Valószínûleg Madám jelentette fel H. urat, a jobb napokat látott alkalmi utcazenészt, aki a Mamával és Kisunokával lakott a D. utcai egyik roskadozó ház sebtében elbontott udvari épületrészének viszonylag épen és az utcai front szélén megmaradt funkciót vesztett, átalakított lépcsõházában.
Egy ablaknyílás is hunyorgott oldalt, amelyen némi élettapasztalat szülte ügyességgel ki lehetett dugni egy kályhacsövet. Az üresen tátongó ajtónyílásra pedig valahol guberálás közben egy igazi mestermívû lapot talált emberünk. Jó ízléssel bútorozta be – szintén a lomtalanításból – a kis zugot, s éltek hárman, ha nem is gondtalanul. H. úr zenélgetett, Mama ha tudott, kicsit piacozott, vagy koldult, s szeretgették a rájuk maradt Kisunokát. Ne kelljen már állami gondozásba adni!
Madámot azonban zavarta ez az idill. Õ az utcafronton lakott, szívesen fogadta mindazokat, akik elméretezett bájaiban örömök lehetõségeire leltek, s rettenetes szájával ûzte el a potyázni vagy egyéb elvetemültségre vágyókat. Mindkét fia finom ízléssel öltözködött mindig, lányokat futtattak, s egyikük a tétlen órákat kábítószerezéssel is igyekezett kiszínezni. Rendszerint cimborái is vele bávadoztak, Madám azonban idõnként szétüvöltözte a társaságot, fõleg ha a szerény méretû, zsúfolt, hervadt illatú lakásra neki volt szüksége.
Biztosra vettem, Madám vágyik még egy helyiségre, ahol rosszéletû fia és társasága elszipuzgatna, õt nem háborgatva. Madám hallott az önkényes lakásfoglalás fogalmáról, így egy napon bevonult az önkormányzathoz, feldobta H. úrékat, majd tüntetõ módon addig nyomult az ügyben, amíg meg nem jelentek a hatósági emberek és fogdmegek, s ki nem rámolták a sírva könyörgõ H. úr és övéi jelentéktelen értékû ingóságait az udvar ecetfa koronázta mélyébe.
Igazam lett. A volt lépcsõház Madám fiainak és haverjainak a tanyája lett; kábult vörös köd lengi be a romokat. H. úrnak meg – ha úgy vesszük – éppenséggel szerencséje is volt, mert csak március elsejétõl minõsül társadalmilag különösen veszélyes cselekménynek az önkényes lakásfoglalás, amelyért vagy százötvenezer forint pénzbírság, vagy elzárás jár, történetünk pedig még néhány hónappal korábbi. Persze talán még ezzel együtt is szerencséje lenne H. úrnak, hiszen a büntetés-végrehajtási intézmények is túlzsúfoltak. Egy hajléknélküli ágrólszakadtnak ma már egyre inkább csak vágyálom egy a hajléktalanszállóknál emeltebb szintû ellátást nyújtó efféle intézménybe való bejutás.
Külön-külön H. úr meg Mama a Kisunokával ez idõ szerint elvannak ismerõsöknél, amíg megtûrik õket. Egy napon azonban kis foszladozó közösségük szét fog hullani. Szociális otthonba nem férnek be, ott évekig kellene várni egy férõhelyre, ha az utcáról egyáltalán reménykedhetnének. Kisunokát pedig nyilván állami gondozásba veszik majd. H. úr és Mama még nem olyan öregek, hogy a lakások felett rendelkezõ hatóságok bosszantására ne élhetnének el akár húsz évig is. Ha mint hajléktalanokról kell róluk gondoskodni, Kisunoka pedig nagykorúságáig és még egy-két türelmi évig állami gondozott lesz, addig hozzávetõleg tizenöt-húszmillió forintba is kerülhetnek az államnak.
Az Országgyûlés a napokban szavaz az új szabálysértési kódex egyik kiegészítõ, önálló képviselõi indítványként beterjesztett rendelkezésérõl, jelesül arról, hogy az érintett “társadalomra veszélyes cselekmény” a büntetésen és elrettentésen túl hogyan nyerhet elintézést a hosszadalmas és körülményes bírói eljárás részbeni kiiktatásával. Magyarul, hogy lehet kitenni az önkényeseket, mire felocsúdnának, s esetleg továbbadnák egy másik önkényesnek a lakást, akivel szemben elölrõl kezdõdhet minden. Meg kell jegyeznünk, hogy a törvény eddig is ismerte az önkényes lakásfoglalás tényállását, s mint H. úr esetében láttuk, el is tudta érni a kilakoltatást, csak kicsit hosszadalmasan. A bírósági út ugyanis némiképp lassú: valaki (pl. Madám) felfedezi a gaztettet, rendõrért siet, vagy az önkormányzatba, feljelentés születik, hatvan napon belül elindul az eljárás, a bíróság tárgyalást tart, a nyomorultak esetleg képesek még fellebbezni is, mondjuk nem átallanak arra hivatkozni, hogy gyerekük van, esetleg valaki megsúgja nekik, hogy a gyermekvédelmi törvény oltalmazó szándéka következtében nem rakhatják õket az utcára, legfeljebb családok átmeneti szállására, esetleg kiderül, hogy ilyen fajta üres férõhelyek nincsenek, mert a szûkös keret egy részét felelõtlenül és rosszhiszemûen egyes fõvárosi illetékesek ráadásul felszámolták stb. stb. S ha végül a lakástulajdonos szempontjából kedvezõ bírói döntés születik, és az önkényes önkéntesen nem távozik, a kiürítésre újabb bírósági eljárást kell indítani, majd azt foganatosítani.
Mindezt végiggondolva Juharos Róbert képviselõ úr most olyan indítvánnyal állt elõ, hogy jegyzõi úton lehessen eredményre törekedni, ami által a “lakás kiürítését elrendelõ határozatot három napon belül végre kell hajtani”.
A parlamenti vitában a szakemberek részérõl óvatosabb és merészebb aggályok egyaránt megfogalmazódtak. Dr. Gyimesi József (Fidesz) azt fejtegette, hogy “a szabályok egy része és elsõsorban a büntetõjogi és szabálysértési jogi szabályok… nem is a lakást mint vagyoni értéket védik, hanem a lakáshoz kapcsolódó alkotmányos jogokat… az egyén és a család életének egy nagyon fontos színterét”. A képviselõ úr ugyanakkor helyeselte a szigorú rendteremtést, és úgy gondolta, hogy most alapvetõen abból az irányból kell közeledni, hogy az elvben üres lakás mint vagyoni érték szorul védelemre. Analógiaként pedig a tetten ért autótolvaj példáját említette, akit mint szabálysértõt nyilvánvalóan ki kell penderíteni a jogtalanul megült jármûbõl. Dornbach Alajos (SZDSZ) a felett sajnálkozott, hogy a lakásra igényt tartó és azt rendeltetésszerûen használni óhajtókkal szembeni finom distinkcia tûnik el az új megközelítéssel, hiszen a régi szabályozás “különbséget tett jóhiszemû jogcím nélküli lakáshasználó, rosszhiszemû jogcím nélküli lakáshasználó és önkényes beköltözõ között”. Ráadásul vajon szabad és fontos-e “a tisztességes és korrekt eljáráshoz való jog” kárára érthetetlenül siettetni a végrehajtást?
Az elõterjesztés mellett érvelõk többsége a szóban forgó személyekrõl mint bûnözõkrõl beszélt, még az is felvetõdött, hogy – családok esetében – micsoda példát lát lakásfoglaló apától a felnövõ nemzedék. E sorok igénytelen szerzõje onnan közelített a problémához, hogy az önkormányzatok mint tulajdonosok ez esetben valamennyiünk közös vagyonát kezelik. Felelõtlenül és rosszul. Miért állnak éveken át üresen lakások? Miért nem jutnak hozzá hamarabb s kevésbé bürokratikus úton-módon az igényjogosultak? Nem kellene-e új kezelõt keresni, hogy a szociális lakásokhoz való hozzájutás emberségesebb és hatékonyabb legyen? Ugyanakkor elemezni kellene a döntés, a jogszabály alkalmazásának hatásait is, hátha a durva, látványos kilakoltatás helyett egyezségre is törekedhetnénk, mint a XIV. kerületi Szatmár utcában, ahol az önkormányzat megbízta a Máltai Szeretetszolgálatot a családok gondozásával, vagy Pécsett, ahol a város vezetése vállalta magára az egyéni ügykezelést, és állt elõ a megoldással. Ráadásul csaknem bizonyos, hogy az önkényes lakásfoglalók jó érzékkel és bizonyos követhetõ szempontok szerint kizárólag olyan lakásokat foglalnak el, melyek emberi tartózkodásra úgyszólván alkalmatlanok.
És miután a kérdés erõsen foglalkoztat, és legalább a közvetlen környezetem viszonyai felõl bizonyos szeretnék lenni, az Oltalom munkatársaival és a Wesley János Lelkészképzõ Fõiskola néhány hallgatójával amennyire lehetett, fölmértük a VIII. kerületi helyzetet. Valakik egy-két évvel ezelõtt szintén elvégezték ezt a munkát, talán önkormányzati támogatással is, azonban a puszta tényen kívül a munka megrendelõire, elvégzõire, vagy tartalmára sem tudtunk rábukkanni. Így nincs összehasonlításunk, de nem volt pénzünk és energiánk kontrollként egy másik kerületet is szemügyre venni. Így számítok esetleges enyhe elnézésükre. A következõ kép bontakozott ki elõttünk:
1789 épület található a kerületben. Ezekbõl 7 van bontás, 1 felújítás alatt, 1 helyen folyik építkezés, 6 teljesen üres (számunkra megfejthetetlen sorsú) házat találtunk, s a végsõ összeszámlálásnál derült ki, hogy 27 házról ezért-azért munkatársaink nem tudtak információt rögzíteni. 35 telken már csak házak hûlt helyét vehettük számba, 16 parkolót találtunk, és egy épületet, amely csupán garázsként funkcionált.
Ha jól számoltuk, 278 önkormányzati, 620 társas, és 409 vegyes tulajdonú ház van, a maradékban egyházi és magántulajdont, bétét, egyetemi vagy más iskolai, fõvárosi vagy önkormányzati tulajdonú kórházat, iskolát, szállodát, vállalatot, szociális otthont, vendéglátó-ipari egységet, templomot és egyebet találtunk, valamint 120 családi házat.
35 285 lakást számoltunk, melyek közül 375-380 üres. Ennek okai a következõk. 158 lakásból a lakók kihaltak, 22-bõl ismeretlen helyre távoztak, 8 kilakoltatással ürült meg. 31-36 felújítás alatt van. Volt 10 lezárt házfelügyelõi lakás. 76 üres lakásról semmilyen információt nem sikerült kapni, összesen egy kiutalt és még el nem foglalt lakásról tudunk. 15 lakhatatlan és 26 szanálás alatt lévõ lakást számoltunk meg, a többivel kapcsolatban pedig egyéb nem igazán érdekes információt kaptunk (kiégett, régen disszidáltak belõle, lakója szociális otthonba költözött, most raktár, lakója vidéken tartózkodik, eltûnt stb.) Az üres lakások tulajdonviszonyuk szerint: 321322 önkormányzati, 26 magántulajdonban van, ÁPV Rt. 1 és a honvédség tulajdonában 1, 26-ról nem kaptunk információt.
37 helyen találtunk önkényes lakásfoglalókat. Kivétel nélkül olyan lakásokat szálltak meg, amelyek felújítására senkit sem bátorítanánk. Összesen egy épületben, egy fél emeletnyi szinten négy lakás használóiról állították, hogy “románok”. Itt senkihez nem tudtunk bejutni, vad kutyaugatás hallatszott az ajtó mögül. Az udvaron keresztül-kasul húzódtak az elektromos átkötések: önkényes lakáshoz önkényes áram.
Meg kell említenünk, hogy nem egy helyen találtunk zárhatatlan házban kilinccsel sem csukott üres lakásokat. Az ott lakók állítása szerint a helyzet már évek óta áll fenn. Az önkényes lakásfoglalók legfeljebb elvétve költözhetnek be olyan helyre, amirõl feltételezhetik, hogy az önkormányzatnak szándékai vannak vele, és ezért számon tartja. Mellesleg említem még, hogy bemondás és tapasztalat alapján 90-120 között van a pincében, sufniban, lépcsõházban, kapualjban, udvarzugban, liftaknában, padláson, szeméttárolóban vagy ledobóban tartózkodó hajléktalan.
De visszatérve az üres lakásokhoz, mindent egybevetve és megfontolva, ebbõl az egy vizsgálatból óvatosan kiindulva feltételezhetjük, hogy a fõvárosban 8-10 ezer üres lakás található. Azt is bizonyosra vehetjük, hogy ezek többsége önkormányzati tulajdonú, és az elmúlt évtized lakásprivatizációja következtében erõsen megcsappant (az össz-számot tekintve 10 százalék alá süllyedt) szociális lakás típusba tartozik. Az a nagy baj, hogy az önkormányzatok az eladott lakások árából tehetnék lakhatóvá az említett lakásokat. Tekintettel azonban arra, hogy az új tulajdonosok többsége csak részletre volt képes megvenni az általa lakott lakást, a korábban megállapított vételár 15-20 év alatt csordogál be. Ugyanakkor van elég bajuk, kiadásuk az önkormányzatoknak, és a bevételek másra is felhasználhatók… Így az a különös helyzet áll elõ, hogy a privatizálható lakásokat magukba foglaló épületeken bizonyos felújításokat (tetõ, gépészet, nyílászárók, tatarozás stb.) az eladás elõtt még utoljára elvégeztek. A megmaradt szociális lakásállományra azonban már nincs pénz. Akik pályázat útján néhány évre ezekhez hozzájuthatnak, kötelesek a lakást maguk felújítani, és ezt az összeget nem lakhatják le. Cserébe a tulajdonos önkormányzat köteles magát az épületet karbantartani.
J. B. huszonöt éve kezdett ingázóként Budapesten dolgozni. Végül itt ragadt, megnõsült, gyermekeit felnevelte, már azok is megházasodtak. Annak idején hozzájutott egy kertes szükséglakáshoz, amelybõl gonosz, agyafúrt módon saját rokonai szorították ki. Nem roppant azonban össze, szorgalmas munkával, valamint ügyvédi ajánlásra és segítséggel megvett egy kis lakást. Hét év múlva derült ki, hogy az ügyvéd becsapta, innen is menniük kellett. Egy-két évig hajléktalanszállók vendégei voltak, de két éve megint rájuk mosolygott a szerencse. Kaptak egy szociális lakást, azzal, hogy kötelezik magukat, a rendbehozataláról õk gondoskodnak. J. B.-ék ügyes, törekvõ emberek, saját erejükbõl komfortosították a lakást. A szülõk és két családos gyermekük laknak együtt 44 négyzetméteren, szekrényekkel elválasztott kis, intim tereken. Csak egy a baj, a bérház legfelsõ szintjén, a szélen található lakásuk (melyet sikeresen véglegesíttettek) és az épület mellõl elbontottak egy másik házat. A tûzfalat nem vakolták le, sõt a bontási munkák közben a tetõt is megrongálták. J. B.-ék hiába kérlelik a tulajdonost, hogy tegyen valamit, hiszen penészedik a fal, és nagyobb esõk idején csöpög a plafon. Azzal hajtják el õket, hogy miután részükre a lakást a Szalmaszál a Hajléktalanokért Alapítvány nyerte pályázat útján, gondjaikkal forduljanak a szóban forgó szervezethez.
Évtizede nem épül az országban szociális lakás, s mint látható, az önkormányzatok nem képesek felújítani a meglévõ csekély maradványt. Megjegyezzük, hogy az Európában máshol meglévõ szociális lakásállomány egyharmadát sem éri el a hazai ilyen típusú lakás. Az albérlet megfizethetetlen. Sem az országnak, sem a fõvárosának nincs értékelhetõ lakáspolitikai elképzelése. Ha valami csendben megállapítható, az az, hogy a lakhatással kapcsolatos döntéshozói elképzelés szerint a szegények, a lakást csak szociális segítséggel lakni képesek jelenléte nem kívánatos városainkban. Õk legfeljebb hajléktalanként vagy állami gondozottként számíthatnak életben maradásra. Az sem titok, hogy legfeljebb a hajléktalanok egyharmadának jut férõhely a túlzsúfolt menhelyeken. Lehet aztán tüntetni azért, hogy csak olyan hajléktalanszállók mûködhessenek, amelyek megfelelnek a törvényi elõírásoknak. Azonban hajléktalanszállók sem épülnek, és a fenntartásukhoz szükséges pénz is csak szûkösen számítható. Hangulatjavítás céljából, vagy a törõdés látszatát keltve lehet számukra saját újságot, színházat, mozit, egyebet szervezni, de ez sem takarhatja el azt a fájdalmas tényt, hogy vannak olyan családok és személyek, nem kevesen, akik emberségesnek alig nevezhetõ körülményeket csak esetlegesen és legfeljebb (a szónak minden értelmében) lopva teremthetnek a maguk számára. Valóban csak az õ szégyenük és bûnük ez?
A Roma Polgárjogi Alapítvány szakértõi anyagokat fogalmazott meg, és köröztetett a végsõ szavazás elõtt a parlamentben is, kérve a döntéshozók megfontolását, emberségét és a kérdés újragondolását. Munkájukban kifejtik, hogy az önkényes lakásfoglalás ötven éve megoldhatatlan probléma. Álláspontjuk szerint “az önkényes lakásfoglalás a lakhatás mint elemi szociális szükséglet hiányából fakadó kényszerpálya”. A lakásfoglalók kizárólag az elslumosodott övezetben keresnek lakhatási lehetõséget, s “rendszerint hihetetlen erõfeszítéseket tesznek az elfoglalt lakások lakhatóvá tétele, és a közüzemi díjak, illetve lakbér megfizetése érdekében”.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Mert csakugyan, az önkormányzat – véljük – minél hamarabb ki akarja üríteni az önkényesen elfoglalt lakást. Valójában azonban az esetleg már az elõzõ lakó által felhalmozott adósságok kiegyenlítése esetén olykor szemet is hunyhat. L.né boldog volt, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület pályázaton nyert szoba konyhás lakására õ a jelölt. Izgatottan felkereste a címet, de sírva jött vissza, állítva, hogy lehetetlen, erõszakos körülményeket talált, és a számára kiutalt lakásban többen laknak, akik õt fenyegetésekkel elkergették. Munkatársaimmal bementem a vagyonkezelõbe, ahol a megtekintéshez szükséges kulcsot az értesítés szerint átvehettük volna. Itt semmiféle kulcsról nem tudtak, s elõször a lakásról sem. Kicsit késõbb a számítógépbõl mégis elõkerült az adat. Az ügy ura tényleg most már emlékezett arra is (hiszen “hetente jár kint”), hogy a szóban forgó helyiségben jogcím nélkül ott maradt az elõzõ elhunyt bérlõ alkoholista élettársa. Tudomása szerint az illetõ szerencsétlen, jóravaló ember, nincs szívük kilakoltatni, bár a szomszédok ezt régóta követelik, fõleg az élõsködõktõl hemzsegõ, úgyszólván fertõtleníthetetlen lakás okozta veszélyek miatt. Elmerengtünk azon, hogy az egyik hajléktalan helyzetének javítása érdekében kreáljunk-e egy másik hajléktalant. Aztán megegyeztünk abban, hogy ez nem volna emberséges, s ezért inkább kiküld az Oltalom egy szociális munkást, hátha eredményeket lehetne elérni. A kiutaló fõvárossal pedig közöljük majd, hogy rossz címet adott, a lakás birtokbavehetetlen. Címet, telefonszámot cserélve távozunk. A rend kedvéért útba ejtjük a szóban forgó lakást, melynek környékén semmiféle veszedelemmel nem találkozunk. Az biztos, hogy lassan fél éve új gazdája van a helyiségnek. A lelakatolt ajtón bekukkantva friss festés, komoly renoválás nyomai tapasztalhatók. Visszaballagunk az ingatlankezelõhöz. Õszintének mutatott felháborodás a reakció: azonnal szólni kell X.-nek, hogy menjen, és lakatolja le a helyiséget. Egy-két órán belül viszont az Oltalomban megjelenik egy hölgy két serdülõ gyermekével, mondván, õ a lakója a kérdéses lakásnak, igen, önkényes, de csekkekkel bizonyítja, hogy az elõzõ lakó díjhátralékait befizette, és úgy érzékelte, hosszú távon számíthat a háborítatlan lakhatásra, és most tessék, utcára kerül a gyermekeivel. Kisvártatva az élettársa is elõkerül, hosszú történetet hallunk szívtelen szülõkrõl, lakhatási problémákról és kérdésünkre arról, hogy az ingatlankezelõ most hozzánk irányította õket, mi kérhetjük a lakás kiürítését, de gondoskodjon az egyesület a bentlakók elhelyezésérõl.
Horváth Aladár és Bársony János, a Roma Polgári Alapítvány munkatársai szakértõi anyagukat azzal zárják, hogy a “rendszerváltás óta eltelt 10 év alatt számos önkormányzat tetemes összegeket költött kilakoltatásokra és a lakásfoglalók zaklatására felfogadott õrzõ-védõ kommandók alkalmazására. Rendre figyelmen kívül hagyták az érintett családok emberi, állampolgári jogait, szükségleteit, és gyakran politikai kampánycélokra használták fel az elõítéletekkel és sztereotípiákkal terhelt családok ügyét. …a problémák megoldását nem a kényszerintézkedések szigorítása, hanem a lakásfoglalás indokainak feltárása, a hatékony lakásgazdálkodás, lakásmobilitás elõsegítése, a térségi egyenlõtlenségek mérséklése, a vidéki szociális háló befoltozása területén találhatjuk meg. (…) Tudjuk, hogy könnyebb a szegények, mint a szegénység ellen intézkedéseket hozni, de célunk nem az afrikai szegénység, hanem az európai színvonalhoz illeszkedõ jóléti állam kialakítása.”
A tulajdonosnak joga van a tulajdonával rendelkezni – így az egyik oldal, még akkor is, ha az aranyon ül, az aranyon – teszem hozzá. És mi lesz a H. urakkal, Mamákkal és Kisunokákkal, kérdezem én, ha a jegyzõk három napon belül kiüríthetik az egyetlen menedéknek remélt zugot. Mert való igaz, megtörténhet kiürítés akár három nap alatt is. Ez történt a Krisztus sírjával is, de azért az egy más történet.