Te gyönyörû vagy, ragyogó,
szûz, akit festîk festenek,
de lihegî és lobogó
lángok nyaldossák testedet,
én látom, titkon élvezed,
ha elîvillan szép bokád,
hajad csigákba rendezed,
és meg-megnyalintod a szád.
Ha végre ott ülök veled
a kék szalonban délután,
inkább kottáid rendezed,
bár bókiskol a garde dame,
és könnyûcsontú szép kezed
mint pille száll a zongorán,
s a dallamok felfénylenek
a csontbillentyûk gyöngysorán.
Virágzanak az orgonák.
Ha ablakot nyitsz éjszaka,
elárasztja a lányszobát
a május mósuszillata.
Megérzed-é, hogy száz titok
bizsergeti az ágakat?
Hogy suttognak a jázminok,
milyen vad, párás vágyakat!
Ha forgolódol ágyadon,
s a kóbor álom elkerül,
meghallhatod tán lágy dalom
a sûrû lombú fák közül.
Teérted száll a sóhajom,
és suttogom, bár rám kövül
a bú, a kín, a fájdalom:
ki érted ég, az üdvözül!
Mert te vagy estém, reggelem,
és éjszakám is csak te vagy,
az egyetlen, ki kell nekem,
ki megaláz, magamra hagy,
de mégis, mégis szeretem,
s mint îrült kívánja a kést,
úgy vágylak, vedd az életem,
mert szenvedésem még kevés,
hisz gyönyörû vagy, ragyogó,
szûz, akit festîk festenek,
de lihegî és lobogó
lángok nyaldossák testemet,
meghalni lenne jó, tudom,
vagy tébolyultan hullni rád,
és csókolgatni, míg birom,
harmatos, forró puncikád.