PÉK ÉVA

„AZ ELVESZETT MAG NEM VÉSZ KÁRBA”

Tisztelt Járási Konferencia, kedves küldöttek és vendégek!

A felszólalásom* apropóját a nemrég megkezdődött 20. torinói téli olimpia adta. Az egész világ odafigyelt, és figyel majd 14 napig. Meggyújtották az olimpiai lángot, mely köré odagyűltek a világ legjobb sportolói, hogy bizonyítsanak elsősorban maguknak, aztán az országuknak s végül a világnak. A sportolók sikere kérészéletű, ismét elmúlik majd négy év, s meglehet, soha nem látjuk őket viszont.

Ekkor jutott eszembe a csemadokláng, a mi fáklyánk. Azt már 55 éve gyújtották meg, meglehet nem olyan nagy ceremóniával s nem is egy helyen, sok-sok helyen. Futótűzként elterjedt, az viszont azóta ég. Kézről kézre adjuk és óvjuk, hogy el ne aludjon, mert nem lesz hely (olimpia), ahol újra meggyújtsuk. Ezt a lángot a magyarságunk, a magyarságtudatunk tartja életben. Féltve óvjuk széltől, viharoktól, rendszerváltásoktól mi, csemadokosok, szlovákiai magyarok. Vigyázunk rá, s talán olykor nem is rosszul. Mi is köréje csoportosulunk, ha bajban vagyunk, de akkor is, ha örülünk. S ha a fényénél egymás szemébe tudunk nézni, és van mondanivalónk egymásnak, akkor nincs baj. Ez a fény nemcsak világít, de megmutatja a helyes utat is, ha netán eltévednénk a mindennapok sűrűjében. Mert manapság sajnos egyre nő a tévelygők száma, júdáspénzért eladják a magyarságukat jobb konc reményében, s közben elfelejtik gyökereiket, múltjukat, önmagukat, magyarságukat, melyet aztán már sohasem szerezhetnek vissza, pedig senki sem kéri tőlük.

Mi, csemadokosok is bizonyítunk, azóta, mióta a láng, a fáklya ég, hogy vagyunk, élünk, dolgozunk, mert ez a küldetésünk, ezt hagyták ránk szüleink, a nagyszüleink, és ez a mi gyönyörű, de nagyon nehéz örökségünk. Visszük naponta szívünkben, lelkünkben a fáklyát, és próbálunk valamit tenni az itt élő magyarságért, önmagunkért, édesanyanyelvünkért, kultúránkért: csemadok-tagok, vezetőségi tagok, elnökök, Tv tagok, OT tagok – minden szinten.

Aki igazi csemadokos, az minden rendezvényt olimpiai szinten old meg, készül rá, tervezi, szervezi, izgul, lesz-e közönség? Ismerjük ezt az érzést mindnyájan. Nekünk minden rendezvényünk egy kis olimpia, készülünk rá nagy odaadással, odafigyeléssel, kiválasztjuk a legjobb versmondókat, dalosainkat, citerásokat, zenészeket, színjátszókat. Felkészítjük őket, foglalkozunk velük. Aztán amikor a megfelelő szintet, színvonalat elérték, megmutatjuk őket a világnak (az itteni magyarságnak.) Felléptetjük őket versenyeken, fesztiválokon, külföldi és otthoni ünnepségeken, és ők ott igenis bizonyítanak.

Az elvetett mag nem vész kárba, szárba szökken, termést hoz a befektetett munka. A sok-sok felkészülés meghozza az eredményt. Ott áll a színpadon az unoka a nagyszülőkkel, nincs annál felemelőbb látvány, s azt csak az tudja, aki látta vagy személyesen is megélte. S ott együtt énekli kicsi és nagy együtt a közönséggel (hogy aktuális legyek, közeleg március idusa): “Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.” De hová?

Nem Mohácsra, Majtényra és Segesvárra, hanem egyszerűen csak magyar iskolába, hisz van, értünk van, nekünk építették – közülünk sajnos sokan köszönik, de nem kérik.

Most zajlottak a beíratások az alapiskola 1. osztályába. A végeredményt még nem tudjuk pontosan, de a hírek nem biztatóak. Azt már tudjuk, hogy sok helyen emiatt osztályok, netán iskolák szűnhetnek meg, hogy sok kis magyar gyermeket visznek magyar szüleik másnyelvű iskolába, abból a megfontolásból, hogy jobban boldogulnak, ami önámítás, egyszerűen nem igaz. Hadd ne részletezzem, miért, hisz mindenki tudja. Csak egy nagyon fontos dologról feledkeznek meg. Megfosztják saját édes gyermeküket, akit a legjobban szeretnek, attól a gyönyörűségtől, hogy megismerjék édes anyanyelvüket. Egy gyermeknek kétszer vágják el a köldökzsinórját, egyszer, amikor a világra jön, amikor az édesanyja életet ad neki. Másodszor pedig akkor, mikor iskolába íratja, mert ez megint egy új élet kezdete, s egy kisgyermek számára egyik sem könnyű. Az egyik a fizikai, a másik a szellemi életet jelenti. Az iskolában a kis ember egy új világba születik, új közösségbe kerül, egy nyelv csodálatod világába, amely meghatározza majd későbbi életét, az egész életét. Megnyílik előtte egy másik világ, mely elviszi őt akár a csillagokig. A tudás világa, mely csak az anyanyelv ismeretével és tudásával lesz érthető, felfogható, élvezhető, teljes és kerek. S az a szülő, aki ettől gyermekét tudatosan megfosztja, és más nyelvű iskolába íratja, a lehető legnagyobb bűnt követi el az ellen, akit a világon a legjobban szeret. Én valahol itt látom a csemadok munka értelmét, felelősségét.

A más nyelvű iskolába járó gyermek nem ismeri majd Tündér Ilonát és Árgyélus királyfit, Lúdas Matyit, annak nem fog tüzesen sütni a nyári nap sugára, és nem ég majd a nap melegétől a kopár szik sarja. Nem lesz majd a hazának rendületlenül híve, és sohasem találja meg azt a bizonyos hetedik krajcárt. Nem viszi majd át a folyón a szerelmet a fogában tartva a másik partra. Neki semmit sem jelent majd a Hargita, nem ismeri meg Ábelt, és sorolhatnám, s ebben az a legszomorúbb, hogy ő még csak nem is tehet róla, mert a szülők bűne, nagyon-nagyon nagy bűne.

S ismételten kijelentem, hogy valahol itt van a CSEMADOK feladata, hogy a magyar kultúra terjesztésével, ápolásával, a nyelvápolással, a népdalokkal, a táncokkal, a kézműves táborokkal, találkozókkal észrevétlenül belopja magát a magyar köztudatba, a felnőttek, a gyermekek és az ifjúság körében is. Itt pedig óriási feladat hárul minden pedagógusra, Gárdonyi lámpására. Hogyan tanít, miként neveli a gyermeket magyar értékes emberré. Nemcsak az órákon oktatással, hanem az egyéniségével, példamutatással a közéletben, a CSEMADOKBAN való munkálkodásával kell, hogy hasson, mert még a mai modern világban is, csak ez az egy út járható, és az anyanyelvhez vezető út, a magyar iskolán keresztül vezet. Ellenkező esetben a saját sírunkat ássuk meg, amelybe a testünkkel együtt a nyelvünket is eltemetjük.

Adja a jó Isten, hogy ne így legyen!