Mit csinál megint? Tyúknyakat nyiszál.
Én is tyúk vagyok. A lelkem kiszáll.
Most fölémhajol. A könnye úgy csorog.
Jaj, fekete vérem spriccel és csöpög.
És van pofája – hízott tíz kilót –,
hogy megkérdezze, édes, ez mi volt?
Mondd el kérlekszépen, életlen a kés?
Hívjak köszörűst? Az élet oly nehéz.
Mind, ki költőféle, klasszul rezonál.
Én adom a ritmust, szavald el, mi fáj.
így összekuszálódva
partra vetve
mert szomjúhozva
mert kétségbeesve
mert messze a csónak
mi visszaúszna
és vinne a nyüzsgő
szeszélyes múltba
így összekuszálódva
így kilökve
csak vénségem
vakító lepedője
perzsel napot én már
aligha nézek
játékszere lettem
erős kezének
lásd játszik az isten
megköt a forma
arcom negatívját
borítja porba
így összezsugorodva
összeégve
fekszem jaj moccanatlan
révbe érve
Csak azt akartam látni, azt a testet,
csak azt akartam látni, higyjed el.
Csak azt akartam látni, hogy keresztet
vet a fénylő ajak, csókot lehel
meztelen combodra, vállaidra, én
csak azt akartam nézni, hangtalan,
hogy izmos vádlidon futkároz a fény.
Klasszikus formádnak vonzása van.
szerelmem mint a tönkrement esernyő
beroskadó fedél ma úgy zuhog
itt álldogálok mindenem csepergő
csurom fejemben ázó jambusok
és bégetek és búgatok a szomszéd
hiába szól hogy mennék már a francba
az életem e régi rossz karosszék
bizony babám elszöktél mint a macska
mi véd meg engem lásd a szél dorombol
beroskadó fedél ma úgy zuhog
pofid kinek piroslik gyönge kosbor
arcomba csíp egy szomjazó szunyog