Alkalmas-e az emberi természet a globalizációra?
Amióta az emberi természetrõl szóló könyvem megjelent, sokszor megkérdezik tõlem, képes-e a humánetológia bármiféle elõrejelzést szolgáltatni az emberi társadalmak jövõjét illetõen. A társadalomtudományok jelenlegi fejlettségi szintjén nagyon csínján kell bánni a jóslatokkal. A berlini fal leomlása elõtt egy héttel sem gondolta senki, hogy az megtörténhet. Az elsõ személyi számítógépek piacra kerülése idején, alig egy évtizede senki sem gondolt arra, hogy ezekbõl az egész világot behálózó teljesen új kommunikációs rendszer alakul majd ki, sok szempontból alapvetõen megváltoztatva életünket. Ennek ellenére nehéz lenne a kihívást elhárítani, megkísérlem tehát legalább a biológiai ismereteink alapján elképzelhetõ tendenciákat felvázolni.
Az evolúció során az emberszabású majmok leszármazási sorától elváló Homo ág különbözõ, részleteiben még nagyrészt felderítetlen ökológiai hatások következtében olyan új biológiai tulajdonságokat szerzett, amelyek együttesen egyfajta rendszerszervezõ képességnek, a kultúrakialakítási képességnek felelnek meg. Az emberi egyedekbõl azért lehet – és nagyon könnyen lehet – valamiféle mûködõ, feladatot teljesítõ, céltudatos kulturális organizációt kialakítani, falut, várost, vallást, szektát, pártot, harci kommandót, iskolát, színházat, gyárat, államot szervezni, mert van biológiailag determinált rendszerszervezõ képességük. Képesek együttmûködõ csoportokban élni, de nemcsak azokban, amelyekbe beleszületnek, hanem még felnõtt korukban is képesek csoportot választani és ahhoz alkalmazkodni. És ha már választottak csoportot, elfogadnak identitást kifejezõ, feladatot kijelölõ, szervezõ eszméket. Ezek alapján másokkal együttmûködnek, és ha kell, a csoport érdekében a saját érdekeiket háttérbe szorítják. Minden emberi szervezõdés mögött megtaláljuk ezeket a tulajdonságokat. Nemcsak államok, vállalatok, politikai szervezetek mûködésében lehet ezt kimutatni, hanem a család, a párkapcsolatok és a barátságok szervezõdéseiben is.
Az ember újonnan szerzett biológiai tulajdonságai közül talán a legfontosabbak azok a kommunikációs rendszerek, amelyek a fajok között csak az embernél találhatók meg. A képesség az érzelmek kifejezésére, a mimézis technikája, és a legfontosabb a beszélt nyelv megjelenése. Az új típusú kommunikációs rendszerek kifejlõdését egy nagyon lényeges neurobiológiai változás kísérte: a külsõ világ agybéli reprezentációinak megkettõzõdése. Az emberi kultúra, legyen az akár a legprimitívebb is, hordozójának agyában a reprezentációk két nagy kategóriájába sorolható. Az egyikbe a személyes reprezentációi tartoznak, amelyeket élete során saját tapasztalatai és gondolkodása révén szerzett a környezetérõl, társairól, saját magáról. Szintén ilyen agyi reprezentációkat használ mindennapi élete során a legtöbb állat. A kultúra emberének azonban vannak olyan reprezentációi is, amelyek a csoportkommunikáció során születtek. Olyan emlékek tartoznak ide, amelyek arról szólnak, amikor egy csoporttárs valamit egy kommunikációs aktus során kifejezett, vagy ellenkezõleg, amikor õ próbált megértetni valamit másokkal. Ezek a reprezentációk már azért is külön csoportba sorolandók, mert egyrészt sokszor ismétlõdnek, hiszen ezekkel kommunikálnak, másrészt ha valaki bármit kommunikáció céljára gondol el, akkor elõször is a közös reprezentációk kategóriáját kell számba vennie ahhoz, hogy kispekulálja, hogyan lehet valamit a legkönnyebben megértetni. Csírájában itt láthatjuk az egyéni és a kulturális szféra kettéválását. A kezdeti kultúrákban valószínûleg az egyéni szféra volt a terjedelmesebb, és a közös, a mindenki által érthetõ a kisebb, de ez utóbbi az evolúció során folyamatosan nõtt. A reprezentációk e kettõs tartományából a kollektívet a következõkben “kulturális tartománynak” fogom nevezni, a személyeset pedig “személyes tartománynak”. A kettõ között még egyszerû az átmenet. Valaki forgathatja elméjében azt, hogy mit is akarna a többiek tudomására hozni. Valamit, amit rajta kívül senki nem tud, látott, vagy tapasztalt. E személyes tudás lehet nagyon gazdagon reprezentálva. Amikor azonban kommunikációval közös tudás lesz belõle, gazdagsága jórészt eltûnik, de ami átkerül belõle a többiek reprezentációs készletébe, némi változtatással megsokszorozódik. A kulturális reprezentációkat mindenki képes értelmezni, a személyes reprezentációk csupán az õket létrehozó személy számára értelmesek. A két reprezentációs szféra elkülönülése hozza létre a jelentés kialakulását. Mikor mondhatjuk, hogy valaki megértett valamit, és mit is értünk ezen? Nyilvánvaló, hogy a megértés a kulturális tartományba tartozó reprezentációk kialakulása során jön létre. Amikor valaki éppen kommunikál, a nézõ vagy hallgató megpróbálja kispekulálni, hogy mit és mirõl, és amikor rájön, akkor kap a látott jelen reprezentációja jelentést. Az is világos, hogy az értelmezési folyamatban fontos szerepe van az egyéni, személyes és a korábbi kulturális reprezentációknak is.
A mindennapi kommunikáció során általában történeteket kommunikálnak, a jelentés tehát a közösen elképzelhetõ vagy az elképzelés alapján végrehajtható akciókra vonatkozik, azokkal azonosítható.
Ebben felismerhetõ az emberi kommunikáció adaptív értéke is, hiszen a csoport által közösen, együttmûködve elvégezhetõ akciók csak azok közül kerülhetnek ki, amelyeknek a fentiek szerinti jelentése van, tehát a csoport érdeke, hogy minél változatosabb, minél komplexebb akciók reprezentációival rendelkezzen. Egy fejlett nyelvi kultúra kulturális reprezentációi formájában tartalmazza az értelmes akciók összességét. Ami nem sorolható ide, annak egyszerûen nincsen értelme. Az egyes csoportok között óriási különbségek alakulhatnak ki aszerint, hogy mire teszik képessé õket a kulturális reprezentációk. Az emberi evolúció során ezzel változatos alapanyagot szolgáltattak a csoportszelekció számára.
A kulturális reprezentációk halmaza, azaz a csoport kultúrája bõvíthetõ. A személyes reprezentációkkal bíró egyének éppen azzal járulhatnak hozzá a csoport jobbulásához, hogy állandóan megkísérlik a közös reprezentációk tárának gyarapítását.
Fontos megjegyezni, hogy minden bizonnyal mind a személyes, mind pedig a kulturális reprezentációk készletei leginkább egy asszociációs hálózatnak foghatók fel, hiszen nyilvánvaló, hogy a kommunikált, megértett jelentések egymással is összefüggenek. Minél terjedelmesebb a hálózat, annál könnyebb bõvíteni és valamiféle új jelentést létrehozni. A jelentéssel bíró reprezentációk hálózata egy szociális konstrukció, méghozzá egy állandóan bõvülõ, nyitott rendszer, amelynek funkcionális egységei az ideák.
Ha pontokba sûrítjük az emberi rendszerszervezõ tulajdonságokat, a következõkhöz jutunk:
1 Közös eszmék elfogadása. Az ember elfogadja, kívánja csoportja identitását, kritika nélkül hisz a csoportja “kulturális” eszméiben, valamely mítoszban, vallásban, ideológiában, identitást kifejezõ kultúrában. Ez lényegében megfelel az emberi moralitás megjelenésének.
2 Közös akciók végzésének hajlandósága. Az ember szívesen hajlandó a csoportjához tartozókkal együtt kigondolt közös akciókat végezni. Képes a magas rendû kooperációra abban a keretben, amelyet a kulturális eszmék meghatároznak.
3 Közös konstrukciók alkotásának hajlandósága. Minden kommunikációs aktus lényegében egy konstrukció. A megértés érdekében a kommunikátor igyekszik a kulturális reprezentációkban értelmezhetõ kommunikatív gesztusokat konstruálni. A csoportba szervezõdött emberek ezért folyamatosan hoznak létre szociális, nyelvi, tárgyi és absztrakt konstrukciókat, amelyek a csoport mindennapi életének részévé válnak. Fajunk legjellemzõbb sajátossága ez a szüntelen konstrukciós aktivitás. A konstrukciók “személyes”, tehát egyéni, érzelmi és racionális analízis alatt állnak, amelynek eredményei, értékítéletei a kommunikáció során folyamatosan visszatáplálódnak a kulturális eszmék és akciók szintjére. Így lesz az egyén egyidejûleg létrehozója és elszenvedõje a csoportja által létrehozott szociális realitásnak.
4 Hûség. Eltérõen az állatoktól, az ember hûséges lehet a csoportjához. Ha kötõdése a csoporthoz optimális, hajlandó a csoport érdekében az egyéni és genetikai érdekeivel esetleg szöges ellentétben álló magatartásra is, azaz képes lesz önfeláldozásra.
5 Transzformáció. Az elõbbi négy változás teszi lehetõvé az ötödiket: a transzformációt, a csoportot alkotó emberekbõl egy új entitás, egy új létezõ, a magasan szervezett önálló csoportentitás alakulhat ki. Ha a rendszerszervezõ tulajdonságok optimális körülmények között mûködnek, tehát a csoportok kicsik, és relatíve elkülönültek egymástól, és a csoporttagok csoportjukat egész életük során megtartják, akkor nagyon stabil és döntõen érzelmi alapú csoportkötelékek alakulnak ki, amelyek, mint azt az evolúció néhány millió éve is mutatja, a csoportokat rendkívüli hatékonysággal képesek mûködtetni. A bolygót a csoporttársadalmak hódították meg.
Még egy nagyon lényeges tulajdonság játszik szerepet az embercsoportok életében. Az állati csoportok minél izoláltabbak, annál ellenségesebbek egymással, és feltehetõen ez volt jellemzõ a korai emberi csoportkultúrákra is. Az evolúció egy késõbbi szakaszában a túlságosan nagyra nõtt csoportok már nem tudtak szétválni. A rendelkezésre álló szabad területek megfogyatkoztak, egyre gyakrabban fordult elõ, hogy azonos nyelvet beszélõ, azonos kultúrájú csoportok egymás közvetlen közelében éltek. Nem mûködött az idegen csoportok gyûlöletén alapuló agresszió, hiszen a csoportok jól ismerték egymást. Ebben a periódusban jelent meg az egyezkedési viselkedés, olyan csoporttevékenység, amely a csoportok közötti kapcsolatokat szabályozza. Ma még nehéz lenne megbecsülni, hogy ez az új viselkedésmód biológiai eredetû-e, vagy pedig már a beindult kulturális evolúció tanuláson alapuló terméke. Az a lényeg azonban, hogy az evolúció utolsó szakaszában megindult a csoportok közötti kapcsolatok szervezõdése, és ez teljesen más mechanizmusok alapján történik, mint a primer csoportok szervezõdése. A csoportok közötti kapcsolatokban nem vagy alig érvényesülnek az érzelmi mechanizmusok, és helyüket racionális megfontolások, kompromisszumok, csak bizonyos ideig érvényes egyezségek töltik be. Az egyezségek során minden csoport meg akarja õrizni autonómiáját, nem akarja átvenni partnere kulturális eszméit, és nem akarja saját magát az egyezség kedvéért feláldozni, sõt még kicsi veszteséget sem visel el szívesen. Ezért jelenik meg döntõen a racionalitás a csoportok egyezségeiben, persze a félrevezetés, a csalás eszközeivel együtt, amelyek a természetes csoporton belül rendkívül ritkák.
Az emberi evolúció során a populáció további növekedésével az egyezkedések kulturális struktúrája ráépült a csoportkultúrákra, és létrehozta azt a megapopulációt, amelyben jelenleg élünk, és amelynek szabályozása a továbbra is mûködõ biológiai faktorok mellett – sokszor azok ellenére – döntõen kulturális mechanizmusokkal történik.
Az ember fentiekben vázolt rendszerszervezõ tulajdonságai biológiai adottságok, amelyek mint magas rendû ösztönös késztetések minden helyzetben megnyilvánulnak. Az emberek által kialakított csoportok persze sokfélék lehetnek attól függõen, hogy a csoport kulturális eszméi, a közös akciók, a közös moralitás és a közös konstrukciók milyen természetûek. És természetesen a csoportok tulajdonságai attól is függnek, hogy tagjaik beleszülettek-e az adott csoportba, és így a legérzékenyebb gyermekkori szocializációs hatások erõs kötõdéseket alakítottak-e ki a csoporttagokban, vagy a csoport csak felnõttkorban alakult, fogadta be tagjait, ami csak sokkal gyengébb kötõerõket képes kialakítani. Nagyon nagy szerepe van a közös akciók, közös eszmék, közös konstrukciók saját tulajdonságainak. Ha a közös akciók a mindennapi élet egész területére kiterjednek, a kötõdés erõs lesz, ha a közös akció csupán valamiféle kötelezettség néhanapján történõ hangoztatása, a kötõdés igen gyenge lesz. Az ember rendszeralkotó képessége akkor eredményezi a legszorosabb csoportkötelékeket, ha a csoportok létfeltételei a csoporttársadalmakéhoz hasonlóak, ha tehát a csoportok létszáma 50–100 fõ, a csoport nagymértékben izolált és teljes idejû együttlétet biztosít. Azonban a csoportkialakítási folyamatok akkor is megindulnak, ha a feltételek kedvezõtlenek. A szociológusok jól ismerik, hogy alkalmi embercsoportokból néha percek, órák alatt fejlõdnek ki erõs kötõdések, alakulhatnak ki valódi csoportok. A gyengébb kötelékekkel rendelkezõ csoportok könnyen fel is bomlanak, egyesülnek másokkal, vagy több részre szakadnak. Az ember csoportokhoz való tartozásának szenvedélye olyan erõs, hogy még a virtuális csoportok is könnyen kialakulhatnak. Példa erre a világháló mûködése során kialakuló csoporttevékenység vagy a televíziómûsorok népszerû szappanoperáinak szurkolótábora. A passzív nézõ nem vesz részt közös akciókban, csak szemléli azokat, nem kötelezõ számára a közös moralitás, de mégis elfogadja azt, nem vesz részt a történetek konstrukcióiban, de mégis a magáénak tekinti azokat. Bármit is képzelünk tehát a jövõrõl, az bizonyosan csoportstruktúrákban fog zajlani. Keletkezõ–megszûnõ, egyesülõ–szétváló, egymással barátságos vagy éppen dühödten ellenséges csoportok fogják a jövõ társadalmait is alkotni.
A modern társadalmak felépülése során az egymás mellett élõ, majd ilyen-olyan okokból egyesülõ csoporttársadalmak összeolvadása különös folyamatot indított el. A különbözõ kultúrák egyesülése során kialakult társadalmakban meggyengültek a kulturális eszmék, korlátozódtak a közös akciók és a közös konstrukciók lehetõségei. Egy-egy kiérlelt, önmagában életképes kultúra komponensei az összeolvadás után értéktelenné, alkalmatlanná is válhattak. A csoportok õsi, védelmezõ, ellátó, átölelõ szerepe megszûnt. A korábban kicsi kultúra kipróbált eszméi vitathatóvá váltak. Szükségessé vált a jónak és rossznak tudása, a Biblia metaforáját használva. Korábban az egyén készen kapta csoportja kultúráját, az új társadalmakban a kultúra választható, kritizálható, elutasítható lett. A csoportokhoz tartozás bár vonzóerejét nem vesztette el, egyre inkább pillanatnyi érdekek racionalitásának szabályozása alá került. Ezek a hatások a korai szocializációban szerepet játszó csoportok méreteinek radikális redukcióját eredményezték. Csökkent a csoportméret. A nemzetség, nagycsalád, család, nukleáris család sor szépen mutatja ezt, és a mai világban a méret egyre, azaz egyetlen személyre redukálódott. A modern társadalmak jórészt az egytagú csoportok szövetségeibõl épülnek fel. Elég megnéznünk például, hogy mit ajánlunk a fiataloknak az önálló élet kezdésekor. Nem azt, hogy légy hûséges a csoportodhoz, a családodhoz, az életed is áldozd fel értük, fogadd el, amit az idõsek mondanak, és rendezd életed a csoportod érdeke szerint. Inkább valami ilyesfélét: terveid, céljaid vannak, meg akarod valósítani önmagad. Keresd meg ennek a módját, harcolj, és köss jó kompromisszumokat. Párod, ha lesz, õ is önmagát akarja majd megvalósítani, egyezz meg vele, és ha nem tartja be az egyezséget, menj a magad útján.
Ezek bizony a csoportok közötti egyezségek mechanizmusai! Nem csoporttagságra, hanem egyszemélyes csoportlétre készítjük fel gyermekeinket. Elveszett a lojalitás, az önfeláldozás, a morális támogatás, és még a közös akciók is korlátozottak, amelyek korábban a csoport-, valamint a párkapcsolatokat létrehozták és jellemezték. Maradtak a kompromisszumok, a szüntelen védekezõ állapot, a csoportok közötti kapcsolatok racionális taktikái, lojalitás helyett az egyezkedés kultúrája.
Az egytagú csoportok a kulturális evolúcióban is új színteret nyitottak. Korábban a személyiség a kulturális és személyes reprezentációk révén harmonikusan illeszkedett a csoporthoz és a csoport kultúrájához. Most nincs mihez illeszkedni, a szocializáció nem biztosítja az ellentmondásmentes ideák kulturális szövetének átvételét, a lelki békét és harmóniát. A gyermeket nemcsak a család, hanem az ismeretlen szomszédgyerek, az iskola és a televízió is neveli. Személyes értékei a különbözõ kultúrák összeömlesztésével kialakult “kulturális szemétdomb” sokszor egymásnak ellentmondó összevissza komponensei. Ebben a helyzetben hirtelen megnõtt a személyes reprezentációk szerepe. Kialakult egy új evolúciós alrendszer, a modern személyiség, amely ha nem túlságosan rosszul indul, valamennyire képes saját maga kiválogatni azokat a kulturális komponenseket, amelyek a saját elméjében, a saját személyes reprezentációs hálózatában ellentmondásmentes rendszert, valódi jelentést hozhatnak létre. Csak olyat fogad be, ami illeszthetõ a többihez, tehát elgondolható gondolatokkal, végrehajtható akciók lehetõségeivel rendelkezik. Ez is evolúciós folyamat, konvergenciával, idõbeli replikációval. Hasonló a bioszféra evolúciójához; abból is csak egy van, abban is csak olyan komponensek maradnak meg, amelyek összehangolhatók, amelyeknek a rendszer szempontjából “értelmük” van. Az ember életideje eltörpül a bioszféráé mellett, de a személyiség kialakulásában ugyanezen evolúciós erõk munkálkodnak. Létrehozhatnak egy apró, személyes kulturális reprezentációt, egy új, egyetlen példányban létezõ kultúrát, egy autonóm embert. Nem sikerül azonban mindenkinek a kultúra megfelelõ válogatása. A társadalmak töredékének autonómiája mellett a többség passzív befogadó. “Kultúrája” összehangolatlan, szétesõ, értelmetlen ismerethalmaz. Fogékony alanya minden sötét ideológiának. Személyisége nem különleges egyéni kultúra foglalata, hanem az önmagában is értelmetlen élet tanúköve, a neurózisok hordozója.
A mai modern társadalmak egyértelmûen az egytagú, egyszemélyes csoportok egyezkedéséhez szolgáltatnak kereteket. Az egyén szabadságát, jogait, lehetõségeit a szolidaritás, a szolgálat, a közös erkölcs fölé helyezõ ideológiák világosan ezt mutatják. Persze az egytagú csoportok már régóta léteznek, a család széthullása, a munkaerõ vándorlása, a gyerekek elkülönített oktatása mind olyan tényezõ, amely kedvezett a személyiség izolációjának, az egytagú csoport kialakulásának. Felfogható ez egyfajta védekezõ reakciónak is, amellyel a természetes csoportjaiból kivetett, csoportszocializációjában akadályozott egyén megkísérel egy koherens, többé-kevésbé értelmezhetõ egyéni világképet, egyéni kulturális eszmerendszert létrehozni, és abba kapaszkodik hányattatásai során. Az emberi elme mindig képes balsorsát is üdvözülésként felfogni, tehát egytagú csoportját, korlátozott autonómiáját szabadságnak, a társadalmi korlátok alóli végsõ felszabadulásnak tekinti. Közrejátszik ebben az is, hogy az emberi szocializáció folyamata jórészt irreverzíbilis, és a korai életkorban elfogadott eszmék hatásait késõbb ritkán lehet visszafordítani. Az autonómia kényszerébõl így lesz vágyott érték, magas rendû cél. Ha értékítélet nélkül próbáljuk az egytagú csoportokat szemlélni, azt is állíthatjuk, hogy az evolúció során ezekkel egy új minõség jelent meg. A csoporttársadalmak aranykorában körülbelül negyvenezer egyidejûleg élõ különbözõ kultúrájú, különbözõ nyelvû csoporttal számolnak. Ez a hatalmas szám biztosította a kulturális evolúció számára szükséges variabilitást, és a ma élõ nemzedékek néhány száz vagy legfeljebb ezer ilyen kultúra leszármazottai. Ha az egytagú csoportokat tekintjük a további kulturális evolúció alapjának, akkor a variabilitás most milliárdokban mérhetõ. Példátlan evolúciós lehetõség.
A rendszerszervezõ ember biológiai szempontból igen sikeresnek bizonyult, nemcsak elfoglalta a bolygót, de példátlan szaporodásával sokmilliárdos megapopulációt is létrehozott, amelynek puszta léte is kihívás az õt kialakító biológiai erõk számára. A korábbi kultúrák, társadalmak összeolvadása nagy végsõ fázishoz érkezett, amit globalizációnak nevezünk. Nyitott kérdés, hogy a globális társadalom felépülése még az ember biológiai lehetõségein belül van-e. Alkalmasak-e az ember rendszerszervezõ tulajdonságai egy tízmilliárdos kultúra kiépítésére és stabil megtartására?
Az ember rendszerszervezõ tulajdonságának természete, hogy egyénekbõl csoportokat szervez, és az egyén a saját csoportja által determinálódik, a csoport pedig az õt alkotó egyének révén. Ezt a különös kettõs determinációt a kultúra fejezi ki. A kölcsönös determináció lehetõsége az egytagú csoportok kialakulása miatt megszûnõben van, és talán ez lesz a jövõ legfontosabb eleme. Elõfordulhat, hogy az egytagú csoportok kialakulása csupán a korábbi társadalmak atomizálódását szolgálta, hogy eleven nyersanyagot adjon egy új, globális kultúra számára, és azt az érzelmi veszteséget, amit a soktagú természetes csoportok elvesztése jelentett, kompenzálja majd az egytagú csoportok között kialakuló egyezségek gazdag hálózata. Az egyik lehetõség a globális társadalom kialakulására, hogy újra kialakul a személyes és a kulturális reprezentációk természetes kultúrákra jellemzõ szabályozott rendszere, amely a még meglévõ, de már nagyon megbomlott korábbi kultúrák elemeibõl építkezik. A globális kultúra kicsalogatja majd az egytagú csoportok tagjait csigaházaikból, és megint kialakulnak egy lehetséges, új kultúra értelmezési tartományai, megint lehetségesek lesznek közös akciók és konstrukciók, és megjelenik egyfajta “globális” erkölcs, amely mindezeket keretbe foglalja.
Vannak olyan jelek, amelyek ezt az elképzelést támasztják alá. Az “egyetemes emberi jogok” kialakult koncepciójának megjelenése például ilyen jel. A sokféle kultúra korában elképzelhetetlen volt, hogy az egyénnek minden kultúra számára egyformán kötelezõ és szükség esetén erõvel kikényszerített jogai legyenek. Ma ezek a jogok deklaráltattak, és egyre nagyobb a nemzetközi – globális – kényszer ezek betartatására. Minden korábbi kultúra az egyének jogait a kultúra egészébõl származtatta – sokszor hivatkozva virtuális hatalmakra, istenre, õsök szellemeire –, de csak olyan jogok létezhettek, amelyek szervesen illeszkedtek bele a kultúra teljes szövedékébe. Ma a globális felsõbbrendûség nevében ez a lehetõség megszûnt, a globális gondolkodás számára az elkülönült korábbi kultúrák, nemzetek, államok értelmüket vesztették.
Ugyanilyen közös globális érték lett a természeti környezet kötelezõ védelme. Minden elõzõ kultúra kialakított valamiféle viszonyt a természettel, azt segítõ anyának vagy legyõzendõ szörnyetegnek konstruálva. A globális kultúra környezetvédõ. Természetesen nem lehet más, mert ha természetpusztító próbálna lenni, még kialakulása elõtt vége lenne. Itt nem a természetvédõ gondolat racionalitása az érdekes, hanem annak deklarálása, hogy a természet védelme az egyes kultúráktól független, számukra külsõ szociális kényszerként jelenik meg.
A kultúrákat jellemzõ közös akciók globális változatát is világosan fel lehet ismerni. Ez pedig a vég nélküli termelés és fogyasztás. Az elképzelhetetlen mennyiségben és változatosságban termelt anyagi és szociális konstrukciók rituális fogyasztása, a globális piac az új kultúra akciótere. Külön érdekessége ennek, hogy miközben az elõzõ kultúrák kommunikációs rendszerei nagymértékben tartalmaztak spirituális üzeneteket a mûvészetek, vallások, mesék világában, az új kultúra ebbõl a gazdag forrásból szinte csak egyetlenegyet, a tárgyakban kifejezõdõ kommunikációt tartja fontosnak. Elég összevetni mondjuk a japán teaceremóniát egy modern üzletközpontbeli bevásárlással. Az elõbbinek minimális a tárgyi és maximális a spirituális tartalma, a bevásárlásban pedig sok az értelmetlen tárgy, és egészen primitív szintû a spiritualitás.
Az ember számára biológiailag optimális kis kultúrákban a közös konstrukciókban való személyes részvétel kiemelkedõ jelentõségû, hiszen a közösség minden tagja megismeri a konstruktõrt, véleménye, elképzelése, hozzájárulása a kulturális eszmékhez és a közös akciókhoz mindenki számára jól érzékelhetõen formálja a szociális valóságot. Ez a viszony a piac dominálta globális kultúrában nem alakulhat ki. Az egyén befolyása az egészre elhanyagolhatóvá válik. Nem tekinthetjük kivételnek a mûvészet, tudomány és a szórakoztatási ipar technológiai eszközökkel mûködtetett sztárjait sem, mert közremûködésük egy elõre megformált igény kielégítése, csapatmunka, csupán korszerû technológia. A termelés–piac–fogyasztás káros kaotikus attraktornak tûnik, amely ördögi körbe zárja a közös akció–közös konstrukció–
közös moralitás alapvetõ hármasát. A kaotikus attraktorokból ritkán van kivezetõ út.
A termelési technológiák fejlõdése az egyéni részvételt, az egyéni konstrukciót egyre jobban leértékeli. Ez egyben azt is jelenti, hogy a globális kultúra tagjainak kötõdése sokkal gyengébb lesz a közös eszmékhez, közös konstrukciókhoz, mint bármikor valaha, és az emberiség nagyobbik hányada valószínûleg csupán nyomorúságos eltartottja és nem részese lesz ennek a kultúrának. Ez nagymértékben gyengíteni fogja az attraktor erejét. Ha a kulturális egész gyenge marad, akkor megnyílik egy különös új lehetõség is az egyszemélyes csoportok számára. A biológiailag optimális kultúrákba az ember beleszületett, és a születését követõ intenzív szocializáció formálta a kultúra tagjává. Gyakran elõfordulhatott azonban, hogy durván fogalmazva az ember “hülyék közé” született. Az imént említettem, hogy a csoportkultúrák világában negyvenezer különbözõ csoport egyidejû létezésével számolnak.
– Vajon ezek közül hányat tartanánk ma elfogadhatónak?
– Hányban találkoznánk egy elmebeteg megszállott rémuralmával?
– Hányban találnánk olyan szokásokat, kulturális mintázatokat, amelyek néhány generáció alatt felszámolják az adott kultúrát?
Ha az ember szemügyre veszi az archaikus társadalmak különös ceremóniáit, avatási szertartásait, szexuális szokásait, elgondolkozhat azon, hogy ha az ilyen változatos viselkedési mintázatok az elkerülhetetlen sors kegyébõl adatnak, az adott kultúrába cseppenve vajon a saját sorsával elégedett lenne-e. A csoporttársadalmat nem lehetett elhagyni, és csak igen ritkán lehetett csatlakozni hozzá. A kultúrák evolúciója a kíméletlen csoportszelekció mechanizmusán alapult. Egy-egy adott kultúra viszonyai valódi végzetként nehezedtek tagjaira.
Az egyszemélyes csoport szabad, szabadságának nagy érzelmi ára van ugyan, de megteheti azt, amit a régiek nem, hogy saját maga konstruálhat hozzá hasonlókkal együtt egy teljesen új kultúrát, teljesen új csoportot, amely újra érzelmi kötõdést biztosíthat. A világháló például hatékony eszköze lehet az ilyen tevékenységnek. Egy alkotó, konstruktív ember szinte hihetetlen hatékonysággal keresheti a hozzá hasonlók társaságát, és ha megtalálja, mûködésbe léphetnek a nagyobb létszámú csoportokat létrehozó szociális erõk, és egészen különleges új csoportok alakulhatnak ki. A világháló elõtt is volt már példa arra, hogy ilyen csoportok hogyan jönnek létre, és mire képesek. A második világháború konfliktusai különleges tehetségû fizikusokat hoztak össze Amerikában, akik rendkívül rövid idõ alatt oldották meg a nukleáris energia felszabadításának problémáját. Ahogyan a globalizáció hatástalanítja a nemzeti, állami válaszfalakat, úgy majd egyre gyorsabban alakulnak ki mozgékony, kreatív csoportok, amelyek új ötletekkel, technikai és szociális találmányokkal árasztják el a világot. Persze ez is többoldalú lehetõség. A gonosztevõ is könnyen megtalálhatja társait.
Összefoglalásként a humánetológia sajátos nézõpontjából azt mondhatjuk tehát, hogy a globalizáció következõ fázisát az egytagú csoportok, a magánkultúrák egymásra találása, az új, érzelmileg is kötõdõ “szupercsoportok” és egy globális, piacközpontú falanszter kialakulása közötti verseny fogja jellemezni.
Egy bizonyos: a történelem nem ért véget, épp csak most kezdõdik.