Milyen ország Magyarország? Addig is, amíg eldől – folyik épp valami pályáztatás is országkép-ügyben, hogy például a paprika vagy a Lánchíd mutassa-e majd inkább, melyik fogasra akasszuk a kabátkánkat –, egyvalamit biztosra vehetni: hogy nagyon-nagyon régi. Néhány éven belül már a második kormány imázsteremtő illetékesei hangoztatják ezt határozottan.
Fontos a határozottság. Leszögezni, hogy ezer év nem kevés, hanem sok.
Négy éve, pápalátogatáskor a legnagyobb olasz napilap pápát kísérő riportere valamelyik hétvégi mellékletben még ezzel a címmel jelentette meg képes ózdi beszámolóját (omladozó, kihalt gyárépületek, betört ablakú barakkok, szeméttengerben botorkáló meztelen purdék, üveges szemű vének): Az élőhalottak országa. Merthogy Magyarország az ezerszáz éves fennállását ünnepli, tehát Európa legfiatalabb (!) országa, mégis itt a legtöbb az alkoholista, az öngyilkos stb. stb. Hát ilyen többé nem lesz, vélheti az Országimázs Központ eltökélten. Képben kell lenni. A képet pedig teremteni kell, nyilván.
De lehet-e? És ha igen, ki teremtse? Tényleg a Központ?
Filmrendező ilyet nem kérdez. Teremt és kész. Ezredéves filmet is, ha kell, és miért ne kellene. Árpád például legyen az ismert olasz spagettiwestern-sztár; ne sokat beszéljen (szinkron!), de nézzen hosszú snittekben nagyon hosszúkat a jövőbe (vagyis a mába), az agg Sinkovits regöljön, a KISZ Központi Kamaraegyüttese pedig rockoperás-lábemelgetős honfoglalási tömegjeleneteket adjon elő.
Próbálkozhat filmes persze mással is. Legutóbb Szőke András például magyarok helyett a jól bevált szentesi vasutas, Badár Sándor és a többiek által megjelenített mogyorókkal, honfoglalás helyett valamiféle szerényebb, de mégiscsak problematikus “helyfoglalással”, Árpád (Franco Nero) helyett Árkáddal (Galkó Balázs); pátosz helyett bohóckodással, szertartásos beállítások helyett fakamerával, sic. Hasonlóan a “bejövetel”téma akárhány másik változatához, természetesen a Szőke-filmben sem pusztán a “foglalás” mint olyan, hanem a mogyorók megmaradása a tét. Árkádnak ezért, ha törik, ha szakad, nemzenie kell. A dolog nem megy könnyen, mondja is Árkád a szóba jöhető lányoknak, hogy hát öreg ő, meg minden, de végül sikerül. Árkád nemz: lesz nemzet. Ezt onnan is tudni, hogy egy látnoki jelenetben maga IV. Béla jelenik meg Szőke András álmában (hogy a tatárjárás előttről vagy utánról-e, az persze nem derül ki), és bár Szőke, aki a korábbi filmjében Béla volt, visszaszól neki, hogy hát “a Béla én vagyok”, a király jelzi a maga jövőjéből, hogy ne féljél, aludjál te csak nyugodtan, minden rendben lesz.
Akkor jó.
A mogyorók később egymás után sírba szállnak – mutat is a film egy ilyen sírt, jó, szimbolikus gödör, elbizonytalanítja az embert – de amúgy tényleg semmi baj. A nemzet él és virul: pufók kis krapek, édesen a kamera elé totyog, rátenyerel, hanyatt löki az operatőrt, billen a kép, VÉGE.
A néző mulat. A recenzens vicces mondatokon töri a fejét. Aki meg hivatalból nem néz ilyesmit, talán már egy jó kis feljelentésen. Pedig Szőke most sem viccel; ő mozit csinál. Magyarázza is kibeszélős, riportszerű betétekben, hogy hogyan gondolja: ezt így és ide, azt úgy és oda. Szeretne megoldani valamit, és szomorú – mint afféle szomorú bohóc –, ha nem sikerül. Koltay-paródia helyett ezúttal történetesen a honfoglalás-történet kapcsán próbál, és persze hogy a maga módján, képet mutatni valakikkel, valakiknek, valamiről. Koltay esetében az emelkedett szándék és a szerény végeredmény kontrasztja merő baleset volt, amin nevetni lehetett ugyan, de nem illett. A szomorú bohócnak viszont nincs ellenére, hogy nevessenek az ügyetlenségén, az ő produkciójának része a nevettetés. Mellesleg pedig azt üzeni vele a szomorú bohóc, hogy low budget történelmi film eleve csak stilizált mese lehet, amiről – mármint a stilizálásról és a meséről – neki jól kiérlelt destruktív véleménye van, és ezt a véleményt ő tematizálja is.
A népnemzeti Hollywoodot mímelő Koltaytól mi sem áll távolabb, mint az ilyesféle tematizálás, és ez tényleg fontos különbség. De hogy ki mit vél a honfoglalásról, hogy Koltay Gábor vagy Szőke András történelemszemléletével azonosulnánk-e inkább, azt talán hagyjuk; hiszen szemlátomást nem a honfoglalásról, nem a történelemről van itt szó.
Hanem hogy ki az a Béla.
Szőkét legalábbis – szemlátomást! – ez érdekli. A Helyfoglalás csak utal a kérdésre, de a múltkori filmje, a Három erről szólt. Béla (vagy ki) abban többek között vodkásüvegcímkéket gyűjt, de amúgy azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. “Ha nő lennék, jobb lenne – okoskodik kétségbeesetten, és a stáb segítségével egy falusi házban legott nőimitátor-jelenetet vizionál –, mert tudnám, hogy nem közéjük tartozom.” Kommentálja a Háromban is folyvást, hogy mit csinál, de még a kommentárjai sem stimmelnek. Szakadó esőről beszél egy jelenet narrátorszövegében, pedig hétágra süt a nap. Piros csíkos fehér trikót képzel egy másik jelenet kék inges szereplőjére. “Zenfestőként” felmosófával nőt mázol egy hatalmas vászonra, és rituálisan hajlongva mesterkedik, hogy életre keltse. Mert hátha ezt is tudja a művész: az élettelent életre kelteni. Megint egy másik jelenetben: hullát a ravatalon, ugyanazzal a hajladozós trükkel.
Ja, persze, a halhatatlanság!
Mikor még a jelenben élés is probléma.
“Azt mondják, akik nevettetnek, azért szomorúak – magyarázta a szomorú bohóc a tavalyi Filmszemle-katalógusban –, mert ahhoz, hogy nevettessenek, látniuk kell előre, hogy mi lesz, az meg nem jó, mert így a nevettető a nevetésen túl van, tehát a jelenben a jövőről mesélve mindig a múltban él, élni pedig a jelenben kell.”
A nevetésen túl forgat tehát filmeket a nevettető; és bár mintha azért is rontana el minden jelenetet (be-benyúl például a képbe az operatőr keze), hogy ha már élni nem tud benne, legalább megmutassa valahogy azt a csinált jeleneteken túli jelent – hiába: hiszen ezekkel a gesztusokkal együtt lett film a filmje. Jövő az eljátszott múltbeli jelenben. Élet helyett csapó, és aztán újrakezdése mindig ugyanannak a reménytelen próbálkozásnak.
Szerepel a Háromban többek között Demjén Rózsi (ex-Bergendi, ex-V-Moto-Rock) is. Hozzá, az óriásnapszemüveges manóarcához, a harminc éve egyforma, festett kóchajához, a rutinosan tátogó play backjeihez nem kell fikciót adagolni. Demjén Rózsi itt (valahogy úgy, ahogy annak idején Jeles András Álombrigádjában az aranyfüsttel befuttatott Vámosi János) maga a fikció; elég, ha két plébekkelés közben nekirugaszkodik, és már mondja is a magáét: hogy egyrészt az ember, másrészt és mégis, ugye, az állat, meg hogy a nő, az olyan, mint a föld, az élet meg… vagyis a halál… És nincs mit nevetni rajta. Csak mert egy slágerénekes mondja? Ő legalább énekel amúgy.
Szőke, ez a mások filmjeiben színészként is összetéveszthetetlen, egyedülálló, már-már kultikusan “öntörvényű” személyiség filmeket csinál. Vicces filmeket, amikben az a vicc, hogy milyen zseniálisan vannak elrontva. Leplezendő, hogy úgyis elromlanának, sőt. Hogy hiába. Kettő meg egy az három, nő meg férfi az gyerek – de mi a lényeg? Mi van?
“Mi van rajtunk kívül?” – fakad ki Szőke, és csorognak a könnyei. “Nem lehet elmondani, hogy mi van, bármennyi filmet csinálsz…”
És fogja magát akkor a Béla (?) – ezúttal juhászbojtár –, és a bégető birkák közt előadja a mamás-papás pantomimszámát: hogy hogyan lesz bundás apónak és kendős anyónak egy kicsi kucsmája, hogyan issza halálra magát apó, hogyan siratja meg őt anyó meg a kicsi kucsma…
ÉS AZTÁN A VÉGÉN MINDEN JÓRA FORDULT – közli a végefőcím előtt egy felirat.
Jó tudni. A következő Szőke-filmből pedig majd az is kiderül, hogy ki az a Béla.
Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele. Rendező: Szőke András. Szereplők: Galántai Katalin, Merza Gábor, Galkó Balázs, Badár Sándor.