Almási Miklós

A világvége elmarad

Egyszer jósnál voltunk, még gyerek voltam. A jós – ráadásul férfi – valamiért írásban adta jövendölését, amit aztán úgy eldugtunk anyámmal, hogy sokáig nem is találtuk Egy költözés alkalmával került elõ, mit mondjak, szórakoztató olvasmány volt visszafelé olvasni azt a jövõt, ami már elmúlt. Igaz, itt-ott magunkra lehetett ismerni benne, de amúgy mintha a jós a szomszédékkal tévesztett volna össze bennünket. Jót nevettünk.

Ez a gyerekkori spät e dialóguskönyvrõl jutott eszembe, ami idõben jelent meg ugyan, csak az én kezembe került késõbb. Igaz, így érdekesebb volt: mazsolázni a jóslatok között. A kötet négy beszélgetés, az ezredforduló – mára már rég elmúlt – félelmeirõl szól, ennek kapcsán általában is a millenniumról, apokaliptikus, illetve messianisztikus elképzelésekrõl – melyek hol megjelennek, hol eltûnnek –, jövendölésekrõl, melyek a várható rémségeket ecsetelik, meg arról, mennyiben fenyegetett lény az ember, túl a háromnullás veszedelmeken. A négy beszélgetõ: Jean-Claude Carrière (író, filmszínész), Jean Delumeau (történész), Umberto Eco, Stephen J. Gould (antropológus). Mondanom sem kell, hogy Eco miatt érdemes olvasni ezt az utólagos jóslatot: ennek az embernek mindenrõl valami más jut eszébe, és mindig olyasmi, ami szemben áll a konszenzussal, ami vérlázító, és mégis (épp ezért) szöget üt a fejedbe.

Az ezredvéggel derül ki, hogy mégiscsak a szorongás kultúrájában élünk. Felejtsd el a millenniumi cirkuszokat, a sáskák nem jönnek fel a mélységnek kútjából, Góg és Magóg seregei nem özönlik el a földet, és a fenevad se támad ki a tengerek mélyébõl. (Lazán idézve a Jelenések könyvébõl, amely Eco szerint Hegel és Marx kézikönyve volt, történetfilozófiájuk nem érthetõ nélküle…) Van itt más, amitõl félni lehet. A 21. század civilizációja – hatalmas magabiztossága mellett – az elfojtott félelmeké: a savas esõ, a génmanipuláció/emberklónozás, az állatfajok és az esõerdõk kihalása, a melegházhatás, ja és az atom, most csendben van ugyan, de valakik valahol majd csak elõveszik – tudatunk peremén azért ott lappanganak ezek a rémek, ha legyintünk is rájuk.

Eco mégsem innen indít, neki az emlékezet elvesztésének apokalipszise fontos. Merthogy a jelen erre játszik rá. Pedig az ember emlékei Énjének tartói – az vagy, amit megõriz memóriád meg mindaz benned, amiben lerakódik személyes múltad. (A kéz is, az érzelmek is emlékeznek…) A közösség identitása is a kollektív emlékezeten múlik: ami innen kikopik, az nincs, s ha túl sok kopik ki, nincs közösség. És most jön Eco poénja: nem tudjuk kezelni az emlékezés és felejtés egyensúlyát. Mert a kettõ csak együtt ér valamit: ha mindenre emlékeznénk, megbénulnánk, ha semmire, akkor elvesztenénk önmagunkat. Az egyensúly eddig természetes volt, a Háló (Web) és a keresõprogramok korában azonban végzetesen felborult: a tudás tárháza olyan végtelenre és egyben felidézhetõre bõvült a keresõprogramok segítségével, hogy eltévedsz benne. Azt mondja, hogy a “kávé” címszóra kap vagy százezer site-ot, amivel nem megy semmire, inkább feladja, és megnézi egy ötvenéves lexikonban… Mert a szûrõvel ellátott keresõt még csak kezdetleges formában találták fel, és a képtelen sok adat, információ – tudásemlék – agyonnyom.

Persze a tudós – kemény munkával – ki tudja lapátolni, mi az, ami releváns, és mi az, amit el kell felejteni, de nem mindenki tudós. Azt meg sehol sem tanítják, hogyan kell különbséget tenni fontos és lényegtelen között. Itt aztán egy újabb osztálykülönbség keletkezik: lehet, hogy számítógépe meg computer-literacyja mindenkinek lesz, de nem lesz meg az a képessége mindenkinek, amivel el tudja választani az ocsút a gabonától.

Felteszem, hogy ez a komputermetafora tévedés, az információs technológia elõbb ki fogja pörögni magából azokat a raktározási és keresési módokat, amelyek kinek-kinek a kezére állnak. (Tudni fogja, hogy mit végeztél, min dolgozol, mik a kedvenceid, és nem rak minden szart eléd…) Mégis, e példától függetlenül, Ecónak igaza van. Civilizációnk – ami az emlékezést illeti – kettõs játékot játszik velünk. Egyfelõl a felejtésre épít: a tegnapi tévémûsorra már reggel nem emlékszünk, a múlt heti katasztrófa, kormánynyilatkozat vagy gazdasági adat természetesen esik ki a fejünkbõl: a virtuális eseményeknek olyan szerkezete van, hogy egymást töröljék. De a normál történések is ezt a fazont öltik: hiába vagyunk szemtanúi, a következõ hónapban már erõsen kell törni magunkat, hogy felidézzük, aztán már az se megy: vakulunk, a szó átvitt értelmében is: a média felejtésre programoz.

Másfelõl viszont a cyberkultúra (meg a hiperbürokrácia) mindent megjegyez: a jelek kitörölhetetlenek – persze csak azok, amelyekre nincs szükségünk, ha valami fontosat írok, az biztos elveszik. De Eco arról ír, hogy a felhalmozott cybertudás nem tesz különbséget fontos és lényegtelen között, az egész trágyadomb ott nyüzsög az emlékek tárában, akár számítógépen, akár kartotékrendszeren. (Aminek kellemetlen melléknyoma, hogyha például szabálytalanul parkolsz, akkor a szabálysértést egy idõ után jogilag törlik ugyan, de a hivatal nem felejt – hány tévédráma épült már erre a gikszerre…) Lényeg, hogy itt állunk egyfelõl totális amnéziára ítélve, másfelõl a banális apróságok halálpontos megõrzésében piszmogva: mert hiányoznak a rendezõ elvek, amiktõl összeállhatna a kép. Mindent látunk, de valahogy minden szétesik.

Ez talán a legsötétebb “apróság”, amit Eco csak úgy lazán kitesz az asztalra: jó, hogy elpusztultak az ideológiák a hidegháborúval, csakhogy velük együtt elszállt az a gondolati raszter is, ami – jólrosszul – rendbe rakta, szelektálta a dolgokat, értelmet adott a bolhának és elefántnak. Meg az ember életének. Miután jól elküldi a francba az ideológiákat – marxit, sztálinit, fasisztát, vallásost –, egyszer csak felsóhajt: csak tudnám, mitõl lett olyan üres az emberek élete, mióta ez a felszabadulás bekövetkezett?

Még egy pillanatra visszaugrom az emlékezettörlés apokalipszisához: ma már sejthetõ, hogy nincs technikai segédeszközünk e pusztulás feltartóztatására. Korábban ott volt az enciklopédia, de amióta feltalálták a fából készült papírt, már abban se lehet bízni, mert a könyv pár évszázad alatt olvashatatlanná válik, mindegyiket nem tudjuk felújítani vagy gépre átírni. Mellesleg, a winchester meg a floppy is tönkremegy. Például a Stasi-dokumentumok egy része kezdetleges komputernyelven mágnesszalagokra íródott. Most minden a Gauck-hatóság kezében van, csak éppen azon a nyelven már senki sem tud olvasni, ráadásul a mágnesszalag “kiejt” szavakat, mondatokat – az egész használhatatlan. Így lesz ez késõbb velünk is? Akkor mi lesz a kollektív emlékezettel? Lehet, hogy a semmit sem felejtõ komputer és a mindent felejtõ ember ellentétének apokaliptikus csapdájából a trehányság a kiút?

Az is lehet, hogy az apokaliptikus/mes-

sianisztikus víziók tömegét az “idõnyíl” okozza: az egy irányba lépkedõ idõ. Mert csak a zsidó-keresztény kultúrában dolgozunk az elõrehaladó (és visszafordíthatatlan) idõ fogalmával. Más kultúrákban körkörös idõ van, az idõ visszakanyarodik, saját farkába harap, vagy egyszerûen nincs is rá fogalom. Meg aztán az is rejtély, hogy itt, Napnyugaton miért alakul ki a rohanó idõ (fejlõdés) mániája és idõkonceptje, Keleten például nincs ilyen. Stephen Gould gondolatmenete érinti ezt a kérdést, de inkább a nyugati naptárkészítés hihetetlen nehézségeit ecseteli, Carrière pedig az órák furcsaságairól mesél. Csak Delumeau megy bele a középkori misztika és millenniumi gondolatrendszer elemzésébe, ahol már komplett mitológiatörténetet is kaphatunk, Joachim da Fiore-val, Campanellával, valamint a portugál teológusokkal, akik Amerika felfedezésében látták az Új Jeruzsálem megteremtésének lehetõségét.

Eco itt is mélyebbre nyúl. Azt fejtegeti, hogy a nyugati idõfogalomba, az “idõnyílba” valami rejtélyes módon bele van programozva a messianizmus: “valaminek várása, aminek egyszer el kell jönnie, hogy azután jobbra forduljon Izrael sorsa”, ami aztán a kereszténységet is arra sarkallta, hogy feltalálja a történelmet. (Már Claude Lévi-Strauss leírta, hogy milyen jól elvoltak nagy civilizációk történelem nélkül.) A csak elõre futó idõ hozta a haladást, s vele mindenféle pusztító mellékterméket. Az idõnyíllal annyi baj lett, hogy az okosok belátták, a fejlõdés negatívba is mehet (visszafejlõdés), sõt ki is hagyhat, és fõképp mérhetetlenül sok emberáldozatba (vérfürdõbe, népirtásba) kerül. Eco szerint a normál történelem menetében is van valami apokaliptikus: nem kell hozzá négy lovasnak beindulnia. A business as usual maga is lehet a világvége…

A millenniumi ideologémák tehát két irányba mutatnak: az apokalipszis felé, hogy tudniillik itt a világvége, égés, pusztulás, másfelõl, hogy eljön az Új Jeruzsálem, az új reménység kora, utópia stb. A kettõ össze is kapcsolódik, elõbb a kénkõ, aztán az ezeréves birodalom. Eco rosszmájúan megjegyzi, hogy az utópiák mindig akkor születtek, mikor az ég adta világon semmiféle remény nem lehetett megvalósulásukra (a kommunizmus azért szûnt meg, mert jobb javaslatai Nyugaton megvalósultak…).

Marhaság, mondja Eco, nem lesz itt se apokalipszis, se messianizmus. A sorok között azt sejteti, hogy benne vagyunk már a világvégében. Csak – szemben a jóslatokkal – ez nem is olyan rémes. Megszoktuk, észre se vesszük.

És akkor vedd hozzá, hogy az igazi millennium még el se jött, az majd 2001ben lesz. A frász kezdõdik elölrõl: egyet fizetsz, kettõt kapsz.