Tudom, a káoszelmélet vieu jeux, régmúlt hajcihő – a nyolcvanas évek talán utolsó utópiája volt. Mégis piszkálja a csőrömet, mert ma megint nagyon kellene, a rend csak úgy szüli a különböző kaotikus folyamatokat. Igaz, ez a könyv jobbára a természettudósok paradigmaváltásának néz utána: meteorológiában, földrajzban, biológiában, fizikában, csillagászatban. De van kitekintése a társadalomtudományokra is, hogy tudniillik a társadalmi folyamatokban is van káosz, meg hogy lehet vele számolni.
Hogy a kaotikus folyamatokat meg lehet ragadni, tehát hogy kezelni lehet, nagy dobás volt annak idején. Most, James Gleick elmélettörténeti könyve kapcsán azt szeretném kifürkészni, miért halványult el divatja. Mert az nagy volt. A kemény tudományokon túl elsősorban a tőzsdén, meg a világgazdaságban, ezen az egyszer hopp, másszor kopp hullámvasúton. Ma is jól elmenne: ha például lenne valamilyen kézikönyvesíthető változata (pl. hogy lehet trendeket kitapintani a börze káoszában?). Nemcsak gennyesre keresném magam, de a világ is tisztább képet mutatna, ami speciel engem jobban érdekel. És úgy volt, hogy Mandelbrot-ék rátaláltak a rend-formulára, nemcsak a meteorológiai valószínűség szórásában, felhők alakjában vagy tengeráramlatok haladásában, hanem a makroöksiben is. Hogy tudniillik vannak “kiszámítható szabálytalanságok” – a világ ugyan csak kis hányadában írható le a determinisztikus, (ok-okozati) ésszel, de ami fennmarad, a semmiféle logikára nem hajazó kaotikus jelenségekben mégis van valaminő rend. (A káoszban rend, ezt kapd ki…!) S ha rend, akkor nemcsak leírható, de tán meg is ragadható.
Igaz, a káoszelmélet azonnal egy tabuszerű tétellel indult: van összefüggés és van valami rend, csak éppen imaginárius. Nem operacionalizálható, mert nem-determinisztikus viszonyokat ír le. Mint a lepkehasonlat, Edward Lorenz nevű meteorológustól, amit ma már agyonstrapálunk a sokféle globalizációs talány leírásánál: egy lepke szárnya megrebben valahol Szingapúrban, aztán Los Angelesben (vagy Floridában) tornádó lesz. A tétel nem úgy hangzik, hogy “ha–
akkor”: a káoszelméletben nincs oksági összefüggés az indító feltétel és a kialakuló kaotikus halmaz között – de abban igen, hogy a lepkeszárny és tornádó között van valamilyen “intermittencia”. (Bocs: ez utóbbi káoszelméleti argó, ne ess kétségbe, ezt még magyarázom, amennyire tudom. Blöffölni én is szeretek…)
A jelenség laikus illusztrálására egyéb példák is akadnak. Ilyen a cigarettafüst – már ahol rágyújtanak. Úgy kanyarog a levegőben, mintha tervezték volna, mert valahogyan mindegyik hasonlít a másikra, tehát mégis csak van benne valami szabályszerű, bár önmagában véletlenszerű, nincs két teljesen egyforma belőle. Megy a füst, aztán egy ponton túl összezavarodik. Addig azonban olyan, mintha lenne benne valami törvényszerűség. Ugyanilyen, mondják, a csésze kávéban a hab, ha elkevered: előbb valamilyen spirálformát ölt, nagyjából mindig ugyanolyat, vagyis valahol hasonlítanak ezek a fehér, forgó foszlányok egymásra, bár sohasem azonosak. Aztán egy idő után itt is minden összekeveredik. Majd minden folyamat jellegű jelenség így működik: az agyhullámok, vérkeringés, lég- és vízáramlás, társadalmi viharok, közlekedési dugók és tőzsdeválságok. Mellesleg a váltás az érdekes, hogy egy darabig valami kváziszabályosan mozog, csak aztán esik szét: tehát addig valami “rendnek” engedelmeskedett, de mi ez a rend? A törvényszerű kiszámíthatatlanság. A turbulencia is valaminő rendnek engedelmeskedik.
A dolog Lorenzcel kezdődött. A felhők mintázatát, az időjárás-változás valószínűségeloszlását vizsgálta számítógépes modellezés segítségével. Abból indult ki, ami Newton (vagy Laplace?) óta természetes: ha a kezdeti feltételeket ismerjük, akkor abból már adódik a végeredmény – a közbejövő apró változások nem befolyásolják az eredményt. Lorenz is ennek az elvnek alapján készített számtalan változóból időjárásmodellt, mindig ugyanabból a kezdeti feltételből indulva. Aztán – mivel hosszadalmas volt a művelet, az akkori számítógépek pedig lassúak – a programot lerövidítette, és úgy futtatta. Alig bolhafarknyival tért el a kiinduló feltételektől. És láss csodát – az előrehaladó idő arányában az eredmény akkora eltérést mutatott, Lorenz hullámvonalai annyira más profilt kaptak, mint amelyekkel addig is dolgozott, hogy rémülten kezdett számolni.
Innen adódik a káoszteória első tétele: a nem periodikusan ismétlődő jelenségeket nem a kiinduló feltételek határozzák meg. Mondanám, hogy fordítva, nem a kiindulópontból, hanem az eredmény felől kell közeledni a megoldáshoz – célokság, ahogy a középkorban mondták, de nem mondom, mert tudománytalan lenne. Legyen elég annyi, hogy icipici eltérés (Lorenznál 0,506127 helyett a tizedesvessző után csak három tizedes jött, 0,506 szerepelt), s ettől kapta az időmúlást szimulálva a görbék fantasztikus eltérését.
Apró, elhanyagolható változások óriási különbségekké összegződnek: lepke – tornádó. Vagyis: hiába tökéletesítjük a számítógépes modellezést, adott adatokból – ha mégoly pontosak is, ha csak a kiinduló feltételekből akarjuk prognosztizálni, hogy mi lesz, nem fog menni. Tétel: elvileg nem lehet jósolni, merthogy a pillangó… Az elmélet a nyolcvanas évekbeli sikerét többek között az ilyen frappáns szlogeneknek köszönhette. Meg a csodálatos képeknek, amelyeket akár Vasarely is megirigyelhetett volna.
A tételt más pofásabb propozíciók követték, fraktálok – te is láttál már ilyen szép, színes ábrákat, nagy paca, körötte sok kis apró paca, azok körül még kisebb pacák, s ezek a foltok mind hasonlítanak egymásra. (A jelenség neve “önhasonlóság”, hosszú időre el voltunk vele – Írország partjainak csipkézete hasonlít ugyanennek a partnak öt kilométeres szakaszára, a főnökre hasonlítanak beosztottai, a nagy társadalmi kupi kicsiben – struktúráját tekintve – ismétlődik…) Valójában nem sokra mentünk ezzel a felfedezéssel.
Sietek a könyv lejáratásával, mert arra akarok kilyukadni, hogy ezt az elméletet a makroök., illetve a tőzsdekalkulus kapta fel igazán: a New York-i tőzsdén naponta egymilliárd részvény cserél gazdát, az ármozgások ingadozása klasszikus módon kaotikus. Különben is itt nincs lehetőség az induló feltételek összességéből jósolni. Nem azért, mert túl sok van belőlük – a GDP-től egészen a tömegpszichológiáig –, hanem mert itt a rendezett káosz törvényei működnek.
A tézisnek itt nyert ügye lett, a tőzsdeguruk úgy gondolták, hogy mivel a determinisztikus gondolkozásmód sok nagy börziánert vitt már csődbe, itt a tudományos indok, hogy áttérjünk az ellenkezőjére, a felturbózott káoszszemléletre, ahonnan majd adódik a mágikus paradigma, be lehet lőni a “legyen ön is milliomos” c. játék végeredményét.
Nem lehetett. Egyáltalán: a káosz-elmélet zseniális kezdeménye nemigen hatolt be a társadalomtudományokba, ki tudja miért? Tán mert itt, az emberi világban minden káoszon túli, hiperkaotikus jelenség? Nem sikerült a tőzsdedinamika elméletét sem leírni – mégis a káoszelméletnek ebből az aranycsináló korszakából két fontos következtetésre futotta. Az egyik: a számítógépes mindentudás radikális kritikája: a Nagy Kérdéseket illetően nem leszünk okosabbak a komputermodellek és egyre gyorsabb gépek segítségével. Hiába győzi le a Deep Blue – óriás sakk-komputer – Kaszparovot, itt elvi határok vannak. A nem lineáris jelenségek (káoszelm. szakkif., bocs), pl. a folyamatok, a dinamikus jelenségek kaotikusak, a matematikai megközelítések viszont lineárisra készülnek, aminek e jelenségcsoport magyarázatát illetően elvi határa van. Igaz, a káoszelmélet azt is sejtette, hogy ha rá hallgatnak, ő tud majd segíteni… Röviden: kérdőjeleket tett ki a mindent kvantifikáló, bináris logikával dolgozó elragadtatásunk mellé.
A másik következmény – a társadalomtudományok terén – újabb, nem utópikus (legalábbis nem annak látszó) ígéretek születése. Meg fogjuk tudni szüntetni a kaotikus bizonytalanságot, csak több információ kell: jött az információrobbanás és annak elmélete. És itt találjuk annak magyarázatát, miért lett vieu jeux a káoszteória. Az információelmélet leváltotta.
De hadd menjek sorjában. A klasszikus információelmélet szerint az információ csökkenti egy adott helyzet bizonytalanságát: egy információ (amit kapunk) annál “többet ér”, mennél jobban csökkenti helyzetünk bizonytalanságát. (A 44-es partraszállás előtti héten hatalmas viharok tomboltak a Csatornán, a főparancsnok, Eisenhower érezte a kockázat – a bizonytalanság – nagyságát, legszívesebben elhalasztotta volna a partraszállás már kitűzött napját: túl sok katona, hajó, presztízs veszhet el, ha a háborgó tenger miatt nem sikerül a normandiai akció. Aztán a D-day előtti éjszakán a meteorológustiszt jelenti neki, hogy másnapra felszakadozik a felhő. Ez az infó döntött a támadás mellett: a németek úgy gondolták, hogy ilyen időben a szövetségesek nem merészkednek tengerre, csakhogy másnapra tényleg alkalmassá vált az idő: a meteorológus infója megszüntette a helyzet bizonytalanságát. Az információ értéke – a győzelem megalapozása.) Egyszóval: az igazi információt a bizonytalanság csökkentésével mérjük.
Az információs forradalom (és elmélet) vonzóbb ígérvényt nyújtott be a káosztól és bizonytalanságtól rettegő emberiségnek. Csakhogy közben az információ jelensége elkurvult: ma már minden légyszar információ – tévéreklám, telefonszex, SMS-üzenet, képdömping, galaktikus rádiójel egyaránt. Pedig ez a milliárd “információ” voltaképp infószemét, csak arra jó, hogy vakulj, magyar, a dolgokat eldöntő mondatok, kézfogások, robbanások (magyarul: kulcsinformációk) nem jutnak el hozzád. Az álinfó szeméttengerét azért találták ki, hogy ne tudj kulcsinformációk után kutatni, minden fontos. Vagyis semmi sem.
Ott tartunk, hogy a modern infóáramlás csak fokozza a bizonytalanságot. Egyre csak nő a titkok birodalma, s vele az a bizonyos rossz érzés, hogy itt valami van, csak nem lehet tudni, micsoda. A bizonytalanság. Aminek megszüntetését ígérte a káoszelmélet.
Az információelmélet és infódömping ravasz csellel hódított: látszólag minden világosabb, valójában minden kuszább. A mindent megmutató/elmesélő információs univerzum felszínén nagyobb a rend – szép képeket látsz mindenütt, mindenki mindent feltár, minden látható-hallható; a kép és szöveg alatt azonban nagyobb a káosz, mint gondolnád, mert infó csak az irreleváns, mellékes baromságokból lesz, a fontos dolgok titkok maradnak: politikában, üzletben, tudományban és magánéletben egyaránt. És ott gerjed az igazi, kontrollálatlan káosz.
Ezért múlt el a káoszelmélet divatja: bizonytalan káosz helyett átérthető rendet ígért. Az információs forradalom azt mondta, hogy ezt ő jobban tudja, minden érthető lesz. Csakhogy kiderült, hogy az igazi káoszt éppen ez az információs dömping tálalja fel, tőle még kaotikusabbá lett a helyzet – azaz fokozza a bizonytalanságot.
Nincs menekvés: a fraktálok ma is szépek, a káoszelmélet tudományos projektként – laborban, közleményekben – tovább vegetál, de a teória utópisztikus ígérete devalválódott. Most másban kell hinnünk, káosz helyett az infóban. S közben vakulhatunk a mindent láthatóvá tévő transzparencia látszatába.
James Gleick: Káosz. Egy új tudomány születése. Fordította: Szegedi Péter. Budapest, 2000, Göncöl Kiadó. 360 oldal, 1900 forint.