Szomorú emlékkönyv az elemzés tárgya. Nem valamely jeles évfordulón méltat életmûvet, hanem a méltatott tragikus halála alkalmából. Kísérti az ismertetõt, hogy ne elemzést írjon, hanem emlékezõ méltatást, amely beleillik a kötet megemlékezõ írásainak körébe. Mert természetesen én is ismertem személyesen. Voltam interjúalanya, írtam a rovatába, és ami mindennél több, jelen voltam, amikor történelmi magaslatra emelkedett. Természetesen a Jeszenszky-interpellációról beszélek. A kötet közli az interpellációt és a miniszter válaszát, s a válasz el nem fogadásának indoklását. Kiegészíthetem a szemtanú emlékeivel. Az interpelláció, mint a szövegbõl is kiderül, nem volt agresszív, hangsúlyozottan udvarias volt a hangvétele, a szemtanú hozzáteheti, nem volt agresszív a felszólalás hangneme sem. Mégis kihozta a válaszolóból, hogy kiderüljön: a miniszter bizarr külseje esetében a tartalom és forma összhangja fennáll, a bizarr külsõ bizarr nézetrendszert és személyiséget takar. Napvilágra került, hogy a jobboldali retorika bizonyos egzotikusnak ható megfogalmazásai nem “vasárnapi szövegek”, hanem azokat “egy az egyben” úgy is gondolják. Bossányi az ellenzék nevében mintegy kikérte magunknak, hogy a jobboldal kisajátítsa nemcsak a hazafiságot és a vallást, de még a szabadelvûséget és a szociális érzést is, no meg az európaiságot. Jeszenszky képes volt arra a bravúr teljesítményre, hogy válaszában még a kifogásoltakat is “überolta”: bedobta a “magyar hivatásgondolatot” is. Mai szemléletünkkel egyes politikusoknál is veszélyesnek tartjuk, ha túlteng bennük az elhivatottság, párt esetében még veszélyesebb, ha hivatása van, nemzet esetben pedig már igen veszedelmes dolgok jutnak az eszünkbe. Ugyan mit szoktak a népek hivatásuknak tartani? Általában azt, amit az antik költõ a római népnek tulajdonít: más népek fölött uralkodni. Dermesztõ volt látni, hogy a magyar külügyek gazdája nem csupán sületlenségeket tud mondani, hanem – mint ez a válaszából kiderül – agresszív fanatikus is.
A kötet sokféle jellegû írást tartalmaz, mivel Bossányi Katalin sokoldalú alkotó volt. A közölt saját mûvek egy része interjú, másik része cikk, parlamenti felszólalások és egy hagyatékból elõször közölt tanulmány a Magyar Hírlap privatizációjának a történetérõl. Nem róhatjuk fel a kötet összeállítóinak, hogy nem tudják az életmûvet maradéktalanul bemutatni. Bossányi legerõsebb oldala az interjú volt. A kötet legfontosabb darabjai ennek megfelelõen interjúk. Nehéz a szerkesztõnek az olvasó figyelmét az interjúszövegrõl a kérdezõre irányítani, hiszen Bossányi megválogatta interjúalanyait. A legtöbb interjúban jelentõs emberek fontos dolgokról fontosat mondanak s általában jól. Ehhez járul még az, hogy a kérdezõ diszkrét riporter, nincsenek sztárallûrjei, nem szerepelni, hanem szerepeltetni akar. Az olvasó viszont jól jár az interjúkkal. A Horn-kormány történetérõl sokat megtud a Békesi- és a Bokros-interjúkból, az Orbán-kormányról pedig a Stumpf-interjúból azt, hogy bizonyos ma élesen megnyilvánuló jelenségek milyen kormányzati szándékokból fajultak el. Még nehezebb kötetben bemutatni a szerkesztõt, pedig másik erõs oldala a szerkesztés volt.
Az interjúalanyoknak feltett kérdések általában nem provokálóak, inkább barátokkal csinált interjút, mint ellenségekkel. Csak akkor szorongatja az alanyt, amikor az mellébeszél. Ilyenkor kiderül, hogy fantasztikus tömegû háttérismerete volt az MSZP-n belüli harcokról, a Horn-kormány koalíciós konfliktusairól és gazdasági újságíró lévén a sötét vagy kétes gazdasági ügyekrõl. Minden adottsága és lehetõsége megvolt, hogy leleplezõ újságíróként vonuljon be a sajtótörténetbe. Tolakszik a sablonfordulat, hogy leleplezõ újságíró “veszett el benne”. Nem volna azonban igaz. Nem elveszett. Nem akart az lenni. Jóindulatú ember volt, ami ritkán erénye a harcra termett embernek. Valószínûleg nem akart azért sem, mert tisztában volt azzal, hogy a legmegalapozottabb leleplezés estében is a legkisebb nyegleség a tálalás módjában – és melyik leleplezõ tudja ezt mindig elkerülni? – visszaüt, kárt okoz az ügynek, amelyet a leleplezés szolgálni akar. Életmûvének fõ tartalma pedig ügyek szolgálata volt. A kötet egyetlen leleplezõ írást közöl. Igaz, ez a munka a kötet legterjedelmesebb darabja, a Magyar Hírlap privatizációjának személyes tapasztalatok alapján megírt háttértörténete. Ezt az írást nem tette közé.
Nem újságírósztár akart lenni, és rövid képviselõsége ellenére politikus sem. Újságíróként, elsõsorban gazdasági újságíróként akart ügyeket szolgálni. Munkásságának rendszerváltás elõtti hosszú szakaszán elkötelezett és tevékeny harcosa a gazdasági reformnak. Ha a Nyers–
Fock vezette “mechanizmus-frakció”, majd pedig az a pénzügyes blokk, amely ellen egy leleplezési ambícióval alaposan megvert kormánytanácsadó brosúra méretû gyûlöletáriában tör ki, pártellenzékké tudott volna fejlõdni, Bossányi minden bizonnyal elsõ soraiban harcolt volna. Amikor a rendszerváltás elõkészítõ szakaszában, a “Fordulat és reform” idején a reformközgazdászok ellenzéki offenzívába lendültek, kivette részét a politikai harcból. Megvolt az elõzménye annak, hogy õszintén revideálta nézeteit az 56-os forradalommal kapcsolatban, s ennek tanúbizonyságát adta azzal, hogy interjút készített Bozóky Évával, Donáth Ferenc özvegyével. Ebben azt is megmutatta, hogy van benne empátia olyan tõle távol álló szemléletmóddal szemben is, mint a vallásosság. A rendszerváltás utáni elsõ parlamenti ciklus idején az egyik ügy, amelyet szolgált, az volt, hogy segítsen kihozni a politikai elszigeteltségbõl az MSZP-t, amelynek nem volt tagja, de tagja volt a párt parlamenti frakciójának (az MSZMPbe is csak késõn, hosszas vonakodás után lépett be. Bizony a sajtó hadiüzem volt. Különösen a gazdasági sajtó. A gazdasági újságírónak nem publikus adatokhoz is hozzá kellett jutnia). Írásaiból és interjúkérdéseibõl jól látható, hogy tisztában volt azzal, hogy ezért a párt vonalas maradványai elleni harccal teheti a legtöbbet. A rendszerváltás kezdetétõl elszántan küzdött a jobboldal horthysta nosztalgiái és diktatúraveszélyes törekvései ellen. A Horthy-rendszer örökségének vállalása ellen nem csupán a Jeszenszky-interpellációval, de olyan cikkekkel is, mint a Népszabadságban 1992. szeptember 21-én megjelent “Elég volt” címû cikk, amelyben mozgósított Csurka akkor még az MDF-en belüli mozgalmiságként szervezett “Magyar út” akciója ellen. A “Lélek hangja” címû 1992. szeptember 16-i cikkében szót emelt az ellen, hogy a történelmi egyházak nem lépnek fel napjaink rasszista megnyilvánulásai ellen, s utal rá, hogy 1944-ben a zsidóüldözés ellen sem léptek fel társadalmi befolyásukkal arányos mértékben. A jobboldal diktatúraveszélyes törekvéseivel szemben egyik elõharcosa a Demokratikus Charta akciónak. A Népszabadságban 1996. október 21-én megjelent “Csöng a telefon” címû cikkében a Le Pennel feldúsított október 27-i MIÉP-tüntetés elõestéjén elmondja, hogy a Népszabadság szerkesztõségébe tömegesen érkeznek a MIÉP-elleni fellépést követelõ telefonok. Konklúziója az, hogy hiba volt abbahagyni a Demokratikus Charta tevékenységét. Charta híján az antifasiszták szétszóródnak, és nincs olyan civil szervezetük, amely aktivitásuknak teret adna. Ebben az írásában még attól tart, hogy a stabilizációs szorító intézkedések által nehéz helyzetbe jutott társadalmi csoportok elégedetlensége a szélsõjobboldaliságban fogja megtalálni a tiltakozás lehetõségét. Erre a következtetésre indokoltan indíthatta a baloldali mozgalmiság nemléte, s az ezt a vákuumot kihasználni próbáló Munkáspárt elöregedett volta és kompromittáltsága.
Mára látjuk, hogy a társadalmi folyamat más irányba haladt. A “klasszikus” fasizmus szociális demagógiával is hatott a tömegekre. A mai jobboldali radikalizmus viszont a jövedelem nélküli, segélybõl élõ társadalmi csoportok elleni lincshangulatot lovagolja meg, nem a szegények elégedetlenségét. Azoknak a lincshangulatát, akik a társadalmi munkamegosztásból kimaradtakban “ingyenélõt” látnak, akik az õ pénzén élõsködnek.
A kötetben közölt cikkei több esetben próféciaként hatnak. Az 1995. szeptember 5-én a Népszabadságban megjelent “Szezonnyitó” címû cikkben ezt olvashatjuk: “az ellenzéki pártok is leütötték a magas labdákat… Az ellenzéki kánonban azonban élesen különvált két szólam. Az egyiket a Fidesz-Magyar Polgári Párt és – észrevették? – a kisgazdák fújták közösen. Torgyán természetesen megint felszólította a »népnyúzó, országrontó, szatócs Horn-kormányt« a lemondásra. Tagadhatatlanul szellemes fordulatait azonban ugyanaz az érv nélküli – ám az érzelmekre nagyon is ható – demagógia hatotta át, mint a 24 vádpontban megfogalmazott »fidesziádát«. (A színvonalkülönbséget csupán az mutatta, hogy Szájer Máté evangéliumát idézte). Közös szólamban »énekelt« az MDF és a KDNP is, de egészen más hangnemet ütöttek meg. Kritizálták a kormányt, ám a gazdasági stabilizációs programot illetõen nem zárkóztak el teljesen a konstruktív ellenzék szerepétõl. Hogy ez a politikai pillanat szülte hangzattani különbség csak a mostani koalíciós krízisnek szólt, vagy egy – hosszabb távú – új párttagolódást sejtet, az még a jövõ zenéje.” (317. o.)
Mára nyilvánvaló, hogy a hosszú távú tagolódás a valóság. Nyilvánvaló, hogy a polgárháborús stratégiát folytató, minden demagógiával élõ, az ellenfél megsemmisítésére törõ akkori ellenzékisége megfogható elõtörténete a Fidesz jelenlegi magatartásának. Az is kézenfekvõ, hogy ebben a vonalban a Fidesz partnere az akkori “patakvérezõ” Kisgazdapárt volt, ma helyére a MIÉP lépett a Fidesszel való összeforrás tekintetében. Az MDF és az MDNP akkori konstruktív ellenzéki szándékában viszont nyilvánvalóan a “békejobb” vonal stratégiai elõképét láthatjuk. Ritka elemzõi éleslátás volt ezt akkor (már) így észrevenni. A cikk ugyanakkor a Horn-kormányon belüli koalíciós viszony drámai kordokumentuma is. A Nagy Sándor-válságról van szó, amikor az SZDSZ veszélyben látta az MSZP-vezetés politikájában a stabilizációs programot, amelynek támogatására koalícióra léptek az MSZPvel. A koalíció felbomlása a levegõben volt. Minden feszültségtényezõ elõkerült: fõleg Horn improvizációi. Bossányi cikke arról a parlamenti ülésrõl tudósít, amelyen Horn napirend elõtti beszédben utasította vissza a koalíciós partner kifogásait. A cikk írója szemtanúként felidézi, hogy Petõ Iván milyen feszült arccal hallgatja Horn fenyegetõzését. Kiemeli, hogy a szabad demokrata frakcióvezetõ arcát mutatta a tévékamera az egész országnak. A cikk képet ad arról, hogy a két koalíciós partner között “állt a kés a levegõben”. A cikkbõl ugyanakkor meg lehet érteni azt is, hogy az SZDSZ nem léphetett volna ki a koalícióból, mert gesztusát, akármit mondott volna is, a közvélemény úgy tekintette volna, mint elhatárolódást a “Bokros-csomagtól”, márpedig éppen a stabilizációs program támogatására lépett koalícióra, s koalíciós részvétele nélkül a program talán tényleg nem valósult volna meg.
Nem csupán önkénytelen prófécia az Adomány címû 1997. július 24-i cikk, amely az akkori árvízrõl szól. A cikk közlése nemcsak arra utalás, hogy Bossányi milyen érzelmi átéléssel szólt az árvízkárosultak helyzetérõl, hanem hogy a jelenlegi sokkal súlyosabb árvíz a kormány számára nagy kihívást jelent.
A kötetnek felróható néhány fogyatékosság. Egy sok éven át mûködött újságíró összes cikkét nem lehetett a kényszerûen rövid idõ alatt bibliográfiában összegyûjteni, de az önálló interjúkötetek jegyzéke hozzátartozna a könyvhöz. A gyászoló pályatársak inkább emlékeznek a “nehéz” kollégára, mint a kiváló szerkesztõre, rovatvezetõre. Mindezzel együtt is a kötet méltó búcsú, és az olvasó sokat megtud belõle az új demokrácia történetérõl.
Bossányi Katalin: Kísérlet. Szerkesztette: Verõ László. Budapest, 2000, Héttornyú Kiadó. 478 oldal, 1500 forint.