Nincs tűzveszélyesebb dolog az olimpiai lángnál. Bár a nemzetek közötti tűzoltás egyik kitüntetett eszközének szerepét tulajdonítják neki, érett honfiúi kebleket is képes mértéktelenül felizzítani, az agysejtek között pedig különösen nagy rombolást végez. Olimpiákhoz vagy más nemzetközi megméretésekhez közeledve egyébként teljesen ártalmatlan közéleti egyedek is győzni vágyástól ittasult ábrázattal serkentik fogcsikorgató küzdelemre a nyelvük helyett jobbára testüket edző felebarátaikat, s igyekeznek az egészségesnek titulált küzdő szellemet hazafiúi és -leányi bálvánnyá faragni, ki az öltözők és versenypályák izzadságszagában kísértve megillatosítja az amúgy bűzhödt egyénieskedést. Ezek a szerencsétlen nők és férfiak (leginkább lányok és fiúk még) hirtelen oly sok mindennek a szimbólumává magasztosodnak, hogy szinte alig mernek lépteikkel, kar- és evezőcsapásaikkal és egyéb sporteszközeikkel előrehaladni az őket körülvevő misztikus térben; és ha neadjisten lebuknak az Olymposról, bízvást számíthatnak a rájuk súlyos adóforintokat költő közösség vezetőinek feddő szánakozására.
Komolyan mondom, nem szívesen lennék a helyükben. A sokszor munka mellett végzett kemény edzésmenet, a család és egyéb nexusok kényszerű elhanyagolása, a testi és lelki lemondások sora még csak hagyján; végig kell menni egy halom beavatási processzuson ahhoz, hogy jó mélyen betagozódjanak a nemzettestbe, s részesei legyenek önmaguk a szurkolók milliárdjaiból képzett virtuális közönség általi mágikus elfogyasztásának. (Minden ez irányú sajnálatunk ellenére az olimpia is legalább annyira termék, mint a szőrtelenítő krém vagy az országimázs.) Itt van például az egyik legfontosabb, szinte már rajtközelben lévő állomás: az olimpiai eskütétel, melyet a magyar1 volt oly szíves a kedvünkért 26 percben összevágni. Izgalmas ízlésvilágú sportdivattervezők öltöztették áldozataikat az úttörő-cserkész mozgalmi vonulatot és a vendéglátó-ipari megjelenést vegyesen idéző kreációkba, a rendeltetésszerű izmok miatt kórosan felduzzadt válltömés a Gépnarancs antiutópikus utcai viseletét tükrözte. Ez még nem lenne baj, kiki olyan ruhában járassa sporttársait és -riportereit, amilyenbe szívét-lelkét és nemzettudatát beleálmodja, ám ezeknek a minden tiszteletet és barátságot megérdemlő embereknek végig kell állniuk a műsoridő csaknem felét kitevő ünnepi beszédeket, végig kell hallgatniuk a nem túl igényesre hangszerelt ünnepi műsort, s a Himnusz előtt nagy egységes mormolás közepette végig kell szavalniuk azt a velejenincs ünnepi szöveget, amelyet mindközönségesen olimpiai eskütételnek neveznek.
Hacsak nem fogjuk fel – jogosan – végső állóképességi próbának az egészet, valami nagyon disszonáns érzésünk keletkezik. Eleve külön misét érdemelne, hogy manapság miért érzik politikusok és civilek egyaránt óhatatlan szükségszerűségnek, hogy terjedelmes, unalmas és általában a relevancia minimumát megcélzó szövegekkel vélik megtölteni az alkalmat ünnepélyességgel. A hosszú és semmiről sem szóló beszédeken szocializálódott nemzedékek alighanem csak az álom émelyítő zsongásában vagy a csatornával való kapcsolat időleges megszakításában találnak maguknak menedéket, a fiatalabbak meg – szinte szégyellem kimondani – bajosan ússzák meg egy kiadós csömörbe vegyített zaftos káromkodás nélkül.
Manapság olyan időket élünk, amikor a kenyéradó gazdák úton-útfélen zsíros megrendelésekkel kenegetik beszédíróikat, akik ötletrohamaik elültével már csak a közhelyszótárak és idézetgyűjtemények segítségében bízhatnak. Így fordulhat elő, hogy egyre-másra megszaporodnak a talált és kitalált közmondások a politikusok szájában, a miniszterelnök sportbarát beszédének talpkövét pedig nem más, mint egy pont nem ide illő Churchill-anekdota és egy buddhista példázat intim egybevegyülése képezi. És így fordulhat elő, hogy a pillanat nagyságától és megismételhetetlenségétől megszédülő személyek szócsövei a patetikus szóhalmazoktól roskadozó sportolóktól egyszerre várják el “az ezeréves magyar állam megbecsülésének” kivívását és a magyar kormánytagok nagy sportteljesítményének követését.
A komor, fáklyás, sötétbársony-drapériás díszlet és a fennkölt dicshimnusz mintájára vett ünnepi szónoklatok némiképp a ravatalozó hangulatát csempészték a mozgalmár rendezvénybe, ám az építőtáborok lendületes, pattogó munkatempója nem hagyta lehervadni a kedélyeket. Különös, ám annál figyelemreméltóbb tény, hogy az olimpikonokat és paraolimpikonokat az együttes megjelenés ellenére mennyire elkülönülten kezelték a rendezvényszervezők, utóbbiak lesajnálásuk tényén legfeljebb csak a jóval kevésbé bárgyú esküszöveggel vigasztalódhattak. Az esemény fénypontját minden valószínűség szerint egy 12 éves kislány, mellesleg BMX-bajnok saját maga által előadott olimpiai költeménye jelentette, amely bájos együgyűségével erősen kirítt az esemény túlhajszolt, poézistől mentes önelégültségéből.
Ez az alig fél órányi műsoridő nemcsak a közszolgálati televízió szerkesztési politikájába engedett bepillantást, de a politikum mohó hódítási ösztönét is kipellengérezte. Hogy mi történt valójában a nagy magyar vígszínházi éjszakában, máig sem tudom, de valószínűleg jobb is így. Még néhány csonkítatlan beszéd, még eggyel vagy kettővel több szponzorlista, még néhány remekbe szabott ünnepi kavalkád, és minden bizonnyal a maradék néhány szívben is örökre kihuny az olimpia szent lángja. És utána nem maradna nekünk semmi, kénytelenek lennénk beérni a testek játékának nyers valóságával, a köznapi emberek számára sosem elérhető rekordok bamba szemlélésével, a feszült és izgalmas pillanatok söröskrigli melletti kiteregetésével, a szemdüllesztő erőfeszítés karosszékkényelmének perverz örömével, a reklámspotok és óriásplakátok reflektálatlan felhabzsolásával, és általában mindazzal, amit egy szokványos sportparádé ígér. A magam részéről nem kívánom a házipantheonba felvenni semelyik újdonsült győzőt – azt hiszem, ők sem igazán erre vágynak –, nem várom el, hogy a szívére téve a kezét szent fogadalmat tegyen a többi állampolgárnak, ő aztán mindent elkövet azért, hogy rám a jövőben a tax free shopban is felnézzenek, és még kevésbé gondolom, hogy 15 millió magyar tiszteletbeli nagyköveteinek muszáj lenniük külhonban, ha már a Magyarok Világszövetsége egyszer saját dugájába dőlt. Ellenkezőleg: inkább azt kívánom nekik, töröljék el emlékezetükből ennek a félresikerült propagandafogásnak a képét, és kizárólag arra koncentráljanak, amire fél életüket végül is feltették.
Irány Sydney.
Olimpiai eskütétel, magyar1, 2000. június 4., 13.20., magyar2 június 6., 15.30. Műsorvezető: Knézy Jenő és Palcsó Brigitta, főszerkesztő: Juni György, rendező: John Károly, vezetőoperatőr: Kátai Balázs H.S.C, gyártásvezető: Bilek Ferenc.