csak a stílusban tér el, a politikai vonal tekintetében nyomdokában halad. Feladata politikai pályája kezdetén az, hogy az egyik történelmi pillanatról a másikra kialakult hazai nagyvállalkozó réteget beillessze az örökölt kormányzati modellbe. A politikai pályán elinduló Tisza István a szabadelvű párt vezetésén belül a támadásba lendülő intranzigens nagybirtokos erőkkel szemben a polgári vonalat képviseli. Együtt Wekerle Sándorral és az utókor tudatában egészen másnak ismert Bánffy Dezsővel.
T. L. beállításában Tisza István politikai pályájának nincsen története. Mindig, mindenkor ugyanazt képviselte. Az idők változtak körülötte, Tisza István mindig ugyanaz volt. Ez az ábrázolás szinte groteszk módon anakronisztikus. Az alapgondolat teljesen elvont általánosságban igaz: Tisza a megváltozott helyzetekben valóban mindig a dualista berendezkedést védte. Ez azonban a különböző történeti szakaszokon mást és mást jelentett.
Célja volt, hogy megmaradjon a Monarchia nagyhatalmi helyzete és ebben a másodhegedűs vezető hatalom Magyarország privilegizált pozíciója. Magyarország számára csak egy nagyhatalmi helyzetű Ausztriai Birodalom biztosíthatta a nemzetiségek feletti magyar uralmat. Tisza egyik célja a történelmi Magyarország egységének a megőrzése volt. Másik, hogy a polgárosult országon belül a nagytőkével szemben megőrizze a nagybirtok vezető pozícióját. Erre lehetőséget szintén a birodalmi keret adott. A nagytőke termékeinek biztos piacot garantált az egységes vámterület, és a birodalom nagyhatalmi pozíciója balkáni exportpozíciókat is jelentett. A birodalom fő szervező tényezője pedig a történelmi nagybirtok volt. Tisza követte abban apját, hogy kívánta az ország és a birodalom polgárosodását, de nagybirtokos dominancia mellett.
T. L. mindezt így érti és így igenli. A szomszéd országokban élő magyar kisebbségek mai problémájának árnyékában hajmeresztő vakmerőséggel vállalja a történelmi Magyarországot. Nyíltan és egyértelműen igenli, hogy Nagy-Magyarország nem magyar népei magyar uralom alatt állottak. Mintegy esztétikai gyönyörrel misztifikálja Nagy-Magyarország “mozaik” jellegét. Állítja, hogy ezek a népek nem voltak alkalmasak az önálló nemzeti létre. Gondolatai megértéséhez helyes, ha az olvasó a könyvhöz hozzáveszi a Magyar Nemzet 00.06.03. számában megjelent Trianoncikkét is, ahol szélesebb keretbe helyezi a problémát, mint a Tisza-monográfiában. T. L. a Monarchia utóéletének történetétől nem befolyásolva Tisza István-i eltökéltséggel véli, hogy a dualizmus fenntartható volt, csupán szerencsétlen körülmények és különféle “aknamunkák” okozták a vesztét. Hőse valószínűleg többet értett kora valóságából, mint a monográfus. Tisza Istvánt valódi tragikus alaknak lehet tekinteni, aki tudta, hogy a magyar történelmi nagybirtoknak, amelynek politikai képviselője volt, nincsen más útja, mint a dualista rendszer, viszont valószínűleg azt is tudta, hogy ez az út járhatatlan. Tudta, hogy Magyarország nem képes nemzetiségeit asszimilálni, tehát nem képes homogén nemzeti államot teremteni, de azt is tudta, hogy a birodalom és benne a történelmi Magyarország federalizálása a birodalom szétesését jelenti.
Maradt a görcsös ragaszkodás a 67-es rendezéshez, amelyről tudta, hogy félmegoldás. T. L. maga is elismeri, hogy Tisza számára az ország állandóan veszélyeztetett helyzetben volt (70. o.), de nem néz szembe azzal, hogy ez az alapkoncepcióját cáfolja. Ha a történelmi Magyarország állandó veszélyhelyzetben volt 67 után, akkor nehezen állítható, hogy ez a helyzet hosszú távra fenntartható volt. A Monarchia megszűnése negyvenedik évfordulója alkalmából tartott 1958-as bécsi történészkongresszuson sztárrá váltak az Anschluss elől az USA-ba emigrált Schuschnigg-párti történészek azzal a tézissel, hogy a Monarchia több nép együttélésének federatív modellje volt, s mint ilyen, példa az egyesülés felé tartó Európa számára. A valóság azonban más. A Habsburg Birodalom egy homogén német állam létrehozása elvetélt kísérletének roncsaként érte meg a tizenkilencedik századot. A sikertelen kísérlet I. Lipóttól Mária Terézián át II. Józsefig tartott. Eredménye az volt, hogy a 18–19. század fordulóján a nemzetté szerveződés kezdetén tartó népcsoportokban kiváltotta ellenhatásként a nemzeti ébredést, s ennek következménye volt, hogy ezek a népek 1848ban felkeltek a német (csehek, lengyelek, olaszok) és a magyar uralom ellen. A Bach-korszak idején Bécs még egy kísérletet tett arra, hogy a többnépű birodalomból homogén német nemzeti államot csináljon. 1867-ben bele volt építve a birodalom nemzeti struktúrájába a pokolgép, amely felrobbantotta. Kossuth ezt pontosan látta. A Monarchia nem a népek egyenjogúságát megvalósító federáció volt, hanem annak a helyzetnek modern kori önmaga túlélése, amit a marxizmus “feudális széttagoltságnak” nevezett. Az egyes népek és tartományok jogállása a történeti múltat folytatta, s ez a helyzet nem volt összhangban a modern kor követelményeivel. A Monarchia legfejlettebb népe, a cseh nem rendelkezett olyan autonómiával, mint a nála elmaradottabb Magyarország és Horvátország.
Tisza valódi példaképe Bismarck volt. T. L. azt írja koncepciójáról: “Az ő értékelésében az Osztrák–Magyar Monarchiának a magyarság kisnemzeti léte melletti nagyhatalmiságát az legitimálja, hogy nem expanzív, hatalmi egyensúlyt őrző alakulat, s így nemcsak befelé, de kifelé is a soknemzetiségű térség népeinek hódítások elleni egzisztenciális biztosítéka.” (107. o.) Ez Bismarck külpolitikai koncepciójának adaptációja. Németország mint nem expanzív, hanem az európai egyensúlyt garantáló “központi hatalom”. Tisza erre a “bismarckizmusra” felépített egy magyar nemzetiségpolitikai teóriát. T. L. idézi Tiszát: a Monarchia federalizálása szláv túlsúlyt eredményezne, s “a szlávságra alapított föderalizmus magával hozná az expanzív törekvések végzetes csiráit”… “a határainkon élő kis nemzetek függetlenségének legbiztosabb zálogát a magyar nemzet teljes politikai érvényesülése képezi”. (108. o.) Románia, Szerbia, Görögország függetlenségét tehát a Monarchia dualista szerkezete biztosítja, ez a struktúra akadályozza meg, hogy ne kerüljenek egy “belvederista” vagy petersburgi nagyszláv birodalom járma alá. A tiszai okfejtés szerint tehát ahhoz, hogy Románia és Szerbia független maradjon, a magyarországi románoknak és szerbeknek nem szabad elnyerniük a függetlenséget. Elmés nyakatekert gondolat, csak T. L. nem érzi, hogy a leplezett kétségbeesés inspirálta.
A Monarchia nagyhatalmi állásának és a magyar szupremáciának a megőrzésénél is nehezebb probléma a polgárosodás politikai kezelése. Tisza tevékenységében ez három különböző szakaszt jelentett. Az egyházpolitikai törvények és a Széll-kormány bukása közötti időszakban a viharos tempóban kifejlődött hazai kapitalizmussal szemben kibontakozott a történeti nagybirtok agresszív ellenállása, amely sikeresen tudta magával ragadni a népi történelmi rétegeket is: a történeti parasztságot és a kézművesség nem zsidó származású részét. A katolikus néppárt és az agrárius mozgalom kísérletet tett arra, hogy a nagytőkét nagybirtokos ellenőrzés alá vonja. Ehhez fő eszköz a hitel- és a fogyasztási szövetkezetek hálózata volt, amelyekkel fel akarták váltani a bankokat és a kereskedelmet. A nagybirtokos érdekképviselet, az agrárius mozgalom azt remélte, hogy a “mobil tőke” (kereskedelem, hitel, tőzsde) kiiktatásával a dologi javakat előállító “termelő tőke” annyira meggyengül, hogy a nagybirtok ellenőrzése alá vonhatja. Tisza István egyértelműen felvette a harcot ez ellen a “neokonzervativizmus” ellen, s a néppártot sikeresen marginalizálta. T. L. ebben a harcban Tisza mellett áll, és erősen hivatkozik Tiszának az agráriusok ellen írt polemikus művére. Ugyanígy foglal állást hősének vallási felfogását ismertető fejtegetésében. A harc ezt követően 1904 és 1910 között leplezett formában folytatódik. A neokonzervatívok nyílt osztályharcos programjukkal vereséget szenvedve a függetlenségi zászlót emelik magasra. Az ez elleni harc Tisza működésének legismertebb szakasza. A neokonzervatívok kuruckodó demagógiája elől nemcsak a Monarchiát védi, de a polgárosodás eredményeit is.
Az 1906-os koalíció megmutatja, hogy a “vasember” ugyanúgy eligazodik a kulisszák mögötti intrikákban, mint egykor apja. Látszólag az ellenfél alakít kormányt, a kabinet vezető pártja az ellenpárt: a fiatal Andrássy Alkotmánypártja. Azonban nem ifj. Andrássy a miniszterelnök, még csak Kossuth Ferenc sem, Apponyi még kevésbé, hanem a látszólag feloszlott szabadelvű párt legliberálisabb vezetője, Wekerle, aki erre az időre “átigazol” az Alkotmánypártba.
Az 1910-es választás után Tisza újra nyíltan hatalmon. Most először valóságosan. Most kell végrehajtania a nagypolgárság beillesztését a politikai hatalom struktúrájába. T. L. lelkesen helyesli, hogy Tisza makacsul ellenállt annak, hogy a nemesi liberális rendszert a megváltozott viszonyoknak megfelelően demokráciává alakítsa át. Nem volt hajlandó a választójog kiterjesztésére. T. L. helyesen érti, hogy Tisza nem az ipari munkásoktól félt (156. o.), s nem is a nemzetiségektől, hanem a falusi szegénységet nem akarta beengedni a politikai akaratképzésbe, mert világos volt számára, hogy ezzel a földosztási követeléseknek nyitna utat. T. L. hiszi, hogy a nagybirtok által “levezényelt” paternalista átmenet a kapitalizmusra lehetséges volt. Ez csak lassú, szerves fejlődés esetén lett volna lehetséges, a magyar nagykapitalizmus viszont “nagy ugrás”-szerűen alakult ki. Az agrár Magyarország és a nagyvárosok Magyarországa között szakadék támadt. A falusi szegénységet a kilencvenes évek agrárszocialista megmozdulásai után már nem lehetett szolgabíróval, csendőrrel és ha kell, a közös hadsereggel féken tartani. Az átmenet csak alkuk formájában történhetett volna. Ehhez pedig az kellett, hogy a földműves szegénység választójog birtokában politikai pártokat alakítson, amelyek alkuképessé teszik. Tisza nem alkudott. Ebből az következett, hogy a történelmi nagybirtokot csak forradalom számolhatta volna fel. A magyar kapitalizmust igenelte, de “házi zsidó kapitalizmusként” akarta beilleszteni az agrár-Magyarország szerkezetébe. Akik nem olvasták Feuchtwanger Jud Süssét, azok számára: a “házi zsidó” a feudális korban az a kalmár, aki az uralkodónak és a földesúrnak kölcsönként előlegezi az adójövedelem egy hányadát, és az adót azután ő hajtatja be a király poroszlóival vagy a földesúr hajdúival kamatostól. A feudális nagyság kétszeresen nyer az üzleten. Egyszerre, egy összegben kapja a pénzt, és a behajtás miatti gyűlölet a “zsidót” terheli. Tisza István rendezési eljárásában szembeötlő volt, hogy noha a bankárok és a gyárosok gazdagodtak jóval nagyobb ütemben, mint a földesurak, mégis a nagybirtokosoké maradt a nagyobb társadalmi presztízs és a politikai hatalom. Ezt a társadalom a tőkések zsidó származásával magyarázta. Ezzel, noha nem volt antiszemita, Tisza sokat tett a politikai antiszemitizmus társadalmi beágyazásának megvalósításában. Ebben a helyzetben a nagytőkével szembeni osztályharcos indulat romantikus antikapitalizmusként antiszemita színezetet öltött.
Tisza, amikor egy nagyhatalom részévé akarta tenni a földbirtokos Magyarországot, dzsentri osztályát a provincializmusból akarta kiemelni. Sem maga nem látta, sem monográfusa nem látja, hogy nacionalizmusa maga volt a provincializmus.
Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Budapest, 2000, Kairosz. 254 oldal, 1700 forint.