A DIGITÁLIS FÉNYKÉPEZÉS ÁLTAL KÍNÁLT

ELŐNYÖK ÉS HÁTRÁNYOK

Művészeti szempontból ez sem jelent mindenható és mindent tudó eljárást vagy módszert. Ez is csak egy újabb eszköz és újabb technológia, amely céltudatosan alkalmazva az alkotó ember és a fotóművészet szolgálatába állítható.

Ha visszatekintünk a fotográfia történetére, akkor valamennyi jelentős fotótechnikai találmány vagy eljárás bevezetésekor gyakran hitték azt az emberek, hogy most már különösebb hozzáértés nélkül is kiváló fényképeket készíthetnek. A fotókereskedők, az eszközöket és alapanyagokat gyártók természetesen erről kívánták meggyőzni a vásárlókat ugyanúgy mint napjainkban. És az emberek többsége hajlamos is elhinni, hogy az új fényképezőgép birtoklása, vagy az új felvételi nyersanyag használata elégséges a tökéletes végeredmény eléréséhez.

Mi tagadás: a vásárlók java része tényleg megelégszik azzal az eredménnyel, hogy felismerhető módon rögzíti a film, jelenünkben a digitális fényképezőgép mágneskártyája az eléjük tárul látványt, a barátokat vagy a családtagokat. Számukra az újabb komfortot a kép azonnali megtekintése jelentette. Vagyis az, hogy a felvételt követő másodpercekben máris élvezhető – egyelőre csak a kis képernyőn – az éppen elmúlt néhány secundum vizuális látványa. Nagy varázslat ez, amely 1950 és 2000 között a polaroid számára nyújtott gigantikus üzletet. S lám, egyik pillanatról a másikra leváltotta valami más, amely ma még lényegesen többe kerül, s amely nem is produkál ott és akkor kézbe vehető papírképet, amikor és ahol a fénykép készült. Viszont megtekinthető az anyagnélküli fotó, amely majd akkor nyeri el végső formáját, ha papírra nyomtatva, vagy fotópapírra levilágítva szemlélhető meg. A tömeges felhasználástól azonban alapvetően különböznek a művészeti szempontok.

Azonnalisága – sok esetben – inkább csak ellenőrző szerepet tölt be. Még mielőtt elkészíti az alkotó hagyományos, ezüst alapú fotónyersanyagra a kompozíciót, egy digitális felvétellel ellenőrzi a végső látványt. A világítási effektusokat, a beállítást, a kifejező eszközök helyes és hatásos alkalmazását.

Aki viszont már rendelkezik igazán jó digitális kamerával, vagy hagyományos fényképezőgéphez csatlakoztatható megfelelő hátlappal, az anyagi kockázat nélkül exponálhat és mentheti el akár véglegesen alkotását. Ám ezt a határt átlépni igen nehéz. Egyszerűen azért, mert a tömegigényeket kielégítő digitális kamerák ára és a professzionális minőséget biztosító eszközök ára között jelentős különbség van.

Ez a tény azonban még ne szegje kedvét senkinek, mert a 150 és 300 ezer forint között kapható digitális fényképezőgépek tökéletesen alkalmazhatók műalkotások létrehozására is. Ezek ugyanis már rendelkeznek mindazon tudással, amelyek birtokában 20x30 cm-es méretben, élvezhető, fényképszerű látványt nyújtanak az általuk rögzített felvételek. Akkor is ha nyomtatják, akkor is ha levilágítják őket. Persze jelentős feltétel a jó minőséget biztosító nyomtató és a megfelelő hordozó anyag kiválasztása is.

De nem akarnék elveszni a műszaki ismeretekben, ugyanis számomra sokkal fontosabb, hogy mire is használható a XXI. század új, képalkotó technológiája. Mekkora szabadságot nyújt ez a fotográfusoknak, és vajon ki tudják e használni az eszközök által kínált újdonságot.

A sajtófotóban nagyon fontos, a művészetben kevésbé, az időfaktor. Vagyis az, hogy a felvétel elkészítése után hány másodperc, vagy perc múlva jut el egy fontos eseményről a képriport a szerkesztőségbe. Függetlenül attól, hogy ez a szerkesztőség Magyarországon van, Európában vagy Ausztráliában. Nyilvánvaló, hogy az egyéni tárlatra, vagy csoportos kiállításra készülő műveknek sehová sem kell ilyen gyorsan eljutnia.  Az alkotók átgondolhatják, olykor megismételhetik a fotográfiát, ha nem elégedettek az azonnal ellenőrizhető látvánnyal.

A digitális fényképezőgép - a képalkotás elvét illetően - ugyanúgy működik, mint a hagyományos fényképezőgép, vagy a camera-obscura, még egyszerűbben kifejezve, mint egy konzerves dobozból szerkesztett kamera.

Valójában a felvételek utógondozása biztosítja az alkotók direkt beavatkozásának lehetőségét a végső látványba. Vagyis a képfeldolgozó program, amely a számítógépbe be van töltve, s amellyel a képeket módosítani tudjuk. Minthogy azonban nemcsak a digitális fényképezőgéppel rögzített látványok jeleníthetők meg a számítógépben, hanem a hagyományos eljárással fekete-fehér vagy színes negatívok, színes diapozitívok, vagy a róluk készült papírképek is szkennelhetők – beolvashatók digitálisan a számítógép memóriájába, így valójában minden eddig megszületett fénykép is tovább alakítható és javítható. Hányszor fordult elő velünk, hogy készült egy kiváló felvétel - amely témáját tekintve időtálló lenne – de olyan zavaró elemek is a képen maradtak, amelyek végül semlegesítették a látványt. Így mit tehetünk? Kellő kritikai érzékkel az archívum mélyére kerültek ezek a fényképek. Most viszont elővehetők, újra feldolgozhatók és a felvételi hibák korrigálhatók.

Valamennyi képfeldolgozó program alkalmas a digitális retusra.

RETUS! Olyan szó és olyan művelet, amely 1860-tól jelen van a fotótörténetben. Persze korszakonként más és más tartalommal. Ma viszont nem elsősorban az arcbőr és az alak hibáinak javítását értjük alatta, hanem például egy villanykaró, vagy a várost behálózó elektromos pókháló eltüntetését. Netán a háttér homogenizálását, vagy az előtérben felbukkanó foltok és vonalak kiradírozását. Szóval csupa olyan dolgot, amely a valóságot még nem hamisítja meg, de a végső látványt élvezhetőbbé teszi, a lényeget pedig jobban kiemeli.

Itt, a retusnál kell megemlíteni a digitális képfeldolgozás jótékony és gyógyító hatását. Vagyis a fotók-restaurálását. Azt a módszert, amivel a szakszerűtlen tárolásból eredő károkat orvosolni tudjuk. Vagy legalábbis megőrizni egy pillanatnyi állapotot, függetlenül attól, hogy az eredeti negatív vagy pozitív tovább romlik-e az idők folyamán. A régi képek kontrasztja egyértelműen javítható. Mint ahogyan pótolhatók a kisebb emulzió hiányok, karcolások. És eltüntethetők az üveglemezek töréséből keletkező károk. Tehát a fotótörténeti kutatások egyértelmű nyertesei az új technológiának, még akkor is, ha ezzel fizikai értelemben nem pótolhatják az eredeti, egyedi fotográfiát. De legalább olvashatóvá, kutathatóvá varázsolják.

 

A digitális fényképezés - pontosabban a digitális képfeldolgozás legfőbb erénye talán az élességjavítás képessége. Ennek segítségével olyan finom részleteket is képesek vagyunk ismét láthatóvá tenni, amelyeket akkor vesztettünk el, amikor a világ áttért a 24x36 mm-es leica formátumra, azaz kisfilmre. Akár beismerjük, akár nem, a negatívok méretének csökkenésével sokat vesztettünk és csak egy kis kényelmet nyertünk. A 6x9-cm-es, a 9x14-es vagy az ennél is nagyobb 13x18 cm-es negatívok olyan részletgazdagságot varázsoltak nagymamáink portréfelvételeire és persze minden más fotográfiára is, amelyeket csak most kezdünk ismét értékelni. A hétköznapi látványok is különleges élményt nyújthatnak kizárólag az által, hogy annak minden részlete felfedezhető egy-egy kiállítási képen. A fotóművészek igénye erre régebben is megvolt, amelyet a gondos negatív kidolgozással, a különleges tulajdonságú előhívók alkalmazásával, majd a nagyítások precíz elkészítésével igyekeztek elérni. Több-kevesebb sikerrel.

Az élesség korrekció olyan vívmánya és adománya a digitális technológiának, amely ismét elsődleges értékké teheti a fényképek eme sajátosságát. Ugyanis semmilyen más vizuális művészeti ág nem képes erre.

Az elmúlt 164 év alatt sokféleképpen magyarázták a fotók életlenségét. Voltak korszakok és irányzatok, amikor kifejezetten tagadták a képek élességének hasznosságát és másságát az ábrázoló művészetek körében. Éppen ellenkezőleg, mindent elkövettek, hogy inkább hasonlítson a fénykép egy festményre, később egy grafikára, mint az önmagát jellemző sajátos képi megnyilvánulásra. Ilyen sajátosság a tér egyidejű és teljes mélységű éles ábrázolása, amelyre például az emberi szem nem képes. Mindig csak az a pontot, azt a síkot látjuk élesen, amelyre tekintetünket összpontosítjuk.

Persze más a helyzet, amikor a fényképen az időt, az idő múlását is szeretnénk ábrázolni. Erre a mozgásfolyamatok tudatos megörökítése kínál kiváló lehetőségeket. Ilyenkor a mozgó tárgy vagy személy, vagy a környezet tehető élessé, vagy életlenné. Egyik vagy másik. Sőt, létezik egy harmadik eset is, amikor mindkettő életlen, csak eltérő módon. Az álló és mozgó, vagy a különböző sebességgel mozgó témák közötti kontraszthatás digitálisan fokozható. És ez az ami a valósághűséghez képest, hozzáadott értéket jelenthet a fotóművészeti alkotásokon.

 

A digitális képkorszak hozta el számunkra a valódi fotómontázsok készítésének viszonylag egyszerű módszerét. A korábbi másfél évszázadban miként keletkeztek, vagy készítettek fotómontázst?

Egyrészt véletlenszerűen, amikor feledékenységből kétszer exponáltak ugyanarra a negatívra. Így az eltérő időben és térben készült látványok egymást részben fedve eredményeztek különleges látványokat világunkról. Olyanokat, amelyeket tudatosan szinte soha senki sem készített. Ezért aztán az ilyen összeexponált fotókat rontott képeknek tekintették és kidobták őket. Nem tudhatták, hogy a többitől való különbözőségük, másságuk miatt - keresett műalkotások rangjára emeli őket az utókor. Éppen azért, mert nagyon kevés maradt ránk, megsemmisítésük okán. Ezek voltak tehát a véletlenszerű fotómontázsok. 

A tudatosan komponált fotómontázsok újságkivágásokból, ollózott – és közös képmezőbe ragasztott – képi motívumokból készültek a XX. század első évtizedeiben, a dadaizmus egyik találmányaként. Itthon is többen alkalmazták a módszert, amelyek akkoriban nemigen szereztek társadalmi elismertséget. Ma viszont ezek a régi montázsok, ha előkerülnek többet érnek, mint az arany, legalábbis a műtárgypiacon.

Az igazán tapasztalt és felkészült alkotók fotólaborban egyesítették a különböző negatívokon levő képi motívumokat, így hozva létre az 1920-as, 1930-as években teljesen szokatlan fotóművészeti alkotásokat. A valódi fotómontázs készítés nagymestereit – Kerny Istvánt, Aszmann Ferencet – később még sokan követték. Tudnunk kell azonban, hogy az összenagyított képek elkészítése nagy szakértelmet és gyakorlatot követelt. Hasonló képi hatást értek az 1970-es, 1980-as években a diaporáma szerelmesei. Ők ugyanis két vetítőgéppel, bizonyos hanghatások figyelembevételével egyesítettek vizuális látványokat. Ezek voltak az első virtuális fotómontázsok. Olyanok, amelyek egy adott pillanatban működtek, de nem voltak pontosan megismételhetők. Anyagtalan képek voltak, amelyek később nem jelentek meg papír-pozitív formájában. Pedig ezek között nem egy, nem kettő megérdemelte volna a kiállítási képeket megillető nagyobb nyilvánosságot.

Ezen előzmények után legyen szó arról, hogy a montázskészítésben – a valóság teljes átköltésében – mi mindent kínál a digitális technika.

Kellő képi fantáziával mozgásba hozható mindaz a hatalmas holt tőke, amelyet a fotográfusok többsége létrehozott ugyan az elmúlt évek és évtizedek alatt, de nem működtet. Negatívok és papírképek ezrei tornyosulnak otthon a szekrényekben, s nem történik velük szinte semmi. Használnak, tízet, húszat, százat, elenyésző mennyiséget az összeshez képest. Ezek most életre kelthetők, persze csak akkor, ha vizuális fantáziájuk összehozza a különböző időben és eltérő térben készült képi motívumokat egy közös képmezőbe. Valamilyen konkrét okból! Ezt hívjuk képi ötletnek, ami fundamentuma minden alkotásnak.

A képfeldolgozó programok viszonylag egyszerű parancsokkal kiemelik az egyik felvételből a kiválasztott motívumokat és átmásolják egy másik felvételbe, ahol ennek jelenléte már új tartalmat kölcsönöz a látványnak. Látunk erre is példákat a kortárs fotóművészetben, de még nincs kiaknázva ez a végtelen lehetőség. Minden alkotónál más és más alapanyag halmozódott fel, rá kellene jönniük, hogy ezekből építkezni lehet.

A valóság átrendezésének legizgalmasabb módja az, ha egyetlen felvételen belül rendezzük át a képi motívumokat. Egyszerűen azért, mert az élet által kínált látvány nem fejezi ki pontosan azt az életérzést, amit szerettünk volna másokkal is megosztani. Ez a belső montázs sok - egyébként közömbös - fotót helyezhet a közönség érdeklődésének középpontjába.

A digitális képfeldolgozás nagy hátránya az, hogy a lehetséges megoldások sokaságát kínálja fel az alkotók számára. Nehezebbé válik a döntés, hogy végül mely kompozíciót tekintsük véglegesnek, elfeledve és kitörölve az összes többit. Korábban ezt eldöntötte az egyetlen expozíció, amelyet egy adott helyen, egy kiválasztott téma esetén elkövetett az alkotó. Esetleg csinált még két- három további variációt. Ám a digitális képmódosításoknak nincs határa! Különösen nincs akkor, ha bevonjuk a folyamatba a különleges képi effektusok végtelen variációs lehetőségét. Ezeket felsorolni sem kívánom, mert az alapprogramhoz egyéni effektusok is csatolhatók. Ezek révén olyan képi hatások érhetők el, melyek csak annak a fotográfusnak a műveit jellemzik majd, aki kitalálta a speciális effekteket. A kreativitás felerősödik, a képi sablonok pedig lassan a háttérbe szorulnak.

A panoráma fényképezést is forradalmasította a digitális képfeldolgozás. Ugyanis a 360 fokban készült 6-7 különálló felvételt a képernyőn tökéletesen összeilleszthetünk, majd egyetlen képhordozón kinyomtathatunk, akár egy méter szélességben is. Ami azt jelenti, hogy a körpanoráma tökéletes tér-illúziót kelthet nézőjében.

Egyszerűbbé teszi a digitális fényképezőgép a sztereo- és az anaglif-fényképezést. Mindkettő a három dimenziós térélmény reprodukálására szolgál. Az igaz, hogy csak segédeszközök használatával élvezhetjük a síkfényképek térbeli látványát.

 

Mit tapasztalhatunk a nemzetközi fotókiállításokon a digitális technika alkalmazását illetően?

Néhány pályázatról kerek-perec kitiltják azokat a képeket, amelyek nem klasszikus fényképezőgéppel és nem ezüst alapú fényérzékeny nyersanyagra készülnek.

Máshol a képkészítés módját nem határozzák meg, de a beküldendő végső műnek hagyományos fotópapíron kell megjelenni, fekete-fehér, monochrom és színes kivitelben egyaránt.

A természetfotó pályázatokon tiltják a valóság lényegi megváltoztatását, de engedélyezik az elektronikus retust, amikor egy zavaró motívumot kell semlegesíteni a képmezőben.

A sajtófotósok számára a digitális technika és technológia engedélyezett, ám a képek tartalma - a valósághoz képest semmilyen formában nem módosítható. Ezen a területen a hitelesség még a képhibákkal együtt is fontosabb, mint a tökéletes kompozíció.

 

Ma már több olyan fotópályázatot rendeznek szerte a világban, ahová kizárólag elektronikus úton küldhetők be a pályaművek. A zsűri képernyőn értékeli ezeket, és csak azokról készül papírkép másolat, amelyek nyilvános bemutatását a bíráló bizottság javasolta. Talán nem is kell mondanom, hogy milyen jelentős mértékű anyagi megtakarítást eredményez ez a módszer az alkotók számára: nincs nagyítási költség és nincs postaköltség. Az adminisztráció rendkívül egyszerű, az eredményt emailen küldik, és az elutasított képeket azonnal törlik a tárhelyről.

 

Mi az ami megoldatlan a digitális fényképek jövőjét illetően? A biztonságos tárolás. Ugyanis nem tudhatjuk, hogy a CD-k meddig őrzik meg tökéletes állapotban a képi információkat, vagy valamilyen környezeti ártalom ezekre is hatással lesz?

A digitális képhordozókról jelenleg csak olyan alapanyagokra tudunk papír pozitív másolatokat készíttetni, amelyeket festék-rétegek tesznek láthatóvá. A festék vegyi anyag, amelyről már ma is tudjuk, hogy veszít a színinformációkból. Bár az alapanyaggyártók gyakran hangoztatják, hogy a náluk készült színes papírképek ötven, száz évre színtartók lesznek, de erre igazi garanciát nem vállalnak. Azért nem, mert ki-ki tapasztalhatta már saját felvételein is, hogy az öt vagy tíz éve készült fotók fakulnak, és színüket vesztik. Persze mihez képest, hiszen nincs senkinek a kezében az az etalon, ami alapján a leszármazottja, 100 év múlva reklamálhatna a gyártónál, hogy nem ezt ígérték.

Ma még arra sem tudjuk a választ, hogy a műtárgypiac hogyan reagál a digitális eljárással készült nyomatokra. Elfogadja a szerző hitelesítését az egyediséggel kapcsolatban, vagy sem? Mivel az időtállóság még nem ismert, befektetnek vajon a műgyűjtők a közeljövőben bármekkora összeget is a festékpatronokkal létrehozott művekbe, vagy inkább választják a fémezüst szemcsékből álló, hagyományos fekete-fehér képeket? Mert az utóbbiak már kivívták rangjukat és méltó helyüket a fotóárveréseken. Ennek éppen az időtállóság bebizonyítása volt az egyik feltétele. Vagyis az, hogy a 100-150 évvel ezelőtt készült fényképek, még ma is tökéletes állapotban őrzik az alkotók képi üzenetét korukról, környezetükről, a társadalomról.

 

Összefoglalásként

Ezután sem küldhetjük el önállóan a fényképezőgépet, hogy készítsen nélkülünk felvételeket. Hiába digitális.

Az ÉSZ, a képi gondolat, a szellemi tevékenység továbbra is első helyen áll a fotóművészeti szempontból fontos művet eredményező alkotói folyamatban.

A képet nem megtalálni, hanem kitalálni kell! Akármilyen eljárással is készül a felvétel, vagy akármilyen technológiát is alkalmazunk az utómunkálatok során.

Aki hosszú távra tervezi műveinek továbbörökítését, talán még ne cserélje le az analóg fényképezőgépet és a fekete-fehér, ezüst alapú fotóanyagokat.

Győri Lajos