…Artúr és az Antikvárius szótlanul ültek egy ideig. Aztán az Antikvárius megkérdezte Artúrt, ki ez a Delila vagy Debella vagy mi, akivel Ernő mostanában szerencsétlenkedik.
Úgy tudja, mondta Artúr, hogy ez a Debóra, aki a nevével ellentétben vékony, csaknem áttetsző, és első pillantásra, de talán a másodikra is, úgyszólván jelentéktelen csaj, néhány hónapja tart. Ernő talán egy házibulin látta először egy agresszív és vadul ivó gázszerelő társaságában, aki azt állította magáról, hogy amatőr színész, és elő is adott egy részletet a Lear királyból. Miközben az amatőr színész deklamált a döntően programozómatematikus- és statisztikushallgatókból verbuválódott alkalmi és korántsem józan közönségnek, Debóra, aki már kicsit unta gázszerelő pasijának önnön tehetségébe vetett, megingathatatlannak tetsző hitét, kisurrant a konyhába, ahol miért, miért nem, néhány perccel korábban kiégett a villany. Ernő tehát először sötétben pillantotta meg úgy isten igazából Debórát, mikor még a szemében volt a nemrég a haldoklás pillanataira jellemző szokatlan fényárt produkáló lámpa fénye. Aztán ott a konyhában volt egy kis gyömöszölés, Ernő így mondta, mondta Artúr az Antikváriusnak, gyömöszölés. Aztán hetekig nem látták egymást. Amikor másodszor találkoztak, megint sötét volt. Most épp egy kávéházban, a hátsó traktusban, a vécé közelében. Már csak ott volt hely, Ernő nem nagyon akart oda ülni, de valami mégis ottmarasztalta. Éppen amikor leült volna, a szomszéd asztalnál vaku villant. A fény elvakította, a széket is alig találta meg. A szemeit dörzsölte, amikor hallja, hogy egy női hang megszólal fölötte, azt mondván, nem a pasim az, akivel vagyok. Aztán csapódott a vécéajtó, majd Debóra – vagy Delila vagy Debella vagy amit akarsz – ott ült mellette. Ernő egész délután meccset forgatott, valami barátságos találkozót, ahol a jegybevételt jótékony célokra fordították az egyik játékos fehérvérűségben haldokló gyerekének gyógyítására, és Ernőnek is ingyen kellett forgatnia. Dühös volt, nagyon kellett volna a pénz, ráadásul néhány nappal korábban leejtette a kamerát, megsérült az optika, és kénytelen-kelletlen a saját zsebéből fizette ki. Kedvetlen volt tehát, és amikor Debóra mellé ült, eleinte mogorván, foghegyrîl válaszolgatott. Az tartotta meg a lány mellett, hogy később, hajnalban, a lány lakótelepi lakásában, miután a lány önző alvási rituáléjával leszorította őt az ágyról, amire felébredt, és sehogy sem tudott visszaaludni, a lány bal mellén egy hosszú, cakkos szélű forradást fedezett fel, mintha nem is késsel, hanem mondjuk ácskapoccsal, vagy kicsorbult élű ásóval ejtették volna Debóra testén. Reggel a lány azt mondta, hogy nem, azt az egyet sosem árulja el, hogy szerezte azt a sebet. És Ernő, ahogy tudomására jutott e hetedik ajtó létezése, érezte, hogy legalábbis addig, amíg ki nem nyitja, nem fog tudni elszakadni a lánytól.
Az Antikvárius a hetedik ajtó, de lehetséges, hogy már a cakkos, ácskapoccsal, esetleg kicsorbult élű ásóval ejtett seb említésére hirtelen felpattant, és amennyire a szoba méretei engedték, fel-alá járkált. Kávét töltött, megitta, aztán még egyet töltött, és azt is megitta. Aztán rágyújtott, és akkorákat szívott a cigarettából, hogy a parázs a saját súlyától kilazult, és a szőnyegen álló könyvkupacra hullott, egyenesen az Antonius és Kleopátra egy igen régi, jegyzetekkel ellátott, vászonkötésű kiadására. Az Antikvárius káromkodva söpörte le a parazsat a könyvről, amely a sietős közbeavatkozás ellenére is egy helyen kiégett, felparázslott, és fanyar illatú füstcsíkocskát bocsátott ki magából. Az Antikvárius a hüvelykujjával elmorzsolta a parazsat, aztán ölbe vette a könyvet, és bocsánatkérően simogatta, miközben alaposabban szemügyre vette a borítón esett kárt.
Mindeközben Artúr rövid szünetet tartott, majd pedig folytatta, mesélte Mariannak a teraszon, a szemérmes, kora tavaszi napsütésben, mondta Vihaross. Ernőben minden összekeveredett. Nem tudta a szerelmet, amelyet érezni vélt, elválasztani a váratlanul feltámadt vadászösztöntől, amely a titok megfejtése felé hajszolta. A szerelmét is valamiféle titoknak kezdte érezni, és izgalommal várta, vajon mit fog érezni, amikor a titok nyitjára rájön. Vajon szerelmet-e, vagy valami mást. Mert az nyilvánvaló volt, hogy nem valami gyerekkori balesetről vagy valami más bagatell dologról van szó, hiszen ezt Debóra könnyen megmondhatta volna, minden kockázat nélkül. Hazudhatta volna is, hogy valami bagatell semmiség, egyszerű orvosi eset, de akkor joggal tarthatott volna attól, hogy Ernő esetleg gyanút fog, és ez a gyanú lassú módszerességgel lebontja Ernőben a szerelmet, amelyet a lány kiérezni vélt vagy érezni akart, és minden erejével meg is próbált életben tartani.
Az Antikvárius letette az öléből a könyvet, és megkérte Artúrt, hogy folytassa. Artúr látta az Antikváriuson, hogy a történet rendkívüli, már-már aggasztó módon érdekli, ezért felvetette, hogy talán mégsem helyes eljárás, hogy Ernő ügyeit csak úgy kitárgyalják a háta mögött, talán jobb volna mindezt magával Ernővel elmeséltetni, bár az az elbeszélés korántsem volna olyan árnyalt és sokoldalú, hiszen számos olyan tényező van ezzel a homályos üggyel kapcsolatban, amelyet Ernő maga nem tud, és nem is volna jó, ha megtudna. Merthogy Ernő elkövette azt a hibát, hogy Jaggelóhoz fordult segítségért.
Erre az Antikvárius megkérdezte, hogy miért, ki az a Jaggeló.
Na ez az, folytatta Artúr, gyanútlanul belesétálva az Antikvárius csapdájába, hogy ezt nem lehet tudni, pedig ez volna majdnem a legfontosabb. Jaggeló titokzatos figura, egyszerre több vasat tart a tűzben, ahogy mondani szokás, senki sem tudja, igazából mennyit is. Mindenkit ismer, aki úgymond számít, és sok mindenki olyat is, aki nem számít. Zugügyvéd, titkos szervezkedî, híres verekedő, különös költemények szerzője, kiadó, csempész, üzletember, politikus, az albán kormány titkos megbízottja, az albán kormány ellen szervezkedő maffiák titkos megbízottja, az albánok ellen szervezkedő világ-összeesküvés titkos megbízottja, néptáncos, fegyverfeltaláló, showman, bőgőmasina, gyöngyhalász, agg szüleinek támasza, ez mind-mind a Jaggeló. Jaggeló mindent el tud intézni, néha azonban semmit nem intéz el, és ködösít: olyankor valami olyasmire bukkant, amit jobban a maga hasznára tud forgatni, mintha csak úgy ukmukfukk megoldaná, és azt mondaná, hogy itt van, nesze bazmeg.
Az Antikvárius bólintott, hogy érti.
Ernő tehát elment Jaggelóhoz, és Jaggeló azt mesélte, hogy először előjött egy bonyolult és nehezen hihető históriával. hogy végre elérkezettnek látja az időt, hogy annyi évnyi hiábavaló operatőrösködés, unalmas meccsek forgatása után végre megpróbálkozzék régi vágyának beteljesítésével, és nekifogjon egy saját filmnek. Jaggeló arra gyanakodott, hogy Ernő pénzt akar kérni, de mielőtt közbevághatott volna, Ernő elmondta, hogy egyáltalában nem pénzre van szüksége, hanem információra, mert a filmjének témája meglehetősen bizarr, sőt nagyon is az, és vannak dolgok, amelyeket nem tud, nem ismer, mert sem ideje, sem érdeklődése nem volt, hogy megismerje őket. Merthogy az ő filmje nem másról fog szólni, mint, és hogy itt kapaszkodjon meg Jaggeló, levágott vagy megszurkált mellekről. Hogy mikről? Mellekről. És hogy ez akkor most pornófilm lenne-e, vagy horror, vagy mindkettő, esetleg dokumentum, vagy mi a fasz? Hogy egyik sem, ez művészfilm lenne, művész-krimi, mondta Jaggelónak Ernő, mesélte Artúr az Antikváriusnak – mondta Mariannak a teraszon, a szemérmes, kora tavaszi napsütésben.
Ernő megkérte Jaggelót, hogy gyűjtsön neki össze mindent, ami levágott vagy megszurkált vagy megvágott stb. női mellekről csak összegyűjthető a világ kezdetétől addig a napig. Fotót; sztorit, leírást, bűnügyet, szektát, vértanúaktát, szadizmust, amazonokat, perzsákat, görögöket, arabokat és zsidókat, NKVD-t, CIA-t, KGB-t, hazai és külhoni perverzeket, orvosi esetleírásokat, szemtanúkat, hisztérikusokat, családi levelezést, rémálmot, inkákat, majákat, dakotákat, irokézeket, baszkokat, longobárdokat, trubadúrokat, mindent. Erre Jaggeló azt mondta, rendben, meglesz, a pénz felét előre kéri. Ernő kifizette.
Ez az Ernő csont elmebeteg, gondolta Jaggeló, kiadta a munkát egy samesznak, és hónapokig nem is gondolt a dologgal, el is ment Albániába a barátaihoz üdülni és drogozni egy picit.
A sameszt Lovagnak hívták, mesélte Artúr az Antikváriusnak, és megkérdezte, hogy ismeri-e Lovagot. Az Antikvárius elgondolkozott, majd nemmel felelt. Artúr pedig, aki gyanútlan ember volt, ezt a nemet el is hitte.
Nos hát, folytatta Artúr, az a bizonyos Lovag egy alkoholista zeneszerző. Hozzáértők szerint rendkívül tehetségtelen, de igen ambiciózus és nagyképű, továbbá kisebbrendűségi komplexusban és nagyzási hóbortban szenved. Egy évtizede dolgozik Shakespeare című gigászi zeneművén, de eddig csak a Lear király első felvonásának a felével és a Periklész néhány monológjával készült el. Módszere roppant egyszerű, az angol szöveg zenei hangoknak is megfelelő betűit zenei hangoknak, egyéb betűit különféle rafinált harmóniáknak és ritmusképleteknek felelteti meg, és ily módon kívánja zenévé transzponálni a költő egész életművét. De ez még nem minden: a szövegből meg akarja alkotni a tökéletes fúgát, ezért egy maga által kidolgozott, de a hozzáértők szerint pocsék számítógépes programmal keresi a szövegben/zenében a rák, tükör, ráktükör és tükörrák fúgákat. Saját bevallása szerint ezzel a módszerrel és programmal körülbelül kétszázötven év kell a feladat elvégzéséhez, ezért iszik, mert az élet rövid, a művészet hosszú, az alkalom elillan, a kísérletezés veszélyes, az ítéletalkotás lehetetlen, satöbbi. Amikor Jaggeló megbízta a feladattal, éppen az ötvennegyedik szonett első két során dolgozott, és Jaggelónak végig kellett hallgatnia, amíg Lovag a művét lezongorázza-hegedüli-okarinázza és dobolja. Ja, merthogy a hangszereket is megszabja valami bonyolult algoritmus.
Jaggeló egyébként élvezte a bemutatót, és biztosította Lovagot, hogy szerinte zseniális zeneszerző, műve világsikert fog aratni. Lovag olvadozott a dicsérettől, és hosszasan bizonygatta Jaggelónak, hogy őt tartja a legjobb barátjának, a legderekabb albánnak és az ország, de alighanem egész Kelet-Európa legkiválóbb zeneértőjének, még ha persze azért itt-ott akadnak is apróbb hiányok a zene megértéséhez szükséges műveltségében. Jaggeló röhögött, majd vázolta Lovagnak az elvégzendő munka mibenlétét. Lovag húzódozott, ötölt-hatolt, tengernyi elfoglaltságára hivatkozott, végül, félreérthetetlenül, hosszasan ecsetelte pénztelenségét és szerteágazó tartozásait, amelyek miatt a múltkor csúnyán meg is verték. Jaggeló biztosította, hogy utána néz a dolognak, de most is fel tud ajánlani egy szerényebb összeget, amennyiben Lovag haladéktalanul nekilát a munkának. Lovag kérette magát egy darabig, aztán kihúzva magát, gőgösen, kun őseinek büszkeségét felemlegetve kijelentette, hogy hajlandó elvégezni a munkát, a Jaggeló által felajánlott összeg duplájáért. Jaggeló pontosan erre várt, kifizette a pénzt, amely az Ernőtől kapott összeg alig egyötödét tette ki, majd, Lovag zeneművét ismét megdicsérve, távozott.
Lovag három nap alatt elitta a pénzt, itt-ott meg is vertek, öntudatlan állapotában eladta az okarináját, ezért napokig gyászolt. Végül nekilátott a munkának.
Mariann diszkréten, de félreérthetetlenül ásított, amire Artúr megsértődött, de sértettségét palástolni igyekezve megkérdezte a lányt, mit enne-inna. Mariann Camparit kért és téliszalámis zsömlét. Artúr, minthogy a lakásban sem Campari, sem téliszalámis zsömle nem volt fellelhető, azt javasolta a lánynak, hogy menjenek le sétálni, és séta közben majd útba ejtenek egy élelmiszerboltot. Mariann beleegyezett, és hozzátette, hogy majd csokit is kérni fog. Mindketten tavaszi kabátot vettek, és sétálni indultak. És ahogy leértek az utcára, Artúr, akiben megállíthatatlanul pergett tovább a múltbeli történet, folytatni kezdte az Antikváriusnál töltött este történetét.
Az Antikvárius ekkor – folytatta Artúr – ismét felpattant a helyéről, és Artúr legnagyobb csodálkozására azt mondta, hogy jobb lesz, ha tesznek egy sétát, és Artúr séta közben folytatja Ernő történetét. Artúr azért csodálkozott, mert az Antikvárius már többször kifejtette társaságban, hogy szerinte a séta az valami speciálisan magányos dolog, semmiképp sem társas műfaj, hiszen a séta lényege, hogy az ember magára és a körülötte változó dolgokra figyel, pontosabban önmagát tükrözteti a folyamatosan változó dolgokban és viszont. Ha pedig valaki mással, ne adj isten másokkal sétál, akkor a többiekre, a másikra kell figyelnie, és ezt otthon ülve is megteheti. Ráadásul az Antikváriusnak különféle sétaelméletei voltak, a sétait bizonyos matematikai törvényeknek rendelte alá, és nagy terve volt, hogy egyszer, öregen, tolsztoji pillanataiban megvalósítja a végtelen sétát, amelynek csak a halál szabhat határt.
Sétálni indultak tehát, kiléptek a Deák téri éjszakába, és a hókásás járdán a szembejövőket kerülgetve tovább folytatták a beszélgetést, amelyben az Antikvárius szerepe csak néhány indulatszóra és hümmögésre korlátozódott.
Lovag tehát nekilátott a munkának, mesélte Artúr. Végigjárta a könyvtárakat, orvosi, jogi, történeti és irodalmi műveket tanulmányozott, tanácsot kért művészet-, jog-, orvos- és irodalomtörténészektől, fotósoktól és filmesektől, szexológusoktól, pszichológusoktól, viktimológusoktól, kriminológusoktól és textológusoktól, egyszer még egy balneológustól is, de az nem tudott semmit mondani. Mindeközben Jaggeló az albán éjszakában tombolt, két pisztollyal lövöldözött valami távoli rokona falusi esküvőjén; egy frissen épített mecsetben muzulmán hitre tért; tengerparton, bokáig kagylóhéjban gázolva, ölében meztelen gyöngyhalász nagyapját ringatva énekelt; első-, másod- és harmadfokú unokahúgait heroinnal, kokainnal, meszkalinnal, hasissal, krekkel és szpíddel tömte, mellesleg összehozott néhány embercsempészüzletet, és megírt egy albán nemzeti eposzt, amelyben az albánok megszerzik a világhatalmat.
Az adatok meg gyűltek és gyűltek. Lovagot elkapta valami megmagyarázhatatlan szenvedély, amelyet maga sem értett. Gigantikus zeneművét hónapokra elfeledte. Okarináját elmulasztotta visszavásárolni, pedig fél áron látta árulni az Ecserin, dicstelen állapotban. A levágott, megszurkált, megvágott mellek annyira betöltötték a gondolatait, hogy rövidesen azt érezte, soha nem is akart mással foglalkozni. Rájött, hogy tehetségtelen zeneszerző, és ettől az érzéstől hihetetlenül felszabadult lett, de rájött arra is, hogy lehetséges, nem î a legtehetségesebb deskriptív mammeológus (így nevezte el a tudományágat, amelynek művelésébe fogott), és a gondolattól, hogy valaki esetleg járatosabb lehet a témában, vad féltékenység kezdte gyötörni, és erre megint innia kellett. A titkos szekták, barbár rítusok, perverziók, mellbetegségek, mellekhez kapcsolódó művészeti tárgyak, a dayak kitömött mellek, a Szent Szűz szoptatós mellét ábrázoló megannyi kép, a szado-mazo pornóirodalom és filmtermés teljesen áthatotta a mindennapjait. A mammeológiai feljegyzésekkel tömött dossziéival járt kocsmáról kocsmára, és az anyagot mindig a hóna alatt szorongatta, a lakásban hagyni nem merte, mert attól tartott, hogy ellopják. Az idill addig tartott, ameddig három hónap múlva fel nem hívta Jaggeló, kérdezve, hogy s mint állnak a dolgok a megbízással. Lovag megint csak ötölt-hatolt, hímezett-hámozott, mert akkor ébredt csak rá, hogy nem magának dolgozott, és hogy szenvedéllyel összeállított gyűjteményét, élete célját esetleg el is ragadhatják tőle. Ettől a gondolattól annyira kétségbeesett, hogy közölte Jaggelóval: bizonyos nehézségek merültek fel, az anyag szerteágazó és körvonalatlan, ha van egyáltalán. Lehetséges, hogy maga ez a probléma sem létezik, és hogy a pénz sem elég, mar régóta saját zsebből fizet minden költséget. Erre Jaggeló dühbe gurult, hogy mit képzel az a senkiházi szarjankó, egy fillért sem kap, és ha estére nem hozza az anyagot, akkor érte küld néhány embert, de azok nem fognak udvariaskodni, mert azok vad emberevő albánok, belőve, beszívva, leitatva.
Lovag kétségbeesett, elgondolkozott azon, hogy esetleg mégis tévedett, î valójában zeneszerző, és nem deskriptív mammeológus. Kinyitotta a dossziékat, és tényleg, semmi, amit olvasott vagy látott, nem keltette fel az érdeklődését, sőt egyenesen undorral töltötte el. Ettől a tapasztalattól kissé megnyugodott.
Mariann hangosan kacagott, mesélte Vihaross, annyira, hogy az eladók gyanakodva néztek össze, pláne, hogy Artúr néhány mondatát is meghallották, amelyeket pedig, jóllehet nevetését visszafojtani próbálva, és ezért hullámzó hangerővel, a lány fülébe sugdosott. A téliszalámi elfogyott, Mariann megelégedett egy üveg Camparival és dupla adag csokoládéval. Artúr elégedetten látta, hogy a lány álmossága is elmúlt. Mikor kiléptek a boltból, a fiú tovább folytatta tehát a történetet.
Lovag, mivel ismét megtálalta életcélját mint zeneszerző, elindult, hogy megünnepelje önmagát, s hogy estére felérjen Jaggelóhoz. Az egyik kocsmában ezt ivott, a másikban azt, a harmadikban amazt, szép lassan becsípett, aztán berúgott, végül eszméletlenre itta magát, és a Margit hídról véletlenül az egész paksamétát beleejtette a Dunába.
És akkor mi történt, kérdezte izgatottan az Antikvárius, és megtorpant az utcán.
Semmi, folytatta Artúr. Másnap elment Jaggelóhoz, és közölte, hogy az egész anyagot összegyűjtötte és az egészet elvesztette, és hogy ő, mármint Lovag, egy csődtömeg, tehetségtelen szar, terhe a földnek, és hogy Jaggeló kezdjen vele, amit akar, legjobb lenne, ha ott helyben lelőné, lehetőleg tarkón.
Jaggeló remekül szórakozott Lovag magánszámán, és önbecsmérlésének folytatására szólította fel. Lovag akkor azt mondta, hogy ő, mármint Lovag, tehetségtelen szar, rossz zeneszerző, terhe a földnek. Jaggeló figyelmeztette, hogy ez már volt, jöjjön elő valami újjal. Erre Lovag azt mondta, hogy ő egy impotens ripők, egy ciki, nevetséges, lehánynivaló takonypóc, egy kretén, egy fos, egy bolhafing, egy kocsonya, egy túrórudi, egy nulla, pattanás a világ testén, egy zenebohóc, egy jellemtelen bőgőmasina, egy gumigerincű csúszómászó, egy vizesnyolcas, egy pondró, bölcsőhalálban kellett volna elpusztulnia. Jaggeló, röhögéstől fetrengve felszólította, hogy köpje le magát. Lovag leköpte magát. Hogy rúgja seggbe magát. Lovag megtette. Hogy pöckölje orron magát. Lovag megtette. Ezzel Jaggeló megelégedett, és az összeg kétszereséért, amelyet Ernőtől kapott, eladta Lovagot rabszolgának.
Jesszusom, kiáltott fel megborzadva Mariann, és nagyot kortyolt a narancsleves Campariból. Artúr pedig folytatta.
Így volt. Jaggeló eladta Lovagot egy autómosóba, valahová Kelet-Magyarországra, az Isten háta mögé, egy egész évre. Lovag reggeltől estig kigyúrt ukránok autóit mosta, cserébe estére löktek neki valami moslékot, a közeli gyroszos hulladékát.
Jaggeló pedig, mivel nem akarta elpuskázni Ernővel kialakított jó viszonyát, fogta magát, és nyomozni kezdett a téma után. És amilyen átkozott szerencséje volt, egyből bele is botlott egy igen furcsa ügybe. Egy évek óta gyűrűző, lezáratlan ügybe, amelyet a rendőrség félretett, de amelybe évente bekerült egy-két újabb anyag.
Ekkor az Antikvárius idegesen félbeszakította Artúrt, sietve kezet fogott vele, és azt mondta, hogy neki most azonnal el kell rohannia, elfelejtett valami halaszthatatlanul fontos dolgot, létfontosságút, és hogy Artúr bocsásson meg neki, de. És már ment is. Artúr pedig ott állt tanácstalanul az utcán, aztán úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha átmegy a Babilonba, amely már hosszú évek óta a törzshelyük volt.
Mariann felállt a székből, megsimogatta Artúr haját, és közölte, hogy az elbeszélését lebilincselően érdekesnek találta, habár azt gyanítja, hogy az ő, mármint Mariann jókedvre derítésének érdekében Artúr nemegyszer bizony elrugaszkodott a valóságtól, és a történteket jócskán kiszínezte. Szóval hogy tetszett neki a dolog, de most már mennie kell, de legközelebb, ha Artúrnak is van kedve mesélni, ő a maga részéről kíváncsi volna a folytatásra, főleg ami Ernőt illeti.
Artúr lekísérte Mariannt az autójához, megvárta, amíg az autó bekanyarodik a Fasorba. aztán visszament a lakásba. Kedvetlennek érezte magát, a hosszú mesélés kimerítette, és alaposan fel is zaklatta, ezért úgy döntött, legjobb lesz, ha fogja magát, és lemegy a Babilonba inni valamit. Átöltözött, pénzt vett magához, és elindult a még mindig tavaszi napfényben fürdő Vámház körúton. A nap már ferdén sütött, éjszaka bizonyára fagyni fog, mesélte Vihaross.
Mi ez, ha nem tréfa, blöff, bizonyos nyelvtani szabályrendszernek és valamifajta belső logikának megfeleltetett, de a mi életünkhöz semmiben sem kötődő, neveinkkel azonban pofátlanul visszaélő szókupac, amelyre nyelvtani szabályrendszer és logika helyett inkább a szemétdombot kellene analógiának felhoznom, a szemétdombra kerülő tárgyak egymásmellettiségének analógiáját, mi ez, ha nem ízetlen tréfa, nem is tréfa: sértés? Milyen jogon rángat minket bele ez a szöveg saját szemétdombjába? – kérdezte feldúltan Vihaross a Babilonban, mesélte Artúr. Már napok óta abban az átkozott kéziratban élt, és bonyolult táblázatokat készített arról, hogy a szöveg szerzője kiről milyen helytálló információkkal rendelkezik, azokat honnan, kitől szerezhette be, a táblázatok azonban összekavarodtak, circulus vitiosussá torzultak, a feltételezések sorra megdőltek, és a mértani ábrák nem jelöltek ki semmifajta középpontot, amely középpont egybeeshetett volna a szerzővel. Logikailag lehetetlen, hogy a szerző valamelyikünk legyen, az is lehetetlen azonban, hogy semelyikünk se legyen az, ez volt Vihaross konklúziója, és ez rendkívül elkeserítette.
Én nem akartam Viharosst tovább keseríteni azzal, mondta Artúr, hogy amit a szemétdombról mondott, kivételesen találó, kétszeresen is az, mert készséggel belátom annak jogosultságát, hogy a kéziratot (gépiratot) szemétdombnak nevezi, de a kézirat csak azáltal vált szemétdombbá, hogy a mi neveink fő tárgyakként, fő szemetekként belekerültek. Azt azonban, hogy a szemétdomb-analógiát saját magamra is találónak érzem, nem akartam Viharossnak felhozni, mert azzal őt magát is szemétdombnak minősítettem volna, ami szerintem persze megint csak igaz, de az aktuális helyzetben ezt neki felhozni nem lett volna célszerű. Saját szemétdomb-voltomban is nevek képzik a fő szemeteket, nevek, amelyek személyeket takarnak úgy, ahogy azok bennem – szemétként – megmaradtak, ez ráadásul egy nap mint nap, perc mint perc változó szemétdomb, egy folyamatosan forgatott szemétdomb, nem is domb, olyan, mint egy kukásautó belseje, az a bizonyos titokzatos kukásautóbelső, amely odabent forgatja és zúzza a szemetet, sárga ruhás papjainak felügyelete mellett.
Honnan vette például a szerző, hogy Ernő gyilkosságot követett el, hogy csak a legkirívóbbat említsem a rágalmak közül? – kérdezte Vihaross, folytatta Artúr a Babilonban. Ráadásul hogy egy homokost ölt meg, homokosként? Mert ezt Ernőről nem tudom elképzelni, Ernő, aki megerősíthetné vagy cáfolhatná, már nem él, Debóra ki tudja, hol-merre van. Különben is, az a lány Ernő utolsó évéről semmit sem tudott. Az Antikvárius, akivel Ernî az utolsó évében a legszorosabb kapcsolatban volt, múltkor azt mondta, Ernő, bár sokszor járt nála, gyilkossági ügyről nem számolt be, de még csak hasonlóról sem, homokos kapcsolatairól nem tud, és hogy szerinte te tudod a legtöbbet Ernőről mindannyiunk közül, ha csak nincs valaki más, akit nem ismerünk, és aki még többet tud, mondta Vihaross.
Erre Artúr azt mondta, mesélte Vihaross, hogy most csakugyan élénken előtte van a történet, legalábbis a maga szempontjából végiggondolt történet, amit kiegészít ez-az, amit másoktól, tőlünk hallott, akár önmagáról is, és hogy mindez azért van, mert egész délelőtt ugyanezekről a dolgokról mesélt Mariannak, a szemérmes, kora tavaszi napfényben fürdő teraszon. És hogy ő úgy emlékszik, Ernőnek nem voltak efféle vonzalmai, akármilyen mélyre taszította is a szakítása Debórával, és akármilyen mélyen is vájkált magában, hogy a szakítás okaira rájöjjön.
És jóllehet most kissé szanaszét van, mert ami a legélénkebben foglalkoztatta, az éppen nem az volt, amiről Mariannak mesélt. Mert éppen azért mesélte el Mariannak Ernő történetét, mert nem akart előhozakodni válásának történetével, házasságának történetével pedig még kevésbé. Amíg Mariannak Ernő történetét mesélte, egyre jobban megformálódott benne válásának története, amiről nem akart beszélni, és ez már önmagában is elég furcsa, mesélte Artúr Viharossnak a Babilonban, hogy miközben az egyik, tematikájának személyes súlyát és hőfokát tekintve viszonylag csekély intenzitású történetet mesél, egy másik, tematikájának személyes súlyát és hőfokát tekintve hihetetlen intenzitású történet épül és rajzolódik. És nem is tudja, mért nem mesélt Mariannak a válásáról, amikor az Mariannt alighanem jobban érdekelte volna, és azt sem tudja, mért untatta – mert minden bizonnyal untatta – Mariannt Ernő történetével. Akárhogy is, így, hogy Viharossnak elmondta – legalábbis részben – válásának néhány epizódját, sokkal jobban érzi magát, és ha Viharosst érdekli a dolog, akkor szívesen mesél neki Ernőről.
Erre Vihaross igent mondott, mesélte később a Babilonban.
Artúr kért egy fröccsöt, megitta, és mesélni kezdett.
Kezdett belecsúszni abba az állapotba, amit a szerelem felmorzsolódásának, felaprózódásának, elpocsolyásodásának és eltőzegesedésének nevezett, mesélte Artúrnak Ernő a Babilonban. Miközben tisztában volt azzal, hogy a lányhoz fűződő érzelmeit a lány mellén látható seb semmiképpen sem befolyásolhatja – már ha feltételezi, hogy az érzelmek egy olyan régióban helyezkednek el, ahová a mellsebet tartalmazó információ nem juthat el –, azt is világosan érezte, hogy î bizony leragadt ennél a kérdésnél, a lány mellsebére feltett kérdésnél, a miért és hogyan és mikor kérdéseinél, és hiába próbálja, nem fogja tudni másfelől elgondolni a lányt, mint e kérdés, megválaszolatlan kérdés, tehát szükségképpen bizonytalanság és elbizonytalanodás felől. Debórára gondolnia annyi volt, mint a lány mellsebére gondolni, ezen az egy bejáraton juthatott be a lányhoz fűződő érzelemvilágába.
Miközben egyre több időt töltött Debórával. Már nemcsak a szeretkezéseket megelőző vagy követő sétákról, vacsorákról, mozikról és – bár ritkán – társasági összejövetelekről volt szó, hanem Ernő egyre többet bejárt a kertészetbe, ahol Debóra dolgozott.
Megdöbbentette a lány növényi némasága. Debóra a kertészetben nem ugyanaz az ember volt, akit a városban megismert. Nemcsak szótlansága különböztette meg a kertészetbeli Debórát a várositól, hanem a mozgása, a pillantása, a kisugárzása is más volt. Feloldódott és átalakult a túlfűtött, párás csarnokban. mintha az igazi otthona ez a mesterséges, urbánus díszletek közé helyezett, tápoldatokkal és rafinált nemesítő eljárásokkal feljavított, üzleti alapokra helyezett Paradicsom volna. Később sokat gondolkozott ezen: a lány ebben a nagyon is anyagi és testi és vegetatív és érzéki világban éppen testiségét és érzékiségét veszítette vagy felejtette el. Ezekről a kérdésekről azonban hiába faggatta Debórát. A lány semmilyen fogékonyságot nem mutatott, hogy Ernő számára nyilvánvaló átalakulását valamilyen magasabb szintről megfogalmazza, egyáltalán, hogy észrevegye; sőt nem győzte hangsúlyozni, hogy a kertészetbeli munka számára átmeneti szükségmegoldás, amíg valami jobb állást nem talál, és hogy a növények soha nem érdekelték. Számára a növény és a természet maga maximum óriásposzter, amelyet a szobája falára ragaszt, vagy természetleírás egy könyvben, azokban a gusztustalan és komolyanvehetetlen romantikus regényekben, mondta Ernő némi ingerültséggel a hangjában, amelyeket – vele ellentétben, aki messzire elkerüli – Debóra heti rendszerességgel fogyaszt.
Azokban az időkben Ernővel gyakran megesett, hogy napokig nem volt munkája, és olyankor nem tudott magával semmit kezdeni, mesélte Artúr a Babilonban. A lány már korán reggel elment otthonról, bosszantóan csendes készülődés után, amely sértette Ernőt, mert úgy érezte, Debóra nem azért közlekedik óvatos macskaléptekkel, hogy fel ne ébressze őt; hanem mert szeret egyedül készülődni, egyedül kávézni és egyedül távozni a lakásból. Debóra magány iránti vonzódásának ez csak egyik, és még csak nem is a legfeltűnőbb jele volt, és Ernő, hiába tett meg mindent, amit csak el tudott képzelni, nem tudta felpattintani ezt a szoros és kemény burkot, amely a lányt körülvette és elzárta a fiú szeretetvágya elől. Ernő, ha történetesen fel is ébredt, egy idő után alvást színlelve mozdulatlanul feküdt tovább az ágyban, mert néhány kiábrándító tapasztalat hamar ráébresztette, hogy jobb, ha a feszegetéssel nem is próbálkozik: Debóra megtűrte ugyan éber jelenlétét a reggelében, különösebben ellenséges vagy hideg sem volt, azonban konokul, összeszorított ajkakkal dúdolta ugyanazt a dallamot, és Ernő kérdéseire, hogy mit álmodott, vagy hogy mit gondol erről vagy arról, egy-két szóval válaszolt, és folytatta tovább a dúdolást.
Ernőnek később sokszor jutott eszébe ez a dallam. Debóra azt mondta, nem emlékszik, honnan ragadt a fejébe, és mások is, akinek Ernő később eldúdolta, csak ingatták a fejüket. Lovag, akitől leginkább elvárható lett volna, hogy mond valami hasznavehetőt, elgondolkozott, majd elővette a Hamlet második felvonását, és rámutatott Polonius egy mondatára, hogy ez volna az, körülbelül, csak más a ritmus, vagy talán mégsem, ejnye, no. Jaggeló pedig megesküdött, hogy a dallam egy albán népdal, gyerekkorában gyakran hallotta a nagyanyjától az albán hegyek között, vagy legalábbis majdnem az, és végig is hallgattatott Ernővel egy rakat magnófelvételt, szebbnél szebb albán népdalokat, hátha megtalálja köztük. Valamennyi dalt hamisan, reszelős hangon, könnyezve végigénekelte, végül azonban nem találta Debóra dallamát, és azonnal el is menesztett egy sameszt egy magnóval Albániába, hogy énekeltesse meg a falujában az összes öregasszonyt, hátha felbukkan a szívének oly kedves dallam.
De mindez persze később történt. Ami azt a korszakot jellemezte, az a várakozás és a figyelés kettőssége volt. Ernő parázsló várakozással készült a pillanatra, amikor Jaggeló leszállítja számára a kért információkat, és ennek a várakozásnak a másik, a reménytelenebb és égetőbb oldala az arra való várakozása volt, hogy Debóra egyszer, egy váratlan és áldott pillanatban mégiscsak megnyílik, és felfedi a seb keletkezésének titkát. Másrészt pedig a figyelés: Ernő a kertészetben, a kókuszpálmák alatti nádfotelből, amely a megfáradt vásárlókra várt, hosszú délelőttökön keresztül figyelte metszőollóval, sáros bőrkesztyűben a virágok közt ténykedő szerelmét, hátha megfejti bezártságának és felnyithatatlanságának titkát. Mert a szerelem csak nem akart szűnni, és minél inkább hűvös és zárkózott lett a lány, Ernőben annál mélyebbre rágta be magát, és annál katasztrofálisabb tűzvészt kavart.
Próbálta Debóra mozdulataiból kitalálni, mi is, ki is ez az ember, akit akaratán kívül, vagy legalábbis ösztöneinek ellen nem szegülve önmagába beengedett, és ott eluralkodni hagyott. Próbálta kitalálni, mért pont ezt a nőt választotta benne az a valami, ami a nőket választani szokta. És elkeseredetten gondolt arra, hogy bármennyit figyeljen és gondolkodjon is, mindaz, amit így megtudhat, valamiféleképp mégiscsak a felszín, a tapintható, lefotózható és elmesélhető felület, amely képekből, gondolatokból és eseményekből áll, és neki éppen hogy nem ez kell. Ami kellene, oda le nem juthat, hacsak nem a mellseb iránti, ismét csak megmagyarázhatatlanul mély vonzódásán keresztül, ami azonban nem a lány jelenét, hanem a múltját tárhatja fel, de ami talán mégiscsak a jelen magyarázata.
Debóra hatra járt be dolgozni a kertészetbe, és kilenckor már Ernő is ott volt, mesélte Artúr Viharossnak a Babilonban. A lány az első napokon mutatott némi meglepetést, és figyelmeztette Ernőt, hogy felesleges féltékenykednie, ő munkahelyen soha, meg úgy egyáltalán, az ő életében a szex már nem játszik különösebben fontos szerepet, amennyit pedig játszik, azt Ernővel játssza; de Ernő jelenlétének különös intenzitásából hamar felismerte, hogy a férfit nem a féltékenység hajtja utána. Ez meglepte, ismeretlen helyzet elé állított, és hízelgett is neki, mesélte Ernő Artúrnak a Babilonban. A munkatársak kezdetben megmosolyogták a kókuszpálmák alatt üldögélő, Debórát állhatatosan figyelő hősszerelmest, aztán megszokták, és nem törődtek vele. Ernő pedig figyelte a lányt.
Debóra lassú, unott mozgású lány volt, mintha mindaz, amit tesz, már valahogy egy másik világhoz tartozna, nem ahhoz, amelyben élni kezdett. Mint az emigránsok, messzi országból beházasodottak vagy súlyos traumából visszatértek, egy újjászületett, ugyanakkor rangfosztott bizonytalanságával és csodálkozni-nem-merésével közlekedett és cselekedett. Ha valaki felületesen szemlélte – mesélte Ernő –, azt hihette volna, hogy él-hal a növényekért, munkáját annyira odaadóan és alaposan végezte. Csak Ernő vette észre, hogy az alaposság az érdektelenség jele, és az egész nem más, mint időhúzás, az idő eltüntetésének, feloldásának kísérlete. Na igen, hogy tehát Debóra azért tölti a napjait növények, nagyon is élő, túlságig életre serkentett, genetikailag manipulált növények között, mert ő maga halott. Debóra halott, Debóra egy kísértet, Debóra egy csorba a természet törvényein, mintha valamelyik misztikus horrorból lépett volna elő, amelyeket éjszakánként olvasni szokott a romantikus regények után. És ki lehetne erotikusabb, megfejthetetlenebb és túlélhetetlenebb egy halottnál, aki mégiscsak él? – tette fel a kérdést Ernő Artúrnak a Babilonban.
Innentől kezdve tudta, hogy soha, de soha nem fog kigyógyulni Debórából, esélytelen, ha harcot kezd ellene, de ha megfejti ittlétének, tehát mellsebének, tehát halálának, tehát vonzerejének titkát, van esélye még egy-két lépésre, van esélye, hogy szabad akaratából cselekedjék.
Részlet a Palatinus Kiadónál a könyvhétre megjelenő regényből.