(régi dolgok tisztázása)
Eleinte kevesen hitték, hogy valóban én bújtattam Marilynt. Meglehet, sokan még ma sem hiszik. Ez azonban már nem az én gondom. Mert csakugyan én bújtattam. Igaz, nem sokáig, de mégis. Mindössze néhány órát töltött nálam. Azt mondta, csak elbúcsúzni jött. Hát elbúcsúztunk.
(Elõre bejelentett igény esetén – legkevesebb három nézõ szükségeltetik – megmutathatom körmei nyomát hátamon.)
De hazudnék, ha azt állítanám, jólesett. Nem esett jól. Karmolt, és kiharapta a szám. “Ha már úgyis elmegyek”, mentegetõzött.
Minden olyan gyorsan történt, egyik percrõl a másikra. Viharos gyorsasággal, mondhatnánk. Ahogy benyitott, ahogy a tükör elõtt megállt egy pillanatra és a hajába túrt, “kócos vagyok?”, kérdezte, de nem várta meg a választ, “sietek”, hadarta, “úgyhogy lehetõleg minél elõbb”.
Megkérdezhetik: jó volt? Jobb volt, mint máskor? Mint azelõtt? És mit csinált még? Fekve maradt? Hason vagy háton? Háton inkább, igaz? Vagy felült, felhúzta térdeit, és cigarettára gyújtott? Mindig rágyújtott utána? Vagy törülközõért nyúlt elõbb? Esetleg az éjjeliasztalkán álló félig telt borosüvegért? Értem nyúlt? Kezemért? Nyakamért? Másért? Miért?
Semmiért sem nyúlt. Végül is egész idõ alatt nem csináltunk semmit. Ült az ágy szélén, hajcsatot babrált, hallgattunk. Számban összesûrûsödött a nyál, és mintha ragadt volna.
(pontyhistória, avagy az idetévedt elõzmény)
Beszéljünk másról, mondod, ez legalább a tizedik változat. Jó. Beszéljünk a pontyokról?
Mellesleg… a pontyokkal kapcsolatban minden úgy történt, ahogyan arról az újságok részletes tájékoztatásai alapján értesülhettél: a tó jegébe fagyva találták meg õket. Igazad van, egészen hallatlan dolog volt ez (intézetünk zseléarcú portásnõje a rádió elõtt állva keresztet vetett a hír hallatán). És egyáltalán, azt hiszem, városunk polgárai életük végéig emlegetni fogják ezt a racionális gondolatmenet segítségével nehezen magyarázható jelenséget.
Hadd mondom hát el ismét, hogy a pontyok, melyeket a horgászok bizonytalan hangon eldörmögött félmondatai után elõször mindenki rejtélyes körülmények között eltûnteknek vélt, családostól fagytak a jégbe.
Bevallom, eleinte még én sem hittem abban, hogy egy ilyen, sokadszori hallásra is képtelenségnek tûnõ hír igaz lehet, de késõbb, a szenzáció kirobbanása utáni harmadik napon önkéntesként magam is részt vettem a tó déli részébe torkolló patak egy szakaszát eltorlaszoló jégtáblák szétcsákányozásában, s így saját szememmel is láthattam a szerencsétlenül járt pontycsaládokat. De nem csak pontyok voltak ott. A sok száz felnagyított spermának tetszõ ebihal mintegy elõrevetítette a következõ hetek fájdalommal teli eseményeit.
Hát ilyen furcsa dolgok történtek akkoriban mifelénk.
Bravó, mondod, és mi lett a pontyokkal?
A pontyok, kedves barátném (látom, ahogy ámulsz), a partra vetett pontyok hétfõ délután oszlásnak indultak, kedd reggelre pedig a legyek csupán kukacok vonagló és hullámzó millióit zsongták körül, de halmaradékot, azt nem.
(egy küzdelem leírása)
Ahogy felkapaszkodtam, homlokomra kiültek a verejtékcseppek. Kicsit még lihegtem is közben. A kockás inget viseltem, az apámét, amelyik a könyökénél lyukas volt. A jobb könyökénél, hogy már mindenrõl szóljak, ami mellékes. Hogy már mindenrõl beszámoljak, ami mellékes. Az ajtóról is, amely inkább volt kicsi, mint nagy. Lehajtott fejjel kellett belépnem. Máskülönben egyszerû faajtó volt, ugyanolyan, mint a többi: a fafajtákat nem ismerem. Mást se nagyon, az igaz. De látok. Láttam az ajtó elõtti két lépcsõfokot, oldalt sötét mohával benõve. A fûben mindenhol kõdarabok, akárha építkezés tõszomszédságában állt volna a ház.
Apró kavicsokkal leszórt ösvény. Talán a régi tulaj mûve. Talán. Mezítláb nem is lehet járni a telken – gondoltam akkor. Pedig szép idõ van – gondoltam még –, olyan idõ, amikor az embernek kedve támad mezítláb sétálgatni a fûben, fel és alá, csak úgy, a hangulat miatt.
Augusztus közepén általában szép idõ szokott lenni. Hõség, gondolatbénító hõség, és a nap olyan erõsen süti a tarkót, hogy a cigaretta sem ízlik, csak késõbb, úgy estefelé, amikorra már hûvösebb lesz.
Ez volt az utolsó ház a hegynek fölfelé. Az emeleti ablak párkányára könyökölve be lehetett látni az egész völgyet, még a tó bágyadtan csillogó felszínét is. Még az üres halastó bágyadtan csillogó felszínét is.
Csak ezután néztem meg jobban, hol is járok. Elõször sötétben érkeztünk, s csak egy éjszakára, reggelre pedig leszállt a köd, ezért tûnt újnak a környék. Akkor négyen vagy öten voltunk. Nincs fontossága. Semminek sincs, ennek a legkevésbé. Emlékszem, sötét volt, talán késõ alkonyat, a kövek még fehérlettek, de ahhoz, hogy a kulcscsomóból ki lehessen választani a bejárati ajtó zárjába illõt, már gyufát kellett gyújtani, de talán nem is lett volna muszáj, mert régifajta, szakállas kulcs nyitotta, és azt a háziasszony, a zsidó származású Gabriella akár ki is tapogathatta volna finom ujjaival. Gyufával azonban gyorsabban ment, ez kétségtelen.
Másodszor már mintha a fák is beszéltek volna. Az erdõ minden alkalommal zsongott, de akkor még mintha a fák is. De még. De még mintha. Így szóltak: mi halljuk. Mit hallanak? A fák beszéde: évek óta és évtizedek óta. De ez csak úgy tûnt. Beleillett. Mintha. Akác és magány.
Láttam az ajtót. Az ajtó mögött a jól ismert dohszag fogad majd – gondoltam –, áporodottság és nedves kõ szagának keveredése. Ezt szerettük. Meg lehetne kérdezni, hogy miért. Hogy miért szerettük. Nem tudom. Csak. Ahogy hangulatokat szeretünk, úgy szerettük ezt a nyirkos pincelevegõt. Pedig nem volt a miénk. Ez sem volt a miénk. Semmi sem, így ez sem, a szag sem. Még a szag sem.
De azért szerettük: az érzés a miénk volt. Érzés? Inkább visszatáncolok, ez azért túl erõs kifejezés. Az érzés utánzása – ezzel, azt hiszem, kiegyezhetünk. Más egyébbel… nem tudom.
Annyit tudok, hogy csend volt. A hegy és a csend, ahogy felkapaszkodtam a házhoz kopott térdû kordnadrágomban és apám kockás ingében. Amikor elõször jártam ott, az erkélyre kilépve azonnal cigarettára gyújtottunk, és a tavat figyeltük, már amennyit láttunk belõle, mert nem láttunk sokat. A part menti lámpák fényét visszatükrözõdni a vízen, azt láttuk. És az erkély elõtti fák és az azok elõtti fák sötét lombját.
Este volt, s végül több cigarettát is elszívtunk egymás után. Kék csomagolású Turner dohányból sodortuk õket, mert a kék csomagolású Turner dohány ha nem is kiváló zamatú, de azért tûrhetõ. Egy ideig így álldogáltunk az erkély fakorlátjának dõlve, és a lustán gyûrûzõ füstöt néztük a kis asztalkán álló petróleumlámpa pislákoló fényében. Aztán bementünk, és a vetetlen ágyra feküdtünk. Még mondtuk is egymásnak: csak tíz percre, és hanyatt feküdtünk a kispárnák közé. A párnák huzatára halacskák voltak hímezve.
(Tiberius fogatlan, nyáltól fényes szája bávatag mosolyra húzódik: ha – lacs – kák.)
Hanyatt feküdni jó dolog, törte meg a nyújtózkodás pillanatait követõ jóllakott csendet kéjes dorombolással Katalin. Ezzel mindannyian egyetértettünk. Késõbb a háziasszony, a zsidó származású Gabriella feltett egy Szécsi Pál-lemezt, mi pedig (négyen vagy öten) a zene okozta új helyzet kedvéért ismét cigarettára gyújtottunk, de már bent, az ágyon fekve.
– Kellemes zene – mondta valaki.
Igen, kellemes, bólogattunk helyeslõen (a percek és a köztük lévõ ûr), hanyatt feküdve az ágyon Szécsi Pált hallgatni és dohányozni közben kifejezetten jó. Így kezdõdött az elsõ este a házban.
Ez csak úgy eszembe jutott, mellékesen, ahogy az ajtó elõtt állva a völgyet hallgattam. Mindenütt tücskök ciripeltek, a távolban egy kutya ugatott fel hirtelen dühvel, aztán ugyanolyan hirtelen elhallgatott. A visszhang nem.
A visszhangról: a lemez lejárt, és sokáig kattogott. Senki sem állt fel, hogy a lejátszót kikapcsolja.
De – mondjuk így – azok az idõk elmúltak. Már azt sem tudom, hogyan éltünk akkoriban. Hogy éltünk-e egyáltalán. Mert azt sem tudom. Talán igen. Rémlik, hogy éhesek voltunk, szomjasak, s hogy éjjelente hosszú nyelvünkkel cirógattuk kedvesünk sötétpiros-lila mellbimbóját. Igen, erre határozottan emlékszem, ezek bizonyítható dolgok. Talán egy-két óvszeres dobozra (Preventor, lubricated condoms, extra sensitivity) is ráakadhatunk a szekrényben. Az MD
Elébe vágok az eseményeknek, de ezt azért elmesélem: alig egy hete valami szurtos képû cigánygyerekek száraz szalmát illesztettek a fejünkre haj gyanánt, és vidám kacagás közepette még a szemünket is kihúzták fekete pasztellceruzával, másnap pedig vörös zsírkrétát is kerítettek valahonnan, feltehetõen az intézetbõl lopták, aztán egy darabig tanácstalanul ácsorogtak elõttünk, nem tudván eldönteni, melyik szobornak is rúzsozzák ki az ajkát. Végül az enyém mellett döntöttek. Így mondták: ennek az ajakát.
Háziasszonyunk, a zsidó származású Gabriella megrándult álmában a hímzett, ezüstös pikkelyû halacskák között. A rozsdás oroszágy keservesen nyikorgott alatta, ahogy felállt. Kikapcsolta a lemezjátszót.
– No – kérdezte –, most mi lesz?
Az asztal közepére állított petróleumlámpa közben kialudt. Valaki lecsavarhatta a lángot, ezért nem láthattuk az arcát, amikor újra megkérdezte: – Nos?
(régi dolgok tisztázása, tovább)
Elõször csak telefonon kerestek. Olyan különös hívások voltak ezek, vagy hogy is nevezzem. Felemeltem a kagylót. Halló, szólaltam meg rövid hallgatás után. Halló, ismételte a visszhang. Mást nem mondott, csak ezt, az én hangommal. Néha mintha Marilyn szuszogott volna a vonal túlsó végén. De ebben nem lehettem biztos. Csak az a hosszú, szétáramló csönd. Egyszer mintha sírdogálást hallottam volna. Akkor megkérdeztem: te vagy az?, de nem válaszolt.
A szobában sötét volt. Ha letettem a kagylót, néhány másodperc múlva megint csöngött, vagy megvárta, amíg visszaülök szobámban a papír fölé, és akkor. Te vagy az?, kérdeztem újra.
Az asztali lámpa sárga fényétõl a félhomályon át az elõszoba mindent elnyelõ feketeségéig, a telefonból homokszemcsék pergése és távoli neszezés hozzá. Nem tudom már, tényleg sóhajtott-e valaki, s hogy az a valaki nõ volt-e vagy sem. Akkor mindenesetre úgy tûnt. És a halk, kislányos sírdogálás. “Marilyn, kérdeztem, te vagy az?” Nem válaszolt. Bárki is volt az, nem szólt bele. Csak egyszer, amikor egy hajnali rekedt hallómra kísértetiesen harsány kacagás felelt. Nõi hang volt, kétségtelenül az, de mintha magnófelvétel lett volna. Persze nem tudhatom bizonyosan.
Egy napon aztán kopogtattak. Középkorú, szemüveges férfi volt, elgyötört arccal. Azt kérdezte, nem láttam-e Marilynt. Drapp pulóvert viselt. Kérdõn nézhettem rá, mert közelebb lépett és kezet nyújtott. “Artúr”, motyogta zavartan. “Marilyn?, kérdeztem, Marilynt mondott?” Erre lesütött szemmel elnézést kért, és elment.
Az ablakból figyeltem, amint az utcán méterenként megáll és körülnéz, majd átmegy a szemközti járdára, vastag, sötét keretes szemüvegét néha megigazítja orrán, és ideges fejbiccentések kíséretében bizonytalanul megszólítja a járókelõket, akik rendszerint alig lassítottak járásukon. Tétova, segélykérõ mozdulatok.
Ellépek az ablaktól, visszahúzom a függönyt, leeresztem a sötételõt. A ruhásszekrény tetejérõl átható birsalmaszag. Felhangosítom a rádiót, nem sokkal, csak éppen hogy tisztán és érthetõen hallani lehessen. Dzsesszmûsor, vontatott összekötõ szöveggel. Nem ülök le a székre, mert a szemüveges férfi, aki Artúrként mutatkozott be az imént, néhány perc múlva ismét becsönget majd, és azt kérdezi, nem láttam-e Marilynt.
“Segítsen, mondja, jártam már itt?” Igen. Heves bólogatás, hirtelen rám szegezett tekintet: “Egyszer?” Ma még csak egyszer. “Ma?”, kérdezi, és mosolyog. “Ma még csak egyszer, értem, értem”, szótagolja lassan, közben bólogat. “Köszönöm, mondja végül, köszönöm magának”. Kezet nyújt. “Ha nem mutatkoztam volna be: Artúr.” Nem néz rám, elnézést kér, és lebotorkál a lépcsõn.
Néha vászonszatyorral érkezik, hóna alá fogva szorongatja. Már nem mutatkozik be. Zöld-sárga mintás selyemsálat húz elõ a szatyorból, izgatottan hadonászik vele, nadrágzsebébe gyûri, majd egy parfõmöt nyújt felém.
A lépcsõház nyirkos. Hideg van és sötét. Elmosódott vonalak. Remeg a keze. Intene, hogy szagoljam meg, de a mozdulat nem sikerül, a parfõm kis híján a falnak repül. Hangja megcsuklik, könyörgõre fogja a dolgot. “Segítsen, kérem, mondja, ez õ?”
(egy küzdelem leírása, tovább)
– Jöjjön – vezet be a komornyik, merthogy ezúttal komornyik nyit ajtót.
– Már vártunk – fogad Gabriella, a zsidó származású háziasszony, és fülembe súgja: kedves.
(Szeretünk színészkedni, ezért még mielõtt megkövülnénk, így sóhajtunk fel: óh!)
Bent mindenki beszél. A dialógusok megszokott forgatókönyve felborul. A legsürgetõbb igény ezen az estén: kibeszélni mindent, hiszen már csak óráink vannak hátra, addig pedig mindent el kell mondani, mindent, ami van, ami volt, és ami a kettõ ötvözõdésébõl eszünkbe jut. Embriónyivá zsugorodott, elfelejtett vagy szándékosan megcsonkított epizódok születnek újjá és harsogva kiabálják igazukat.
A komornyik torkát köszörüli, és fontoskodó kézmozdulattal inti csendre az elõszobában tartózkodókat.
– A kéjnõk kimerültek, és szíves engedelmükkel néhány óra pihenõt indítványoznak, amíg körmüket kilakkozzák (a lakknak meg kell száradnia) és orcáikat bepúderezik a toaletthelyiségben – jelenti méltóságteljes hanghordozással, vélhetõen Gabriellának, a zsidó származású háziasszonynak kérését tolmácsolva.
– Jól van – motyogja maga elé egy padlón fekvõ alak (akár én is lehetnék) –, jól van, pihenjenek csak, pihenjenek.
Egymást kerülgetjük a tágas nappaliban. Szeretünk színészkedni, ezért a fülsértõ hangzavar közepette úgy teszünk, mintha élveznénk az ilyen nagyszabású összejöveteleket. Pedig nem szeretjük, csak elviseljük, mint ahogyan élni sem szeretünk, csak ellakunk itt enyhe émelygéssel a többiek között.
Meg aztán annyi szép lány látható ilyen különleges alkalmakkor. Üdék és ropogósak. Kicsit kíváncsian, kicsit megilletõdve bámészkodnak a prológus hangjai alatt vadító dekoltázsok és formás lábak ingerlõ érzékisége mögé bújva.
Szeretlek. Általában ezzel kezdõdik. Vagy azzal: meghalunk. A másik erre azt válaszolja: én is. Vagy azt: igen, meghalunk. Felhevült, piros arcok.
– Akarlak – sziszegi hátam mögül inggalléromba harapva egy altba hajló nõi hang, és erõteljesen megszorítja könyökömet.
– A szád – folytatja epekedõn –, olyan ennivaló szád van.
Anikónak hívják. Már nem emlékszem arra, mit válaszolok. Biztosan ilyesmit: neked is. Vagy egyszerûen csak ráhajolok, szó nélkül. Anikó elõbb hörög, majd ritmusra nyögdécsel.
Késõbb azt mondja: most már férj és feleség vagyunk. Drágám – búgja még, de hamar magához tér, és ismét szerelmet követel. Kisiklok ölelésébõl, úgy fújom ki magam, az ablakban, a függöny mögött.
A nappali pezseg. Mindenki szerelmet vall mindenkinek, válogatás nélkül, ahogy jön, férfi nõnek és viszont. A teljesség kedvéért megjegyzem még, bár errõl jobb volna hallgatnom, hogy az estély mindennek-vége-van (it’s-all-over-baby) légkörében a legtöbb esetben táptalajra talált a lappangó (orvosi mûszóval: latens) homoszexualitás is, az elrejtett én-kamrák legmélyérõl végre önfeledt tombolással kitörhetett az addig riadtan szemlélt és körültekintõ gondossággal gúzsba kötözött vágy (rongydarabbal betömött szája most végre szabadon garázdálkodhatott).
Elmeséljem azt is, mint ölelkeztek természetellenes pózokban fiatal férfiak, egy szál fehér vállastrikóban?
És elmeséljem-e, mint nyöszörögtek vedlõ kígyókként kikent szemû, tág orrlyukú lányok, hevesen lüktetõ mellkassal?
És elmeséljem-e, milyen szerepet kapott ezen az estén az alma, az érett cseresznye, a földieper, a dús szemû bolgár szõlõ, de még a füge is?
Ajtók nyitódtak, ajtók csukódtak a félhomályban. A konyhából (még a konyhából is) vízcsobogás. Kintrõl behallatszott Hari isten virágkoszorús kíséretének pergõ ritmusú lábdobogása és andalító fülemüleéneke.
Így vigadtunk azon az éjszakán. Az ösztön rangot kapott, és féktelen örömében bezúzta a tükröket. Gabriella egy kicsit sajnálkozott is az eset fölött, de nem feltûnõen, s nem is sokáig. Csupáncsak annyit jegyzett meg, mintegy nekrológot mondva a cserepek felett, hogy a falitükröt nagyapjától, az ismert rabbitól kapta, akirõl a Zsidóság története Közép-Morvaországban c. gyûjtemény negyedik kötetének több cikkelye is említést tesz, s hogy a keret a család régi barátjának, egy szepességi fafaragónak az ajándéka volt. Aztán megterítettünk.
– Parancsoljatok – látott hozzá a mûvelethez Katalin –, csak bátran. Majd azt is hozzátette még: kagyló. Kezdetnek mindenesetre nem volt rossz: kagyló. A sor megindult.
– Kagyló, agy, hurka, uborka, vörösbor, vér, bélszín, lép, máj, májashurka, mártás, mustár, mustármag-köménymag (ám legyen), fagylalt, gombóc, cukormáz, pohár, pezsgõspohár, dobostorta, zserbó, marcipán, pörkölt, kör, fánk, mell, száj, okádék (!), víz, pucér, comb, kígyó, lapocka, comb megint, szomj, szomjas, nyál, nyelv; nyelv másodszor (itt már a nyelv-kinyalni-öl asszociáció), krém, tubus, babatej, csirke, “csirkefej”, csülök, láb, hering stb…
– Leves – sóhajtja Viktória lehunyt pillákkal –, arany húsleves.
– Jaj, hús! – kiáltja erre valaki.
– Hús – hörgi a mellettem lévõ széken Katalin. Haja lófarokba fogva.
– Hús – suttogja másodszor is, és a szék karfájába fogódzva apró görcsökben ráng a teste.
A hús egyébként kulcsszónak bizonyult, hasonló artikulálatlan kiáltástorzók többfelõl is hallatszottak.
Ez volt az este, a mi utolsó esténk a házban, amikor minden a felszínre tört, kissé talán túlságosan is zabolázatlanul, de hát ez természetes, úgy gondolom. Így legalább valódi volt, néhány órányi valódi élet, és a többség horkantva nevetett, amikor látta, hogy Gabriella, a zsidó származású háziasszony és én, a pétervári emigráns szülõk fogadott fia ideig-óráig megpróbáljuk megõrizni hidegvérünket és józan távolságtartásunkat.
“Felesleges nobilitás”, mondták felemelt fejjel, vérfagyasztó hangon kacagva hozzá, és igazuk volt, ezen a bensõséges hangulatú érzék-verniszázson idegeneknek nem volt mit keresniük.
Nem tudom, hányan vehettünk részt ezen az orgián. Az is lehet, hogy csak egymagam ültem a résnyire nyitott ablak elõtt cigarettázva, megpróbálván visszaidézni Katalinnak azóta negyvenkétszer (egy hónap és tizenkét nap) lezuhanyzott illatát.
Vagy ki tudja, még az is kérdéses, én magam ott voltam-e abban az erdei házban. Mert elképzelhetõ, könnyen elképzelhetõ, hogy azon az estén senkit sem találtak volna ott az esetleges tolakodó és számon kérõ tekintetek. Másokat se, így engem se. Úgy-e ismerõs? Hanem az estély ettõl függetlenül folytatódott.
A nappaliba vezetõ ajtó melletti karosszékbe ültem, a hamutartó mellé. Mert mindent látni akartam. Mint utóbb kiderült, túlzott buzgalom volt ez részemrõl, mivel az utolsó percekben semmi rendkívüli nem történt.
Kicsit vontatottabban beszéltünk, elnyújtva a szavakat, az igaz. A mindent tudók részérõl néha egészen mulatságos mondatok is elhangzottak, “mi emberek általában egyetlen elvet tartunk követendõnek cselekedeteink elõzetes megtervezésekor: a gyakorlatiasságot”.
Ekkor már senki sem járkált az asztalok között. Ki elõregörnyedve, ki egyenes háttal ült székén, és utolsó élniakarási rohamában ujjait mozgatta, megpróbált ritmusra dobolni mutatóujjával a karfán, ami körülbelül így hangzott: tamtam – tamtam – tamtam – tam – tam – tam – tam….tam…………tam………………………..és egy egészen erõtlen, lefittyedt tamm.
(hangosfilm a végére, feliratokkal)
Amikor a közeli intézetbõl elcsatangolt cigánygyerekek óvatos mozdulattal és visszafojtott lélegzettel nyomva le a kilincset beléptek a házba, melynek emeleti ablakpárkányára könyökölve be lehetett látni az egész völgyet, még az üres halastó bágyadtan csillogó felszínét is, már érdes volt az arcunk, és mázsás kõtestünk hidege alatt zöld farkú gyíkok tenyésztek. S ahogy puha (puha-puha-puhácska) tenyerükkel simogatták karjainkat, kis vásári bicskával vésve bele ákombákom betûiket, akaratlanul is Tiberius jutott eszembe, a fogatlan Tiberius megint és mindörökké, amint vágyakozva bámulja a félig kibontott háromszögsajtot a konyhapulton. “Ömlesztett, mondom neki, ömlesztett, sajt”, de nem mozdul, nekem kell odalépnem hozzá és szétfeszítenem állkapcsát.
Valaki benyit a terembe, és Marilynrõl érdeklõdik. Azt kérdezi, nem láttam-e Marilynt mostanában.
Mit válaszoljak erre? Láttalak, Marilyn?
Marilyn persze úgy tesz, mintha nem figyelne rám. Mintha mással lenne elfoglalva. Fontosabb, ezerszer fontosabb dolgokkal. Kislányos arcát nézem, sárga haját és a zavaróan élénk kék hátteret. Mellette életnagyságban a drapp pulóveres férfi, Artúr, immár szemüveg nélkül. A póz, ahogy térdben behajlított lábbal, enyhén elõregörnyedve áll, félreérthetetlenül megalázkodó. Csücsörítve néz fel Marilynre, húsos ajkaival kört formál, mint egy emelettel lejjebb a porcelánpontyok.
Nyugdíjasok csoportja érkezik izgatott galambsutyorgással.
Kullichné, a vezetõjük természetesen túloz majd, amikor azzal vezeti be õket: ilyet még nem láttak, de nem áll szándékomban felvilágosítani az egybegyûlteket. Mûbõr retikülüket szorongatva nyújtogatják felém nyakukat, én meg hagyom, hadd mustráljanak végig tüzetesen, hadd nézzék, gondolatban miként forgatom meg számban nyelvemmel a füstöt (a halott megszívja Dalila cigarettáját), s mint fújom egyenes vonalban magam elé.
Kullichné, az idegenvezetõ hangja: kérdezzenek csak, lányok, kérdezzenek bátran.
A lányok, csupa hetvenéves nõ, a kezdeti meghökkenés merevített pózában.
– Nézzék, erre fordult – ezzel a nyilvánvaló hazugsággal ösztönzi õket, sikeresen, mert valaki nyávogva megszólal:
– Hogyha szabadna megkérdeznem… és mióta ilyen… (“halmazállapotú”, segíti ki Kullichné)… mióta ilyen halmazállapotú a fiatalember?
– Közel egy éve – válaszolja helyettem Kullichné, és sokat sejtetõn hozzáteszi: gégerák
– Ó! – mondják hangtalanul, és látni vélem, ahogy mind a nyakamra meresztik szemüket, metszésnyomokat keresve, de csalódniuk kell.
Naftalin- és hónaljszagot érzek egy pillanatig, de mindegy, elvégre egyszer színháznak is lennie kell, sárga, rothadásszagú délelõtti színháznak. Az émelygés mindig, mindenhol egyforma, s tulajdonképpen megszoktam már. Sok mindent megtanultam elviselni ilyen módszerrel a huszonegy év alatt. Kõvé váltan, lehunyt szemmel ülni például.
– És patkányok vannak ott?
– Hol ott?
– Hát ott.
– A halálban – magyarázza nekem Kullichné. És hálás, hogy végre értelmes beszédet csikarok ki magamból.
– Vannak – rémítem meg õket –, az elsõ napokban azt hihetné az ember, hogy csak patkányok vannak, nyirkos szõrû, büdös leheletû patkányok.
– Pfúj – öklendeznek hangosan.
– És ha szabadna megkérdeznem – tudakozódik az elsõ hang –, és… és mégis milyen érzés?
– Milyen érzés micsoda?
– Hát… nem élni.
– Semmilyen – felelem.
– Semmilyen! – hüledeznek.
– Semmilyen.
– És igaz – kérdeznek majd megint, és kérdeznek újra –, igaz az, hogy a bûnösöket elõbb forró szurokba mártják, aztán meg felnyársalják õket?
– Mint a szalonnát?
– Hát… valahogy úgy. Igaz ez?
Amikor Kullichné kivezeti õket, a terem ajtajából utoljára még felém fordulnak a falfehér arcok.
– Majd imádkozunk magáért. Misét is mondatunk – búcsúznak –, litániát.
A kovácsoltvas kapu csapódására a szemközti oszlop mögül elõlép az új teremõr. Tegnap helyezték ide, még nem ismerem. Meglep, hogy a súlyos páncélöltözék ellenére milyen biztosan mozog (egy festett bemondónõ másnap: wie stattlich, wie stark). Elém érve dárdáját óvatosan a falnak támasztja, lehajol, és egy ideig az asztalomon heverõ dekorációs tárgyakat szemléli. A házból hozták utánunk õket.
– Mi ez? – kérdezi.
– Könyv – felelem.
– Könyv? Könyv lenne? – kérdezi csodálkozó hanglejtéssel, majd tüzetesen szemügyre veszi, megszagolja, belelapoz. Félhangosan mormolja a címet, akadozva: Malte Laurids Brigge feljegyzései.
– Te írtad? – kérdezi.
– Nem – válaszolom.
– Tudsz írni? – kérdezi ekkor.
– Nem – válaszolom.
– Én sem – mondja, és megvonja a vállát. – Pedig sokan úgy tartják mifelénk, az írás hasznos dolog.
– Lehet – felelem –, lehet, hogy az.
– Mit gondolsz, írni jobb, mint aludni? – kérdezi hosszas töprengés után.
– Nem tudom – ismerem be –, nem tudom, hogy jobb-e. Talán.
– Mindenesetre egy mély alvás olykor többet ér egy iskolás lánynál is, nincs igazam? – néz rám félreérthetetlen cinkossággal.
Igaza van, bólintok.
– Azért érdekelne – folytatja az õr –, hogy mit lehet leírni egy könyvbe. Például ebbe.
Ismét kibetûzi: – Malte Laurids Brigge. Mi ez egyáltalán?
– Egy név – mondom.
Ezen elcsodálkozik.
– Sose hallottam még ezt a nevet.
– Kitalált név.
– Nem létezik?
– Nem.
– Érdekes – tûnõdik hangosan –, kitalált név. Engem Melchiornok hívnak.
– Szép név – mondom.
– Úgy gondolod?
– Úgy. Kifejezetten szép.
– Apámat is így hívták.
– Melchiornak?
– Igen. De már meghalt.
Leteszi a könyvet és leül mellém egy kõpadkára.
– Akarod, hogy megfordítsalak? – kérdezi hosszas hallgatás után.
– Nem bánom – felelem.
Erre feltápászkodik, és lassan odébb tolja egyik oldalamat. Új kép. A zsidó származású Gabriellát látom, mellette Katalin, átvetett lábakkal ülnek, fekete kockás harisnyában, egészen belesüppedve egy fotelbe. Katalin feje hátrahajtva, keze Gabriella fején, a beállítás éppen azt a mozdulatot örökítette meg, amikor ujjait karomszerûen behajlítva a másik hajába túr.
Nehéz lesz megértetni a bámészkodókkal, hogy a kõ nem jelent változást. Egyfolytában azt kérdezik majd tõlünk, be nem áll a szájuk: milyen érzés. Nem tudjuk megértetni velük, hogy semmilyen, hogy a lehetõ legkegyetlenebb büntetést kaptuk jutalmul azon a bizonyos estén, és hiába vált csontunk és zsigereink bonyolult összevisszasága kõvé, valójában semmiféle változás nem történt mozdulatlan álmunkban, egyáltalán semmi.