A mai kelet-közép-európai és világsajtó közös tulajdonsága, hogy a politikai folyamatokat anekdotákra és narratív jelképsorokra redukálja. A közös cél: a politika megszüntetése. Annak a megértetése a honpolgárokkal (a politikai közösség tagjaival), hogy noha részvételük a közügyek intézésében úgyszólván lehetetlen, lesz vigasz, lösz vögösz: maguk a közügyek irrelevánsak, hejhó.
A Monica Lewinsky-ügy tartama alatt az amerikai politika egyrészt szünetelt, másrészt elfoglalta minden honpolgár tudat-, azaz médiahorizontját; nem-politikai, apolitikai, antipolitikai kérdés foglalkoztatott mindenkit, ezt azonban egész politiko-epikai apparátus játszotta el. A Kongresszus alkotmányjogi helyzetéről sohasem tudhatott még meg ennyit az ún. “átlagpolgár”, mint ebből az alkalomból, de amiről a Kongresszus beszélt precedens nélküli hévvel, az nem az volt, amiről a Kongresszusnak beszélnie kellett volna.
A virtuális, látszat- és álpolitika hirtelen valódi politikára váltott, ugyanis az első döntő (képviselőházi) impeachment-szavazás előestéjén Clinton elnök rakétatámadást intézett Bagdad ellen, és a Fehér Ház a nemzeti krízishelyzetre hivatkozva a szavazás elhalasztását kérte (jól tudván, hogy vesztésre áll). Én akkor éppen a Los Angeles-i Getty Centerben voltam valami konferencián, és a részvevő bien-pensant (magyarul: gutgesinnt) liberális egyetemi emberek egyöntetűen azt mondták, hogy az elnökfőparancsnok nem adhatott ki tűzparancsot egyéni önzéstől vezettetve, hiszen ezt maga William Cohen honvédelmi miniszter is tagadta, aki pedig republikánus. (Ezt az egészen émelyítően ostoba érvet tegnapelőtt olvastam újra, egy évvel később, valamelyik bien-pensant liberális amerikai folyóiratban.) Két nappal később, washingtoni konzervatív barátaimmal vacsorázva, azt hallottam, hogy Bagdad bombázása persze az orálisszex-politika tárgykörébe tartozik, de az arab/iszlám ellenséggel szemben ezt nem fogják szóba hozni, habár szerintük Bill Clinton maga a mosolygó sátán. Így föstött a huszadik század alkonyán a megmaradt egyetlen szuperhatalom politikája, és a közönség úgy élvezte, hogy kicsordult a szája szélén.
Én nem szeretnék hozzájárulni a politika személyi anekdotákká oldásához, ahol a politikusok tévészerepléseinek, közvélemény-kutatási versenyszámainak és modorának latolgatása helyettesíti az elemzést, mintha valamely teleregény (brazil-portugálul: telenovela) fiktív szereplőiről volna szó. A három eset, amelyet kurtán fölsorolok, csakugyan csak akkor érdekes, ha jelképnek fogjuk föl, és csak annyiban érdekes, amennyiben jelkép.
(1: Elszólás) Miután emberi-jogilag szétbombáztuk Belgrádot, a Dunába roskadt hidak és a miszlikbe lőtt kőolaj-finomítók miatti környezeti ártalmak a NATO-US-EU-OECD-IMF-WTO-szövetséges perifériaországokat és vonakodó csatlósokat is elkezdték idegesíteni, tervek készültek a károk helyrehozására, amiben “az új demokráciák” mint alvállalkozók, beszállítók és hitelfölvevő-beruházók részesedtek volna. Értsük meg jól: Magyarország mint hadviselő fél pénzt várt nyugati szövetségeseitől, hogy az általa (is) szétrombolt Jugoszlávia újjáépítésén keressen.
A magyar miniszterelnök ezt úgy nevezte, hogy Magyarország nagy szeletet kíván kikanyarítani az újjáépítési tortából. Az “újjáépítési torta” kifejezés azt jelzi, hogy a magyar kormányfő számára az emberi szenvedés – amely csak a gazdag és ennek folytán érzelgős nyugati közvéleménynek fáj – fogyasztási cikk, amelyért viszont nem fizetni óhajt, hanem fizettetni. Mivel a dunai hajózás helyreállítása a part menti országok, így hazánk, érdeke, amelynek akadályoztatásáról mi magunk is (mint a jugoszláviai, szokásosan hadüzenet nélküli háború részesei) felelősek vagyunk, a kérdés az lett volna, hogy mi mit ajánlunk föl. A magyar kormány azonban azt kérdezte, hogy mit kapunk az általunk (is) okozott károk jóvátételére. Jó üzlet: szétrombolunk valamit, amit nem mi építettünk, aztán pénzt kérünk azért, hogy újra fölépítsük, ami egyébként a mi érdekünk (is). Az “újjáépítési torta” valódi jelentése persze éhezés, fázás, gyötrelem, mérgezés, másoknak pedig: nyerészkedési lehetőség. Ami a legfontosabb és a legszimbolikusabb ebben a dicstelen históriában, az a Varsói Szerződés föltétlen híveiből lett NATO-fanatikusok, a KGST-szakértőkből EU-bővítési szakemberekké vált médiaértelmiségiek, valamint a szabadság szerelmeseiből dollár-euro-apologétákká vedlett egykori lázadók figyelmetlensége. Föl se tűnt nekik az egész. Torta, hát torta, s avval kész. Működőtőke-behozatalra leendett esély.
(2: Az el-se-szólás) Híre terjedt, hogy köztársasági elnöknek jelölik az alkotmánybíróság jelenlegi, aktív elnökét. Mint afféle kompromisszumos jelöltet, a mindenoldali sajtó szeretettel üdvözölte. Az eredeti jelölt persze S. L. volt, az alkotmánybíróság korábbi elnöke, aki két okból lett volna kiváló államfő-jelölt: először, mert az, aki, másodszor meg azért, mert ő az alkotmánybíróság nem jelenlegi, hanem volt elnöke. A bíróság mostani vezetője, N. J., mintha tisztségénél fogva egyszerűen megörökölte volna elődjének nagyszerű képességeit – de ez még hagyján.
A jelöléssel – legalábbis lélektani értelemben – azoknak a politikai erőknek a foglyává tették N. J.-t, a bíróság jelenlegi elnökét, amelyek jelölik. Az elnöknek ekkor azonnal, perceken belül le kellett volna mondania elnöki és alkotmánybírói tisztéről, hiszen ezentúl politikai elfogulatlanságához (finoman mondva) szó fér. N. J., jelölői és a lakájsajtó buzgón együttműködtek abban, hogy mind az alkotmánybíróság, mind a köztársasági elnöki tisztség – Göncz Árpád által megteremtett és megszilárdított – erkölcsi rangját bemocskolják. Mivel az elnökválasztási procedúra minden bizonnyal elhúzódik, addig az N. J. vezetése alatt meghozott alkotmánybírósági döntések hitele kétes lesz, és a közelmúltban hozottaké is az. És mi lesz, ha N. J. nem lesz köztársasági elnök? Nem fog neheztelni azokra, akik miatt esetleg elesik e magas polc betöltésétől? És milyen köztársasági elnök lesz abból a férfiúból, aki ennyi érzéket árult el az alkotmány szelleme iránt?
Evvel kapcsolatban egyetlen árva szó se hangozott el, még mentegetés, füllentés se. Ennyire becsülik a köztársaság becsületét azok, akiket közvetve vagy közvetlenül ezért (ti. a köztársasági alkotmányosság fölötti îrködésért) fizetnek a honpolgárok. Arra pedig gondolni se merek, hogy ez senki alkotmányos érzékenységét se zavarta, hiszen akkor el kellene köszönnöm a Magyar Köztársaság eszméjétől – márpedig bizonyos értelemben ez az eszme a hazám.
(3: A megvetés) Erről viszont írt az újság: míg az országgyűlés odabent a miniszterelnök-képviselőt személyében is érintő kérdésről tárgyalt, Orbán Viktor odakint (az országház kupolacsarnokában, tíz méterre az ülésteremtîl) iskolásokat kalauzolt, és a parlamentet illető, tőle megszokottan bizonytalan történelmi “ismereteivel” traktálta a tanulókat. Evvel a magyar miniszterelnök az iránt a magyar parlament iránt fejezte ki szuverén megvetését, amelytől és amelyből a hatalma származik, és amelynek ő és kormánya alá van rendelve, és amely kormány csak annak a föltevésnek a teljesülése esetén kormányoz törvényesen, amely szerint ezt a kormányt (és fejét) az Országgyűlés mindenkor ellenőrzi. Az alkotmányos kormányzás másik fontos alapföltevése, hogy a kormányzás nyilvánosan történik (ez a demokratikus alaphipotézis), ill. az alkotmánytól, a törvényektől és a többi hatalmi ágtól korlátozottan történik (ez a liberális alaphipotézis). Mivel a rendszerváltás következtében honunk politikai rendszere a liberális demokrácia (műveletlen vagy a magyar sajtó tudatlansága által félrevezetett olvasóink kedvéért közöljük: ez nem a liberális párt vagy a liberális ízlés uralmát jelenti), ezért ezeknek a föltevéseknek minden áldott nap teljesülniük kell ahhoz, hogy egyáltalán alkotmányos, törvényes kormányzásról beszélhessünk Magyarországon. Az alkotmány persze a diszkrimináció tilalmát is előírja.
Avval, hogy az ellenzéki színezetű önkormányzatoknak a kormányzat nem ítéli oda azokat az újraelosztott összegeket, amelyekhez amazoknak joguk van, a Fidesz-kisgazda kormány régesrég túllépte az alkotmány sáncait, s legurult róluk a túlsó oldalon.
Ám Orbán Viktor idegenvezetési szakmai gyakorlata az országház kupolacsarnokában világos szimbólum: a parlamenti kormányzásnak, a parlamentarizmusnak Magyarországon befellegzett. A magyar országgyűlés már a “háromhetes” szabály bevezetése előtt is a világ legkevesebbet ülésező parlamentje volt (ha a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságtól eltekintünk), de most törvényhozó és nyilvánosan tanácskozó, érvek alapján racionálisan döntéseket hozó, a népfölséget jelképező és gyakorló testületként megszűnt.
Az angolszász jogi nyelvben a bíróság megsértését a bíróság “megvetésének” (contempt of court) nevezik, ennek analógiájára a törvényhozás megsértését (contempt of Congress, contempt of the House) hasonlóképpen. Mindkettő bűncselekmény. A Clinton-színjátékból, ha máshonnan nem, mindenki tudja, hogy a törvényhozás idézést küldhet bárkinek (subpoena), akár valamely törvényszék, erre meg nem jelenni érvényes igazolás híján: szintén bűncselekmény. Nálunk ezt a Btk. nem rendeli büntetni, bár ez fölöttébb helytelen, ám a dolog büntetőjogi szankció nélkül sem megengedhető. Torgyán se jelent meg az őt megidéző parlamenti bizottság előtt, bár ez állampolgári és hivatali kötelessége, és még neki áll följebb. (A parlament megsértését először éppen egy politikatudós, G. Cs. követte el, akkoriban a Magyar Rádió elnöke, aki egyszerűen kisétált a bizottsági meghallgatásról, nem beszélve Sz. I. privatizációs-vagyonügynökségi főnökről, aki simán megtagadta a vallomástételt a Tocsik-féle korrupciós ügyben, minden, akár morális következmény nélkül.)
Nagy-Britanniában épp áll a botrány amiatt, hogy újabban Blair miniszterelnök hetenként csak egyszer hajlandó interpellációkra válaszolni, és nem áll mindig az alsóház rendelkezésére, ahogy illik. Ezt Mrs. Thatcher sohasem merte volna elkövetni, persze eszébe se jutott volna akarni.
Nálunk a miniszterelnök nem létezőnek tekinti a parlamentet. A nép pedig nem védi meg szabadságának egyik fő zálogát (és egyben kezesét), mert talán úgy véli, hogy a parlament amúgy se tölti be funkcióját, vagy pedig már beletörődött, hogy a parlament hatalom nélküli, sűrűn megalázott gyülekezet.
Ha ez így van: mi fogja kielégíteni a magyar nép szabadságvágyát? Ha nincs parlamenti demokrácia, milyen demokrácia lesz? Tudja vajon a magyar jobboldal, mit készít elő? Tudja Orbán, mit tesz, amikor szétzúzza a rendszert, amely a magasba emelte? Attól tartok, tudja.