Kommunikációs szempontok a Fidesz számára 2002-ig
(Legfeljebb öt-hat vezető politikusnak ismertethető, csak szóban és kivonatosan!)
Készült egy példányban
1. Alaptételek. Abból indulunk ki, hogy a 93–94-es fordulat óta nagyobbrészt kommunikációval, az elmúlt két évben ezen túl az állampolitika, a kormányzati hatalom erejével eredményesen fogadtattuk el magunkat a magyar társadalom számottevő részével, ahogy a nyilvánosság előtt mondjuk: a polgárokkal. A címben idézett kérdésre a válasz ma természetesen éppen az ellenkezője annak, mint két éve volt. Most azt akarjuk, hogy így folytatódjon! Teendőinket ehhez szabjuk.
Clausewitzet a fejéről a talpára állítva: a politika nem más, mint a háború folytatása megváltozott eszközökkel. Továbbmenve: a politikai kommunikáció viszont a politika folytatása más eszközökkel – vagyis végső soron háború, azaz erőszak, ha nem is fegyverekkel.
A kommunikáció (és a politika) ugyan nem fizikai erőszak, de közös sajátosságuk a háborúval, amit Clausewitz ír az utóbbiról: a népjog címén léteznek korlátozások, ezek, mint afféle majdnem észrevehetetlen, említésre is alig érdemes tényezők az erőszak számára lényeges korlátot alig jelentenek. Abból kell kiindulnunk, hogy az erőszak eszköz, s akaratunknak az ellenségre való kényszerítése a cél, amiben egyéb korlátot, mint az ellenség erejét, nem ismerünk. Egyébként még Hugo Grotius, “a csodálatos hollandus” is elfogadta: az ész és a társas együttélés természete nem tilt minden erőszakot, még a háború sem áll szemben a természetjoggal – hát még a határozottság! (A globalizáció következményeként persze tudjuk, az EU, NATO stb. nemzetközi normák itt határokat jelölnek ki. Ezek felpuhíthatóságára még visszatérünk.)
Bár nézeteink helyességének megerősítésére nincs szükségünk tekintélyek felvonultatására, maradjunk még a kitűnő porosznál. Amit a második kölcsönhatás tételében mond Karl Clausewitz A háborúról című munkájában, az – miként a jelen kormányzati ciklus első félidejében – a továbbiakban is mindig lebegjen a szemünk előtt: mindaddig, míg ellenségemet tönkre nem tettem, attól kell tartanom, hogy ő ver le engem; mert nem vagyok ura magamnak, ha ő szab nekem törvényt, miként én vele teszem. (Az idea helyességét nem kérdőjelezi meg az úgynevezett demokratikus normák korlátja. Ellenzék nélkül, versengő pártok nélkül nincs demokrácia, ez ma már szabály, ami lehetőségeinkhez képest korlátot jelent.)
Egy pillanatra ne tegyük még félre a mestert. Clausewitz művének tételeit összefoglaló feljegyzéseiben írja: “a tanácskozás nem más, mint egy teljesen alap nélküli ide-oda beszélgetés, amelynél mindenki megtartja saját véleményét, vagy pedig az egymásra való tekintetből történt puszta megalkuvás minden értéket nélkülöző középútra vezet”. Már ő is tudta! (Indokolatlanul kiemeli a dolog jelentőségét, de szögezzük le: marad a háromhetenkénti parlamenti ülés, hosszú nyári és téli szünettel!)
Itt érdemes felidézni egy a közeli jövőben várható lépésünket, mint a modern politikai kommunikáció jó példáját, ahol – mint az általában is kívánatos – a figyelmet magára vonó látszólagos cél természetesen egészen más, mint a tényleges. A korábbi, hasonló feljegyzéseinkben javasolt, ma már elfogadott döntésünkről, a Liberális Internacionáléból a konzervatív pártok nemzetközi szervezetébe történő, nem túl távoli jövőben várható átlépésünkről van szó.
Elsősorban nem az olyan látható, apróbb előnyök miatt fontos ez, mint hogy utóbbi nagyobb szervezet, jelentősebb pártok a tagjai, s az így megszerezhető pozíciók az európai politikában összehasonlíthatatlanul fontosabbak, mint az LI-n keresztül elérhetőek. Az átlépés tényleges értelme az, hogy kommunikáljuk: a Fidesz valamikor 93 körül végrehajtott úgynevezett konzervatív fordulatának a befejezéséről van szó.
Higgyék továbbra is az elemzők, a választók: a fordulat valóban ebben állt. Mi persze tudjuk: a valódi fordulatot az jelentette, hogy a Fidesz szerencsésen túltette magát az úgynevezett értelmiségi politika korlátjain, elvek romantikus képviselete helyett saját érdekeit állította a középpontba. Nekünk az a jó, ha továbbra is arról szól a diskurzus és azt hiszik: konzervatívok vagyunk. Csak “leplezzenek le”, hogy feladtuk liberalizmusunkat. (A most zajló abortuszvita persze megmutatja, hogy mi mennyire vagyunk konzervatívok. Romantikus, elvekhez kötődő magzatvédő csoportok kárhoztatnak bennünket – úgymond – életellenes álláspontunk miatt, mondván: ez a konzervatív, illetve a liberális, baloldali politika mai vízválasztója. Mi viszont pontosan tudjuk: még a hívőbb és katolikus Lengyelországban is tömegek fordultak el a jobboldaltól az érdemi abortuszszigorítás miatt.)
2. Politikai korlátok, lehetőségek. Amit kommunikációnkban elérni akarunk, azt célnak, amit kommunikációnk által elérni akarunk, azt eredménynek nevezzük. Nos, nem állunk rosszul a remélt eredményeket, a 2002-es esélyeket illetően, de az újabb győzelemhez rengeteg munkára és nagy erőfeszítésekre van szükség! Keskeny hídon kell átjutnunk a folyó túloldalára!
Kommunikációs szempontból négyféle közönséghez indokolt szólnunk, ami nem lenne probléma, ha nem egyszerre kellene négyfajta hangon énekelni.
A kisgazda, illetve MDF-es közönség kommunikációs szempontból nem különül el az említendő négy csoport valamelyikétől. A lényeg, hogy pártjaik önálló arculat megteremtésére irányuló törekvéseire a nyilvánosság előtt ne mi, hanem – kölcsönösen bírálva egymást – ők reagáljanak. Nekünk csak az egység fontosságáról szabad beszélnünk. Egyébként úgyis működik a szokásos koalíciós effektus: közös kormányzás után a kisebb pártok korábbi választói a nagyhoz orientálódnak.
Legkönnyebb a dolgunk a továbbra is jelentős tömegű hűséges szavazókkal van. Bízzunk benne, hogy ha eddigi politikánkat folytatjuk, csak jobban (ami attól még, hogy Kádár János formulája volt a nyolcvanas évek elején, nem ügyetlen), megtartjuk őket!
Akik választási ígéreteink elmaradása, a kormányprogram nem teljesítése miatt fordultak el, azokra akár legyinthetnénk is. Kohl, egykori kancellár idézhető, akitől van mit tanulni, bár egy letűnőben lévő generáció tagjaként neki is voltak romantikus elvei a politikában, és persze a pártfinanszírozás ügyében beiratkozhatott volna Simicska Lajoshoz iskolába. Szóval Kohl mondta volt szűkebb körben, 1992-ben: nem az a hülye, aki a német egység megteremtése után a két volt Németország közötti különbség öt-tíz éven belüli teljes eltűnését hirdette, hanem az, aki elhitte. Mi is elmondhatnánk: volt választóink csalódott része hibázott, amikor elhitte a hihetetlent, a megvalósíthatatlant.
De rájuk, az önmagukat becsapottnak érzőkre vagy nagyobb részükre is szükségünk van. Őket részben azzal a kommunikációs technikával lehet visszaszerezni, amivel sokakat megtartottunk. Minél több emberrel hitessük el, hogy ő talán a maga életében nem tapasztalja ígéreteink megvalósítását, de másoknál jobb a helyzet. Magyarul: a nyugdíjassal azt kell elfogadtatni, hogy bár az ő reményei nem jöttek be, de unokájának sokkal jobb, mert nem kell tandíjat fizetnie az egyetemen; az egyetemistával azt, hogy neki ugyan nem változtat a helyzetén a tandíjmentesség, s közben esetleg az egyetem is tönkremegy a tervezett bevételek elmaradása miatt, de a háromgyerekesek könnyebben jutnak lakáshoz; a fővárosiakkal, hogy a vidékieknek legalább jobb; a falusiakkal, hogy a városiaknak és fordítva; a katonákkal, hogy a rendőröknek és viszont; a lakáshitelcsodából kimaradókkal, hogy csak nekik van pechjük; az ígért béremelésre váró egészségügyiekkel, hogy a pedagógusokra fokuszáltunk; az utóbbiakkal, hogy…
Talán még eredményesebb ennél a rétegnél az a módszer, ami már a 98-as választásokon is működött, és mind a mai napig erőteljesen érvényesül. Nevezetesen, hogy ne a Fideszt önmagában nézzék, hanem az MSZP kormányra kerülésének alternatívájaként. Ennek a kommunikációs feladatnak azok is célszemélyei, akik nem életük jobbra fordulásának elmaradása, hanem politikai természetű okok miatt hagytak el minket, túl ideologikusnak találják a jelen kormányt az előzőhöz képest, és túl keménynek a nyomulásunkat.
Az utóbb említett két csoportra figyelve kell Miniszterelnök úrnak kommunikálnia. Itt politikai értelemben konszolidált, nem szélsőséges, de elbizonytalanodásra hajlamos választókról van szó. Nekik européer miniszterelnököt és Fideszt kell látniuk. Nekik az a hang tetszik, ami a Vigadóból szólt: kulturált, nem támadó, a konfliktusok elől kitérő. (Vigyázni kell, hogy a néha indokolt keménykedés, ami – tudjuk – Miniszterelnök úr alkatának jobban megfelel, és persze egészében tényleges politikánknak is, ne hatalmasodjon el egyetlen megszólaláskor sem.)
Szerencsére ezen rétegek megnyerésénél számíthatunk az MSZP-re, pontosabban Horn Gyulára. Amíg aktív, mindig bízhatunk benne, hogy eszébe juttatja a bizonytalankodóknak: közte, az általa megjelenített MSZP és Orbán között választ. (Éppen ezért vár itt döntő kommunikációs szerep Miniszterelnök úrra!) Amíg Horn robbantgatja a mostanihoz hasonló, Thürmer-szövetséget emlegető időzített bombákat, addig a mi szempontunkból hatékonyabb fegyvert elképzelni sem lehetne. (Annyi szakmai örömködés engedtessék meg itt, hogy jelezzük: ennél kontraproduktívabb kommunikációs akció az MSZP szempontjából aligha lenne kitalálható! Semmit nem hoz, viszont a bizonytalankodókat leválasztja.) Ha még mindehhez hozzávesszük Németh Miklós aktivizálódásának várható következményeit, elmondhatjuk: csak a mi munkánkon múlik eredményességünk.
Feladatunk a MIÉP felé tájékozódó szavazók részleges vagy teljes megnyerése. Természetesnek tekintjük, hogy romantikus morális skrupulusok nem terhelik kommunikációnkat, ilyen alapon nem mérlegelheti a Fidesz, hogy mit szabad és mit nem. Kizárólag praktikus szempontok nehezítik munkánkat. Egyrészt az, hogy ami tetszik a szélsőjobb közönségnek, az riaszthat másokat. Másrészt az, hogy – különösen az ausztriai választások óta – a radikális jobboldalra nagyon figyel a Nyugat, így itt bizonyos határokat tartanunk kell. S végül az is, hogy úgy kell kiénekelni Csurka szájából a sajtot, hogy közben a közös érdekre épülő együttműködést fenntartsuk.
Korábbi javaslatunk megvalósítása jó esélyeket teremt e téren. Kövér László pártelnökké választása olyan kettős kommunikációt tesz lehetővé, amely révén Miniszterelnök úr a konszolidáltabb, bizonytalan szavazókhoz szól, míg pártelnök úr Csurka mondanivalójának egy részét adja elő.
Ami a MIÉP-pel való viszonyunkat illeti, bevált taktikánkat kell folytatni: nem szabad velük konfrontálódni, álláspontunkat hozzájuk viszonyítva megfogalmazni. Éles határvonal csak a baloldalinak nevezett ellenzéktől választhat el minket. (Nem lehet olyan hibákat elkövetni, mint Németh Zsolt a minap a parlamentben, hogy reagált Csurka felszólalására! Ez után már hiába alkalmazta doktriner módon a tételt: nem ítéljük el a MIÉP-et, a kormány nem tudott elhatárolódás nélkül kimenekülni a maga teremtette helyzetből!)
A MIÉP-pel való, közös érdekre épülő együttműködés értelmét mi is tudjuk, ők is ismerik. Nincs szükség a kelleténél sűrűbb formális egyeztetésre. (Már csak azért sem, mert az ilyesmi kiszivároghat, megtörténhet, amit Németh Erzsébet kollégánk vétett a Rádió kuratóriumában, hogy írásban hívta a szokásos egyeztetésre a kormánypárti kurátorokat és persze velük együtt a MIÉP-est is, és a papír illetéktelen kezekbe jutott!)
Célunk a MIÉP-pel kapcsolatban az, hogy 2002-ben ne kelljen velük formális koalíciót kötni, tehát a kisgazdáktól elforduló vagy más (nemzeti) radikális szavazók jelentős része megtalálja hozzánk az utat. (Egyéni képviselői hely megszerzésére nem lesz esélyük, így a legkevesebb, hogy a második fordulóban elmenjenek, ránk szavazzanak.)
Itt kell külön szólnunk a Nyugat miatti korlátokról. Már az elmúlt időszakban is abból indultunk ki, hogy két eset lehetséges, de kommunikációnk szempontjából nincs köztük különbség. Nagy valószínűséggel eldöntöttnek tekintjük, hogy Lengyelországgal és Csehországgal együtt 2003-mal felvesznek bennünket az EU-ba. Előállhat azonban az a nem várt és rosszabb eset is, hogy megint valamiért halasztást szenved az ügy. (Bár nem közömbös, hogy mi lesz a döntés, most nem ezzel foglalkozunk.) Ma mindenesetre olyan helyzetben vagyunk (e keretek közt leírható: ebben az előző kormányoknak döntő szerepük volt), hogy Magyarország az EU bővítésénél megkerülhetetlen, de egyébként is, a három említett ország egy kalapban van.
Ebben a kormányzati ciklusban bizonyos tehát, hogy nem leszünk tagok, ezért miközben figyelembe kell venni a nyugati normákat, saját hazai közönségünkre szükséges koncentrálnunk. Kommunikációs mozgásterünket ezért egészen addig a határig kell tágítani, ameddig nem veszélyeztetjük mai státusunkat. Ha néhány vezető fideszes politikus a hazai közvéleményre figyelve bátran odamondogat a Nyugatnak, ha Miniszterelnök úr egyszer-egyszer Big Brotherként emlegeti az Egyesült Államokat, amikor amerikaiak a sajtószabadság normáit kérik számon, lehet, hogy rosszallást is kiváltunk külföldön, de ilyesmiért még nem tanácsolnak el az EU-ból. Tudnunk kell: szélsőséges eseteket nem számítva a nyugatiak mindig a kormányt tekintik az ország képviselőjének. Ezzel együtt is: bár ugyanúgy, mint 56, 68 és 81 után gyorsan felejtenek majd Ausztria ügyében is, nekünk természetesen nem szabad átlépnünk az osztrákok által a Szabadság Párt révén figyelmen kívül hagyott határokat.
Amíg csak feltételezés együttműködésünk a MIÉP-pel, amíg ez nem nyílt, amíg csak az a vád, hogy nem lihegünk Haider ügyében a legradikálisabbakkal, addig rendben van a kommunikációnk, EUcsatlakozás ügyben nem okozunk kárt. Választóink viszont szeretik a nemzeti öntudat, a szuverenitás felmutatását, a Nyugat alkalmankénti leckéztetését.
3. Néhány konkrét, technikai megoldás. E keretek között nem az a feladatunk, hogy konkrét ügyekben megoldásokat vázoljunk. Mégis érdemes néhány praktikus szempontot megfogalmazni.
A kommunikáció, amely tehát eszköz akaratunk megvalósítása érdekében, a szómágiába vetett hitre épül. Mint azt korábbi dolgozatainkban szintén leírtuk, de nem lehet elégszer elmondani: abból kell kiindulnunk, hogy a nyilvánosság előtt polgárnak nevezett emberek többsége nem feltételezi és nem akarja elhinni, hogy vezető politikusok blöffölnek, nevezzük nevén: tudatosan hazudnak. Pedig a politikai kommunikációban, ugyanúgy ahogy a kártyában, nem morális kérdés, ha valaki a nyerés érdekében mást mutat, mint amije van. Az eljárást csakis az eredményesség minősíti. Hogyan is tanítja Clausewitz? A háborúban az elérendő eredmény és cél határozza meg az összes irányt, az eszközök terjedelmét, a kifejtendő erő fokát; az eredmény és cél az, mely befolyást gyakorol a cselekmény legkisebb tagjára is.
Ennek megfelelően: ha kommunikációnkban kellő erőt mutatunk, ha nem hagyjuk magunkat a tényektől befolyásoltatni, ha elég sokat beszélünk sikereinkről, eredményesek leszünk. (Tanításra méltó példája ennek a technikának Miniszterelnök úr Vigadóban elmondott beszédének születésszámot érintő része. Azt, hogy kormányunk áldásos családpolitikája nyomán megnőtt a születések száma, sok százezren, talán millióan hallották, olvasták. Arról viszont, amit az egyik napilap megírt ennek kapcsán, hogy ezt igazoló adatok nem léteznek, a rendelkezésre álló utolsó információk pedig azt mutatják, hogy az állításnak éppen az ellenkezője igaz, legfeljebb néhány tízezer ember tud. A romantikus alapállású politikust nyilván itt eleve zavarta volna az olyasmi, hogy a tudománynak nem sikerült még releváns összefüggést találni a születésszám és a családi pótlék vagy a gyed, gyes típusú intézkedések között. Mi persze tudjuk: a politika nem empirikus szociológia, hanem döntően kommunikáció, ahol a tények másodlagosak.)
A blöfföt mint a politikai kommunikáció eszközét nemcsak teljesítményünk nagyítására, hanem ellenségeink lejáratására, illetve a felénk irányuló támadás elhárítására is alkalmaznunk kell – a továbbiakban is. (Az úgynevezett megfigyelési ügy, a médiakuratóriumok körüli vita, az Orbán család bányái ügyében született bírói ítéletek és más esetek világosan megmutatták, hogy kitartással és a hatalom biztosította lehetőségekkel élve milyen sikereket lehet elérni.)
A legképtelenebb állítások sokak számára megalázónak tűnő monoton sulykolása is meghozza a maga eredményét. Ilyenkor az a cél, hogy egy idő után a polgár eljusson abba a révült állapotba, amikor már nem tudja, miről folyik a vita. Mi közben természetesen megyünk a magunk útján, és tényleges eredményeket érünk el, mondjuk kiiktatva az ellenzéket a kuratóriumokból tanítjuk a társadalmat, hogy itt a mi akaratunk érvényesül.
Végezetül a fideszes fellépésről valamit. Érdemi újításra e téren sincs szükség. Továbbra is, mint eddig, az Esterházy Péter Termelési regényében megénekelt magyar főnök imágóból deduktív módon kialakított Fidesz-politikus képnek kell megfelelni. (Ne zavarjon bennünket a szerző politikai beállítottsága, sem az, hogy a leírás még a hetvenes évekből származik.) Emlékeztetőül néhány vonás, azzal kiegészítve, hogy szerző anno feltételes módban fogalmazott. Mi viszont igenis főnökök lettünk!
Ha én főnök lennék – írta Esterházy –, kakasokkal kelnék, – peckesen járnék-kelnék, – a nőket becsülném [felejtsük el a félrevezető Józsa névből keletkezett szerencsétlen baklövést!], – lenne pénzem, paripám, fegyverem, – igazam lenne, – hajamat megigazíttatnám, a nadrágomat vasaltatnám, – fennforognék, – hatásköri állapotban leledzenék, – kezem kezet mosna, – ellenségeskedés alkalmából csüggeteg szavakat ejtenék, – humorérzékem kiismerhetetlen lenne, – előbb-utóbb helyzet javulna vagy rosszabbodna…
Budapest, 2000. március 30.
olvashatatlan aláírás
A Fidesz-MPP választási programja, 1998