A bogarat Philip Glass ültette a fülembe, amikor itt volt Budapesten. A kiinduláshoz tudni kell, hogy Philip Glass mostanában meglehetősen sértődött állapotban van, mert azt kell látnia, hogy azelőtt világraszóló zseninek titulálták, most meg még az Új Zenei Újság című műsorból is kitiltották, mint aki ócska, primitív zenét ír, és művészete hatalmas blöff. Anélkül, hogy feszegetni próbálnánk, kinek is van itt igaza, azt látni kell, hogy Philip Glass akár saját anyagi érdekét, akár művészi meggyőződését követve képes a megszokott öltönyben unatkozóktól eltérő hallgatóságot elhívni a hangversenytermekbe, amikor mondjuk David Bowie témáira ír egy szimfóniát.
Ebbe a helyzetbe érkezik meg az agilis riporter (én, én, én), és fölteszi a nagy kérdést: Kedves Philip Glass, nem arról van szó, hogy népszerűsége növelésének érdekében ön más előadók népszerűségét is használja? Glass furcsán, természetellenesen elneveti magát (a tévé rögzíti minden szavunkat), és azt feleli: “Elmondok magának valamit. Nem én használom az ő népszerűségüket, hanem ők az enyémet. Most adtunk egy koncertet az R.E.M. zenekarral a Carnegie Hallban. Hát hogyan kerülhetne az R.E.M. a Carnegie Hallba másképpen, mint velem? De a dolog abszolút egyirányú utca, engem soha nem kérnek meg, hogy lépjek föl stadionokban, az R.E.M. koncertjein.”
A riporter azonban nem nyugszik, tovább mondja a magáét: Jó, de hogyan tudnak együtt dolgozni? Ön megy le az ő szintjükre, vagy ők mennek föl az Önére? Erre válaszolja azt Glass, amiért az egész történetet elmeséltem: “Elkezdünk dolgozni, és nincsenek problémák. Természetes, hogy nem állok oda, és nem kérem el Paul Simontól a diplomáját, mivel nincsen neki. De ha azokra gondolok, akik a főiskolákon zeneszerzést tanítanak, és végtelenül bonyolult harmóniarendszereket alkotnak, amelyek senkit nem érdekelnek, aztán összehasonlítom a műveiket Paul Simonéval, akkor óhatatlanul is felvetődik a kérdés: melyik a fontosabb?”
A kérdés költői voltát megértve elgondolkozva bólogattam, de igazából most is ez foglalkoztat. Lehet, hogy Paul Simon tényleg fontos figura a zeneszerzés történetében? Vagy ne is nézzük az egész Paul Simon-életművet, csak hat évet belőle, a Simon and Garfunkel-korszakot, 1964–1970-ig, ezt az öt vagy legfeljebb hat lemezt, ha ideszámítjuk a Diploma előtt című film zenéjét is, amelyet a maga egészében nem Paul Simon írt ugyan, de szerepelt benne a Mrs. Robinson című szám, ami az eladott lemezek listájának élére küldte az albumot. Szóval: hat év és öt lemez. Az ember azt hinné, hogy a történelmet kutatja, hol vagyunk már a hippivilágtól, és ennek a két helyes fiatalembernek az enyhén bégető énekétől, de a lemezboltban a minap került a kezembe a New York Tales című kétlemezes album. A borítón fekete-fehér fénykép, a képen Artie és Paulie, a két cédé korongján az ő dalaik, válogatás erről az öt lemezről. A legfurcsább azonban a kiadás éve: 1999. Elevenebben élnek, mint gondolnánk.
Hat év, öt lemez, de nem előzmények nélkül. Két gyerek, akik három hét különbséggel születtek 1941 őszén, szomszédos utcában laktak, egy iskolába jártak, egy színdarabban léptek föl, amikor végre rájöttek, hogy mindkettőjüket ugyanaz érdekli: a zene. Nem a klasszikus zene, és nem is az, ami később annyira izgatta őket, a népballadák, hanem az egyszerű rock and roll. Ének és gitár. Napokat, heteket, hónapokat üldögélnek Garfunkelék pincéjében, Simon gitározik, mindketten énekelnek, figyelik egymást, hogyan csinálják, belebámulnak egymás szájába, megpróbálják ugyanúgy képezni a hangokat. Garfunkelnek szebb az orgánuma, de Simon az ész, ő írja a dalokat, a szövegeket, ő játszik hangszeren. Megírnak néhány számot, elviszik kiadókhoz, mert tinisztárokkal már akkor is lehetett időnként robbantani, és valamennyire be is jön nekik. Kiadnak egy kislemezt, előadóként Tom and Jerrynek hívják magukat, a szám címe Hey, Schoolgirl, ócska kis rock and roll, de 49. lesz a listán. Mindez 1957-ben történt.
Első fejezet vége. Nincs folytatás, a további számok sikertelenül múlnak ki, a Tom and Jerry feloszlik, ketten kétfelé mennek. Art Garfunkel nem mániákus muzsikus, túl sok dolog érdekli a világból, tanul építészetet, művészettörténetet, matematikát. Időnként énekel is, Artie Garr néven folkzenét. Simon írja a maga dalait, ő is különböző álneveken lép föl, és ő is elindul a folkzene felé. Összefutnak, és minden kezdődik elölről. Újra énekelnek, új dalokat visznek a kiadókhoz, és 1964-ben megkapják a második lehetőséget.
Nem tudják, mihez kezdjenek vele. Nincs egy lemezre való dal (később se lesz soha elég), meg még nem is tudják, hogy kik ők, és mit akarnak. Mi legyen a nevük? A Tom and Jerry végül nem jött be. A sajátot nem akarják viselni a színpadon, mert túl zsidós. Ott van a példakép, Robert Allen Zimmerman. Ő se a saját nevén énekel, hanem művésznevet választott, úgy hívják, Bob Dylan. A lemezkiadó Simonéknak is ugyanaz, a Columbia. A producer is ugyanaz, Tom Wilson. A probléma, hogy mi legyen az együttes neve, a Columbia igazgatója elé kerül. A tárgyalás meglehetősen rövid: “Uraim, 1964-et írunk. Az együttes neve Simon and Garfunkel lesz. Egyéb kérdés?”
Az a baj, hogy a név nem minden. Nincs mit játszani. Egyszerűség a kulcsszó, két énekhang, egy gitár. Rajta lesz a lemezen a Bleeker Street, mert ezt hallották a CBS-nél, erre írták meg a szerződést. Az album címét is gyorsan eldöntötték, ez is saját szám, a Wednesday Morning, 3 A. M. Rajta lesz még egy saját szám, a He Was My Brother. Divatos, politikus téma, bár Simont nem ez vezette, amikor írta. Tényleg meghalt egy ismerőse, osztálytársa volt egy fekete polgárjogi harcos, Andrew Goodman, akit a Ku-Klux-Klan mészárolt le azon a nyáron. De mi jöhet még? Egy Dylan-szám, két spirituálé, egy népdal, egy két szólamra átdolgozott gregorián. Tényleg nem tudják, hogy mit is akarnak. Még egy saját szám, a Sound of Silence. Teljesen személyes darab, Simonnak már régóta megvolt a dal első két sora, mert mindig a sötét fürdőszobába járt énekelni, szerette, ahogy a csempén visszhangzik a gitár és a saját hangja. Bement a fürdőszobába, és mindig ugyanúgy kezdte: “Hello darkness, my old friend…” Már csak a többit kellett megírni hozzá. A dallam szép, a szöveg kamaszosan szenvelgő, de megteszi. Kész a lemez. A borítóra fénykép kerül, két öltönyös pasas a metróban a kamerába néz.
A Wednesday Morningból első körben háromezer példányt adtak el. Nagyon súlyos bukás. Az együttes levonta a tanulságokat, ismét feloszlatta magát, Garfunkel tovább kínlódott a tanulmányaival, és hogy mi is a dolga az életben, Simon átrepült Európába, Angliában lépett föl a hétvégeken, keresett némi aprópénzt, új dalokat írt, egész jól érezte magát. Fél év múlva azonban valami elkezdett mocorogni. A Sound of Silence-t fölkapta a rádió. Egyetemi városokban a dal kezdett sikerré válni. Érzelmes lelkű ifjak együtt dalolták a rádióval az ismeretlen fiúk számát. A CBS megérezte, hogy itt lehet keresni. Tom Wilson, a producer éppen a következő Dylan-albumot vette föl, és azt mondta a zenekarnak, hogy maradjanak még egy kicsit a stúdióban. Van itt egy szám, ahhoz kellene kiegészítő szólamokat fölvenni. Megvan az ének és az akusztikus gitár, de kell hozzá basszus, dob, elektromos gitár. Az eredmény mai füllel hallgatva halálosan gagyi munka, de a kész változatból kislemez lett, és három hét múlva már a slágerlista élére került. Először csak egy hétig maradt ott, mert a Beatles leszorította, de utána még hetekig váltogatták egymást az élen. A szerzőknek nem szóltak az egészről. Nem gonoszságból, hanem mert fogalmuk sem volt róla, hogy hol lehetnek. Garfunkel matematikát tanult. Paul Simon éppen Dániában lépett színpadra, amikor meglátta az újságban, hogy ott van a slágerlista elején. Csomagolt, és indult haza.
Túl sok a véletlen ebben a történetben. Ha nem pusztul le a rock and roll, ha nincs Bob Dylan, ha Garfunkel tudja, hogy mit akar csinálni, ha tudtak volna tiltakozni a számuk átdolgozása ellen, akkor lehet, hogy meg sem találják a saját hangjukat, ezt az akusztikus alapokról felfejlesztett rockzenét, folk and rollt, vagy mit, és ma nincs Simon and Garfunkel-legendárium. Így viszont megszületett az első nagy siker, és már csak futni kellett utána. Hazamenni, és előkészíteni a második albumot. Néhány dal már készen volt, mert Simon dolgozott Angliában is, nyitószámnak és címadónak ott volt a Sound of Silence új változata, második sikernek a liverpooli pályaudvaron fogant, honvágyas dal, a Homeward Bound.
Mindenesetre a tagok egyszerre nagyon okosak lettek. Tudták, hogy mennyit érnek, nem hagyták sürgetni magukat. Értettek már a stúdiómunkához, ismerték a szakkifejezéseket, kikövetelték az akkori szokásokhoz képest nagyon magas technikai színvonalat, és kidolgozták a maguk egyéni lemezkészítési módszerét. Simon megjött a többé-kevésbé kész dallal, feljátszotta a gitárszólamot, Garfunkel pedig hallgatta, véleményezte, és megírta mellé a harmóniákat. Simon volt a kiindulás, Garfunkel a díszítés. Abszolút bizalommal egymás iránt, mint az untermann és a repülőember. Tökéletes páros, akik most olyan lemezt akartak, amelyen már csak saját számok vannak. Egyetlen kivételt tettek, Simon egy angliai barátjának a szöveg nélküli kis gitárdarabját is rátette az albumra. Előtte egy számban már felhasználják ezt a gitártémát, a szöveg pedig az első lemez címadó dalának változata. Érezhető, hogy nincsenek bővében az anyagnak, de a többi dal már mind saját szerzemény. Nem is lett harminc percnél hosszabb a lemez.
Ettől kezdve nincs más dolguk, csak az aratás. Koncertek, lemezek, interjúk, felkérések. Elvállalják a Diploma előtt filmzenéjét, bár ezt a munkát Simon végül nem tudja egyedül elvégezni, de megírja az abszolút sláger Mrs. Robinsont. A dal rákerül a Bookends című lemezre is, így sikeresen megteremtik önmaguk konkurenciáját. Egyik héten a filmzene vezeti az eladott lemezek listáját, a másikon a Bookends. A következő lemez, a Parsley, Sage, Rosemary and Thyme minden eddiginél rövidebb, még a félórás álomhatárt sem tudja átlépni, pedig rajta van újra a Homeward Bound, a Scarborough Fair című angol népdal, meg a Hétórás hírek, amelyben bemondanak néhány erőszakos eseményt, egy komikus halálát és Martin Luther King soron következő tüntetését, és közben a kettős a Csendes éjt énekli. Simon alapos, tehetséges, de lassú, Garfunkel pedig kezd kiszámíthatóvá lenni az énekes szólamok kidolgozásában.
Mégsem ez okozza az együttes felbomlását. Látszólag és ideiglenesen tökéletes a páros, de hosszabb távon ugyanazok a bajok, mint bármilyen emberi együttműködés során. Nem lehet tudni, hogy ki a főnök. Állandó a féltékenység. Alapvetően Paul Simon a vezető, ő írja a dalokat, neki járnak a jogdíjak, és úgy szól kettőjük között a megállapodás, hogy a koncertek honoráriuma is 75–25 százalékos arányban oszlik meg közöttük. De a közönség Garfunkelt szereti jobban. Az ő hangja a szebb, többnyire övé a vezető dallam, ő a szebb férfi, légiesebb, intellektuálisabb alkat. Mindig ugyanazt kérdik tőlük, hogy ki írja a zenét és ki a szöveget, és bár Garfunkel bemondja a koncerteken is, hogy a dalok Simon érdemei, mindenki őbenne látja a valóságos finomságot. Van egy kopaszodó, kicsi, tömzsi, nyugtalan pasas meg egy szőke, fürtös, vékony angyal. Mindenki az utóbbiért van oda. És ekkor beüt a film.
Simont és Garfunkelt meghívják a 22-es csapdájába szerepelni. Garfunkelé a nagyobb szerep, Simoné valamivel kisebb. Már ez is lenyelendő béka, de utóbb úgy írják át a forgatókönyvet, hogy Simon szerepét teljesen kihagyják. Garfunkel felmondhatná a szerződését, de eszében sincs. Mert nemcsak Simon féltékeny rá, hanem ő is elnyomottnak, háttérbe szorítottnak érzi magát. Itt van egy együttes, amelyben ő lényegében semmit nem csinál, csak énekel és véleményt mond. Minden lényeges döntés a másikra tartozik. És ekkor jön a filmszínészet, ami még a rocksztárságnál is nagyobb ismertséget hozhat. Garfunkel fél évre levonul a stábbal Mexikóba forgatni.
Simon szenved. Egyrészt érzi, hogy Garfunkel a filmsztársággal neki üzen, az ő árnyékából akar kitörni. Másrészt tudja, hogy ezzel bedöglik a zenekar is, Artie kinyilvánítja, hogy a zenélés csak másodsorban fontos. Harmadrészt egyedül marad, egyedül írja a számokat, nincs, aki véleményt mondjon, segítsen neki. Negyedszerre a szó köznapi értelmében is egyedül marad, nincsenek barátai, csak írja a számokat, csupa olyan címmel és szöveggel, hogy miért nem írsz, meg hogy én vagyok az egyetlen élőlény New Yorkban, vagy Viszlát Frank Lloyd Wright, amelyben a búcsú egy építésznek szól. (Ne feledjük, Garfunkel építészetet is tanult.) Ötödszörre pedig neki is feltűnik, hogy gyakorlatilag minden lényeges munkát ő intéz az együttesben, és rájön, hogy csak azért nem önállósítja magát, mert a közös sikerek után nem merne egyedül a pódiumra lépni. A bánatra Simon a szokásos gyógymódokat találja, marijuana, kokain, munka. Nem tudja, de talán sejti, hogy az utolsó közös lemezüket írja. Mindenesetre jobb munkát végez, mint valaha.
Megint van idegen anyag is az albumon, de jók a választások. A Bye Bye Love az Everly Brothers száma volt, de sokan ma is eredeti Simon-szerzeménynek képzelik, az El Condor Pasa pedig tökéletesen illik az ő hangjukra. De a fő szám, amelyet Paul Simon teljes joggal élete addigi legjobb dalának tartott, a Híd a zavaros víz fölött. Nem is az a megható, hogy ha valóságosan talán nem is, gondolatban mégis mennyit küzd a barátságért, annak nyomaiért, hogy még ebben a dalban is az önfeláldozásról szól, hiszen önmagából akarja megformálni a hidat a víz fölött, hanem az, hogy megírja a legjobb dalát, és amikor megjön a filmsztárkodó cimbora, azt mondja neki: énekeld el te. Legyen ez a te szólód.
Garfunkel azonban egyáltalán nincs meghatva. Nem tetszik neki annyira a dal, mint kellene, el is hárítaná a szólót, mert szerinte Simon is elég szépen énekli a dalt, meg különben is kellene még egy versszak a végére. Végül megegyeznek. Garfunkel énekel, és Simon megírja a hiányzó versszakot. De a lemez felvétele már rémálom. Kölcsönös bizalom helyett folyamatos hisztéria, veszekedés, botrány. Viszont a lemez rögtön első lesz a listán, a dal meg csupán az első évben hétmillió dollárt hoz Simonnak.
Kész, ennyi, vége a történetnek. Garfunkel elvállalt még egy filmet, amely végül megbukott, utána mindketten belekezdtek a szólókarrierbe, Simon tovább írta a nagyon jó dalait, végül előadóként is sikeres lett, de soha nem annyira, mint amikor közösen dolgoztak, Garfunkelt még a siker is elkerülte. Később Paul Simonnak is jutott filmszerep, méghozzá egy nálunk is klasszikussá vált filmben, az Annie Hallban ő játszotta az idétlen popzenész Tony Lacey-t, aki miatt Annie elhagyja Woody Allent. 1981-ben összeállt a kettős, és a Central Parkban egymillió ember volt kíváncsi arra, hogy öregedve, alaposan megkopaszodva mennyit tudnak még visszaidézni a nemzedék ifjúságából. Ma meg az a legmeghatóbb, amikor az Old Friends című dalban, huszonévesen arról énekelnek, hogy az öreg barátok ott ülnek a parkban, a pad két végén, és milyen borzalmasan furcsa dolog hetvenévesnek lenni.
Jövőre már ők lesznek hatvanasok.
Simon and Garfunkel: New York Tales – Sony, 1999