FÉLIDŐ
Fidesz-Magyarország alapjainak lerakása befejeződött, az Orbán-kormány regnálásának második félidejében új szakasz kezdődik. Ez a több formában elhangzott, ám minden elemében könnyen érthetî üzenet volt a 2000. év első negyedének legfontosabb politikai fejleménye. A konszolidációs periódus megkezdésének egy esztendőnyit késett deklarálása sok mindent jelenthet, egyet azonban biztosan nem ígér: irányváltásra vagy akár iránymódosulásra nem számíthatunk. Éppen ellenkezőleg, a jobboldali egységkormány vezérkara a nagy mű kiteljesítésére készül. Az alábbiakban FideszMagyarország épülésének főbb tényezőit igyekszem röviden számba venni.
(A fenntartható hatalom koncepciója) A rendszerváltás évtizedének valamennyi kormánya törekedett rá, hogy a maga képére gyúrja a még képlékeny rendszert. A Fidesz hatalomra kerülésével azonban minőségi változás következett be, amit a “több mint kormányváltás” jelszó dicséretes nyíltsággal előre jelzett. Első pillantásra úgy látszik, az Orbán-csapat kurzusteremtő kísérlete csak abban különbözik elődei próbálkozásától, hogy a rendszer formálását erőteljesebben és gátlástalanabbul igazítja a hatalmi viszonyok átrendezésének közvetlen követelményeihez. Beleértve azt is, hogy hatalmi pozíciójának megszilárdítása érdekében a társadalmi értékrend áthangolására is intenzíven törekszik, szemforgató módon a “közjó” jelentésének újrafogalmazása ürügyén. Ennek megfelelően a kurzusideológia újra elsőrendű legitimációs forrásnak számít, jóllehet a kormányzati politika tisztán pragmatikus hatalmi aspektusa oly mértékben dominál tevékenységében, hogy e szempontból a korábbi kormányok szemérmetes zárdaszüzek zavartan tébláboló gyülekezetének tűnnek.
Nem újdonság a megállapítás, hogy a Fidesznek semmiféle önálló, eredeti elképzelése nem volt a követendő politika irányáról. Az eredendő koncepciótlanság elősegítette, hogy skrupulusok nélkül bárhonnan adaptálják a hatalmi politikához szükséges elemeket. Unalomig ismert, következményei miatt mégsem elégszer elmondható az a tény is, hogy fideszék a bukott, gazdátlanul maradt és széttagolt jobboldal elfoglalása révén (és a hozzá idomulás árán) találtak kiindulópontot a hatalomhoz vezető úthoz. A pragmatikus-liberális Fidesz arculatának totális átalakítása és a centralizált, autokratikus vezetési módszer meghonosítása nemcsak a kormány mai magatartásának pontos előképe, hanem azt a gátlástalan politikai stílust is megalapozta, amely ellen a baloldali és liberális ellenzék jószerint eszköztelennek bizonyult.
A hatalmi politika elsődlegessége abból fakad, hogy a Fidesz nem a fenntartható fejlődés, hanem a fenntartható hatalom politikájának koncepcióját dolgozta ki és érvényesíti. Ennek teremti meg könyörtelen következetességgel a pártpolitikai, a rendszerszerkezeti, a pozicionális, a gazdasági, a társadalmi érdekviszonyokban rejlő és nem utolsósorban a társadalomlélektani alapjait. Természetesen a koncepcióhoz hatásos hatalomtechnikai és kommunikációs módszertan is tartozik.
(Pártpolitikai alapvetés: a jobboldali egység) Fidesz-Magyarország létrehozásának elsődleges előfeltétele pártpolitikai jellegű: a jobboldal expanziójának és szilárd egységének biztosítása. Egyúttal olyan előfeltétel, amelynek teljesítése lényegbevágó rendszeralkotó tényezővé szervesül. Nem véletlen, hogy a Fidesz hatalmi politikájának kezdettől központi kérdése a jobboldal centralizált integrációját célként kitűző terv végrehajtása.
Az előző választási ciklusok félidejére a domináns kormánypártok rendre elveszítették szavazóik jelentős részét, s bár az MSZP képes volt támogatottságát visszaszerezni, a győzelemhez ez sem volt elegendő. Ugyancsak ismétlődő jelenség volt, hogy a félidőre legerősebbé vált ellenzéki pártok (a Fidesz 92-ben, illetve a Kisgazdapárt 96-ban) két évvel később már versenyben sem voltak az első helyért. A helyzet most alapvetően más. A Fidesz támogatottsága lényegesen elmarad ugyan a kormányváltás után mért legmagasabb értéktől, de egyáltalán nem rosszabb a két évvel ezelőtti választási eredményénél. Az MSZP bázisa hosszú ideig egyenletesen növekedett, ám a 2000. év első negyedében az amúgy kimagaslóan magas értéknél megállt az emelkedés. A szocialisták népszerűsége hiába haladja meg lényegesen a Fideszét, ma már a releváns választási prognózisok a jobb- és a baloldal pártjainak összevont támogatottságát és az átszavazási hajlandóságot veszik alapul. Április elején egy “most vasárnapi” választás prognosztizálható eredménye a MIÉP-pel feldúsított kormányoldal és a baloldali-liberális ellenzék hajszálon függő erőegyensúlya. Figyelemre méltó, hogy a csaknem két éven át tartó, botrányokkal kísért Fidesz-agresszió után ilyenek a közvélemény-kutatási adatok. Nem kevésbé figyelemre méltó, hogy az erőviszonyokat elemzők ma már természetes módon értékelik összeadva a kormánypártok és a MIÉP támogatottságát.
Antall József is megpróbálkozott annak idején a harmadikutas népbarátokat, nemzeti liberálisokat, agráriusokat, keresztényeket, konzervatívokat, neohorthystákat és szélsőjobboldali radikálisokat felölelő jobboldal egységének fenntartásával. A végeredmény azonban a széttöredezés, majd az ebből fakadó választási csőd lett. Az 1994-es választásokon a jobboldal még a szilárd bázisának megfelelő egyharmadnyi mandátumarányt sem szerezte meg. Felvetődik a kérdés: miként lehetséges, hogy MDF-Magyarország kísérlete csúfos kudarcba fulladt, ezzel szemben két év kormányzás után sem tűnik légből kapottnak az ettől alig (és nem mindenben előnyére) különböző Fidesz-Magyarország megvalósítása? Van egyszerű válasz, amely úgy szól: a jobboldal tanult kudarcából, és immár óvakodik ereje szétforgácsolásától, nézetkülönbségeit alárendeli a közös célnak, ráadásul a gazdasági körülmények is lényegesen kedvezőbbek.
Az Antall vezérlete alatt tető alá hozott látszategységet a hatalomvesztés előszele szétzilálta, ezzel szemben Orbán egy dezintegrált jobboldalt fogott egységbe a siker reményével, majd tart egyben a hatalom prolongálását kilátásba helyezve. A Fidesz koncepciójában kulcskérdés, hogy milyen szerkezetű a jobboldali egység, ezért váltott ki olyan ribilliót az MDF törekvése önállósága újrateremtésére. A Fidesz tervezte blokk centruma a keményen kézben tartott és szigorúan egy központból vezényelt “Egységes Polgári Párt”, amelyet komplementer koalíciós partnerként megtámogat a lassanként fogyatkozó-beolvadó és tisztán agrárpárti szerepbe visszakényszerülő Kisgazdapárt. Hagyományai és speciális érdekképviseleti funkciója miatt ugyanis az FKGP egyelőre aligha integrálható szorosabban, különösen amíg vezetésében nem lesz változás. Csendestársi mivoltában a blokkhoz tartozik a szélsőjobboldali MIÉP, s ma már világosan látható, hogy szerepe nem korlátozódik a mandátumszerzésben való közreműködésre, szükség esetén a parlamenti többség biztosításához is hozzájárulhat.
A Fidesz-koncepció szerint a jobboldali egység funkciója nem egyszerűen a szavazatmaximálás. Hiszen ha csak az volna, nem bírálniuk, inkább üdvözölniük illenék az MDF középpárti törekvését, amelynek révén a jobboldali blokkon belül tarthatók azok a szavazók, akik a Fideszt jobbra sodródása és ellenszenves stílusa miatt hagyják el. Ráadásul ha a Fórum átlépi a parlamenti küszöböt, ezzel a mandátumveszteség veszélye is elhárul. A jobbközép mértékadó személyiségei és szervezetei nyilván ilyen megfontolások alapján támogatják egyaránt a miniszterelnököt és a Békejobb 2000 törekvéseit. Mintha nem vennék észre, hogy a hatalommegtartást biztosító egység egymást kizáró koncepciói állnak szemben.
A Fidesz elképzeléseiben a jobboldal integrációja egy tekintélyelvű és a demokratikus formák fenntartása mellett is gyakorlatilag leválthatatlan “egységes párti” kormányzás alapjaként szolgál. (Amint arra a magyar történelem igazán szép példákat szolgáltatott.) Ezért az egység szervezeti formája nem ítélhető meg pusztán a szavazatmaximálás szempontjából, hanem a közös politika működtetési módjának aspektusa is meghatározó. Divergáló pártérdekekkel, túlságosan sok egyeztetési kényszertől terhelten, érdekcsoportok között lavírozva nem működtethető az elképzelt rendszer. A Fidesz-politika csakis vezérelven alapulhat, központosítást és szigorú fegyelmet feltételez.
Az MDF provokatív önállóskodásával nem közvetlenül a Fidesszel rivalizál, hanem az Orbán Viktornak kinézett szerep betöltését zavarja, kétségessé teszi a pártelnöki és miniszterelnöki funkció szétválasztásának értelmét. Kövér Lászlónak a Fidesz élére állítása elsősorban azt célozta, hogy hajlamait szabadjára engedve a teljes jobboldal permanens hergelésével fenntartsa a pártpolitikai polarizációt, hitelesítse a szilárd bázis bezárkózó magatartását. Közben a tisztán nemzeti politikussá avanzsált, pártkötöttségeit meglazító kormányfő “pártok fölötti” pozícióba helyezkedve gyakorolhat vonzást a rendíthetetlenül kitartó támogatók körén túl is. Miután a pártokat sikerült egymástól távolodó táborokba szorítani és ezzel a középmezőt kiüríteni, így lehet a vezérszerepet egy kvázi centrumpozícióval házasítani. Az önérdekét szem előtt tartó kis párt, amely nem nyugszik bele a békés enyészetbe, és a centrum felé próbál kitörni, nyilvánvalóan zavarja a “nagy államférfivá” magasztosuló kormányfőt a kiszemelt pozíció elfoglalásában.
A polarizációnak akkor van értelme, ha nem a győzelemre egyformán esélyes blokkok állnak szemben, hanem “másféloldalas” politikai szerkezet alakul ki, garantálva a sok cikluson átívelő kormányzást. Az MDF puhánykodása keresztezi a baloldal ellen indított újabb offenzíva sikerét. Hiába támogatja a Fórum az agresszió konkrét lépéseit, amelyek immár az ellenfél szervezeti erejének megroppantását is célozzák, ha közben kérdésessé teszi az agresszív magatartás jogosultságát.
A pártpolitikai centrum újrakonstruálásának képe az ugyancsak önállóságáért küzdő SZDSZ-t is reménnyel töltheti el, érdeke, hogy megpróbáljon párbeszédbe elegyedni a Fórummal. Ez sem egyeztethető össze a Fidesz-stratégiával, amelynek nélkülözhetetlen eleme az önálló liberális párt kiküszöbölése, a balra szorított MSZP örök magányra kárhoztatása.
A békepolitika egyúttal veszélyezteti az egész pályás letámadás értelmét is. Annak ugyanis nem csupán a pozíciószerzés volt a funkciója – ehhez nem lett volna szükség a provokatív csinnadrattára –, hanem a jobboldali integráció szilárdsága érdekében a törésvonal elmélyítése is. A jobboldali egység békepárti koncepciója tehát a köztársasági elnöki poszt körüli játszmához hasonlóan fontos kihívást jelent, hiszen Fidesz-Magyarország felépülését veszélyezteti, ha a jobboldalon visszafordul a hatalom összpontosulásának és az egységes párti szerkezet kialakulásának folyamata.
(A tekintélyelvű rendszer szerkezeti és pozicionális alapjai) A konszolidációs szakasz egy évet késett meghirdetése, illetve az azt kísérő fejlemények világosan mutatják, hogy a konszolidációs folyamat végcélja a rendszer autokratikus jellegének megszilárdítása. A kormányfő deklarálta ugyan a rendszerváltás befejezését, vagyis a kormányváltásnál többet jelentő pótrendszerváltás végét, új szakaszról mégis csak igen korlátozott értelemben beszélhetünk. A tekintélyelvű rendszer kiépítése a parlamenti ciklus félidejére jelentősen előrehaladt, de nem jutott a végére. Töretlen lendülettel folytatódik a liberális jogállam határainak bontogatása, a demokratikus szokásjogok normateremtő áthágása, vagyis mindaz, amit az ellenzéki pártok és publicisták két éve folyamatosan kifogásolnak az Orbán-kormány tevékenységében.
A leggyakoribb kifogás a parlamenti politika kiüresítése. Ez nem csupán azért veszélyes, mert beszűkíti az ellenzék kommunikációs lehetőségeit a közvélemény befolyásolására, nem is csak azért, mert nincs módja aktív, kezdeményező szereplőként részt venni a törvényalkotásban. Az igazi veszélyt az hordozza, amit a miniszterelnök hírhedt kitétele jelent az ellenzék nélkül is működőképes parlamentről.
A parlamenti politika háttérbe szorulása pregnáns jele annak, hogy felbomlik a hatalommegosztás kényes egyensúlya, folyamatosan növekszik a végrehajtó hatalom dominanciája. Az Országgyűlés egyre inkább úgy tűnik fel, mint a kormánynak felelős testület, amelynek az a funkciója, hogy a kormányfő stábjának akaratát érvényesítse, miközben a parlament ellenőrző szerepének betöltését a kormánytöbbség bármi áron megakadályozza. Mi több, az ellenőrző funkcióból fakadó lehetőségeket groteszk módon az ellenzéki pártok vegzálására alkalmazza.
A hatalmi ágak közötti egyensúly megbontásának másik területe az igazságszolgáltatás. Meg-megújuló akciók indulnak a bíróságok és ügyészségek megregulázására, nem törődve a presztízscsökkenés következményeivel sem. Szelektív befolyásolási szándékok tapasztalhatók egyes eljárások forszírozására, miközben semmi sem ráérőbb, mint mondjuk egy köztörvényes vádlott fideszes államtitkár perének lefolytatása, avagy a Fidesz-távoli cégek ügyének végtelenbe húzódó “kivizsgálása”. A “polgárbarát” rendőrség megmagyarázhatatlan erőszakos akcióit az azonnali elbocsátás helyett rendre kitüntetésekkel honorálják.
A jogállamiság sérelmére aligha lehet súlyosabb dolgot elkövetni, mint amikor a kormány és a parlamenti többség ad számolatlanul példát a jogsértő magatartásra. A nagy port felvert ügy, a közmédia kormányszolgálativá alakítása nem csupán attól elfogadhatatlan, hogy a kilencvenszázalékos kormánypárti túlsúly tovább növekszik, vagy hogy egyre több kulcspozíció kerül ultraradikális zsurnaliszták kezébe. A legfontosabb tényező ebben is a precedens – a demokrácia elemi normáinak nyílt és következmények nélküli megsértésére.
A Fidesz rendszeralakító tevékenységének központi eleme az etatista hatalomkoncentráció. Pusztán az állam szerepének felértékeléséből még nem következne a rendszer autokratikus jellegének erősítése, jelen esetben azonban az etatizmussal együtt járó központosítás az önkormányzatiság és a társadalmi autonómiák visszaszorítását, illetve államfüggő lojalitásának kikényszerítését szolgálja. A “késő kádári struktúrák” felszámolása jegyében leszűkítették az érdekképviseletek jogait, s az érdekegyeztetést gyakorlatilag kiküszöbölték. A nem kormánypárti önkormányzatok az egyébként is csökkenő autonómia mellett állandó diszkrimináció áldozatai. Próbatámadások érték a független nemzeti intézményeket, nem kímélve a Nemzeti Bank önállóságát sem. A vérszemet kapott kisgazdák Móricz tollára való módon szállják meg a hitbizományuknak tekintett területeket – példátlan, ahogy “Zsarátnok vármegyében” polgármesterek tucatjait kényszerítik belépni pártjukba, mintegy a kormányzati támogatások feltételeként. S persze mindezt tetézi a politikai, közigazgatási és gazdasági pozíciók gátlástalan zsákmányul ejtése: a késő kádári struktúrák lebontása címén folyik a szép magyar hagyományoknak megfelelő klientúraépítés. A kormánypárti klientúra bűbájos egyvelege, az antallista úri középosztály, az ifjú technokrata yuppie-k és kisgazda-rokonok csoportja kiegészül azokkal, akik politikai ízlésüket készek karrierjük alá rendelni.
“A Fidesz erővel és sokszor bizony félelemkeltéssel igyekezett befolyása alá vonni az apparátusokat, a gazdasági erőcsoportokat” – nyilatkozta tavaly decemberben Tölgyessy Péter. Úgy vélte továbbá: “A félelemben tartottak, lassan felmondva a mindenkori kormánynak kijáró lojalitást, kezdik számolni a napokat, vágni a centit, mikor lesz már vége a Fidesz-hatalomnak.” A megfélemlítés és a növekvő undor kétségtelen tény. A jelek azonban arra utalnak, hogy megvalósítás előtt áll a terv a hivatalnoki kar felső rétegének “megvásárlására”, akik a rosszul fizetett és elbocsátással fenyegetett beosztott közalkalmazottak felett a közvetlen irányítást gyakorolják. Ennyire biztosan futja majd az anyagi forrásokból, ahogy a központi kormányszervek megerősítésére sem sajnálták a pénzt.
A fenti tényezőket együttesen számba véve nehéz lenne azt állítani, hogy egyedi jelenségek kiforgatott és tendenciózus összeállításáról lenne szó. Az autokratikus Fidesz-Magyarország szerkezeti elemei koherens rendszerré állnak össze.
(Lélektani alapok: a paternalista fordulat) Az autokratizmus strukturális megalapozását követően érdemes csak feltenni a kérdést: miféle tekintélyelvűség meghonosítása lehetséges, amelyre fogadókészség is kiváltható, illetve kikényszeríthető a magyar társadalomból? A válasz kézenfekvő a történelmi hagyományok ismeretében. A politikai rendszerváltás gyorsabb és a gazdasági átalakulás lassúbb folyamatához képest a mentális-kulturális változások igénylik a leghosszabb időt. Jellemző, hogy miután kiderült Kádár János zavarba ejtő posztumusz népszerűsége, egyszerűbb szégyenlősen elhallgatni a tényt, mint magyarázkodni miatta. Pedig homokba dugott fejjel azt sem lehet felismerni, milyen esélyei vannak a társadalomra kényszerített paternalista politika újrahonosításának.
A miniszterelnök év eleji, vigadóbeli beszéde, majd az azt követő fejlemények egyértelművé tették, hogy az úgynevezett konszolidációs periódus semmi egyéb, mint az agresszió töretlen folytatása, s emellett az áthangolás megkezdése a tekintélyelvű rendszer paternalista típusára. Maga a beszéd nem is egyéb, mint a paternalista stílus karikatúraszerű, mégis inkább tragikomikus példatára. Komikus, hiszen önleleplező módon, primitív panelekből építették fel a Fidesz-propagandisták. Tragikus, mert korántsem biztos, hogy nem ők számították ki pontosan várható hatását a megcélzott rétegekre. Azokra a politika iránt alig érdeklődő, felületi jelenségek alapján tájékozódó választókra, akiknek nincs pártkötődésük, és rendszerint a bizonytalanok táborát gyarapítják. Szoros versenyben ők szokták eldönteni a választásokat.
Az egymást követő események arra utalnak, hogy a nemzet ifjú atyjának szerepére pályázó miniszterelnök következetesen folytatja, amit a Vigadóban elkezdett. Azzal a beszéddel békességet ígért, és csupa biztatót üzent az ő népének. Nem ám csak úgy globalice, hanem minden rétegnek külön-külön, sőt kiderült, teljesítményüket név és település szerint is számon tartja, nem téve különbséget falusi plébános, orvos, közrendőr, miniszter és díjnyertes diák között. Nem sokkal ezután elintézte, hogy engedjék hozzá a kisdedeket, a korona társaságában fogadva őket, ahogy a jó királyhoz illik. Március idusán udvarolt egy jót minden magyar nőnek, a nemes cél érdekében egy-két Józsa nevű férfiút is tiszteletbeli hölggyé avatva. Remélem, Péter-Pálkor majd nem mulasztja el, hogy jó gazdaként aranyló búzatábla közepében kalászt morzsolgasson. A munkamegosztás jegyében mások folytatják a megfélemlítést, a zsarolást, a konfliktusok gerjesztését, mégpedig a korábbinál semmivel sem csekélyebb intenzitással. Ez van igazán kedvére Kövér pártelnöknek, s az eredetileg is harcra programozott Fidesz-cyborgoknak. A miniszterelnök túllép e mai korcsmán: vitát nem vállal, kényes kérdések el sem érnek hozzá, a bírálatokra nem válaszol.
(Gazdasági és társadalompolitikai alapok) A gazdasági feltételek kedveznek az Orbán-csapatnak terveik megvalósításában. A miniszterelnök vigadóbeli beszédében a “magyar csoda” jellemzésére egy repülésre képtelennek látszó furcsa rovar hasonlatát hozta fel, amely lám, mégis szárnyal. Nos, ez a fura szerzet nem egyéb, mint amit a Fidesz megalomániás terveivel szemben az előző kormány pártjai ígértek a választások idején. Azt mondták: a stabilizáció és a piacgazdaságra való átállás befejezése megalapozta a fenntartható fejlődést, évi 4-5 százalékos egyensúlyőrző növekedés érhető el.
A gyarapodás tényeinek pertraktálása kiválóan alkalmas arra, hogy az “emelkedő nemzet” képével elfedjék, illetve kompenzálják a hatalmi politika valódi természetét. A konjunktúra mellett a tartós növekedést elsősorban az biztosítja, hogy a domináns szerepet játszó multinacionális vállalatok hatékonyan integrálják a magyar gazdaságot (illetve annak meghatározó részét) a világgazdaságba. Az Orbán-kormány jól felfogott érdekének megfelelően óvakodott attól, hogy megzavarja köreiket, így hát Fidesz-Magyarország építésének első szakaszában az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételrendszere mellett a mérvadó gazdasági erőközpontokkal kötött “láthatatlan” kiegyezés fenntartása volt a cselekvési szabadság legkeményebb korlátja. A Fidesz – amint az várható és remélhető volt – feladta a kampányban hangoztatott, egymást kizáró terveit. Csak olyan módon tudta biztosítani a költségeket a “polgároknak” osztogató társadalompolitikájához, no meg a kisgazdáknak nyújtott koalíciófenntartási zsákmányhoz, hogy ezzel diszkriminálta a közalkalmazottakat, a bérből és fizetésből élőket, a nyugdíjasokat és általában a társadalom alsó rétegeit. Egyszerűen fogalmazva: a Fidesz semmi egyebet nem tett, mint kihasználta a növekedést, és hatalmi megfontolásai szerint igazságtalanul elosztotta a többletet. Nem hajtotta végre az ígért adóreformot, leállította a nagyobb infrastruktúrafejlesztő beruházásokat, s egyetlen komoly átalakításba sem kezdett bele, inkább lerombolta a kezdeményeket. Csak görgeti maga előtt a válságot az egészségügy és a mezőgazdaság területén.
A kormányátalakítással kezdődött új szakasz elsősorban látványpolitikai fordulat. Matolcsy György kinevezésével egy időben elvonták minisztériumától a stratégiai szempontból döntő külgazdasági és műszaki fejlesztési területet, mintegy jelezve, hogy nem annyira gazdasági, mint propagandaminiszteri funkciót kell betöltenie. A dolog persze nem ennyire egyszerű, hiszen maradt befolyásolási lehetősége, mindenekelőtt a növekvő mértékű központi forráselosztás révén. A meghirdetett “Magyar New Deal” a szigorú pénzpolitikai korlátok fenntartásával szemben keresletet kíván teremteni a hazai vállalkozások élénkítése és bővítése érdekében, továbbá lehetőséget kíván nyújtani a felső középosztályt erősítő társadalompolitika folytatására. A célzott osztogatáshoz szükséges központosított gazdaságirányítás és a hozzá rendelt apparátus kiépítése jelentősen előrehaladt, mint ahogy a nagy nehezen csökkentett központi forráselosztási arányok is újra növekedtek.
A nagy mutatvány arról szól, miként folytatható a jobboldal társadalmi bázisát preferáló elosztási politika úgy, hogy ez az “emelkedő nemzet” képével a többség számára is kompenzálható legyen. A “Széchenyi Terv” ennek impozáns megjelenítése. A Fidesz-politika egyik alapvető sajátossága, hogy az ígéretek eszkalációja megállíthatatlan, éppen azért, mert az ígérvények betarthatatlanok. Mindig felmutatnak ugyan az aktuális negyven, harminchét vagy akárhány pont teljesülését alátámasztó érvet, lesz a propagandaszükségletek kielégítésére szolgáló gyarapodás, az ígéretek teljesületlensége azonban csakis újabb és újabb nagyszabású tervekkel ellensúlyozható. A határ a csillagos ég: öt év alatt is túlteljesíthető a tízéves autópálya-építési terv, ennek kilátása igazán megéri a törvények nagyvonalú értelmezését.
Nem kétséges, tovább kell fizetnünk a Fidesz–FKGP-koalíció fenntartásának egyre növekvő árát. Az európai integráció szempontjából döntő területeken, a mezőgazdaságban, a területfejlesztésben és a környezetvédelemben a jövő felélésével egyenértékű a kisgazdák garázdálkodása. A birtok- és termékszerkezet elengedhetetlen átalakításával, a valódi piaci viszonyokkal járó feladatokat láthatóan képtelenek vállalni. Az átalakítás helyett csakis az állami források nyakló nélküli felhasználása marad válságkezelés gyanánt. A versenyképtelen mezőgazdaságba öntött milliárdok a területi kiegyenlítést célzó korszerű régiópolitika forrásait is felemésztik. Jóvátehetetlen károkat okoz a források és az idő eltékozlása a válságterületeken, s ki tudja, miféle újabb költségei lesznek még a köztársasági elnöki pozíció körüli alkudozásnak.
(Módszertani alapok) A politika elve az akarat, a politizálás módszertani elve a hazudozás – talán így lehetne összefoglalni az Orbán-team kiinduló alapvetését. Egyikben sincs különösebb újdonság. Különösen a politikát eluraló hazudozásról mondható el, hogy alátámasztja az emberiség sok-sok évszázados tapasztalata. Goebbels, náci propagandaminiszter csak a tanulságot vonta le, amikor kijelentette: nincs az a hazugság, amit elégszer sulykolva ne lehetne elfogadtatni.
A Fidesz képes volt némi módszertani újításra. Annak analógiájára, hogy az erőt sem mutatni kell, hanem alkalmazni, a hazugságot sem egyszerűen leplezni akarják, hanem az abszurditásig fokozni. A dolog lényegét egy állítólag Simicska Lajostól származó mondás világítja meg, amely így szól: “Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.” Ha igaz, a derék pénzszerző szakember ezzel arra utalt, hogy elegendő egy gyanús ügyletet kivonni a büntetőjog hatálya vagy az eljárás alól, semmi szükség arra, hogy égbe kiáltó irracionalitása miatt magyarázkodjanak. A Fidesz-távoli cégek kayaibrahimosítása pontosan ezt az elvet követte, de a hülyeség szabadságának szindrómája úgyszólván minden botrányos ügyben felismerhető. Szinte teljes példatára fellelhető a miniszterelnöki hazugság elfedésére létrehozott úgynevezett megfigyelési bizottság kormányzati oldalának kirívóan abszurd, elmegyógyászért kiáltó tevékenységében. A hazudozásból és a hülyeséghez való jog elegyéből állnak elő a kezelhetetlenségig abszurd ügyek, amelyek aztán a fideszes “papagájkommandó” előadásában kerülnek a nagyérdemű médiaközönség elé.
Könnyen belátható, hogy ez a metódus kivételesen szigorú összetartást követel. Korábban csak az örök renitens Tölgyessy Péter lógott ki a sorból. A médiaügyben azonban – ha csak csekély mértékben is – megbomlott a falanxszerű egység. Nem véletlen, hogy a Fidesz-vezérkar a belső fegyelem érdekében azonnal goromba lépéseket tett, hiszen ha erkölcsi megfontolások alapján folytatódik az elbizonytalanodás, összeomolhat az egész konstrukció. A hazugságra mint fő szabályra építő Fidesz-módszertan előfeltételezi a politika morális` tartalmának kiüresítését. Fidesz-Magyarország nem immorális, hanem amorális világ.
Szép új világ.