Nehéz a feladata annak, aki az 1998-as országgyűlési választások óta eltelt két év botrányai közül ki akarja választani a szívének leginkább tetszőt. Mint amikor egy divatbemutatón jönnek, csak jönnek a nyurga modellek, mindegyik faarcán ugyanaz a gépies mosoly, s bár egyikükön szoknya, másikukon kosztüm vagy nagyestélyi, különbség nincs és nem is lehet közöttük, hiszen egy kéz, egy agy műve mindegyik.
A magyar politikai arénában mióta csak győzött a furcsa pár, egymás sarkára taposva végeláthatatlan sorban jönnek a bájos botrányok, melyek közül hosszas habozás után a Lockheed néven elhíresült esetet választottam. Ez a botrány tetszik nekem legjobban.
Eleve remekül sikerült a szereposztás. Föllépett a szenátorokká előléptetett országgyűlési képviselők harmincfős kórusa. A föllépés egyértelművé tette, hogy mit gondoljunk az új országgyűlés kormánypárti képviselőiről, akik önmagukon és érdekcsoportjukon kívül senkit és semmit nem képviselnek. Amikor kirobbant a botrány, az amerikai félhez intézett különös levelet aláíró képviselők szánalmas magyarázkodásba kezdtek, amiből a napnál is világosabban kiderült, hogy gondolkodás nélküli bábokként viselkedtek, és saját halálos ítéletükön kívül nincs olyan dokumentum, melyet ne lennének képesek aláírni. Non personná nyilvánították magukat, de láthatóan ez nem esett nehezükre. Mindössze annyi történt, hogy a személyként való jelenléthez való, egyébként íratlan jog teljes hiányára utaló, nehezen érthető szociálpszichológiai fogalom végre megtalálta adekvát tárgyát. A botrány jelentősen megkönnyítette Gofman szociálpszichológiájának tanítását.
Az aláírás ténye magában véve nem meglepő, végül is a konformitás és a párthűség édes testvérek. Amin kiakadhatott volna a közvélemény, de végül is napirendre tért fölötte, hogy az ostoba, meggondolatlan, korrupciógyanús vállalkozásba belesodródott képviselők és főnökeik a megbánás legkisebb jelét sem mutatták. Senki senkitől sem kért bocsánatot, jóllehet csaltak, hazudtak.
A Fidesz legszebb botránya azért érdekes, mert a klinikai diagnosztikában ma már nélkülözhetetlen CT élességével, többdimenziós bontásban mutatja meg azt a politikai testet, melyből a legteljesebb mértékben hiányzik minden, aminek akár csak negatív értelemben köze lenne az erkölcshöz. III. Richárd Shakespeare beállításában ép erkölcsi érzékről tesz tanúságot, amikor felpanaszolva a természetnek durván vésett, béna, idétlen, bicegő testét a dráma legelején bejelenti döntését, miszerint “gazember leszek”. A televízióban láthatjuk, igaz, nem parlamenti ülésezés alkalmával, hanem ünnepségek, ceremóniák, idegenvezetés közben, hogy a szerelem fénye nélkül készült király mai magyar utódai viszont játszani, tetszelgő tükröknek udvarolni születtek, testük arányai szépek, öltözékük pompás, szivarzsebükből, már ha férfiak, tökéletesen vasalt hófehér zsebkendő sarka villan elő. Öröm a szemnek a fideszes politikus látványa. Ha férfi, akkor azért, mert férfias, ha nő, akkor azért, mert férfiasan határozott. E tökéletes külső azonban, és ezt mutatta meg a Lockheed-botrány, Istentől végleg elhagyott, tökéletlen belsőt takar. Bármilyen kegyes és nyájas szózat is hagyja el a fideszes ajkakat, a szavak konganak, hihetetlenek és hiteltelenek. Szorgos filológiai előkészületekkel talán segíteni lehetne azon a gyakran visszatérő problémán, hogy a fideszbeszéd szavai sokszor szótári, tárgyi értelemben véve sem igazak. Becsúszik néha egykét férfinév a hős magyar nők listájába, van, aki Szent István utódját a magyar trónon nem az idegenszívű Orseolo Péterben, hanem inkább a szent életű, szűz királyfiban, Szent Imrében látja, nem megy még a valóban nem könnyű Széchényi–Széchenyi megkülönböztetés sem. Nem stimmelnek a számok, hibásak a statisztikák. A Lockheed-botrányt követő kormánypárti diskurzus igazán riasztó tünete azonban nem az episztemológiai fogyatékosság volt, mint ahogy a botrány előtti botrányok és a botrány utáni botrányok esetében sem az elemi tényeket érintő hazudozás a lényeg.
Kézenfekvő volna a bajt a képmutatás, a gátlástalanság vagy a cinizmus szavaival megnevezni, de ezek a szavak nem jók, mivel egy olyan világra és benne olyan szereplőkre utalnak, akik mint III. Richárd, romlottak ugyan, de tudják magukról, hogy romlottak. Másik lehetőség, hogy nem tudják magukról, hogy romlottak, és a maguk igaz természetét nézve tévedésben vannak, csalják magukat. De a fideszbeszéd szavait pergető bábok jeleneteire egyelőre a tudomány nem ismeri a megfelelő szakkifejezést. A Lockheed-botrányt kísérő, a szokásos tökélyhez képest meg-megdöccenő, akadozó kommunikációs kampány jelentősége abban van, hogy a szemünk előtt jelent meg a maga teljességében az Új Ember, akinek az adott pillanaton kívül semmi se számít. Az Új Ember ízigvérig kommunikációs termék, csak akkor és addig él, amíg rászegeződik egy vételre bekapcsolt televíziós kamera, s a kamera által felvett kép, hang látszik és hallatszik valahol egy otthonban, ahol a család tagjai valamelyik televíziós csatorna valamelyik műsorát nézik, miközben az AGB Hungary által nekik adott nézésmérő készülék megfelelő gombjait kattintgatják. A nézési eredményeket már másnap kielemzik a Miniszterelnöki Hivatalban, és akit sokan és sokáig néztek, az előrelép, míg akit nem néztek, ha csak nem a Kedvenc, azt hátrább sorolják.
Ez a botrány volt az első, amely megmutatta, hogy bármilyen tökéletesen is elgondolták a fentebb felskiccelt folyamatot, homokszemek kerülhetnek a gépezetbe, váratlan helyzetek keletkeznek, amikor rögtönözni kell. Ez az, ami nem megy a fideszes beszélőgépeknek, amelyek tervezői persze nagyon is adtak korábban arra, hogy a gondosan megtervezett, kiszámított, bemért kommunikációs aktusok rögtönzésnek látsszanak.
Miközben a kórus tagjai szánalmas szerepüket játszottak, megszólalt a főhős, akinek üstökösszerű feltűnése, majd lehanyatlása szintén része a Fidesz-tünetcsoportnak. Kiderült, hogy mind a feltűnés, mind a letűnés nélkülözi a teljesítményhez köthető mozzanatokat. Ebben még semmi meglepő nincs, hiszen a politikai szerepeket a többi pártban sem az esszencializmus paradigmája szerint írják. A tündöklő üstökös azonban nő volt, aki a mai magyar politikában hiánycikknek számít. A női főhősre a média ráirányította a közfigyelmet, s kiderült róla, hogy – szexista terminológiát alkalmazva – “jó nő”. Ha lett volna eszük a tervezőknek, nem engedik a főhőst a televíziós kamerák elé, mivel tudhatták volna, hogy teremtettjüknek nincs elég esze, nem tudja feltalálni magát, nem tud rögtönözni, s csak lejárt lemezként ugyanazt a hazugságot képes ismételgetni akár százszor. Lett volna férfi is a botrány főhősei közül, azonban a tervezők a nőt küldték a frontra. A számítás nyilván abban volt, hogy a tartalmi mozzanatok fogyatékosságairól a figyelmet majd eltereli a női mivoltból adódó primer, kevéssé fogalmi jellegű figyelem. A számítás akár be is igazolódhatott volna, ha nincs akkor a magyar közszolgálati televízióban egy műsorvezető, aki komolyan veszi szakmája szabályait, olyan komolyan, hogy akár egzisztenciája kockáztatása árán is felteszi, újra meg újra felteszi azt a kérdést, amelybe a válaszadó belehal. Ha válaszol a kérdésre, abba hal bele, ha nem válaszol a kérdésre, az lesz a végzete.
A botrány estéjén Pikó András volt az Aktuális műsorvezetője. Ma már természetesen nincs a közszolgálati televízióban, de remélem, hogy újra ott lesz, miközben azok nem lesznek ott, akik miatt távoznia kellett. Pikó még mindig látható lenne az Aktuálisban vagy más egyéb televíziós lomban, ha aznap este hagyja, hogy vigyorgó oroszlánra emlékeztető, a szexista női szerepelvárásokat maximálisan figyelembe vevően kifestett alanya azt mondja, és csak azt mondja, amire betanították. Pikó hagyta is, de a beszélgetés egy pontján nem állta meg, hogy feltegye az egyetlen igazi kérdést, amelyet a műsor nézője már a műsor legelején feltett magában. A kérdés nem volt túl eredeti, nem volt leleményes, nem nyitott meg metafizikai mélységeket. A kérdés mindössze a botrányt kirobbantó iromány műfajának meghatározására irányult. Ha Mikes Kelement kérdezte volna Pikó, a válasz lehetett volna zavaros, különös és homályos, figyelembe véve, hogy Mikes leveleit soha el nem küldte Zágonba, s valószínűleg nem is volt senki, akinek elküldhette volna. El nem küldött leveleket írt a száműzött, melyeket rajta kívül senki nem olvasott. Ha nehezen, de a levelek megírása óta eltelt pár évszázad elég volt rá, hogy a levelek magyar olvasói megemésszék ezt a műfaji problémát.
Pikó makacsul megismételt kérdésére azonban olyan válasz hangzott el, amelyből a beszélgetés nézője egyszerre következtethetett arra, hogy levélről van szó, mely ugyanakkor nem levél, de mint nem levél, mégiscsak továbbításra került, de nem oda, ahova a címzés szerint kellett volna mennie, azután visszaérkezett, jóllehet egy el nem küldött levél esetében a visszaérkezés szokatlan, azután az is kiderült, hogy se levél, se nem levél az írás, csak levélnek álcázott hamisítvány, amelyet nem azok írtak, akik aláírtak, de akik aláírták, nem tudták, hogy mit írnak alá….
A balul sikerült médiaszereplés az Új Ember végét jelentette. Vele bukott két társa, akik közül az egyik fizikailag él, csak politikailag halt meg, míg a másik testileg sem élte túl a bukást. Politikai örökségéért éppen e sorok írásakor folyik meglehetős érdektelenséggel kísért marakodás a pártok között.
Mindenki veszített. Az államtitkárok már nem államtitkárok. Az érintett képviselők non personná váltak. Pikó eltűnt a képernyőről. A Lockheed egy időre le kell hogy mondjon a magyar álomról. Magyarországi képviselője unokáinak mutogathatja magát a Népszava egykori címlapfotóján, mely pezsgőtől pezsgő arcú kormányférfiak és kormánynők társaságában ábrázolja. Sic transit gloria mundi, mondaná magában, ha tudna latinul.
A Lockheed-botrány egyik olvasata az, hogy a korábban tökéletesen működő kormánypárti propagandagépezet megzavarodott, s a választási győzelem óta először (s mint kiderült, nem utoljára) csődöt mondott. Nyugtalanítóbb olvasat is lehetséges azonban. A színlelésben, hamis látszatkeltésben felettébb járatos profiktól az is kitelhetett, hogy amit a magyar nézők láttak, szenátorostól, Pikóstól, levelestől, az mind csak porhintés volt. Az európai futball szabályaiban felettébb járatos politikusok jól ismerik a lesre futtatást, mely ez esetben a botrány igazi titka. Nehéz, bár éppen nem lehetetlen feltételezni, hogy a vezető kormánypártok parlamenti frakcióiban annyi ostoba ember ücsörögjön, amennyit a levél aláíróinak száma mutat. Azt is nehéz elképzelni, hogy miközben az ország hadban áll, a hadat viselő szövetség vezető hatalmának vezető tisztségviselőit zaklatják Csörgheî Csuli utódai. De ha már elhatároztatott az akció, végképp érthetetlen, hogy miként juthatott napvilágra a levél, s onnan a liberális nemzetáruló sajtó zászlóshajójának címlapjára. Láttunk egy előadást, de nem láttuk a másikat, amely az előadás idején egy másik színpadon játszódott. Csak találgathatjuk e másik előadás főszereplőit, és azt sem tudjuk, ott kik statisztáltak, kik búgtak-brekegtek a kórusban.
Minden megtörtént, és semmi sem történt a botrány után, s talán ez a történet lényege.
Ha majd a századforduló magyar politikatörténetéről elkészül egyszer a Best of Fidesz címet magán hordozó CD, nem lehet kérdéses, hogy a Lockheed-botrány rajta lesz. Ha kommunikációs kudarc volt, akkor azért, ha kommunikációs siker volt, akkor azért. Csak azt nem fogjuk megtudni, hogy melyik. És ez az egészben a legrosszabb.