A
tömegsajtó és a világfalu
a 20. század
első felében
“A krajcárért osztogatott betű jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak.”
(Ambrus Zoltán, 1906)
I. Lajos, a költő és bajor király a 19. század középső harmadában verset írt a teret és az időt megszüntető, a világot behálózó és összezsugorító forradalmi újításról – a gőzmozdonyról. Erről a veszélyes technikai csodáról, amely “könyörtelenül elhozza az egyetemes egyformaságot”, amely “elpusztítja a nép hazaszeretetét”. A gőzmozdonyról, amely miatt az emberek csak “kóborolnak a világban”, “mindenütt otthon vannak, és sehol sincsenek otthon”.
Néhai alattvalói – I. Lajos 1848-ban elveszítette trónját – egyenesen az ördög találmányának vélték a vonatot, az ördögének, aki fizetségként időről időre magával ragad egy-egy utast. A századfordulón elterjedt vélekedés szerint a vonat “önmagában jó és hasznos találmány, amely szintén Isten királyságát segíti… ám mindent összevetve inkább az Antikrisztus királyságának kiterjesztését szolgálja, neki szállít… bűnöket, hiszen például megszentségteleníti a vasárnapot”.1
A gőzmozdony okozta bizonyos “veszélyek” (az egyformaság; a nemzettudat elveszítése; a világban kóborló, ám sehol otthont nem találó emberiség; a hagyományos rend megszűnése, értékek eltűnése) persze régebb óta “ismertek”, illetve ma sem “ismeretlenek”, csak más eszközökhöz kapcsolódtak és kapcsolódnak. Ám az “ezredforduló embere” mindezeket saját kora egyedi jelenségének képzeli.
I. Lajos költő és bajor király egyik angol kortársa is verset írt kora fejlődésének szimbólumáról, a vasútról. Költeménye a Londoni Képes Hírek hasábjain jelent meg:
“Építsetek vasutat, nemzetek –
És győztes Gőz szállítja terhetek.
Várost városhoz fűz a vas-szalag,
A harcmezők is eggyé forranak.
Béke szeráfja, tudás, égi fény
Szerte árad majd a föld kerekén.
Áldott a Tudomány s társa, a Gőz!
Velük egykor az utópia győz.”2
A gépimádat, a technofília, a hit, hogy a technika tökéletesedése megoldja majd a világ szinte összes problémáját, szintén nem újdonság, csupán mástól és mástól várták és várják: a gőzgéptől, az autótól, a repülőgéptől, a számítógéptől. Az 1910-es években voltak, akik attól tartottak, hogy a telefon miatt szétesnek majd a családok, a nők szeretőket tartanak, a férfiak pedig “a telefonos kisasszonyok kelepcéjébe esnek”. Mások azonban bíztak az “új” találmányban, bíztak benne, hogy “a telefon révén megvalósul a testvériség az egész világon, és nem lesz több háború”.3
Az ezredfordulóra készülődve több világlap szerkesztői is azzal tréfálkoztak, hogy ilyen jellegű 19. századi, 20. század eleji véleményeket, jóslatokat idéztek. Néhány közülük (például a Time, a L’Espresso munkatársai) Charles Duellnek, az Amerikai Egyesült Államok Szabadalmi Hivatala vezetőjének száz évvel korábbi, dölyfös mondatát idézte, amely szerint “mindent, amit fel lehetett találni, fel van találva”.4
A 19. és a 20. század emberét egyaránt foglalkoztatta és foglalkoztatja az a kérdés, hogy a találmányok miként alakítják át a világot. Úgy tűnik, hogy minden új eszközzel új korszak is kezdődik e gondolkodási folyamatban, és mintha a kollektív emlékezetet a mindenkori újdonságok – részben éppen azért, mert olyan gyorsan követik egymást – újrastrukturálnák. Amikor az elmúlt százötven évben egy-egy jelentős “gép” megjelent, a kortársak mintha mindig elfelejtették volna, hogy mennyire “felkavarta” őket vagy elődeiket egy-egy korábbi eszköz terjedése, és minden figyelmüket arra fordítják, hogy kitalálják az éppen aktuális újdonság hatásait. Úgy tűnik: ilyenkor a korábbi eszközről gondoltakat fogalmazzák meg újra, és kapcsolják egy másik eszközhöz. Belefeledkeznek a jelenbe, újra felfedezik a régi világok jellemzőit, és közben – mert a világot fejlődni szeretnék látni – lebecsülik a múltat, hogy túlbecsülhessék a jelent.
Emiatt csodálkozunk száz-százötven éve újra meg újra például a világ globálissá válásán, vagy mondjuk a változások tempóján, és lepődünk meg azon, hogy “hirtelen” elveszünk az “információ tengerében”. A földgolyó kisebbedése, világfaluvá való alakulásának gyorsasága és mindennek a felismerése (stb.) ugyanolyan régi, mint az a tradíció, amely szerint mindez még sohasem történt meg. A tömegsajtó 19. század végi születése és működése a 20. század első felében, illetve a vele kapcsolatos újdonság-hitek az ezredvégen szintén ezt mutatják.
Ortega y Gasset “A tömegek lázadásá”-ban azt írta: “…a ma embere a saját életét inkább életnek érzi, mint az összes elmúltat, vagy fordítva: …az egész múlt potomság a mai humanitáshoz képest. Életünk, ezenkívül, minden más életnél nagyszerűbbnek érzi magát… pusztán hogy magát túlbecsülhesse, elveszített minden tiszteletet, minden megbecsülést a múlt iránt… most jutottunk első ízben oly korszakba, mely… egyetlen elgondolható múltat sem ismer el a maga mintaképéül vagy mértékéül.”5
A világfalu
“Ebben a kis faluban, melyet világnak nevezünk, élhetünk egymás mellett kényelmesen, vagy kényelmetlenül. Megférhetünk békésen, vagy öklelőzhetünk, de nem kerülhetjük el, hogy ne érintkezzünk. A világ kisebb lett. A Viktória korabeli nagy távolságoknak vége: korunkban mindenkinek könyöke mások bordájához ér. S a világ kisebbedésével fordított arányban nő minden problémának a fontossága” – jellemezte korát egy angol politikus az 1930-as évek közepén, sok fontossá és világméretűvé vált probléma, például az első világháború vagy a nagy gazdasági világválság után.6 Vélhetőleg kortársai is élénkebben figyelték mindezek miatt más kontinensek életét, és nem csupán a brit világbirodalom polgárai. Az újságok pedig szállították is a híreket, informáltak idegen országokról, és gyakran onnan importálták az erőszakot (hiába vélik is ezt, azaz az erőszak importját, sokan az ezredvég jellemzőjének és újdonságának): a Népszava 1930. március 11-én például tudósított egy szöuli mozi tűzesetéről, egy kalkuttai sztrájkról, johannesburgi és észak-amerikai bányászszerencsétlenségről, brazíliai vonatbalesetről (összesen 148 halott) és arról, hogy egy sarkutazó Új-Zélandra érkezett. Akinek pedig ez nem volt elég, akinek információszükségletét mondjuk a szociáldemokrata napilap nem elégítette ki, az a világfalu eseményeiről külhoni újságokból is értesülhetett: 1930-ban több mint hárommillió-háromszázezer politikai lap érkezett Magyarországra ugyanis.
A századforduló idején már létezett tömegsajtó, illetve a távközlési eszközök a világ valóban világszerűvé válását segítették (részben idézték) elő, éppen a (két értelemben is) világméretű kommunikációval. Ez a folyamat, a globalizálódás már korábban megkezdődött ugyan (nagyjából az európaiak számára ismeretlen földrészek és hozzájuk vezető utak felfedezésével), ám felismeréséhez még szükség volt a tömegmédiára. Illetve többek között az olyan, a lapok által szintén felhasznált eszközökre, mint a távíróra, “a nemzetközi telegráfkommunikációra”, amely “lehetővé tette a világpolitika” folytatását – mint írta Jorma Ahvenainen 1981-ben.7
Az információ persze már korábban sem ismert határokat (miért és hogyan is tette volna?). Messzi országok bizonyos történéseit honfitársaink megismerhették már az újságok elődjének számító újságlevelekből – ilyen volt például Hans Mennel vándornyomdász 1593-ban Németlövőn kiadott újságlevele egy Konstantinápoly felett feltűnt üstökösről –, vagy később, a 18. század végén mondjuk Rát Mátyás lapjából, a Magyar Hírmondóból – amely az amerikai függetlenségi háborúról is részletesen beszámolt –, vagy a 19. század első felének újságjaiból, mondjuk a Hazai és Külföldi Tudósításokból, vagy a Jelenkor melléklapjából, a Társalkodóból, amely cikket közölt az angliai népoktatásról, vagy a Tudománytárból, amely többek között az ipari forradalom hatásairól értekezett. A reformkorban kedvelt témájuk volt a folyóiratoknak Amerika – így a Literatúrának, amelynek egyik szerzője a rabszolgaság intézményét “az egyenlőség minden elvének, fogalmának a leggyalázóbb, legrettentőbb tagadásának” nevezte, vagy a Hírnök című lapnak, ahol a szerkesztő, Orosz József, borzongva írta, hogy van olyan ember, aki “Magyarországot még éjszakamerikai alkotmánnyal is könnyen felruházná”. (És szintén ekkor jelent meg – hazánkban – Tocqueville, valamint Bölöni Farkas Sándor Amerika-könyve.) Ezek az ismeretek persze csak lassan és csak pár ezer, az 1840-es években már pár tízezer emberhez jutottak el Magyarországon.
Az 1830-as években kezdődött “közlekedés” és “távközlés forradalma” a megelőző évtizedekhez képest jól informált világot tovább zsugorította. Morse 1838ban az amerikai kongresszustól támogatást kért találmányához, amely az “egész országot szomszédsággá tevő” eljárás, és amely megnöveli a gondolatok sebességét.8 (Franciaország bizonyos városait, területeit egy találmány már 1813-ben “szomszédsággá” tette, ekkorra ugyanis 5000 kilométer hosszú hálózatot állítottak fel 534 légtávíró-állomásból. Az 1789-es találmány, a “télégraphie aérienne” rendkívül egyszerű elven működött: 10-20 kilométerenként 8-10 méter magas oszlopokat állítottak, amelyekre keresztgerendát, arra pedig még két gerendát rögzítettek – ezek meghatározott helyzete az ABC egy-egy betűjének felelt meg. E rendszer segítségével 2-3 perc alatt 250 kilométernyi távolságba lehetett üzenetet eljuttatni.)9 1841-ben Párizsban megjelent a “Dagerriánus kirándulások: A földgolyó legfontosabb látképei és műemlékei” című könyv első kötete, s “az 1850-es évtized a fotós orientalizmus fénykora” lett.10 Az 1860-as években lefektették a transzatlanti távírókábelt Európa és Amerika között, melynek eredményeképp spontán népünnepély tört ki New Yorkban.11 Tíz évvel ezután elkészült az első távbeszélő, az 1890-es években pedig a tengeri hajózásban is alkalmazták már a vezeték nélküli távírót. A 20. század elején már ilyen kapcsolat létezett az USA, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Norvégia, Japán, Ausztrália stb. között. 1920-ban megkezdte működését az első rendszeres rádióadó Amerikában, az 1930-as évtizedben megtörtént az első televízióközvetítés.
A szintén a tér és az idő “legyőzését” szolgáló közlekedési eszközök fejlődése hasonlóan gyors volt. 1829-ban nyitották meg az első vasúti pályát: harminc évvel később százezer, a századfordulóra körülbelül egymillió kilométer hosszú lett a vonalak hossza. A század végén gyártani kezdték a személyautókat, az 1910-es években megindult a Ford-T sorozatgyártása. 1903-ban Wilbur és Orville Wright olyan repülő alkalmatosságot szerkesztett, amely már hosszabb ideig tudott a levegőben maradni; 1909-ben Blériot átrepülte a La Manche-t. Az 1930as években Londonból menetrendszerű repülőjárattal lehetett eljutni többek között Cape Townba, Kalkuttába, Hanoiba, Buenos Airesba vagy a Fülöp-szigetekre. A repülő a városok, az országok és a kontinensek közötti távolságot tovább csökkentette: míg a Párizs és Bayonne közötti távolság 1854-ben 27 óra volt, 1907-ben pedig 9,5 óra (vasúton), a 20. század harmincas éveiben 6 óra lett (a levegőben); míg Londonból New Yorkba 4-5 napig tartott hajón az út, repülővel ugyanez körülbelül 20 órára zsugorodott. (A sebesség növekedése miatt ekkor már fontossá vált egy korábban nem számító probléma, a légellenállás. Ám az akár 175-190 kilométer per órás tempóban közlekedő, formatervezett vonatok, amilyenek például Németországban az 1930-as években közlekedtek, “legyűrték” a levegő ellenállását.)12 A Wright-fivérek “találmánya lett e korszak World Wide Webje, amely összekapcsolta az embereket, a nyelveket, az ideákat és az értékeket” – mondta a maga reklámszerű stílusában Bill Gates.13
A távközlés és a közlekedés forradalma az 1930-as évtizedre több százmillió ember életét alakította át a Földön. 1926ban az USA-ban megközelítőleg 875 millió utasa volt a vasútnak, több mint másfél milliárd Nagy-Britanniában, több mint egymilliárd Japánban, 604 millió BritIndiában, 13 millió Ceylonban, 7 millió Peruban, 325 millió Csehszlovákiában és 105 millió hazánkban.14 (Ekkor már lehetett táviratozni, telefonálni, rádiót hallgatni a vonatokon.)15 1930-ban több mint 35,8 millió automobil közlekedett szerte a világban: az Amerikai Egyesült Államok minden ötödik lakosára jutott egy; Brazíliában körülbelül 194 ezer, Venezuelában 17 ezer, Brit-Indiában 153 ezer, Ceylonban 20 ezer, Japánban 89 ezer, Egyiptomban 27 ezer, a Fülöp-szigeteken 34 ezer, Csehszlovákiában 79 ezer, Magyarországon 20 ezer, Nagy-Britanniában 1,5 millió, Franciaországban 1,46 millió, Kanadában 1,2 millió rótta az utakat.16 (Ekkor már hét éve létezett az autórádió: 1923-ban szerelték be a Chevroletbe.)17
Az 1930-as évekre a világot – a vasúti pályákon, a gépjármű-forgalomra alkalmas utakon, a repülőgépjáratokon kívül – a 4, illetve 20 millió kilométer hosszú távíróvonalak és -huzalok is körbefonták.18 Egy évvel azután, hogy 1930ban V. György angol királynak a londoni leszerelési konferencián mondott beszédét 242 adóállomás közvetítette, Magyarországon már több mint 325 ezer rádióelőfizető volt, Csehszlovákiában körülbelül 384 ezer, Ausztriában 468 ezer, Dániában 460 ezer, Olaszországban 233 ezer, Németországban pedig 3,9 millió.19
A 20. század elején, illetve első felében persze más módon is megismerhették a kortársak a világot. Ha nem volt kedvük rádiót hallgatni, újságot olvasni, ha nem tehettek távoli utakat mint turisták, elmehettek moziba, küldhettek például levelet, képeslapot “idegen” országokba.20 Ha rákényszerültek, vagy a kalandvágy hajtotta őket, ki-, majd visszavándorolhattak: a más országokról ismeretszerzésnek ezt a módját például hazánkban igen sokan választották vagy választhatták. Tette ezt csak 1899 és 1913 között majdnem 1,2 millió ember (Horvátország nélkül), és kaphattak hírt róluk az ő itthon maradt ismerőseik, rokonaik levélben a távolból. Vagy beszélhettek azzal a kb. 290 ezer honfitársukkal, aki visszatért a Magyar Királyság területére: a szerencsésebbek pedig akár első kézből is értesülhettek arról, hogy milyen kalandos az élet a vadnyugaton, ugyanis 265 ezren Amerikából települtek haza.21
Az információ “határai”
Ahhoz azonban, hogy a világ “valóban világszerűvé” váljon – mint történt ez Ortega y Gasset szerint –, szükség volt még a tömegsajtóra, a lapok és az újságírás átalakulására, arra, hogy a szerkesztőségek használni tudják a távközlési forradalom termékeit. Valamint a mozgófényképre, amely az illusztrált lappal együtt “a világ minden, még legtávolabbi zugát is a tömeg közvetlen látványává tette” – és általában a fényképre, amely a világot minden lehetséges nézőpontból, így a levegőből is már 1885-ben bemutatta.22
Az újságok a 19. század közepétől igyekeztek minden olyan eszközt alkalmazni, amely a hírek gyorsabb továbbítását lehetővé tette.23 Például a hírközlést önálló iparrá alakítók egyike, Charles Havas már 1849-ben használta az első távíróvonalat; Julius Reuter munkatársai az ír partoknál várták az Amerikából érkező hajókat, s onnan táviratoztak, mondjuk, Londonba. Vagy: 1898-ban, egy-két évvel feltalálása után, szikratávíró-állomást szereltek egy hajóra, s helyszíni tudósítást adtak a Dublin Expressnek egy ír-tengeri regattavetélkedésről.24 Ezeknek a technikai lehetőségeknek a kihasználásáért jelentős anyagi áldozatokra is hajlandók voltak a lapok, illetve a távirati irodák: az amerikai újságok magántársaságának, az Associated Pressnek (AP) – amelynek nagyobb volt a hatalma, mint “tíz régi zsarnoknak”25 – például 40 ezer dollárba került 1907-ben a pápai enciklika teljes szövegének Amerikába való megtáviratozása, a Kölnische Zeitung pedig külön távirati vonalat tartott fenn a Wolff-távirati irodával. A nagyobb hírügynökségek – amelyek “a szó szoros értelmében” behálózták “rendszerükkel az egész földtekét”26 –, néhány évvel azután, hogy a nemzetközi postakonferencián 1884-ben időzónákra “szabdalták” a világot, kénytelenek voltak maguk között felosztani a földgolyót: a Reutersnek (alapítva 1851ben) jutott a Brit Birodalom, a Közel-Kelet és Ázsia, az Havas ügynökségnek (1836) Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Dél-Amerika és a francia gyarmatok; a Wolff (1849) kapta Németországot, Skandináviát és Kelet-Európát, az Associated Press pedig az Egyesült Államokat, Kanadát, illetve osztozott Mexikón és Közép-Amerikán a Reuters és az Havas ügynökségekkel.
A 19. század végén még újdonság volt a “fotóriportázs”, amely a századforduló idején elsősorban folyóiratokban, hetilapokban jelent meg, ám már ekkor is kísérleteztek a napilapokban való közléssel, leginkább külön fényképmellékletek formájában.27 A fényképmellékletek a “való világot” a “maga realitásában” mutatták az olvasóknak, akik persze tudták (vagy tudhatták is akár), hogy a felvételeket könnyen lehet retusálni, hiszen egy német fotográfus “egyazon portréjának kétféle – retusált és retusálatlan – változata tömegeket ejtett bámulatba az 1885-ös párizsi Exposition Universelle-en; a történelemben az volt a második világkiállítás és az első olyan, ahol fényképeket is közszemlére tettek.”28 Az újságok hírei és a fotói (valamint a filmhíradók) persze ilyesféle trükkök nélkül is pszeudo információs környezetet, némi túlzással: egy – mondjuk “a társadalmi statisztikák terjeszkedő papírvalóságához” képest – új virtuális valóságot teremtettek. Erről a szociológus Dékány István egy 1938-as munkájában a következőket írta: “A sajtó… az információs anyagot maga válogatja: ezek lesznek a közönség számára is azok a »fontos« környezetelemek, változások, »valóságos események«, szenzációk, amelyekhez gondolatban megpróbál alkalmazkodni, s megkísérli az ő helyzetét leszámítolni.”29
Az, hogy a hírtovábbítást és -gyártást egyértelműen a kereskedelmi szempontok határozták meg, a nagy példányszámú, illusztrált tömegsajtó megjelenését és elterjedését eredményezte az 1880-as évektől. György Péter szerint a “múlt század végének sajtótörténete a mass media huszadik század végi világának előképe”, mert a tömegsajtóval létrejött egy globális hatású médium, amelyet a hirdetések–példányszám-összefüggése determinált.30 Az állítás első fele Ambrus Zoltán 1906-os, kissé régimódi fogalmazásában így hangzik: “A krajcárért osztogatott betű jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak.” José Ortega y Gasset filozofikus stílusában pedig: “Egyszerűen arról van szó, hogy a világ és vele, benne az élet is, hirtelen megnövekedett. Hirtelen valóban világszerűvé vált; s ezzel azt akarom kifejezni, hogy az élet tartalma az átlagember típusa számára ma az egész világ; hogy ma mindenki, egészen szokásszerűen, az egész világot éli. (…) A távolinak ez a közelsége, a messzinek ez az ittléte, minden élet határát mesés arányban kitágította.” György Péter állításának második felét, már a szociológia nyelvén, a századelőn Karl Bücher így “fogalmazta”: “Az újság vállalkozás jellegét ölti; a hirdetési teret mint árut termeli és a szerkesztőségi rész révén teszi eladhatóvá.”31
A századfordulón a hírközlés lett a lapok legfontosabb feladata, s a “közvélemény-csinálás”, az okoskodás háttérbe szorult (Szabó Ervin 1913 őszén a Társadalomtudományi Társaság vitaülésén arról szólt, hogy míg a sajtó kezdetben a hírszolgálat szerve volt, később, “a demokrácia küzdő korában a közvélemény szerve” lett – ám “újabban ismét inkább a hírszolgálat felé terelődik”).32 Átalakult az aktualitás fogalmának jelentése is. A Föld másik felén történt esemény – még inkább persze az ugyanazon kontinensen történt – napok alatt elveszítette aktualitását. Az újság zárása előtt a szerkesztőségbe érkezett hírről a következő napon vagy már délután tudniuk kellett az olvasóknak, ha a lap nem akart lemaradni a hírversenyben. Egy 1917-es dolgozat szerzője például azon szomorkodott, hogy a Magyar Távirati Iroda Bécs közvetítésével kapja a híreket, ami három óra veszteség a nemzeti hírügynökségnek. A Pesti Hírlap 1928-as, jubileumi albumának egyik szerzője a lap Képes Pesti Hírlap című mellékletét “az aktualitás csúcspontjának” nevezte, “amely naponta a legfrissebb eseményekről nyújt mélynyomásos képeket”.33
A rövid 20. század kezdetén a hírlapírók (vagy ahogy akkor is nevezték őket: a sajtómunkások) szinte olyan tempóban állították elő lapjaikat, mint mai kollégáik. És legalább olyan jól informáltak is voltak. Erzsébet királyné haláláról például Bánffy Dezső miniszterelnök a Budapesti Hírlap tudósítója révén értesült 1898 őszén. Amikor a lap éppen Bánffynál lévî főszerkesztője, Rákosi Jenő egy órával később visszatért a szerkesztőségbe, “már javában nyargaltak a rotációsok és a rikkancshad zihált az utcákon a különkiadással”.34 Az újságíró Tápay-Szabó László visszaemlékezéseiben Az Est Ferenc Ferdinánd elleni merényletről tudósító különszámának történetét írja le. Tápay-Szabó 1914. június 28-án egy órakor tudta meg – a Fiume kávéházban az újságosfiútól –, hogy a trónörököst megölték Szarajevóban. Felhívta az MTI-t, majd a miniszterelnökséget, ám mindkét helyen kacsának nevezték a hírt. Ekkor elsietett a szerkesztőségbe, és onnan telefonált Miklós Andornak és Salusinszky Imrének, akik Gödöllőn, illetve Máriabesnyőn nyaraltak. Menetközben találkozott egy ismerősével, aki “autóra ült, egy fél óra alatt beszállított két vagy három gépíró hölgyet s azután kiment a futballmeccsre és a félidőben a hangszóróval kikiáltatta: »Az Est minden embere, de leggyorsabban a betűszedő és gépmester urak azonnal vonuljanak be, mert világszenzáció történt és különkiadás készül a lapból.«
Öt és hat óra között érkezett Budapestre Miklós Andor és Salusinszky Imre; eleinte egyik sem akarta elhinni a rémhírt, de a nyomdában már szedték az eset előzményeit (hogy miért ment a trónörököspár Szarajevóba stb.), és estefelé már hivatalosan is jelentették a katasztrófát, amelyről a Fiume kávéház pincérei órákkal előbb értesültek, mint Magyarország miniszterelnöke…
Este hat órakor már az utcán volt Az Est különkiadása; jó vastag betűkkel nyomtattuk az egész újságot. Este nyolckor készen volt a második kiadás…
Tudósítóink ekkor már természetesen útban voltak Szarajevó felé; egy részüket Pestről, más részüket Abbáziából indítottuk útnak, ahol nyaraltak.”
Az Est szerepe a közönség informálásában azonban nem “csupán” ennyi volt. A kiküldött tudósítók olyan témákról is írtak, amelyek korábban nem minősültek nyilvánosan tárgyalhatóknak. Például “jelen voltak a trónörökös pár boncolásánál, közölték a boncolási jegyzőkönyvet, azt is, hogy a trónörökösné anyai örömöket várt”. Emiatt, illetve a tempó okán a lap példányszáma két hét alatt háromszázezerre emelkedett.35
Az olvasók és az újságok szereplőinek a magán-, illetve az intimszférába tartozó eseményei közül nemcsak a pikáns részek kerültek be a lapokba, hanem a hétköznap legapróbb problémái is. A “Szerkesztő válaszol” vagy a “Szívek patikája” című rovatokban arról folyt a szó, hogy miként kell a kisgyermeket etetni, hogyan kell jó levest főzni, illetve olyan kérdéseket is megtárgyaltak e hasábokon, mint például azt: lehet-e szemmel verni (a szerkesztő válasza: nem). A sajtómunkás már-már nem is válogathatott a kérdések fajtái között, szinte alig tehette meg, hogy valamelyik típust kihagyja, értéktelennek vagy érdektelennek nyilvánítsa. Már a 19. század közepén az újságírói munka egyik “törzsökös igazságának” számított a magyar “penny-a-linerek” között is az, hogy “nincsen tárgy a világon, amelyről vérbeli újságíró ne tudna érdekes cikket írni” – ami persze részben annak a kimondása, hogy a jó zsurnaliszta alaptulajdonsága a szenzáció felismerése, illetve hogy mindent képes szenzációvá alakítani.36
A hír tehát már a 19. század végére elveszítette exkluzivitását, fogyasztási cikké vált, az információval való szórakoztatás pedig bizonyos laptípusoknál bevett szokás, mondhatni kötelező lett. (Rákosi Jenő írta 1928-ban: “egy komoly és lelkiismeretes hírlap… Eszméket termel, mérsékel, lelkesít, tettre indít, alkotó mozgalmakat irányít, serkent és dorgál, tanít és szórakoztat…”)37 Bár az 1920-as évektől induló rádióadások készítői már normaként fogalmazták meg a szórakoztatást – miként a BBC (1926) vezetői, akik az informálás, az oktatás és a szórakoztatás hármas követelményét állították fel –, ám ők különválasztották a médium e három funkcióját. De nem mindenütt, és nem teljesen: Amerikában a harmincas-negyvenes években létezett például egy “Információ” című rádióműsor, amelyben a hallgatók olyan “lehetetlen” kérdéseire válaszoltak a szakértők, mint például hogy ki volt az USA legalacsonyabb elnöke.38
A hírek terjesztésének és jelentőségének megnövekedésével szinte áttekinthetetlenné vált az információk mennyisége. Az AP által elsőként (1879-ben) bérelt távíróvonalon naponta akár 20 ezer szót is tudtak továbbítani. A tiszaeszlári per idején a budapesti újságok külön távíróvonalat béreltek, s naponta 15-20 ezer szót küldtek a fővárosba. Az MTI az 1910-es években naponta megközelítőleg 30 kiadványban, összesen több mint 1000 sorban juttatta el a híreket a lapoknak. 1924-ben és 1925-ben a magyar újságokhoz, csak külföldről, hírlaptávirat formájában, illetve a rádió-hírszolgálati hivatal és a rádióüzemközpont hírlapi hírszolgálata révén (tehát közel sem az összes csatornán) több mint 750 ezer szó érkezett.39
“A globális információs tér”
A 19–20. század fordulójára a nagy példányszámú és illusztrált lapok elterjedésével jelentősen “visszaszorult” az orális, beszédközpontú társadalom a világ jelentős részén.40 Ám nem sokáig, hiszen az 1920-as években egymás után kezdték meg működésüket a rádióállomások, és a következő évtizedre bizonyos régiókban kikerülhetetlen lett az új eszköz: például Budapesten 1935-re csaknem minden második háztartásban volt rádió.41 A műsorszórásnak egy évtizeden belül két másik fontos következménye is lett: az egyidejűség érzése (és ennek hatása magukra az eseményekre), valamint a világkultúra továbbépítése. Illetve egy harmadik: a könyvkultúra végéről szóló jóslatok megjelenése.
Az újságírók már a rádió megjelenése, pontosabban az újságírás szolgálatába való állítása előtt is szinte azonnal értesültek (értesülhettek) az eseményekről. 1852-ben még 30-40 nap alatt érkezett meg egy hír Indiából Londonba, az 1870-es évek elején viszont – köszönhetően annak, hogy az azt megelőző évtizedben már két telegráfvonal kötötte össze Európával az ázsiai országot – néhány óra, 1906-ban pedig 35 perc alatt.42
“A szikratávíró ma már a Földön nem ismer távolságot, sőt emberi érzékszervekkel megkülönböztethető időkülönbséget sem. A hírszolgálatban sikerült tehát legyőzni a távolságot és az időt” – írta a technikai fejlődés egyik eredményéről Kalmár Gusztáv.43 A harmincas évekre mindennapos lett, hogy a New York-i tőzsdejegyzések London közvetítésével, “kihirdetésük után egy perccel már ott hevernek a bombayi újság közgazdasági szerkesztője asztalán”; az is, hogy “egy New York-i társadalmi esemény hírét pár perccel utóbb már a San Franciscó-i lapok nyomdáiban szedik”; és az is, hogy “az amerikai partok közelében történt búvárhajó-szerencsétlenségről néhány órával később már az összes budapesti lapok beszámolnak”. És mindez még érdekelte is az újságolvasókat, például a már idézett Dékány István szerint: “Az, hogy Sanghajban minő viszony alakul ki a japánok és angolok között és minő a németek és angolok közt, érdekli a kiskunfélegyházi polgárt éppúgy, mint érdekli a New York-i gabonatőzsde is.”44
A hírszolgálat, tömegsajtó globálissá válásában jelentős szerepe volt az első világháborúnak: abban pedig, hogy az eseményeket az emberek otthonába vitte a rádió, a harmincas évek történéseinek. Bethlen István, Gömbös Gyula vagy Roosevelt elnök, VIII. Edward angol király politikai szerepléseit egyszerre azok megtörténtével hallgathatták az emberek (Roosevelt kongresszusi beszédét egy nappal Pearl Harbor után 60 millió amerikai hallgatta).45 Az NBC “kapcsolta” a spanyol polgárháborút, a társaság egyik munkatársa ágyú- és gépfegyverzajjal élénkítette tudósításait, a magyar rádió közvetítette mondjuk a Felvidék visszacsatolását.46
A külpolitikai tudósítóktól, elsősorban is a rádiótársaságok embereitől, “mi tagadás, ez a munka gyakran nagy áldozatosságot és kitartást kíván, fáradalmak elviselését, sőt életveszély kockázatát is jelentheti”. A “vérbeli rádiótudósító (akár testvére, a hírlapi riporter)” a 20. század első felében úgy repkedett a történelminek nevezett időkben Európa városai között, ugyanúgy a levegőben élt, mint kollégái az ezred végén.47
Karinthy Frigyes egy vidéki riportútja után, 1929-ben arról tájékoztatta a Pesti Napló közönségét, hogy a hallgatóké “lett a világ, a csodalámpa megnyitotta előttük”:
“Ezt nem hittem volna, hogy mit jelent a rádió, vidéken.
Nem tréfa, ami néhány év alatt történt.
Minden családnak van rádiója. A főhelyen áll, a szalon közepén: házi oltár, lélek és értelem tűzhelye, melléje húzódik melegedni minden naiv, elfojtott vagy ki nem élt kíváncsiság, vágy és remény, egyszerű lelkek vallása.
Most övék a világ, a csodalámpa megnyitotta előttük.
Reggel korábban kelnek fel, hogy a híreket hallják – amiket nemrég fél napi, egynapi, sok napi késéssel hozott az újság: most első kézből, mielőtt nyomdafestéket látott volna.”48
Az 1939-ben “Rádióesztétika” cím alatt megjelent könyvecske szerzője így foglalta össze a rádió eme hatását: “A műsorszóró rádió élénk ütemben átalakítja a mindennapi életet. Ma már mindnyájan természetesnek tartjuk, hogy a valóban nagyfontosságú eseményeket megtörténtük pillanatában halljuk a hangszóróból; az is magától értetődő mindenki előtt, hogy az országos jelentőségű, vagy az egész világot érdeklő híreket a rádió adja tudtunkra műsorának megszakításával.”49 Ugyanebben az évben A Sajtó című szaklap egyik állandó szerzője, Ernyei Frigyes a következőket írta: “Ilyen sűrített tartalmú »történelmi időkben« mutatkozik meg csak igazán a korszerű hírközlő intézmények fizikai hatalma, amint bámulatos erőfeszítéssel igyekeznek kielégíteni a mai ember hír- és eseményéhségét. Mozgósítják a technikai segédeszközök fegyvertárát, új találmányok, elgondolások tömegét valósítják meg, új merész feladatokra vetik magukat és az események száguldásával és halmozódásával lépést tartva zsugorítják össze mind kisebbre a Földgolyót.”50
Ám a tömegsajtó már az 1940-es évekre kialakult működésmódját, elsősorban hatását Ulf Hannerznek az ezredvégi mass mediaról szóló szavaival is jellemezni lehet. Hannerz egy 1996-os tanulmányában arról írt, hogy a “tudat globalizálódásának” “sajátos közvetítő személyzetébe” tartoznak, “kulturális apparátusának” (C. Wright Mills kifejezése) részét képezik a külföldi tudósítók – majd így folytatja: “A »világcsinálás« összes fajtája közül a »külföldi hírek« vannak jelen mindennapi életünkben a leginkább megkerülhetetlen módon: …A hírek velünk vannak reggel és este, a napilapokban, a folyóiratokban és a tévé képernyőjén. [A rádió kimaradt a felsorolásból – S. B.] Ha másképp nem is, a hírek segítségével szinte minden ember tudata globalizálódik egy kicsit.” Mintha csak az MTI vezetőjének, Kozma Miklósnak egy 1940. eleji megjegyzését olvasnánk, amely szerint “A hírszolgálat révén a modern ember idegzetében viseli a világ minden bajának tudatát mint szörnyűséges terhet.”51
A világzene és a Gutenberg-galaxis vége
A rádió – miközben a “szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorította a világot”, miközben “a Föld különböző pontjaira szétszórt, egymástól kisebb-nagyobb távolságokkal elválasztott embereket, embercsoportokat…” összekapcsolta, érintkezésbe hozta52 – hozzájárult ahhoz is, hogy valaminő egységes, világkultúra körvonalazódjon. Mert bár már a könyvfordítások egyre nagyobb száma is ebbe az irányba mutatott (ezek száma 1933-ban 5866), hatókörük természetesen kisebb volt (még akkor is, ha 1933-as adatok szerint nem kifejezetten egy szűk értelmiségi rétegnek készült ezen átültetések többsége: a “népszerűségi listát” Edgar Wallace, John Galsworthy és P. G. Wodehouse vezette – őket viszont Dickens, Cicero, Shakespeare és Dosztojevszkij követte).53 Jelentősebb volt a mozi befolyása, még olyan országokban is, mint Magyarország, ahol a harmincas évek első felében évente körülbelül 27 millió néző fordult meg a mozgófényképüzemekben.54 Az Amerikából érkezett filmek hatással voltak az európai divatra, öltözködésre, bizonyos szerzők szerint a mentalitásra is. (Babits Mihály vagy José Ortega y Gasset már az 1920-as években “hozzászóltak” Európa amerikanizálódásának kérdéséhez, ám mindketten inkább az öreg kontinens szellemi, ízlésbeli szintjének “saját erejű” csökkenésével magyarázták a jelenséget.)55
A rádió legalább a mozgóképekhez hasonló mértékben befolyásolta az emberek életét, járult hozzá a “világkultúra” kialakításához. (Nem kizárólag a moziszínészek lettek médiasztárokká, hanem a bemondónők is, kikkel “csak primadonnakultuszt csináltak minden országban”.)56
“Lehetetlen túlbecsülni a rádióközvetítés fontosságát – írta 1938 tavaszán lapjának a The Times bahreini tudósítója. – Azon országokban, amelyekben a népesség többsége írástudatlan, a rádiónak jóval nagyobb a hatalma, mint a sajtónak. A rádió bevezetése óta az arabokat rendkívül érdekli a külpolitika és a hírek olyan országokról, amelyekről néhány éve sokan közülük nem is hallottak. A legtöbb jómódú arabnak van saját rádiókészüléke és a hangszórók szólnak a kávézókban. Bahreinben a Londonból mostanában beindított rádióközvetítést érdeklődéssel és rajongással hallgatják, és a híreket, mert azok Londonból jönnek, pontosnak tartják. Nemcsak a hír és a zene népszerű.” (“Mostanában” egy angol nőnek azt mondta arab vendéglátója, hogy “a rádióban hallott recept szerint csinált narancsdzsemet”.)57
A zene, amely nemcsak Bahreinben volt népszerű, világnyelv lett. Karinthy Frigyes 1929-ben (a Pesti Naplóban) arról írt, hogy “a mezőtúri cívis tájékozottabb Európa zenei kultúrájának aznapi állapotáról, mint egy zongoratanár – a gyerek is tudja, hogy délután Beethoven hegedűversenyét kapjuk Stuttgartból, és hogy Stuttgartban sokkal jobban játsszák, mint Barcelonában”. És arról, hogy a zene a rádiózás korában “világnyelv” lett, s “megint az a helyzet, mint a tizennyolcadik században – vezet a mindenkihez szóló muzsika, a többi [költészet, irodalom] utána kullog”.58
Egyre ismertebb és népszerűbb lett még például a jazz, Magyarországon is. A húszas években – ezt a hallgatók közötti 1926-os “közvélemény-kutatás” is mutatja – a készüléktulajdonosok inkább a komolyzenét kedvelték (jöjjön az Budapestről, Barcelonából vagy Stuttgartból), mint a jazzt (de jobban tetszett nekik a magyar nóta, a cigányzene, a katonazene, a könnyűzene és az operett). 1926 és 1933 között azonban ez megváltozott. A rádió részben átalakította az emberek ízlését, akik “lassan-lassan” hozzászoktak az “idegen” zenéhez, majd, vélhetőleg, megkedvelték azt. (Biztosan azonban nem lehet ezt állítani, ugyanis az első véleménynyilvánító szavazáson csak az előfizetők 30 százaléka vett részt, a következőn, 1933-ban viszont több mint 80 százalékuk.) Miközben a rendszeres magyarországi műsorszórás indulását követő évben a válaszolók 71 százalékának tetszett a komolyzene (a magyar nóta és a cigányzene 91-91 százalékuknak), és csak 35 százalékuk hallgatott szívesen jazzt, 1933-ban már éppen fordítva, a jazzt kedvelte a feleletet adók 65 százaléka, és a komolyzenét 37 százalékuk (az első ekkor is a cigányzene lett 86 százalékos “tetszési indexszel”).59
Ebben, azaz a “világzene születésében” vélhetőleg kevésbé a nemzetközi rádióadók játszottak szerepet, mint inkább a nemzeti adók. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy mondjuk a magyar előfizetők jelentős része rendszeresen hallgatta az Ausztriából, Olaszországból, Németországból és Csehszlovákiából sugárzott műsorokat. (Legalábbis egy 1935-ös felmérés szerint, amely az előfizetők 83 százalékára terjedt ki. Több mint negyedrészük felelte, hogy nemcsak a Magyar Rádió adásait hallgatja: hazánk nyugati régiójában pedig a válaszolók több mint fele mondott igent a kérdésre – [vármegyék] Vas: 82,4 százalék, Zala: 57,1 százalék, Győr-Moson-Pozsony: 63,2 százalék, Sopron: 74,4 százalék, [városok] Győr: 58,7 százalék, Sopron: 97,4 százalék.)60
A rádió viharos terjedése (egy 1936-os, a Szovjetunió adatait nem tartalmazó, durva becslés szerint a világon több mint 57 millió készülék volt, körülbelül 90 százalékuk Európában és Amerikában), ízlésvilágot átalakító hatása (a mozgófényképével együtt) ismerős jóslatra ragadott sokakat az 1920-as, 1930as években. Szerintük a rádió, a mozi, majd a televízió új világot teremtenek, amelyben a betű, az olvasás elveszíti jelentőségét. Edison 1922-ben egyenesen úgy látta, hogy “a mozgókép nemsokára könyvek helyébe lép”. A magyar újságíró és “szakíró”, Kilián Zoltán 1939-ben óvatosabban fogalmazott: “az újra feltámadt hangkultúra világában a betűkultúra háttérbe szorul valamelyest”; majd hozzátette: “a betűkultúra mellé felvonult a hang és mozgókép útján kifejeződő kultúra, mely kétérzékűségével a gondolatközlésnek immár teljes műszaki formáját jelenti. Amint a könyvnyomtatás feltalálása új műveltségi korszakot nyitott meg az emberiség életében, a rádió is korszakot jelent: a könyvnyomtatásáénál hasonlíthatatlanabbul gazdagabb kultúra eljövetelét. Mai könyveink, képeslapjaink, újságjaink mennyire kezdetlegeseknek és süketeknek-vakoknak fognak tetszeni az új kultúra korában, a hangosképes rádióéban!”61
A tempó
Az ezredfordulóra készülődve a 20. század eleje és vége, vagy az 1950-es és az 1990-es évtized közötti (kétségtelenül) jelentős különbségeket sokan hangsúlyozzák.62 Leggyakrabban olyan “történelmet” írnak le, amelyben az egyes korszakokat éles, átjárhatatlan határok választják el egymástól, és nem említik, hogy miként épültek egymásra, többek között, a gyors és hosszú 19., illetve a gyors és rövid 20. század találmányai, s miként alakították át lépésről lépésre a világot. A hit, hogy az új találmányok megoldják a világ problémáit, hogy a fejlődés üteme semmihez sem fogható, hogy a 20. század végét olyan új jelenségek jellemzik, mint például a globalizáció, egy hagyomány része. Ez a hagyomány ma is rendkívül eleven. Yoneji Masuda japán professzor 1980-ban könyvet jelentetett meg az információs társadalomról “Az információs társadalom mint posztindusztriális társadalom” címmel. Ebben, egyebek mellett, azt fejtegette, hogy egyetlenegy találmány sem terjedt el olyan gyorsan a világban, mint a számítógép, még azok sem, amelyek jelentősen átalakították az emberek életét. Többek között hozza fel példaként, hogy az 1946-ot (az első elektronikus számítógép kifejlesztését) követő húsz év alatt több mint 30 ezer gépet helyeztek üzembe a világ minden táján, míg más újítások – szerinte – lassabban értek el ilyen arányú “kedveltséget”. Ám a fejlődés, így a világ globálissá válásának folyamata a technikai eszközök segítségével (vagy miatt) “hasonló tempójú” volt a 20. század elején, mint a 20. század végén, és az emberek élete is hasonló mértékben alakult át. Ambrus Zoltán 1906-ban arról írt, hogy “az idősebb és legidősebb nemzedék… átélte a nagy találmányok egész korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta”, s megtapasztalta azt a “nagyszerűségre páratlan evolúciót”, amely “a világot oly sokban átalakító nagy találmányok nyomán támadt”, és amelynél csak egy csodálatosabb jelenség volt: “a hírlapírás rengeteg fejlődése”. José Ortega y Gasset úgy vélte, hogy a “régi felfogású embert az időnek az az irama, amellyel ma a dolgok haladnak, az a rohanás és erő, amivel ma minden végbemegy, megfélemlíti”. Babits Mihály, aki “A tömegek lázadása” megjelenésének évében járt Berlinben, a Pesti Naplóban közölt “naplójában” a következőképpen összegezte a német városról szerzett benyomásait: “Berlin a mai Európa Bábele: nem nagysága, hanem tempója teszi azzá. »Tempó« – ez maga is berlini szó; legalább ottani időzésem alatt minduntalan hallottam ezt a szót: mert különös öntudatosság lakik e német Bábelban. A város büszke tempójára. Utcái nyílegyenest söpörnek szét a házak között, s szinte a nyíl gyorsaságával is, széles teret szakítva e tempónak. Autók cikáznak, végtelen autócsordák áramlanak, lángbetűk lüktető fény-árnyában. Amerika ez – mondja itt mindenki. Még a magyar is, ha Berlin lakója, szívesen hivalkodik evvel az európai Amerikával; mily hamar és fölénnyel veri új város létére a vénhedt régieket! Milyen tudatosan és mondhatni német alapossággal sajátítja el és licitálja túl Párizs erkölcsi szabadságát és New York technikai iramát!”63
Ambrus Zoltán, Ortega y Gasset és Babits Mihály szédítőnek írt le egy valóban szédítő tempójú fejlődést és világot. Azért vélik napjainkban mégis sokan, hogy “korábban” az időnek “andante ritmusa” volt (így a Business Week ezredvég-mellékletének egy szerzője), mert az ezredforduló “embere a saját életét inkább életnek érzi, mint az összes múltat”, és – hogy korát túlbecsülhesse – “egyetlen elgondolható múltat sem ismer el a maga mintaképéül vagy mértékéül”.
Jövendölések
De ugyanez a “túlbecsülés” mutatkozik meg akkor is, amikor néhány szerző a “fejlődés jövőjéről” ír, és más szempontból sem ismeri el a múltat mértékül. A Business Week 1999. végi összeállításának egyik közreműködője – miként 19. századi elődje, I. Lajos – úgy vélte, hogy “a 21. század a szüntelen helyváltoztatások kora lesz”, amikor az emberek “gazdaságilag és lelkileg elszakadnak hazájuktól”. Ugyanezen összeállítás több résztvevője arról írt, hogy létrejönnek majd az emberszabású, öntudattal rendelkező gépek, amelyek túlnőnek teremtőiken (hasonlatosan ahhoz, ahogy Karel ºapek 1920-as évtizedbeli darabjában az emberarcú, érző és marxista robotok fellázadnak kizsákmányolóik ellen, és átveszik a hatalmat).
Masuda Yoneji például az információs társadalom “új szellemeként” ír a globalizmusról, amelyet szerinte a következő négy dolog jellemez majd: az “űrhajó-gondolat” (“az emberiséget szétválasztó régi területi határok megszűnőben vannak”), a szimbiózis eszméje, a globális információs tér koncepciója (az információs hálózatokkal összekötött térről van szó, amely, amikor majd “globális méretűvé bővül, akkor globális információs hálózattá válik”) és az, hogy az információnak nem lesznek nemzeti határai. Azaz: “világméretű, a nemzeti határokat átlépő, állampolgárok közötti kommunikációs tevékenység fog mozgásba lendülni. Amilyen mértékben bővül majd a kölcsönös információcsere, olyan mértékben fog mélyülni a népeken és országhatárokon túlnyúló problémák (pl. népességrobbanás és energiaproblémák) megértése, lehetővé téve, hogy globális nézőpontból foglalkozzanak ezekkel a kérdésekkel. Amikor mindez bekövetkezik, akkor az egymással szemben álló nemzeti érdekeken és különbségeken úrrá váló globalizmus szelleme széleskörűen és mélyen beépül majd az emberek tudatába.”64 (Ahogy a vasút hatására a “Béke szeráfja, tudás, égi fény / Szerte árad majd a föld kerekén”, vagy “a telefon révén megvalósul a testvériség az egész világon, és nem lesz több háború”.)65
Jegyzetek
1 Hermann Bausinger: Media, technology and daily life. In: Oliver Boyd-Barrett–Chris Newbold (szerk.): Approaches to Media. A Reader. London–New York–Sydney–Auckland, 1995, Arnold. 537. o.
2 Idézi: Theodore Roszak: Az információ kultusza. Budapest, 1990, Európa. 83. o.
3 L’Espresso, 1999. december 2.
4 Uo.; Time, 1999. december 31.; Ugyanez a hit ismerhető fel Jókai Mór “A jövő század regénye” című munkájában is, hiszen Jókai a korában már ismert, illetve megjósolt – később azonban megvalósíthatatlannak bizonyult – találmányok kombinációjával szép új világot teremtett.
5 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Budapest, é. n., “Írás”. 34–35. o.
6 Az élet útmutatója. Budapest, 1937, Pesti Hírlap. 281. o. (Kiemelés az eredetiben.)
7 Idézi: Chandrika Kaul: Imperial Communications, Fleet Street and the Indian Empire c. 1850s–1920s. In: Michael Bromley–Tom O’ Malley (szerk.): A Journalism Reader. 1997, Routledge. 59. o. – “Az első világháború előtt, ebből a szempontból, Nagy-Britannia vezette a világot: brit tulajdonban vagy érdekeltségben volt a víz alatti kábelek 80 százaléka.” (Uo.) A Népszava olvasói a lap 1881. június 26-i számából is értesülhettek erről – igaz, elég furcsa módon: “E napokban egy rendkívüli eset fordult elő Tuniszban a távíróvonalon. Egy telephon volt felállítva Szuk-el-Arba és Medzser-el-Bub állomások között. Egyszer csak a távíró megszűnt működni. Eleinte azt hitték, hogy a sodronyt az ellenséges arabok elvágták.” Ám később kiderült: egy óriáskígyó volt “az egyik cölöpön egész a sodronyig körül csavarodva”.
8 György Péter: A metaforák vége. (Századvég és televízió.) Filmvilág, 1991/2. 59. o
9 Kalmár Gusztáv: A közlekedés és hírszolgálat fejlődése. Kincsestár, Budapest, 1940, Magyar Szemle Társaság. 65–66. o.
10 Susan Sontag: A fényképezésről. Budapest, 1999, Európa. 116. o.
11 György Péter: I. m. 59. o.
12 Kalmár Gusztáv: I. m. 3., 4., 6. o.; Az élet útmutatója i. m. 284. o.
13 Idézi: Walter Isaacson: Who mattered and why? Time, 1999. december 31. 29. o
14 Magyar Statisztikai Évkönyv, 1928. Budapest, 1929, Magyar Királyi Statisztikai Hivatal. 361. o.
15 Az élet útmutatója i. m. 285. o.
16 Magyar Statisztikai Évkönyv, 1930. Budapest, 1931, Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. 364. o.
17 Autóipar: Made in USA. Népszabadság, 2000. január 12. 14. o
18 Kalmár Gusztáv: I. m. 66. o.
19 Sipos Sándor: A rádióelőfizetők számának alakulása az európai országokban. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. II. k. 881. o.
20 1891 és 1895 között évente átlagosan 32 533, 1901 és 1905 között 56 359, csak 1908-ban 72 541 levélpostai szállítmány érkezett külföldről Magyarországra. (A Magyar Királyi Kormány 1908. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és statisztikai évkönyv. Budapest, 1909, Athenaeum. 274. o.); 1927-ben az USA-ba, illetve onnan külföldre több mint 805 millió postaküldemény érkezett; néhány más országra vonatkozó, kerekített adat a következő: Argentína 232, Nagy-Britannia 536, Brit-India 83,5, Ausztria 282, Japán 317, Kína 110, Magyarország 46,8 millió. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1928. i. m. 364. o.
21 A Magyar Szent Korona Országainak kivándorlása és visszavándorlása, 1899–1913. Budapest, Magyar Statisztikai Közlemények, (új sorozat) 67. k. 14., 38. o. – A nemzetközi munkaerő-vándorlás méreteiről tudósító adatokat hosszan lehetne sorolni. Bizonyos években persze ennek, azaz a nagymértékű vándorlásnak, speciális politikai-gazdasági okai voltak. Ám nyugalmasabb időszakokban sem volt ez másként, például az első világháborút követő és a gazdasági világválságot megelőző, viszonylag békésebb években sem. 1925 és 1928 között családtagokkal együtt majdnem 2 millióan keltek át a tengeren azért, hogy az USA-ba, Kanadába, Argentínába és Ausztráliába vándoroljanak (hazánkból 21 612 ember vándorolt ki ekkor és 1840-en tértek vissza). Ezek az adatok tehát nem tartalmazzák a más országokba vándoroltakat, azokat, akik vándorlásuk során nem “keltek át a tengeren”, és azokat sem, akik ebben a négy évben visszavándoroltak hazájukba, vagy továbbvándoroltak előző “állomás-” és munkahelyükről. (A Magyar Statisztikai Évkönyv 1926-os, 1927-es, 1928-as, 1929-es köteteinek adatai alapján.)
22 Ortega y Gasset: I. m. 45. o.; Susan Sontag: I. m. 219. o.
23 Az említetteken kívül ilyen volt még az írógép, az indigó, a “távgépíró készülék”, a “sajtó-képtávíró”, illetve a nyomdatechnika megannyi újítása.
24 Az első számítógép 1946-os megjelenése után hat évvel került sor annak nyilvános szereplésére, amikor a CBS tévétársaság elkérte, hogy választási előrejelzéseket készítsenek vele. A gép – helyes – jóslatát a szakértők tévesnek tartották. Theodore Roszak: I. m. 19–20. o.
25 Charles Edward Russel szavait idézi: S. M.: A hírszolgálat történetéből. A Sajtó, 1939/7. 6. o.
26 Uo. 5. o.
27 A hírszolgálat történetéből i. m. 5–6., 7. o.; Technikus: A rádió az újságírás szolgálatában. A Sajtó, 1939/7. 9. o.; Boros Jenő: Az autotipiától a fotomontázsig. A Sajtó, 1939/7. 15. o. – Magyarországon a Vasárnapi Újság 1884-től közölt fényképeket; 1895-ben egy négy oldal hosszúságú, összehajtogatott “posztermellékletet” tartalmazott Konstantinápolyról. (Baki Péter–Nánási László: A Vasárnapi Újság és a fotográfia kapcsolata. Magyar Média, 2000/1. 17–19. o.)
28 Susan Sontag: I. m. 112. o. – A világkiállítások népszerűségét mutatja, hogy 1900-ban kb. 50 millió látogatója volt. Time, 1999. december 31.
29 Theodore Roszak: I. m. 15. o.; Brian McNair: The Sociology of Journalism. London–New York–Sydney–Auckland, 1998, Arnold. 67. o.; Dékány István: A sajtó szerepe a természetes és mesterséges közvélemény alakításában. A Sajtó, 1938/3–4. 11. o.
30 György Péter: I. m. 59. o.
31 Ambrus Zoltán: Irodalom és újságírás. In: Kenyeres Zoltán (szerk.): Esszépanoráma, 1900–1944. I. k. 5. o.; Ortega y Gasset: I. m. 44–45. o.; Idézi: Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, 1971, Gondolat. 265. o.
32 Szabó Ervin bevezető előadását ismerteti: Huszadik Század, 1913. 28. k. 697. o. Az 1920-as években formálódó-intézményesülő sajtótudomány (sajtóismeretek) hét témaköre között önállóan szerepelt a hírszolgálaté – H. A. Münster és H. Traub 1928-as “Zeitungwissenschaftliche Literatur im In- und Ausland” című munkájának kategóriarendszere szerint.
33 Nádas József: Megjegyzések a hírlaptudósításhoz. I. k. Budapest, 1917, Uránia Könyvnyomda. 11. o.; Az 50 éves Pesti Hírlap jubileumi albuma. 1878–1928. Budapest, Légrády Testvérek, 1928. 32. o.
34 Rákosi Jenő: Emlékezések. Budapest, 1926, Franklin Társulat. 2. k. 134–135. o.
35 Tápay-Szabó László: Szegény ember gazdag élete. Budapest, 1928, Athenaeum. 19–23. o. – Tápay visszaemlékezésében a merénylet napjaként Péter-Pál napját említi, amely június 29-ére esik, míg a merényletet június 28-án követték el. Meglepő, hogy “Az 50 éves Pesti Hírlap jubileumi albuma” vonatkozó részének szerzője szerint is június 29-én ölték meg a trónörököspárt – mindez azonban csak “elírás”. – A Pesti Hírlap egy szarajevói magyar borbélymestertől értesült először a merényletről egy órával azt követően (és csak utána saját tudósítójától). A szám – “egy kis technikai késés következtében” – délután öt órakor jelent meg; a vezércikket Molnár Ferenc írta. I. m. 117–118. o. – Ugyanekkor jelent meg a Budapesti Hírlap és a Friss Újság stb. különszáma is. Budapesti Hírlap, 1914. június 29. 3. o.; Friss Újság, 1914. június 29. 3. o. – A Vasárnapi Újság 1914. július 5-i számában felvételt hozott a merényletről; fotóriporter-haditudósítói a világháborúról végig küldtek képeket a lapnak. Baki–Nánási: I. m. 21–23. o.
36 Supka Géza: Falk Miksa és az újságírói etika. A Sajtó, 1928/12. 610. o.
37 Rákosi Jenő: Ötven esztendő. In: Az 50 éves Pesti Hírlap jubileumi albuma. I. m. 5. o. (Kiemelés tőlem – S. B.)
38 Theodore Roszak: I. m. 13. o.
39 Nádas József: I. m. 5., 12–13. o.; Edwin Emery: The Press and America. (2. kiadás) London–Tokyo–Sydney–Paris, 1962, Prentice-Hall. 393. o.; A Magyar Statisztikai Évkönyv 1925-ös és 1926-as számai alapján.
A tudomány világában a találmányok, szabadalmak, új eljárások burjánzásából az információk áttekinthetetlensége következett; a tudományok új eredményeinek követése is lehetetlenné vált, hiszen egyetlen diszciplína művelői sem voltak már képesek elolvasni saját területük összes szaklapját. E probléma megoldására alkották meg az első “adatbázisokat”: az 1830-as évektől megjelentek az eredményekről referáló lapok, amelyek a kutatók alapvető munkaeszközei lettek. 1851-ben indult a “Catalogue of Scientific Papers”, az angol szakirodalom név- és tárgymutatója, majd megjelent “a XX. század nemzetközi tudományos irodalmának tárgymutatója”, “The International Catalogue of Scientific Literature” címmel (az 1920-as években már hírügynökséget is szerveztek a tudományos élet eseményeinek ismertetésére). – Fülöp Géza: Ember és információ. Bukarest, 1973, Kriterion. 103. o. – Az AP-hírügynökség az 1920-as évek végén hetente (átlagosan) több mint 2,5 millió szót továbbított elîfizetîinek. A Sajtó, 1930/5, 255. o.)
40 “Csak a nagy példányszámban megjelenő illusztrált napilapok elterjedésével szűnt meg visszavonhatatlanul” az orális, beszédközpontú társadalom. György Péter: I. m. 59. o.
41 Buziássy József: Budapest közművelődési viszonyai. Statisztikai Közlemények, 1938. 88. k. 3. sz. 68. o.
42 Chandrika Kaul: I. m. 59–60. o.
43 Kalmár Gusztáv: I. m. 69. o.
44 Technikus: I. m. 9. o.; Dékány István: I. m. 10. o.
45 Edwin Emery: I. m. 666. o.
46 De apróbb ügyek is azonnal közismertek lettek: amikor például a kormány megvonta 1931 októberében a Magyar Hétfő című laptól az utcai árusítás jogát, s a belügyi államtitkár délután egykor meghozta a végzést, ötkor már bemondta a rádió az erről szóló és az MTI-től származó hírt. – Lévai Jenő: Éhség, panama, hinterland. I. k. Budapest, Magyar Hétfő, 1935. 144. o.
47 Ernyei Frigyes: Új eszközök és feladatok a sajtó- és a rádió-hírszerzésben. A Sajtó, 1939/4. 7. o.; vö. Ulf Hannerz: Baj van a globális világfaluban. A világ, ahogyan a külföldi tudósítók látják. Replika, 1997. június. 87–101. o.
48 Karinthy Frigyes: Mezőtúr, rádió, mamutcsülök, Mezőtúr. Útinapló ab Budapest. In: Karinthy Frigyes: Naplóm, életem. (Válogatta: Szalay Károly.) Budapest, 1964, Magvető. 384. o.
49 Kilián Zoltán: Rádióesztétika. Kincsestár, Budapest, 1939, Magyar Szenle. 72–73. o. (Kiemelések tőlem – S. B.)
50 Ernyei Frigyes: I. m. 6. o.
51 Ulf Hannerz: I. m. 87. o.; Idézi: Ormos Mária: Fából vaskarika. Kozma Miklós, a “nemesen konzervatív” magyar propagandaminiszter. Mozgó Világ, 2000/3, 10. o.
52 Karinthy Frigyes: A kicsi világról. In: i. m. 782. o.; Kalmár Gusztáv: I. m. 3. o.
53 Elekes Dezső: A könyvtermelés nemzetközi és hazai adatai. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. II. k. 638. o.
54 Buziássy Károly: I. m. 56. o.
55 Babits Mihálynak a Pesti Naplóban 1928 őszén megjelent interjúját idézi: Sipos Lajos (szerk.): “Engem nem látott senki még.” Historia Litteraria Alapítvány–Korona Kiadó, 1999. II. k. 179. o.; Ortega y Gasset: I. m. 27–28. o.
56 Kilián Zoltán: I. m. 48. o.
57 Idézi: Wickham Steed: The Press. 1938. 211–212. o
58 Karinthy Frigyes: Mezőtúr, rádió, mamutcsülök, Mezőtúr i. m. 385. o.
59 Kérészné Szabó Klára: Rádiós közvéleménykutatások Magyarországon, 1925–1945. In: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925–1945. Budapest, 1975, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. 346., 352. o.; Kilián Zoltán idézett könyvében az 1933-as adatok jelentősen eltérnek a közöltektől. I. m. 56. o.
60 Az utóbbi adatoknak persze speciális okai vannak: Várszeghy János: A rádió vételi viszonyai Magyarországon. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. 2. k. 626–627. o.
61 L’Espresso, 1999. december 2.; Kilián Zoltán: I. m. 23., 74. o.
62 Erre példa: Helmut Schmidt: A globalizáció. Budapest, 1999, Európa.
63 A professzor 1980-ban még nem is ismerhette a személyi számítógép és az internet elterjedésének sebességét. Yoneji Masuda: Az információs társadalom mint posztindusztriális társadalom. Budapest, OMIKK, 1988; Ortega y Gasset: I. m. 31. o.; Ambrus Zoltán: I. m. 6. o.; Babits Mihály: Berlini napló. In: Sipos Lajos: I. m. 196. o.
64 Masuda Yoneji: I. m. 47., 68–69. o.
65 A dolgozat megírását az OTKA F-025694-es számú kutatástámogatása tette lehetővé.
Egy amerikai vizsgálatban egy nőkből és egy férfiakból álló csoportnak azt kellett megmondaniuk, hogy milyen nemű a számítógép, és négy érvvel kellett alátámasztaniuk álláspontjukat. A női szakértőcsoport hímneműnek ítélte a számítógépet, a következő alapon:
1) Előbb be kell kapcsolni, hogy aztán odafigyeljen az emberre;
2) Tele van információval, de nincs fantáziája;
3) Arra lenne, hogy segítse az embert, de az idő nagy részében ő maga a probléma;
4) Mihelyt az embernek van egy, rögtön rájön, hogy ha várt volna még egy kicsit, jóval nagyobb teljesítményű modellt vehetett volna.
A férfi szakértők megállapítása szerint a számítógép nőnemű, mert
1) Csak a teremtője érti a belső logikáját;
2) Az a nyelv, amelyen egy másik számítógéppel beszél, teljesen érthetetlen;
3) A legkisebb hibát is eltárolja a memóriájában, hogy aztán a legalkalmatlanabb pillanatban hívja elő;
4) Mihelyt az embernek van egy, rájön, hogy a keresetének felét kiegészítőkre kell költenie.