Élmény, tapasztalat, ideológia
Az antiszemitizmus problémáját 1945, azaz a háború után a társadalomkutató Bibó István értette meg legelfogulatlanabbul. Számos felismerése közül most elemzésének egyetlen vonását választjuk kiindulópontként, s ez a többé-kevésbé zárt vagy egymásba olvadó közösségek kölcsönös tapasztalatára vonatkozik. Bibó megállapította, hogy az antiszemiták “a zsidókról szóló tételeiket az indulat őszinte lobogásában előadott legszemélyesebb tapasztalatokra alapítják…”. (Bibó 1986, 683) Vagyis a környezet zsidókról szerzett tapasztalatainak szerepük van az antiszemitizmusban, méghozzá úgy, hogy az indulat elszínezi, rögzíti és görcsösen mozdulatlanná merevíti a másikról való tapasztalatot.
A kölcsönös tapasztalatoknak az a természete, hogy bár azok valóságtartalmához nem férhet kétség, a csoportok úgy szerveződtek egymás mellé, hogy a másikról szükségszerűen és tipikusan rosszat tapasztalnak, ahogyan Bibó mondja, akkor is, ha véletlenül a különböző típus legjobb egyedeivel találkoznak.
A társadalmi tapasztalatok hamis egymás mellé szerveződése a társadalmi szerkezet fejlettségéről tanúskodik. Az elmaradottabb társadalmakban az érintkezési felületek különböző átmenetet képeznek a patriarchális kapcsolat és a szerződésszerűség között. Ha a társadalmi kapcsolatok feltételrendszere nem átlátható, akkor a kölcsönösség eseteiben is rossz rögzülések következhetnek be.
Az emancipáció után a zsidókról szerzett tapasztalatban természetszerűleg merültek fel a sérelmek és súrlódások. Az emancipáció ugyanis azt jelentette, hogy egy eddig el- vagy kizárt közösség tagjai olyan pozíciókba és hatalmi helyzetekbe kerülhettek, amelyekben eddig nem voltak szereplők. Természetszerűleg szaporodtak a zsidóktól származó bántalmak, olyanok, amelyeket a hagyományos hierarchiában megszoktak vagy a magasabb hatalmasságoktól elviseltek, de azoktól, akiket eddig alacsonyabb rangúaknak tartottak: nem.
Ebből a környezetből választódik ki “egy megbillent egyensúlyú csoport, az antiszemiták, akiknek számára a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatok oly élességgel és egyoldalúsággal jelentkeznek, hogy a belőlük származó általánosítások egész szemléletüket betöltik és őket a teljes valóság érzékelésére képtelenné teszik”. (Bibó 1986, 705)
Az antiszemiták tehát a társadalomban élő emberek olyan csoportját képezik, akikben a társadalmi valóság egyik darabjáról görcsösen rögződött torzkép él. Az előítélet nem kelt tapasztalatot önmagában. Fordítva: bizonyos tapasztalatok keltenek előítéleteket, az értelmezés, a szűrők által. “A teljes igazság tehát az – mondja Bibó –, hogy a zsidóellenes előítélet és a zsidóellenes tapasztalat együttesen feltételei a modern antiszemitizmusnak, mely egyik nélkül sem képzelhető el.” (Uo., 709)
Az egyéni tapasztalatok azonban csak akkor artikulálódnak, amikor bizonyos eleven élmény valamiképpen igazolhatta azt. A zsidóság asszimilációját pedig az azt szorgalmazó nemesség gazdasági és nemzeti szükségszerűségként élte meg, az idők kényszereként, s nemegyszer előítéletei ellenére. A kisebbségekkel való bánásmód, hirdette Szekfű Gyula, az “államrezon” kérdése. A szabadságharc bukása után ez az államrezon követelte meg, hogy ne a németség, hanem, ha már a kényszer választást követelt, a nyelvében s érzelmeiben is magyarrá lett zsidóság kapjon szerepet a gazdaságban. Szekfű éles szemmel vette észre azt is, hogy a zsidóság integrációját már nem ösztönözte semmilyen szükség. A nemesség, kivált hatvanhét után, elősegítette az asszimilációt. “De ösztönösnek ez a magatartás nem mondható, hiszen lehetetlen elképzelni olyan bolond népet, mely ösztönösen, belső szükségből idegenek kezén hagyja az anyagi, s azután a szellemi élet vezető állásait, s a végén megnyugodva befelé fordul, hiszen az idegenek már magyarul beszélnek és magyar nevet vettek fel!” (Szekfű 1939)
Az államrezon és az etnikai tudat szétválása nyitotta meg az előítéletek útját, miután az alkotmányos rendezés, így az emancipációs törvény egy rendi állam szerkezetébe illeszkedett be. A rendi állam megkülönböztette a honost (incola) a honlakostól (accola). Ugyanez a rendi szellem táplálta a nemesség városellenességét, a kereskedelem iránti gyanakvását. A polgárellenesség változott át a zsidóság elleni “ressentiment”-ná, amikor az egyenjogúsított kisebbség a polgárság funkcióit látta el.
A magyarországi antiszemitizmus forrásait abból a sajátos viszonyrendszerből eredeztethetjük, amelyben a polgárellenesség indulatai kristályosodtak zsidóellenes előítéletté. Az előítéletesség politikai fűtőanyagát a századfordulótól a keresztény néppártiság szállította, az arisztokrácia egy részének s az agrárium lumpenelemeinek ez a sajátos alakulata, mely a zsidókérdés napirendre tűzésével a tőkeellenesség ideológiai osztályszövetségét hozta létre.
Hasonlóan különös, nyilvánosan meg nem hirdetett alkalmi nézetazonosság kötötte egybe a harmincas évek népi mozgalmának radikálisait a kurzus ideológiájával. A polgáriasulás addigi útja, a tőkés gazdálkodás visszásságainak bírálata az antiszemitizmusban talált váratlan egybehangzásra.
A huszadik század harmincas éveitől a “tapasztalat”-ban alig jelentkezett a zsidóság jogfosztottságára reflektáló enyhülés. Ellenkezőleg: minél szigorúbb törvénykezés különítette el a zsidóságot a magyarság más csoportjaitól, annál mohóbb lett a szélsőjobboldali nyomás a kirekesztés szigorítására s annak legitimizálására. A “tapasztalat” így csak az ideológia szűrőjén rendeződött “élménnyé”.
Jellemző, hogy a harmincas és negyvenes években a nyíltan hirdetett antiszemitizmus és zsidóellenes kiállás olyan művekben nyilatkozott meg, amelyekben a szociális igazságtalanság elleni tiltakozás is megszólalt. A korban a szociális igazságtalanságot összekapcsolták a zsidókérdéssel – így hát felvethető, vajon nem az eleve összekapcsolás tette párhuzamossá az ilyen megnyilatkozásokat.
Erdélyi József például “Fegyvertelen” című önéletrajzában útszélien zsidózott, miközben a partra szorítottak, a zsellérsorban lévők szószólójának, a parasztköltőnek a szerepét osztotta magára. A zsidó gyakorta jelzőként szerepel nála. Irodalmi kalandjairól ír az önéletrajz egyik fejezetében Augias istállója címen, s az Est-lapokra panaszkodik. Erdélyi verseit a lap végén közölték, míg “…a zsidó Sárközi György, a szintén zsidónejes Tóth Árpád, a zsidó Kemény Simi, Bacher (Bodrog), no meg Londesz Elek, a zsidó klasszikus, egy sereg volt nálam előbbvaló”.
Erdélyinek természetes kiszólása a zsidó. Ez gyengíti azt a “tapasztalatát”, hogyan hajbókoltak az “izraeliták” a nemesi származásúaknak. “Az Est-lapokban történt: egyszer nagyon kifakadtam a zsidók ellen, azt mondtam, hogy ha így folytatják, Európából kitakarítják őket a keresztény nemzetek. Szabó Lőrinc nevetett rajtam. No, meg is járta: felmondtak neki, amiért nem utasított rendre, nem védte őket. Hallottam később: milyen felzúdulás volt »a házban« antiszemita kijelentéseim miatt. De szükség volt rám mint »parasztköltőre« az irodalmi kirakatban, nem is tehettek ellenem semmit.” (Erdélyi 1943, 95)
A hetykeség félrevezető, a megfigyelések és tapasztalatok ugyancsak átszűrődtek, ezúttal éppen az előítéleten. Valószínű tehát, hogy kiigazításra szorul Bibó István megfigyelése. A “tapasztalatot” az előítélet értelmezte, s vizslatott származást vagy osztályt mindenütt.
Erdélyi például egy labdajátékot ír le egy lányiskola tornatermében, ahol értékes nyereménytárgyakat lehet nyerni annak, aki százszor elkapja a labdát. Egy bizonyos Iluska elkapta volna kétszázszor is, de ott volt a barátnője, egy kis zsidó lány, s annak ugyancsak zsidó társa, így hát: “…a zsidó lányban megszólalt a faji összetartás cinkosi parancsa, az idegennek vesztenie, vesznie kell!… Ilyen a zsidó barát erkölcse: jó barát végig, míg a zsidó faji érdek az ellenkezőt nem súgja neki. Be van zárva a fajiság sötét zsinagógájába, eljön a küszöbig, de inkább meghal, semhogy kilépjen. A fajiságot úgy hordja a hátán, mint egy púpot, mint csiga a házát, nem tud belőle, önmagából kilépni, egész, egyetemes, isteni emberré lenni, de elvárja minden más embertől, hogy tagadja meg magát, faját, őérette, az ő fajtájáért…” (Uo. 104)
Az Erdélyi-szöveg a tapasztalattorzító látás jellegzetes példája, a megfordult sorrendé, melyet az előítélet kelt, szűr, válogat a tapasztalatból, és a tapasztalatot is egyhangúvá teszi, mert minden mögött ugyanaz a jelenség bújik elő.
Ugyanilyen “szemellenzősen” tapasztalatszerű a beszámoló a kor irodalmi életéről. Osvát Ernő “…nagyon válogatós volt – zsidó szempontból”. Ekkor lépett színre az ifjú emigráns, ahogyan Erdélyi jellemzi, a nagy zsidóbarát, Kassák- és Füst Milán-keverék Illyés Gyula. Amikor Illyés hazaérkezett az emigrációból, “kezébe nyomták az én verseskönyvemet: ez az új magyar költészet, tanulja meg a formáit, a hangját, a témáit, ő lesz a favorit, versenyezze le a kellemetlen, antiszemita, kálvinista »népköltőt«. A makkabeus zsidó ifjak, Zsolt Béla, Ignotus Pál s a többi körülvették az új, »Adynál is tehetségesebb« költőt – majd megmutatják ők: hogy gyógyítják a kutyaharapást kutyaszőrrel, a »parasztköltő« ellen hogy játsszák ki Illyést mint »zsellérköltőt«.” (Uo., 109)
Az irodalomkép is nyüzsög az irodalmi “sakterfiak sakterkéssel írott” tanulmányaitól: Illyés a zsidók kegyéből lesz nagy költő. Erdélyi minden költőt, aki népszerűségben megelőzi, zsidóbérencnek tartott.
Erdélyi egy idő után szerepet játszott, a beazonosítható antiszemitáét. Kiállt az utcára, úgy árulta műveit. “Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy bemutassam magamat: Erdélyi József kiadó. A zsidó kiadó- és könyvkereskedő-világ bojkottál, mert tisztességes magyar költészetet hirdetek, nem fogadom el az ő politikai és esztétikai diktatúrájukat, és tiltakozok az ő kizsákmányoló üzleti módszerük ellen. Ha csak ennek az egy vállalatnak a szerkesztőségében és irodájában (Singer és Wolfner) zsidók és zsidónők helyett tehetséges magyar írók ülnének, nem volna írói nyomor Budapesten. De az ő fajtájuk szerez a magyar irodalom címén és a magyar közönség jóhiszeműségéből balatoni villát.” (Erdélyi 1943)
Az önéletrajz igazolni próbálta, hogyan jutott el Erdélyi József a vérvádat hangoztató “Solymosi Eszter vére” című vers megírásáig. A tiszaeszlári eset leírását saját vallomása szerint Ortutay Gyula Mondotta című népköltésű füzetéből szedte. Aztán végigházalta a szerkesztőségeket. A Kelet Népében Veres Péter nem közölte. A nyilaskeresztes Virradat nyomtatta ki végül 1939. augusztus 2-i számában. Erdélyi azt vallotta, hogy a versben tudatosan kerülte a felekezet elleni izgatást. Így perbefoghatta azokat, akik fajüldözéssel vádolták. Az önéletrajzában azzal kérkedik, hogy egyre-másra nyerte a pereket. Az ellene szóló támadásokra büszke volt. “Nem sikerült hát egy antiszemita vers miatt kitagadtatni engem a magyarságból, az általános embert játszó, nemzetközi zsidóknak. Az ő nemzetköziségük olyan, mint egy téglapusztító, mérges habarcs a világ keresztény nemzetei, népei mint téglák, kövek közt. Meg kell tisztítani tőlük a keresztény műveltség templomát, mielőtt romba nem döntik, hogy felette zsinagógát emeljenek…” (Erdélyi 1943, 198)
Erdélyi nem bánta, hogy közzéadta a verset, mert hiszen “az óvatos zsidó sakál kibújt a báránybőrből, üvöltött. Ha valaki nem tudta, nem hitte, mennyi, s milyen hatalmas ellensége van a magyar költőknek, most egyszerre láthatta: kik miatt kell nyomorognia, s gyakran nyomorultan elhallgatnia, elpusztulnia a magyar tehetségnek”. (Uo.)
A bírálatokból nem hallik sakálüvöltés. Egyedül Rónai Mihály András fogalmazott szélsőségesen. (Rónai 1937) Bálint György a tehetséget elismerve tévútnak látta Erdélyi pályafordulatát. (Bálint 1961) Hasonló szellemben írt Fodor József. (Fodor 1937)
A “Solymosi Eszter vére” fogantatása azonban nem olyan szeplőtelen, mint azt Erdélyi önigazolása láttatni szeretné. A tiszaeszlári vérvádat, a fiatal keresztény lányok vérének vételét az ünnepi pászkába a szélsőjobboldal a zsidótörvényekkel egy időben kaparta ki a feledésből. Istóczy Győző, a magyar politikai antiszemitizmus alapítójának emlékére Bosnyák Zoltán élesztette újjá a vérvádat. Bosnyák szerint az asszimiláció csődjét a tiszaeszlári per tette nyilvánvalóvá a magyar társadalom előtt. “A nemzeti közvélemény csak a tisza-eszlári eseményekkel kapcsolatban ocsúdott fel egy pillanatra. Tisza-eszlár és mindaz, ami vele kapcsolatban történt, megmutatta a zsidóság igazi arcát. A magyar társadalom visszarettent ennek az arcnak torz, kegyetlen vonásaitól, és megpróbált kiszabadulni a zsidóság hatalmából. A szabadulás hiábavalónak bizonyult. A kormányhatalom és az állami apparátus is zsidó befolyás alá került. A gyilkosok büntetlenek maradtak.” (Bosnyák 1939)
A “Solymosi Eszter vére” az úgynevezett második zsidótörvény (1939. május 4.) után jelent meg. 1947-es népbírósági tárgyalásán Erdélyi József azzal büszkélkedett, hogy versének megjelenése után a Virradat példányszáma kétezerről tízezerre emelkedett. Valószínűtlen, hogy a verstől. Inkább attól, hogy keletje volt az uszításnak. A második zsidótörvénnyel Imrédy Béla miniszterelnök bukása után a Teleki-kormány a szélsőjobboldal nyomását próbálta kivédeni azzal, hogy követeléseinek mintegy elébe ment. A zsidótörvény felsőházi vitájában az egyik szónok kertelés nélkül mondta ki, hogy ez a törvény az utcai csőcselék és a jobboldali agitáció eredménye. (Katzburg 1981, 136)
Az első zsidótörvény még csak a gazdasági élet “egyensúlyának helyreállítását” tűzte ki céljául. A második a kulturális élet egyensúlyát billentette volna helyre azzal, hogy a sajtót, a könyvkiadást és a színházakat “tisztította meg” a zsidóktól. A zsidótörvényekig a befogadott vallásként számontartott hitfelekezet neve hivatalosan “izraelita” volt, csak az újabb törvények hitelesítették a “zsidót” hivatalosan is.
Szaktörténészek vitatták, mennyiben felelős a magyar zsidók tragédiájáért a német nyomás, s mennyiben a honi politika. A felelősség arányát nehéz megállapítani. A német nyomásnak Teleki, Kállay, sőt még Horthy Miklós is vitézebbül állt ellen, mint a szélsőjobbnak. (Szinai 1992) Pontosabban: a szélsőjobb politikai szárnyát igyekezett letörni, míg szellemének utat adott. S nem másban, mint éppen a zsidótörvényekben.
A második zsidótörvény országgyűlési vitáiban felmerült, vajon “külső” nyomás, azaz a németeké sürgette ki a szigorítást. A képviselőház jobboldala azzal tiltakozott a feltételezés ellen, hogy a törvényt a vidék nyomorúsága indokolta. Az első és a második zsidótörvény közötti fordulatot nyilvánvalóan elősegítette a bécsi döntés s a Felvidék, majd Kárpát-Ukrajna visszacsatolása. (Broszat 1978) Igaza volt mégis a baloldalnak, amikor mindezt nem egyszerűen hálagesztusnak fogta fel, hanem a szélsőjobb és az uralkodó körök “eszmei” azonosulásának. A szociáldemokrata Peyer Károly az országgyűlésben tette szóvá, hogy akadt újság, amelyik címlapján hirdethetett antiszemita rágalmakat. “Ott volt tehát ez a lap… és az újságárus állványáról hirdette, hogy zsidó részvénytársaságot alapítottak Magyarország felosztására. Amikor ilyen belső demagógiát lát a kormány, nem az a kötelessége, hogy ezzel a demagógiával versenyt fusson, hogy ezt a demagógiát túllicitálja…” (Peyer 1939, 7)
A “Solymosi Eszter vére” megjelenésének évében a Nyilaskeresztes Párt 674 000 szavazattal a korábbi tizenöt helyett negyvenöt képviselőt juttatott be az országgyűlésbe. A Virradat című lap példányszámát így nemcsak Erdélyi József verse emelte. Fordítva történt: az antiszemitizmus törvényekkel szolgált legitimációja dagasztotta a szélsőjobb vitorláit, mely persze élvezte a németek támogatását.
Erdélyi József 1947-ben önként jelentkezett a rendőrségen, s a népbíróság előtt felelt tetteiért. A hajdani parasztköltő a zsidókkal kapcsolatos “komplexusát” és alkoholizmusát hozta fel védelmére. Nehezebb volt elmagyaráznia azt a versét, melyben megköszöni egy zsidótól rekvirált kétszobás lakását, s az elkobzást a korábbi lakót gyalázó költeménnyel ünnepelte meg. (Erdélyi 1944)
Erdélyit három évre ítélték. Ez az akkori közhangulatban kegyes intézkedésnek tűnt. Zsolt Béla azzal magyarázta az enyhe ítéletet, hogy Erdélyi tetteit és véleményeit a megtévedt antikapitalista parasztköltő számlájára írták. (Zsolt 1947) A tárgyalásról a kommunista sajtóban a hadifogságból frissen hazatért Örkény István tudósított: elég keményen fogott a tolla. (Örkény 1947) A polgárellenesség antiszemita változatának terjesztésében azonban nemcsak Erdélyi József volt a bűnös. A “parasztmítosz”, az őstehetségkultusz és a zsidózás szindrómává növekedett Sértő Kálmán, majd részben Sinka István műveiben is. A Solymosi Eszter-vérvád újjáélesztésén sem egyedül munkálkodott Erdélyi. Dövényi Nagy Lajos és Patkós György filmet készített Solymosi Eszterről és Tiszaeszlárról, s benne Erdélyi szavalta volna el a versét. (Erdélyiről 1948)
A negyvenes években már nem lehetett olyan “tapasztalat” a zsidóságról, amelyet ne árnyékolt volna be az ideológia. A “zsidózás” és a nagybirtok-ellenesség “természetes egybefonódásáról” még a háború után is azt nyilatkozta Veres Péter egy parasztpárti nagygyűlésen: “Az én gyerekkoromban így jelentkezett a falun a forradalom: Ki az urakkal, a papokkal és a zsidókkal. (Taps!)” (Veres 1946)
Erdélyi József antiszemitizmusát részben személyes élményeivel, paraszti szocializációjával mentegették, s részben azzal, hogy katonatisztként tisztességesen bánt a zsidókkal. “Solymosi Eszter vére című verséből sokan antiszemitizmust olvastak ki, ami soha el nem csendesedő támadásokra adott okot” – írta Borbándi Gyula. (Borbándi 1989, 368) Ez köntörfalazó megfogalmazás. A népi mozgalom történetének írója, Borbándi Gyula felemlíti még Sinka István antiszemitizmusát, melyet relatíve jogos etnikai különségtudatból eredeztet. S persze a hiteles élményből. “Sinka falusi élményei alapján úgy érezte, hogy a kizsákmányolók között jogosan emlegeti a magyar uraságokon kívül a zsidó bérlőket és kasznárokat is. Nem azért, mert zsidók, hanem azért, mert ugyanúgy hozzájárultak a paraszti nyomorúsághoz, mint a feudális urak és kiszolgálóik.” (Uo., 390)
Ezt az álláspontot bírálta élesen Bibó Borbándi Gyulához írott nevezetes levelében. (Bibó 1986) A hosszúra nyúlt kritika kevesellte a népiesek egy részének bírálatát az antiszemitizmus ügyében. Bibó az élmény értelmezésében talált kivetnivalót.
A Borbánditól példaként hozott Sinka István önéletrajza, “A fekete bojtár vallomásai” a kor egyik kiemelkedő alkotása. A politikai szerepet vállaló, a csavargó költő szerepét játszó Erdélyivel szemben Sinka egy megszenvedett élet krónikáját fogalmazta meg. A szalontai juhásznál szolgáló kisbojtár egy ócska Petőfi-kötetet és egy Bibliát hordott a tarisznyájában. Ha végre szűrt kapott az apjától, csizmája nem volt. A lucernakaszálás nehéz munkája után úgy alszik el, hogy a gazda rúgása ébreszti, szabadidejében mégis Mikszáthot, Jókait, Csehovot olvas. “Aztán hozzáfogtam és fél éjszakákon át írtam; leírtam a köröttem történő dolgokat.”
Az élményeket azonban túlszínezte az “etnikai” különbségtudat, az osztályindulatba burkolt gyanakvás. Sinka István “A fekete bojtár vallomásai” című, 1942-ben megjelent önéletrajzában említésre sem kerül a zsidótörvény. A zsellérszármazású Sinka önéletrajzi visszapillantásában az új, Trianon utáni antiszemitizmus jelszavainak engedett. Háborús tapasztalatából jószerivel arra figyelt, hogyan változott a zsidók helyzete. Forradalom van, amelyet úgy él meg az elbeszélő, hogy hírlik, a zsidóktól elveszik a birtokokat, s a rajta levő cselédséget telepítik rá mint örökösöket. Mire a fiatalember úgy válaszol vissza: “– Nem lesz az meg – … mert, ládd, a zsidók nem engedik. Nagy ám azoknak a hatalmok.” (Sinka 1942, 226) A szomszédságban is úgy beszélnek, még a birtokosok is, hogy aki “talpig magyar ember… persze hogy utálta a zsidókat”. (Uo., 227)
Nincs tehát a tapasztalatnak érvénye, hiszen azt a közbeszéd szabja meg. A fekete bojtár pedig a közbeszédből leginkább azt hallja ki, amit a zsidókra mondanak.
Holott Sinka azt tartja, tanítómestere az élet volt, így szerzett belépőjegyet a “cipősök társadalmába”, Leírja, s jól írja le az ütlegeket, rúgásokat, a szitkokat, a könnyeket. Folytonos lekicsinylésének okai között külön tartotta számon a zsidóktól elszenvedett sérelmeket.
A csókási birtoknak, ahol Sinka szolgált, zsidó bérlője volt. Vastag, szőke úr, a szerző szerint a jobbfajta zsidóemberek közül. Honnét jött ez az ember, ki volt az őse? A családalapító: “…kis sarkadi szatócs, pajesszal, nagy paszulypipával”. (Sinka 1942, 170) Az utódok már nem fütyülővel jártak, előttük voltak a nagy lehetőségek, megindultak a sápadt, égő szemű férfiak, a nagy debella, dús asszonyok, körülöttük csak úgy hemzsegtek az unokák. “Igen, a kis sarkadi pajeszos szatócs nem élt hiába. A fiak, az unokák már hintón jártak, szivaroztak, a katonaságnál tisztek voltak. Bőség, hatalom, és roppant vagyon volt a kezükben… Bizony, jól imádkozott a kis szatócs. Leszármazottainak nem kellett tököt sütni a major közepén, ganéjtűznél, és nem kellett egynek se egy kis ingyen döghúsért esdekelnie. Megadott nekik minden jót és minden úri állapotot a magyar nép türelme és verejtéke.” (Uo., 171)
Nemcsak az önéletrajzi típusú beszámolóknál, de egyéb prózai munkáknál is egybefonódik a tapasztalat és a hozzá fűzött kommentár, hiszen egymást feltételezik. A látásmódot megszabja a szemszög, ahonnan a tapasztalatot felszínre hozzák. S ebben a tapasztalatban megannyi előre kész eszme, olykor közhely, olykor előítélet szerepel. Az olyan hatalmas életanyaggal készült rendkívüli jelentésben, amilyen “A fekete bojtár vallomásai”, különösen feltűnőek a tapasztalattal alig igazolható gondolatok. “Szinte a csodával határos az a hatalmi tudat, ami ezeknek a zsidó »gazdálkodóknak« minden szavukban, minden tettükben, még a gondolatmenetükben is megnyilvánult. Szerették ellesni a magyar urak tulajdonságait, sőt legtöbb esetben túllicitálták és grimászá torzították azt. Úgy futkároztak négylovas hintókon, mintha a nagypapájuk szájában soha nem lett volna fütyölő az életben.” (Uo., 244)
A leíráson áttetszik, hogy szerzőjének nem a gazdagsággal általában, hanem egy meghatározott csoport gazdagságával van baja. Az ős, a fütyülős zsidó minduntalan kísért, holott az ő alakja nem lehetett közvetlen tapasztalat. Sinkának meggyőződése, hogy a szembeszökő mobilitás egyszersmind a magyarok bűne, mert “az alvó magyar fáraók döbbenetes rövidlátása folytán nekik [azaz a zsidóknak] termett a föld, nekik húzott az ökör, nekik szaporodott a nyáj s nekik izzadt és görnyedt a pórnép”.
Az önéletrajz különössége tehát az, hogy valójában egy elemzés szálaira fűzi föl az élettapasztalatot. A magyarázat pedig ezúttal csonkítja az élményt, még akkor is, amikor már nem a pusztáról, hanem a fővárosi irodalomról ad hírt.
A zsidóságról való tapasztalat az, ami sajnálatos módon nem szólal meg a pusztáról, zsellérsorsból küldött híradásban, mert éppen a tapasztalat érvényesülését akadályozta meg az előítélet. Hasonló tünetet figyelt meg Csepeli György is a népi írók szocializációját elemezve. (Csepeli 1995)
Erdélyi és Sinka szélsőséges esetek. A “zsidókérdés” minduntalan felhánytorgatására a “szociális kérdés” adott mentséget és ürügyet. Ez nem a parasztság és a szegények ügye, hanem – ahogyan Veres Péter megfogalmazta – a középosztály és a zsidó polgárság belügye. (Veres 1938) Az úgynevezett “zsidótörvények” ellen tiltakozó magyar értelmiségiek listájáról hiányzott a parasztpolitikusok és falukutatók vezetőinek egy része, Eckhardt, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Illyés Gyula és Veres Péter. (L. Nagy 1986, 90)
A népi mozgalom egyes vezetőinek és íróinak a “zsidókérdésben” elfoglalt álláspontjából a világos álláspontot kérte számon a kortársak sora éppen úgy, mint az utókor. (Csepeli 1993) Az a belső nyomás, amely a zsidótörvényeket kikényszerítette, a népi írók egy részére is hatott. A szélsőjobb Imrédyhez, a második zsidótörvény benyújtójához csatlakozott vezérpublicistája éppen Sinka önéletrajzával kapcsolatban jelentette ki: “A magyar néppel nem lehet azonosulni, annak érdekeit akár erkölcsi, akár művészi, irodalmi, gazdasági vagy politikai síkon száz százalékig szolgálni lehetetlen a zsidósággal való szembenállás nélkül. Aki csak a többi akadályt, a többi veszélyt és ellenséget látja a népi gondolattal szemben, és csak ezt az egyet nem látja vagy nem akarja látni, az semmilyen vonatkozásban nem képviselheti a népi azonosulást maradék nélkül.” (Milotay é. n. 125)
Milotay is az élményre hivatkozik. “Azok a népi írók, akik csakugyan a népi mélységekből jönnek, s a falvak, a puszták, a tanyák vagy uradalmak életét nem könyvekből, hanem közvetlen tapasztalatokból ismerik, lehetetlen, hogy gyermekkoruk vagy ifjúságuk élményei között ott ne őrizzék annak a súrlódásnak, összeütközésnek, hatásnak és ellenhatásnak emlékeit, amelyeknek a zsidó térhódítás nyomán ezen a vonalon is jelentkezniök kellett.” (Uo.)
Az élmény “funkciója” így az ellenérzés tapasztalati igazolása lett volna. A népi írók egy kis csoportjának “élményvilágát” azonban éppen az előítélet fogalmazta át ideológiával szennyezett “tapasztalattá”. A Bibó Istvántól szükségszerűnek ítélt súrlódások feldolgozása szenvedett csorbát éppen azokban a híradásokban, melyeknek hitelét elfogulatlan őszinteségük adhatta volna.
Idézett művek
Bálint György (1961). Az Erdélyi-ügy (Pesti Napló 1937. aug. 10., 9.). A toronyőr visszapillant. Kockás Sándor (szerk.). Budapest. 2: 344–347.
Bibó István (1986). Levél Borbándi Gyulához. Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető. III.
Bibó István (1986). Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válogatott tanulmányok. Huszár Tibor (szerk.) Budapest, Magvető: 621–799.
Borbándi Gyula (1989). A magyar népi mozgalom – A harmadik reformnemzedék. Budapest, Püski.
Bosnyák Zoltán (1939). Magyarország elzsidósodása. Budapest.
Broszat, Martin (1978). Deutschland – Ungarn – Rumanien. Entwicklung and Grundfaktoren nationalsozialistischer Hegemonial- und Bündnisspolitik 1938–1941. Hitler, Deutschland und die Mächte. Manfred Funke, Kronberg: 524–564.
Csepeli György (1993). “Bűvészinasok. – A népi gondolkodás paradox antiszemitizmusa.” Kritika (október).
Csepeli György (1995). “Narratívák fogságában – A népi írok politikai szocializációja Magyarországon.” Kritika (1): 20–23.
Erdélyi József (1943). Fegyvertelen. Budapest, Turul.
Erdélyi József (1944). Egyedül vagyunk (aug. 11.).
Erdélyi Józsefről lásd (1948). “Előkerült a Solymosi Eszter forgatókönyve.” Képes Figyelő (okt. 23).
Fodor József (1937). “Levél egy botrányos versről és egy jó költőről.” Pesti Napló (aug. 10.): 8.
Katzburg, Nathaniel (1981). Hungary and the Jews: policy and legislation. 1920–1943. Ramat-Gan, Bar-Ilan University Press.
Milotay István (é. n). Népi válság – népi Magyarország. Budapest, Stádium.
L. Nagy Zsuzsa (1986). Liberális pártmozgalmak, 1931–1945. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Örkény István (1947). “Költő a bíró előtt.” Tovább (máj. 23.): 8.
Peyer Károly (1939). A zsidókérdés igazi háttere. Budapest, Szociáldemokrata Párt.
Rónai Mihály András (1937). “Egy költő halálára.” Pesti Napló (aug. 8.): 34.
Szekfű Gyula (1939). “Még egyszer az asszimilációról.” Nyugat II.: 1–3.
Szinai Miklós (1992). “Kállay Miklós politikája és a holocaust.” Magyar Tudomány (1): 111–117.
Veres Péter. (1938). Népszava (ápr. 24).
Veres Péter (1946). “Nyilatkozat.” Szabad Nép (aug. 25.).
Zsolt Béla (1947). “Minden eladó?” Haladás (május 29.).