(családregény)
Még csak nem is sejtik, hogy az eredetinek semmiképpen sem nevezhető tőkefelhalmozás végén járnak. Anyika nagyot szív a cigarettából, körülnéz, hova dobja, azután végül leguggol, és beleejti a csikket egy levágott kerítésoszlop csőcsonkjába. Nagyapi csípőre tett kézzel járkál föl-alá. Az új szalon ragyog a zápor utáni alkonyban, egy stück aus Austria – ahogy az öreg elképzelte. Ívszeletek üvegből, fémből, fából. Fából. Amikor a vezérképviselet embereinek benyújtották a terveket, a saját költségükre és saját kockázatukra a vezérképviselet előírásai szerint kialakítandó szalon terveit, azok tétován simították ki homlokukba bukó hajtincseiket. Fa? Az öreg szólásra nyitotta száját, de Öcsi elé vágott: nem valami posztmodern retro ez, hanem az oeynhauseni szalon pontos mása. Oeynhausen, Oeynhausen, kóstolgatták a vezérképviselet emberei a szót, találgatták, hol lehet a város, tippeltek, Svájc, nem nyertek: Ausztria. Jaj, a derekam, Anyika föláll. Öcsi nem fejezi be a dohányzást, rossz szokása szerint végigszívja a cigarettát. Kéne még egy csajt fölvenni. Anyika a nagypapára néz, aki egyet kaszál a levegőbe: nem! Anyika jónak tartja az ötletet, fölvenni egy csajt, elvégre ő is szívesebben vásárolna csajtól és más nők is vannak így. A gyerekben maradtunk, lép hátra-oldalt-sasszé egy tócsa mellől Anyika, mert nyíltan mindig Nagyapi mellett szavaz. Hirtelen mindhárman az új szalon üvegfalának egy pontját nézik: ott áll a gyerek, és bámulja őket. Ez a mellény, ha még egyszer meglátom rajta, letépem, leöntöm benzinnel és meggyújtom, bosszankodik Öcsi és a csikket félredobja. Havi huszonöt fixet kap a gyerek, ebédjegyet, albérleti hozzájárulást, a jutalékokból még összejön harminc, azután ott a jatt. Két pár cipője van, két nadrágja, két zakója, három ingje, két nyakkendője, egy már-már koszlott bőrmellénye, és ő sem különb a többinél: munkaidőben szarik. Ráadásul munkaidő után az öltözőben zuhanyozik és mossa a fehérneműjét. Amikor én ennyi voltam, mint ez a gyerek, hat pár cipőm volt. Anyika bólint. Emlékszik a hat pár cipőre, főleg a szivacstalpúra és a krokodilutánzatú lakkcipőre. Szűk szárú nadrágjai voltak Nagyapinak, olyan szűk szárúak, hogy rejtett cippzárakat kellett fölrántani a bokájuknál. Abban a pillanatban, amikor a debreceni repülőtéren landolt Komár László, a Tacskó együttes énekes sztárjának repülőgépe, Anyika tisztogatta Nagyapi műanyag krokodilbőr cipőjét: egy szikkadt tojásfehérjeszerű foltot vakargatott.
Na szerbusztok, Anyika körbeforgatja még egyszer kis fejét, szép lett minden, csak futamidőket, kamatlábakat és hitelállományokat lát. Öcsi mereven bámulja a gyereket, kirúgja ezt a taknyot és felvesz egy csajt, elvégre ő a főnök, és egyszer minden az övé lesz itt. Anyika bevágja magát az autójába, és hazahajt. Nagyapi csak erre várt: meg kell beszélnie Öcsivel a csaj kérdését. Nem veszünk föl senkit, így egyeztünk, mondja Öcsi Nagyapinak. Így-így, bólogat Nagyapi. A vezérképviselet erőlteti az alkalmazottakat, ennyi-és ennyi kötelező létszám, minek. Van itt szarrágó elég, döntött Apika. Éppen az éves díleri értekezletről hajtottak hazafelé. Apika a tetveket szidta. Minden nyolc-tíz mondat után megjegyezte: a tetvek. Nagyapi nem volt ott, így szidhatta Apika a tetveket. A tetvek – ez Nagyapi dolga, neki van ötvenöt éves gyakorlata a tetvekkel. Nagyapi kávé-tűzkő exporttal és nagykereskedelemmel kezdte mint határőr közkatona. Nagyapinak mindig gondja volt a tetvekre. A tetvek az ő kávéját itták, az ő tűzkövét tették az öngyújtóikba, az ő önborotvába való pengéivel borotválkoztak. “Bácsi, maga nem téeszcsé-gazda?” – szólították le Nagyapit ötvenegyben, ötvenkettőben és ötvenháromban a Keleti, a Nyugati pályaudvaron. Nagyapi téeszcsé-gazdának öltözött, és nagyban szállította föl az élelmiszert. Az élelmiszert egyszerű budapesti munkásembereknek látszó nagykereskedők vásárolták föl. Ki nem tudta, hogy a vonatokról leszálló pár száz viharkabátos-hátizsákos-bőröndös ember és a két tucat rájuk várakozó lódenes gojzervarrott cipős között mi zajlik. Ha kicsinyli az üzlet volumenét, próbálja, hány tojás fér egy bőröndbe, pucolt kacsa mennyi és mennyi liba, az egészet kumulálja a kötelező beadással, történelmi ismereteivel és azzal, hogy minden időről csak a lényeg az, amit nem ismerünk. Rendőrök grasszáltak közöttük föl s alá, néha igazoltattak, és? A tojásból, tömött libából persze jutott a tetveknek is. Anyika még csak épp kinyitotta hosszú, selymes hollószín szempilláit, máris a Mézes Mackó hálózat boltjaiból származó csemegéket majszolhatott. Anyikának kék, piros és rózsaszín pettyes nejlon hajszalagjai voltak. Nagyanyi zöldes és borostyánszínű illatos paraffinrudacskákkal dörzsölgette hónalját, hogy jó szagú legyen. Ezerkilencszázötvenhat szeptember végén–október elején Nagyapi kerékpárokat kezdett vásárolni, fölvásárolta egész tanyabokrok rozzant kerékpárjait, utcahosszokat járt be kerékpárért, alkatrészeket is vásárolt, roncsokat. Három lakatos és egy levitézlett uradalmi főgépész szerelte neki a kerékpárokat, papucsolta a szakadt külsőket és: október huszonkilencedikén indult a kerékpárbumm, az árfolyam óránként emelkedett, országomat egy bicikliért! Ötvenhétben az egyik egyszerű munkásembernek öltözött zöldség-nagykereskedő bemutatta Nagyapit egy bútor-nagykereskedő éhező és nyomorgó özvegyének. Az özvegy százhatvan centi és nyolcvan kiló, gyászoló körmeit rikító, csehszlovák körömlakk fedte. Az özvegynek néhány bútordarabra lett volna szüksége, megkérdezte Nagyapit, van-e a környékükön kastély, kallódik-e arrafelé felesleges bútor, a népharag söpredéke. Nagyapi bólogatott, persze, igen, fogalma sem volt, mit akar az özvegy, azért otthon kerékpárra pattant, és megtekintette a környék villáit, ezeket arrafelé kastélynak nevezték. Nagyapinak semmi volt egy teherautó-rakomány ilyen bútort összeszedni és fölvinni a nyomorgó özvegy néhány bútorraktárul szolgáló üres házának egyikébe. A szobák már plafonig voltak rakva bútorral, de a fürdőszobákban még fért, ennek megfelelően az özvegy egyre erősebb kölni kölniillatot árasztott. A tetvek ízlése a korízlés előtt járt, így a biztonságos üzletmenethez csak a már az élelmiszer-ágazatban bevált megoldásokat kellett alkalmaznia. Művészek, tudósok, orvosok, sportolók, ez nem sorrend, kezdett élénkülni a fizetőképes kereslet, amikor Nagyapi kiszállt. Ezerkilencszázhatvanhét december huszonharmadikán az új Beatles-lemez hangjaira húzta föl Anyika az első igazifarmerjét. Combközépnél járt, amikor lepittyedtek ajkai: Mi ez a baromság? Nagyapi soha, soha-soha nem engedte, hogy a tetveket szidják. Tetvek tevőleg egy üzletben sem vesznek részt, nem csempésznek, nem batyuznak, nem vásárolnak föl és nem adnak el, nem fizetnek be Zsigulira, Trabantra, még csak nem is vásárolnak Zsigulit vagy Trabantot, tetvek nem privatizálnak, nem vesznek kárpótlási jegyet, nem alkalmazzák újra az állami pincegazdaságok régi borgyártási receptjeit, nincsenek benne az olajüzletben, nem pofoznak újjá totálkárosra tört autóroncsokat és nem kajtatnak agrárexport-támogatás után – Nagyapit soha nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem a tetvek tartják fönn a szervezet életképességét.
Öcsi a telefonjára pillant, hány óra, tizenhat-ötvenkilenc: özönlenek az alkalmazottak hazafelé. Demokratikusan hellóznak és csáznak Öcsinek, csókolomoznak Nagyapinak. Nagyapi és Öcsi integetnek, szevasztok, szevasztok. Szintetikus pézsma- és ámbraillat kél, most kap kerékpárra a könyvelés. A könyvelés Anyika szakterülete, így a nők, hárman, mind taslák, tramplik, slamposak, főleg pedig nemfiatalok. Öcsi és Nagyapi komoran bólogatnak: minden valamirevaló cégnél vannak nagyon rövid szoknyás, igen hosszú combú csajok, csak náluk nem. Kirúgom a taknyot és fölveszek egy csajt, dönt Öcsi, ma már hatodjára, mindösszesen eddig kilencvenhetedjére. Igaza van Öcsinek, gondolja Nagyapi, akinek annyi nőben volt eddig része. Igaza van Öcsinek, tényleg elkel ide egy csaj.
A szalon is zárásra készül, amikor autók gördülnek a parkolóba. Öcsi nekilódul. Eridj, kisfiam, mindent nekünk kell csinálnunk. A gyerek, mint Zrínyi, kiront a szalonból, rá az érdeklődőkre. Az érdeklődők vidékiek, ez látható a szabadkozásukon, elnézést kérnek, a gyerek éppen arról akarja meggyőzni őket, az ideje az övék, amikor Öcsi mosolyogva magához inti: Mit szerencsétlenkedsz itt, bazmeg, tűzz hazafelé, majd én! Nagyapinak vér tolul az agyába: fizetnek az ilyeneknek, utánuk a tébét, miegymást, a képzési költségeket, és lám, mindent maguknak kell csinálniuk. Bezzeg, amikor elszámolás van, tátogatják a szájukat, mi jár, követelőznek. Hagy mutassam be a nagyapámat, fordul Öcsi Nagyapi felé, az érdeklődők udvariasan mosolyognak: ó, hát akkor ez egy valóságos dinasztia. (A gyerek még mindig ott tátog és szerencsétlenkedik.) Igen hamar kiderül, mert a világ kicsi, találkoztak már Nagyapival, bizonyos üzleti területen, amit láthatóan egyikük sem akar részletezni, bizonyos körülmények között, mindenesetre neveket sorolnak, hosszú hallgatások és szapora bólogatások közepette. Hát igen, sóhajt föl az egyik érdeklődő, nő. Nagyapi ekkor belekarol Öcsibe, gyere kisfiam, beszéljünk meg valamit, a vendégekhez fordul, tessenek csak, a Gábor mindenben segíti önöket! Öcsi nem ért semmit, már egyszer a búsba küldte el a gyereket, és most a Nagyapi bekavar. Bazmeg kisfiam, ezek nem fognak venni itt semmit: még ezerkilencszázhetvenvalahányból ismerem őket, nem, nem hagynak ezek nálunk egy kummányi vas sok, egy alzógrand, annyit sem. Öcsi bólogat, nem ért semmit, de Nagyapi vonszolja, hátranéznek, mosolyogva integetnek egyet. Bazmeg, a csaj, kisfiam, három tanyán neveltette nekem tömésre a libát, százezerrel vezettem meg. Öcsi vállat von, százezer, mi az. Kisfiam, ez ezerkilencszázhetvenkettes százezer volt, egy Zsiguli nyolcvanháromezerbe került, egy bogárhátú százhuszonötbe! Öcsi néz, félre, nem túl értelmesen, persze, Nagyapi, értem. Nagyapi egyszerű paraszti magyarázatba fog a forint ezerkilencszázhetvenhármas vásárlóerejének érzékeltetésére: tizenkét forint volt a falusi plafonórabér, száz forintjával vette a fakanapét, ötszázával a parasztbútort, egy kanyar libatömetésen háromszáz jött be tisztán, ezerben: egy új kockaház ára. Kapisgálja már Öcsi, látszik az arcán. Oldalt kerülik az új szalont, és ellenőrzik az inasokat.
Nagyapi észrevesz egy lyukat a deszkaíveken. Megáll. Öcsi is látja a lyukat, nézik. Kiesett egy görcs a deszkából, tegnap még a radioaktív ukrán rigó fütyült rajta. A lyuk peremén darázs egyensúlyoz, érzi, elvonult a vihar, repülhet, elszáll. Nagyapi cifra káromkodásba kezd. Oeynhausenben nincs ilyen. Az oeynhauseni szalont körbe-keresztül-kasul lehet járni, egy maltercsöpp sok, egy kiesett görcs a fában, egy nem síkban álló csempe, egy ujjlenyomat a festékben, annyi sincs, nincsen semmi. Öcsi hebeg, nem érti, Nagyapi min húzta föl magát, egy lyuk, egy darázsfészek. Nagyapi liluló fejjel nézi, Öcsi mit nem ért. A vállalkozót saját költségükön vitte ki Oeynhausenbe és mutatta meg, mit akar. Elragadja Öcsi telefonját, és hívja a vállalkozót, durva hangon beszél vele, együtt őriztek mocskos civil kávécsempészeket határőr korukban: a konkurenciát. A vállalkozó hasonló hangnemben üvöltözik vissza a telefonba, hallani.
A fű sem sarjad az új szalon körül. Kövér föld, holland fűmag, nem sarjad. A nap égette a földet, forró szél söprögette a humuszt, most a dühöngő zápor korbácsolta, a zúduló víz mosta, zöld kis lándzsák gyökerei sárgállnak. Nagyapi kikapcsolja a telefont, a vállalkozó nyilván tovább telefonál, le az alvállalkozónak, azonnal küldjön valakit a szalonhoz.
Az ég tiszta, kék, fény ragyog és villan, egy suhanás el, láthatatlanul, csak Nagyapi érez valamit, bekap egy nyelvalávalót, Öcsi int, megy és besöpri a kasszát.
A suhanás, a láthatatlan, nem más, mint a vezérképviselet marketingigazgatójának körzése a teleszkópos mutatópálcával. A tolmácslány az elnök nyakába hajolva liheg: Wir sparen zirka sechsundzwanzich million pro jahre. Forint?, kérdez vissza az elnök. Ja, natürlich. Az elnök vállat von. A marketingigazgatót komplett idiótának tartja. Az értékesítési igazgató dühöngve rángatja mandzsettáját: az ötlet öngyilkosan ostoba, de a marketingigazgató elméjét még így is nappali fénnyel világíthatja be. A marketingigazgató keleties meghajlással jelzi a prezentáció végét, összetolja a mutatópálcát. A K+F csoport tagjai kárörvendően nevetnek össze, a vicc poénján maga a mesélő, a humánpolitikai és képzési főcsoport vezetője röhög a leghangosabban. A marketingigazgató kivételével minden jelenlévő képzett marketinges, néhányan gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkeznek, az elnök például a Luftwaffe sajtóreferense, az oktatási főcsoportvezető svájcibicskaárus, a tolmácscsaj bébiszittereket közvetítő iroda alkalmazottja volt. Az elnök gondolatait is árnyékolja néhány felhő, de azzal hesseget el mindent, hogy a marketingigazgató által sajátként fölvezetett ötlet része az Európai Csoport marketingközpontja által két éve kidolgozott takarékossági koncepciónak, különben is, napokon belül kiderülhet, hogy megkapja-e az állást a Nyugati Központban, és akkor wiederschaun az egész ungarzigainer bagázsnak. A marketingigazgató tisztában van azzal, hogy minden jelenlevő tökhülyének tartja, neve a cégnél a hülyeség mértékegysége, megtapogatja a zsebét, ahol ott az értesítés, amelyet szigorúan a lakáscímére kért: megnyerte az állást a Kelet-Európai Operációs Központban. Az ötlet eredetisége csak a Modern Talking szőke-fekete kettősének visszatéréséhez hasonlítható: a kereskedői hálózatot átszervezik, néhány főkereskedést jelölnek ki a hálózatban, ezek alá osztják be a többieket alkereskedésként. Egy rövid, kissé anarchisztikus időszakban az eddigi belső konkurensek egymás segítő kardjaiba dőlnek, majd az értékesítési pontok számának csekély szintű változása mellett mindössze hat-nyolc főkereskedő marad a piacon. Csak postaköltség szinten milliókban mérhető a megtakarítás. A postázón kívül, ahol többeknek állásába kerül ez az ötlet, mindenki nagyszerűnek találja, hogy a hálózatot széttipró bamba ökörség következtében csökkenő eladási számok miatt az elnököt és embereit úgy fogják kirúgni, az utódaiknak legalább három hónapra lesz szükségük ahhoz, hogy egyáltalán kiismerjék magukat a cégnél, büfé! Saját viccének poénján leginkább a mesélő, a humánpolitikai és képzési osztály vezetője röhög, bruá-bruá, bele egy habrolóba, porcukor szitál, a család rovására poénkodnak, elképzelik a bunkófalviakat, igazi fölkapaszkodottak, még most is úgy viselkednek, mintha kisvállalkozók lennének, mintha nem másfélmilliárd lenne az éves bruttó árbevételük, az öreg trotty, röhögnek, a vén igyiot, látnátok, ej, mecsoda ebédek a Becsali csárdában, csak az a kár, egy jó csaj nincsen az egész cégnél!
Nagyapi a falnak dőlve törölgeti homlokáról a halálverejtéket nagy, kockás textilzsebkendőjével. Öcsi elborult arccal hallgat. Még az illatát is szereti annak a zsebkendőnek, a nagyapjánál mindig van ilyen, egyszer a térdét horzsolta le, Nagyapi átkötötte a nagy, kék, kockás zsebkendővel. (Kisfiam, egyszer, tudod-e, mennyi pénze volt ebben a zsebkendőben nagyapádnak? tizennyolc Lajos-arany!) Öcsi a telefonjára néz, döbbenten látja, több mint fél óra telt el, már itt vannak a biztonsági őrök.
Mi a biztosíték arra, hogy mi maradunk főkereskedésnek, kérdezi Nagyapit. Nagyapi újra megkérdezi, amit már többször kérdezett: Apika, a veje mit csinált egész nyáron? Öcsi torkában szorítást érez: Apikát egész nyáron, de már tavasszal is sokszor napokig nem látta. Vízisíel, Olaszba jár, két nővel hetyegett a mátrai házban a vezérképviselettől, hajókázik a Balatonon, hajókázik az Adrián. Öcsi elsápad: ő a főnök, egyszer az övé lesz itt minden, és van, amiről nem tud. Van, amiről nem tudok, Nagyapi?
Nagyapi kihúzza magát, arcáról lesápadnak a halálrózsák, azután a szokásos lilás árnyalat uralkodik el homlokán és fejtetején, amit újra és újra áttörölget a nagy, kockás zsebkendővel. Nagyapi a válláig sem ér Öcsinek, még Anyikánál is alacsonyabb. Most össze is görnyed egy kicsit, csoszog, int Öcsinek, kövesse.
Nagyapi irodája a régi épületben nem más, mint lomtár és takarítószeres helyiség. A takarítónők be sem lépnek, csak behajolnak szerszámaikért és a szerekért, azokat kell félrerúgnia Nagyapinak, azután a könyvelés papírdobozait megmászni, régi atrapokat félredobálni, csúszós prospektuskupacokon átkelni, és máris ott vannak Nagyapi íróasztalánál, ahol az előző márka szóróanyagai keverednek a régi üzletág, a közúti árufuvarozás papírjaival. Nagyapi leborítja pilótaszékéről az 1988-as és 1983-as év fuvarösszesítő íveit, leül, és a hátsó kijáratot elbástyázó dobozokra mutat: a második! Öcsi ledobja az első dobozt, és veszi a másodikat. Már a logótól is hányingere támad. Az emblémát is gyűlöli, nemhogy a termékeket, amik hozzákapcsolódnak.
Ez egy fos, mondja meggyőződéssel. Ezt fogjuk árulni?
Nagyapi vállat von, mi nem fos, fiam.
Valaki a körmével kapargatja az üveget. A pénztárosnő az, egy órája vár. Nagyapi int, menjen csak, vegye át a kasszát, majd azután beszélnek. Még hallja, hogy a pénztárosnő hüppög, bőg: az anyósát kellett küldje a gyerekekért.
Az alvállalkozó emberei udvariasan mosolyogva intenek Öcsinek, szevasz, kapdbe! Öcsi nyájasan mosolyogva int vissza, szarrágók, kapjátokbe, hangosan: Helló, hozzak egy sört? Az alvállalkozó emberei egy pöffenet kemotoksszal kiirtották a darazsakat, kiglettelték a lyukat fagittel, már festik a javítást. Öcsi dühöng, a gitt még nem kötött meg, folt marad.
Nagyapi telefonál: Engem még nem szopatott meg senki, én szétszopatom az agyukat, rajtuk fog röhögni mindenki. Apikát hazarendeli, nincsen több jachtolás, vízisíelés, semmi üdültetés, vacsoráltatás. Öcsi előveszi a jegyzetfüzetét, amit Nagyapi diktál, írja: két csajt fölvenni, alapkövetelmény a rövid szoknya, hosszú comb és hosszú haj. Semmit be nem tartani, húzd alá, kisfiam, semmit a vezérképviselet értékesítési utasításaiból. Holnaptól hirdetési kampány, akció, árengedmények. Mindenkinek, már a telefonban, aláígérni. Mindenvan és a jövőhéten, ígérni, megszerezni, fölhajtani. Öcsi fölnéz: szerződést fognak bontani, Nagyapi! Azután megérti, mit akar az öreg. Megáll a diktálásban, és kimondja a vezérképviselet marketingigazgatójának a nevét.
A biztonsági őr fölnéz a képernyőről, hallja az épületet betöltő főnöki hahotát: ej, be jaó kedvetek van, a kurvanyátokat, rohaggyatokmeg!
Nagyapi nulla óra tizenháromkor hívja Öcsit: Elfelejtettem mondani, számlázni a tetveknek, mindent számlázzatok ki nekik, Mátraházát, Abádszalókot, Balatonföldvárt, a javításokat, mindent, Julika és Marika a számlákat írja nekik egész délelőtt! A doktorral már most konzultálni a szerződésbontásról: szétpereljük az agyukat.
Marika már régen tudja, Julika csak sejtette eddig, hogy elment a Vénhülye esze egészen. A személyzet nagyapit Vénhülyének, a lányát Nyanyikának, unokáját Öcsipöcsnek, Apikát Faszikának nevezi. Apikát néha A vadbaromnak is.
Szállingózik a korai hó, körvonalazódnak az év eladási számai, tetéződnek még a közmondásosanjó decemberrel (ha december tolong, január csak kong), de már most is tudható, hogy amióta nem tartják be a vezérképviselet értékesítési előírásait, az emelkedés meredekebb.
A csészékre kőkeményen rászikkadt a kávé, a vezérképviselet embereinek gyomra akkorát kordul, hihetnék, távoli harangszó, nem is reggeliztek, készülvén Nagyapi legendás ebédmeghívására. Ebédmeghívás nincs. Öcsire várnak, az ügyvezető igazgatóra. Nagyapi tartja a frontot tíz óra óta. A vezérképviselet emberei először azt hitték, az evéssel fognak kezdeni, azért fogadja őket az öreg. Három óra, nagyapi rendíthetetlen beszél, suksükölve, az a, e és ó hangzókat jaó megnyomateékosítva, le se lehetne lőni. Jó csajokat vettek föl, Lajos bácsi, vág szavába a humánpolitikai és képzési főcsoportvezető. Nagyapi megáll a beszédben, unokája lehetne akármelyik, és belepofáznak az ő beszédjébe? Föltápászkodik a bőrfotelből, akkurátusan igazítja nadrágja korcát, gyűri bele az inget: vége a mesedélutánnak. A vezérképviselet emberei összenéznek: kidobja őket az öreg ebéd nélkül? Fölállnak, az értékesítési igazgatóhelyettes kezet nyújt, hát akkor Lajos bátyám, nagyon sajnáljuk, hogy a Tibornak nem volt öt perce ránk, ne kísérjen le, kitalálunk, de a csajok, azok tényleg nagyon jók, megvan még az a jó kis csárda itt az elágazásnál? Hogyne, ragyog föl Nagyapi, perszehogy, jó étvágyat!
Sajnálom, hogy nem találkoztunk a képzésen, nyújt kezet a humánpolitikai és képzési igazgató a lányoknak a szalonban, a lányok is sajnálják, vállaikat vonják, mosolyognak, térdeiket illegetik.
A vezérképviselet két kocsija egymást nyeríti túl, ahogy a menedzserek a fölösen száz-száz lovak közé csapnak. Nagyapi elégedetten nézi a legényeket, ej, van itt píz, ketten két kocsival, most még megállnak ebédelni, autópályapíz, elégedetten mosolyog.
Új szelek új ég alatt új zászlókat lobogtatnak a régi szalon fölött, sarjad a fű is, szőnyeggé olvad össze a harszöld kis lándzsák erdeje. Anyikát fiatalítja a fekete ruha, lányosan karcsú, ahogy leguggol, hogy a levágott kerítésoszlop csőcsonkjába ejtse a csikket. Apika egy úrral a régi kundschaftból, tárgyalnak, az úr a régi termékből akar egy vadonatúj darabot. Perszevan, bólint Apika, hogynelenne – Tibor! Öcsi rendesen végigszívja a cigarettát, még eregeti, s már az újabb slukkot szívja, füstfelhőben állva nézi az új szalont, ahogy a lányok mossák az üvegfalakat. Nagyfrancok vagytok ti, Tiborkám, veregeti Apika vállát a bunkófalvi a kundschaftból. Apika sóhajt, mondja persze-persze, s fittyed ajka, a bunkófalvi a boltjából alig hozhat ki évi ötvenet, és Tiborkámozza. Milyen színű legyen, kérdezi a bunkófalvit. Rátok bízom, Tiborkáim, ti tudjátok, melyik a jó szín, szép legyen, harsogja a bunkófalvi, forgatva öles termetét. Apika csak soká szólal meg, járatva tekintetét a szalonok mögötti pusztán, kőszürke, mondja, kőszürke a legjobb szín, kőszürkemetál.