Győrffy Iván

Közszolgálati kiskáté

Mit tegyen az a társaság, mely olybá vette a nemzetes közönség kiszolgálásának igényét, hogy az orcájával tőle elfordula?

Teremtsen rendet a káoszban. Rugdaljon ki feles számú embert, hogy az adófizetők pénzén ne hizlalják bivalynyira senkinek sem kellő ideáikat. Csábítson át hírneves egyéneket másfelől, hogy a közönség akarattya egybeessen a közszolgálat hódítási ösztönével. Folytassa a már elkezdett tárgyalásokat Friderikusszal, Kepessel, Freijel s a hasonszőrű alakokkal, kik fennen jeleskednek a nyájgyűjtésben, avagy már mindenből jó ideje elegük vagyon.

S a köztes időben mily nagyreményű személyek, produkciók jelenthetik garantiáját a népnevelésnek és -szolgálatnak?

Egy az egyben megvett műsorfolyamok, melyek már szülőhelyükről kikoptak, anyagilag és perszonálisan ellehetetlenültek.

Vajon az utóbbi időben az M1 és – ismétlésekben – az M2 képernyőjén serényen látható Rajongó, Kettesben és MMM című folyamok megfelelnek ezen kritériumoknak?

A legmesszebbmenőkig. Minthogy az intézmény directora több fórumon egybehangzólag elnyilatkozta: az rombolás után immár az építés korszaka köszöntött be a televízió életében, s céljuk visszaszerezni az elvesztegetettet, joggal feltételezhetjük, hogy a közszolgálat neobarokk felépítményének immár ezen alkotások az építőkövei.

Illeszkednének-e ezek vajon a Magyar1 és Magyar2 elnevezésű sávok általános szerkezetéhez, megújult hatásvilágához?

Igen is meg nem is. Igen, mert nem szégyellik valamelyest szórakoztatni a nagyérdeműt, amely a monoton hírórák és nézhetetlen magazinok özönében néminemű frissességhez juthat. Igen, mert jól meg vannak nyirbálva ahhoz, hogy kereskedelmi szülőanyjuk se igen ismerhessen rájuk, mégis olyanok, mintha. De nem, mert vajmi kevés pluszt terhelnek a változatlanul ódon belbecs figurájára.

Mit értsünk ezen mondjuk az MMM esetében, mely az RTL Klub késő esti sávjából verekedte magát az MTV1 főműsoridejébe?

Tudnunk kell, hogy a Mi? Mennyi? Miért? műremek állítólagos kimagasló előállítási költségkerete miatt bukott oly keservest. Minthogy változatlanul ugyanott, a jó ég tudja, mennyiért készítik, a közszolgálat lakomája valószínű igen zsíros fogással lett gazdagabb.

Mi benne olyan fenemód közszolgálati mostanság?

A nemrégiben levetített első Magyar adás a lakásfelújítás tárgyköréből mazsolázgatott. A hajdanvolt pénzügyi oknyomozó műsor merev szemeink előtt vált egy közepes barkácsmagazin és egy regionális híradó érdekfeszítő vegyülékévé. A képvilág iparilag fejletlenebb állapotot tükrözött, a stílus kevésbé vala vásári, az érdekvédelmi attitűd pedig az egekbe magasodott. A szegény magyar átlagfogyasztó, ki a gaz mesteremberek hálójából jobb, ha inkább saját kézműves teljesítményébe gabalyodik, volt a tárgya s célzottja az alkotásnak. A szociografikus képek, a hosszabbra vágott interjúk, a lassúdad ütemben pergő programmenet butította le az amúgy nem érdektelen műsort. Bár messze információszegényebb volt az “eredetinél”, az egy képkockára eső számadatok aránya jócskán elmaradozott az időben, nem volt tanulság és izgalom nélkül való a színrevitel. Az, hogy egy lepattant belvárosi kéglit kibérelve kétszer három mesterembert hívának meg állagfelmérésre és árajánlat-tételre, s az összehasonlításukból levonható következtetések mily garmada szabadult fel röpke néhány perc leforgása alatt, nos, kifejezetten ötletesnek és jól kivitelezettnek hatott.

Akkor most nyertünk vagy vesztettünk a réven?

Még egy kissé mínuszban vagyunk. Talán úgy is maradunk kéthetente esténként a képernyő előtt elgondolkozva, s fel sem tűnik, hogy itten érdeklődés hiányában kútba esett a színvonal. Fantázia, az van a műben, de hát éppen ez lett jó pénzekért megvéve. Elkéne néhanap egy kis spiritusz is.

És vajon a sztárriporter Szilágyi János Kettesben című beszélgetős műsora által mennyivel kupálódott a közszolgálat állapotja?

A politikus-túltermelésben szenvedő Magyar adó kissé kivirágzott. Felösmérte azt a nem mindennapi igazságot, hogy a nem politikus is ember, sőt valahogy emberebb amannál.

Akkor ráleltünk-e imígy az egy igaz útra?

Minden út egyforma: sehová sem vezet – mondta egykor kábítószer hatása alatt egy közép-amerikai sámánguru, bizonyos Don Juan. Mer’ nem elég rálépni az útra, tiszta szívvel kell azon általmenni, ha el is akarunk jutni valahova. Az addig rendben van, hogy a nagynevű Szilágyi olyanokat hív meg, akiket szeret s érdemesnek talál. Az a baj, hogy nem mindenkit hívhat meg, akit szeret s tisztel. Hírlik, felsőbb utasításra a kihagyottak közé kerültek olyanok, akik politikai vonzalmuk vagy más kis (testi-lelki) bibijük miatt erre érdemeltettek: emlegetett Friderikusz, Varnus Xavér s még egypár nagyérdemű. A végül is meghívottak mind érdekes figurák, ám vagy Magyar-érzelmileg semlegesek (Gabriela Magnon-Jablonska, Kulka János), vagy kiemelten favorizáltak (Jankovics Marcell), s ez bizony rájuk nyomja bélyegét.

Na de most már konkrétan kellene szólani a különb s különb bűnökről, erényekről, nemdebár?

A legutóbbi a színművész Kulka János epizódja volt. A kereskedelmi TV2-n elképzelhetetlen slamposságnak ható kockás ing előtérbe került a riporter testén, s e felszabadultság a műsor egészében éreztette hatását. Érzékelhető volt: itt Szilágyinak nem kell nézőket produkálni, nem törik kerékbe, ha nem szegzi – egy beszélgetés erejéig – fotelbe százezernyi honfitársát a kapitalista éjszakai pornósávban; a korakésőesti Magyar 1 a nézhetőségben, s nem a nézettségben érdekelt. Szilágyi a legmesszebbmenőkig őszinte volt, ezt hozta ki partneréből is. Ám a végletekig nyájas és kellemetes is, valósággal körüludvarolta a szemben ülőt, mintha fizetnék érte, s bízvást számíthatott szívből jövő viszonzásra is. Ismeretes, amúgy is imádja érzelmeivel traktálni az alanyt: annak idején a TV2-s éra negatív csúcspontjának számító Kern-interjúban (“én szeretlek téged”), majd itt, Kulkának is szerelmet vall (“olyan kedves vagy te nekem, hogy…”), mire a csepűrágó kifejezi leghőbb vágyát, hogy ott lehet Szilágyi kebelén. A műsorvezér kérdései emiatt alig papírszagúak, érzik bennük az egész ember szívmelege, saját életéből vett anekdotái pedig egyenesen belehajszolják a társat a mélyinterjúba. Visszás jelenség, hogy Szilágyi él-hal a testi jellegzetességek véres kardként való körbehordozásáért, avagy a lelki sebek tépkedéséért: a TV2-n Kernnek szegezte, zavarja-e őt, hogy “ragyás”, már szintén a Magyaron sugárzott Zwack- és Jankovics-interjúban fennen kellemetlenkedett (előbbi kora, utóbbi gyerektelensége volt a kényes pont), itt Kulka kopaszságával hozakodik elő hosszasan. A színész Kulka szinte alig foglalkoztatja jobban, mint a félkopasz Kulka. Majd mint aki itt sem járt, rögvest továbbáll gyors szökkenéssel, s bár egyik percben Kulkát nyílt színi ríkatásra fogná, a következőben inkább egy bumfordi bókkal megnevetteti. Maga se tudja eldönteni: az érdes vallatót játssza-e, avagy fenntartsa a kellemes pertu-viszonyt.

Ám az emlegetett harmadiknál csak nem lehet annyira melléfogni! Egy mozimagazin csak ugyanoly izgalmas marad mindenütt, nem is a tálalás, de kivált a tartalom okán!

A “Két ember és egy Tiffany-lámpa” javasolt programcímű Szilágyi-műsorral ellentétben Prokopp Dóra Rajongója (lánykori nevén: Dóra mozija, sz. h.: RTL Klub) nagyon is egy ember, avagy maximum egy báziscsalád képességeire épül. A nézőcsalogató címben Chaplin, James Bond, Humphrey Bogart, Drakula, Darth Vader, Batman, Marilyn Monroe, János vitéz és egyebek alakjából végül előcsámpázó Dóra végre megnyugszik: a kereskedelmin ütemes derékrángásokkal előadott felkonf itt statikus keretbe omlik, csak a fej, szemöldök, szájmozgás túlhajszolt artikulációja hívja elő a tudatalattiból az oly kellemetlen élményeket. A fekete kisestélyire húzott ciklámen otthonkafelsőbe bújtatott műsorvezető az Oscar-díj-átadás másnapján előálló magazinban oly szerkesztetlenül vezette elő a heti filmbemutatók repertóriumát, hogy tudni sem lehetett, vajon ez vagy az a bevezető tudósítás része-e, avagy elválik attól. A törekvés, hogy a két bejátszás közötti minden egyes elmondott mondat poénnal csattanjon, az itt maradéktalan cél, a szórakoztatás helyett (nem tekinthetve ehelyütt a filmforgalmazók vastagon előkandikáló promóciós szándékait) az intellektuális elborzadást vonta maga után.

Van-e hát ínycsiklandó receptje e műsor elkészítésének?

A státushalmozásból láthatólag szűk, kipróbált stábbal működő magazin ízléses tálalásának módja igen könnyedén leírható: végy egy bevált műsorvezetőt, formáld át a te hasonlatosságodra; végy (át) egynehány videokazettát a küldönctől, aprítsd őket miszlikbe, nem szégyellve két-háromszor leadni ugyanazokat a képsorokat, hisz másod sincsen, s végy még egy ismerős szövegírót, aki összeölti a demók közti méretes réseket. A többi már megy magától.

Akkor hát semmi remény arra, hogy feldúsítsuk a Magyart egykettőre?

A remény soha el nem fogy, különösen, ha a talpon maradt kettő oly szorgosan mardossa egymást halálra, mint az esetünkben vagyon (lásd Heti hetes – Vitriol, Legyen Ön is milliomos! – Milliót vagy semmit!, Péntek esti vigadó – Dáridó), s kiváltképp ha az elhullott vetélytársakon oly degeszre lehet hízni, mint ahogy hősünk is a TV3 tetemén (0,8 százalék – azér’ ez nem semmi!).

A vonatkozó indián közmondás most meg az istenért sem jut eszembe.

Kettesben M1 2000. március 27., 21.30, riporter: Szilágyi János, operatőr: Szalai András H.S.C., gyártásvezető: Szabó Miklós, rendező: Bodnár István H.S.D.