A nîi ösztön megcsalt – már megint! –
mert nem érezted, hogy ma megjövök.
Az ember ilyenkor már csak legyint.
(De marcangolják benn az ördögök.)
Soká csengettem. Senki nem nyitott
ajtót. Betörjem? Vagy megvárjalak?
Nem érdekelsz. Szemedbe ásitok.
(Te vén kacér. Te pajzán gyöngyalak.)
Mi van, ha mondjuk, elmentél, ahogy…
Na jó. Meglehet. Az is, hogy akár…
A türelem s a józan elme fogy.
(Hiszen kár érted. Istenemre, kár.)
De az is lehet, hogy ha rád töröm,
te egyedül vagy, pihensz szeliden,
és álmos arcod csupa káröröm,
és kineveted nyugtalan szivem.
Namármost így. Csak ülök a kövön.
(Hideg, akár a holtak ajkai.)
Asszem, az ajtót mégis rádtöröm.
És akkor, akkor mit fogsz mondani?