Emlékeit, élettörténetét azonban nem írta meg – mígnem 1988. november 4-én egy az action gratuite határán, provokált baleset érte, amibe majdnem belehalt. Akkoriban már hónapok óta Göttingenben élt, egy amerikai–német csereprogram jegyében, aznap este színházba akart menni egyik tanítványával, néhány nap múlva, a Kristallnacht, a hitleri pogrom évfordulóján pedig előadást kellett volna tartania a Keresztény–Zsidó Társaságban. De nem tartotta meg az előadását, illetve körülbelül egy évvel később tartotta meg (igaz, miként nem kevés malíciával hozzáfűzi, a dátum közben a német újraegyesítés ünnepévé funkcionáltatott át); és azért nem tartotta meg, mert amikor egy sarkon állva várta a tanítványát, egy biciklista, aki már egy ideje nyílegyenesen feléje hajtott, nyilvánvalóan, hogy jól megijessze az öregasszonyt (az ő szóhasználata szerint azt kellene írnom, „az öreg tyúkot”), végül rosszul fordította el a kormányt, és teljes sebességgel elgázolta. A történet tökéletes brutalitásával és idiotizmusával persze elrémisztő, de hát végül mégse lett fatális kimenetele, mert a sebész jó ihlettel nem operálta meg, és a már majdnem hatvanéves asszony sok hónap után ugyan, de felépült a koponyatörésből, agyvérzésből, bénulásból, sokféle más törésből és belső sérülésből. Az egyik orvos utólag azt mondta, senkit sem látott még, aki ennyire kapaszkodott az életbe. Ebben az értelemben kétségkívül még egyszer megerősíttetett sorsának alapmondata vagy legalábbis egyik alapmondata: mert a táborokat csak az élte túl, aki valószínűtlenül ragaszkodott az élethez, és akinek valószínűtlen szerencséje is volt. (Az elképzelhető legvégletesebb igazolásként: amikor Birkenauba kerültek, az anya azt javasolta lányának, hogy menjenek neki együtt a villanydrótnak; de elfogadta lánya elrémült visszautasítását, attól kezdve tökéletesen megértette az egyetlen lehetséges túlélési stratégiát, majd minden racionális esélyt megcsúfoló fordulatokon át megmentette mindkettőjük, illetve mindhármójuk életét.) Azt hiszem, Ruth Klüger nem tiltakozna az ellen, hogy a saját leírásaiból ezt az alapmondatot is leszűrjem, de ő mindenesetre, egy író-olvasó találkozón, inkább azt mondta saját magáról, hogy „zilált és türelmetlen”; mint ahogy a könyv is abból a tapasztalatból született, aminek ez az alapmondat valójában csak a visszája: azt beszéli el, hogyan lett egész létének az üldöztetés a megváltoztathatatlan, alapvető tapasztalata. (Talán maga sem veszi észre, de az olvasó igen, mennyire hasonló jelleggel írja le a saját teste iránt érzett undorát, amikor azt beszéli el, hogyan töltöttek el egy éjszakát egy magtárban, ahová az SS beterelte a foglyokat, és azt, hogyan ébredt fel a kórházi ágyon.) A személyiség, aki e szöveget leírja, nem is keresi, hogy behízelgő legyen: a felejtés, a megbékélés ellenében Hofmannsthal (az őrületig megszállott) Elektrájának a szavait idézi, „nem vagyok barom, nem tudok felejteni”, és amikor egy széplelkű göttingeni doktorandusz csodálkozik rajta, hogy egy (történetesen magyar) túlélő milyen gyűlölettel beszél az arabokról, azt feleli, hogy „Auschwitz nem valamiféle emberiességet és toleranciát oktató” „és még kevésbé valamiféle erkölcsi megvilágosodásra vezető intézmény volt”; de még azoknak sem tud megbocsátani az emlékeiben, akik szándéktalanul okoztak neki fájdalmat, mint például egy érzéketlenül kérdezgető pszichoanalitikusnak és mindenekfelett a bármiféle kommunikációra alkalmatlan, az egész világot, őt is örökké manipulálni akaró anyjának; és még tovább: nem tud annyira, a szó szoros értelmében metszően okos lenni, hogy semmi esetre sem racionális komplexusok ne befolyásolják a mai napig gondolkozásának egy részét – de visszautasíthatatlanul meggyőző. Az eseményeket többé-kevésbé kronológiai rendben beszéli el, a szöveg alapszinten epikus önéletírás, amelynek minden egyes epizódja fájdalmas és elrémisztő, de mint szöveg, mint történet folyamatosan és jól olvastatja magát: a családtörténet eseményeitől és a bécsi mindennapok leírásától a theresienstadti majdnem két éven át, amikor végre olyanokkal volt együtt, akik közül senki nem volt az ellensége, és a normális élet valamiféle nyomorúságos torzképében valamennyire szocializálódott is, beszélgetett, megszűntek a tikkjei („valamilyen formában szerettem Theresienstadtot”, de persze: „gyűlöltem Theresienstadtot, egy mocsár, egy trágyadomb, ahol az ember nem tudta kinyújtani a kezét anélkül, hogy bele ne ütközött volna valakibe”), a néha valósággal pikareszk fordulatokig, amelyek során a szökevényeknek sikerült a felszabadulást megélniük; és akit az amerikai élet érdekel, olvashat egyet és mást arról, milyen pillanatokat kell megélnie valakinek a mind a két oldalról ugyancsak nehéz adaptáció éveiben. Mindenesetre Ruth Klüger egyáltalán nem kívánja a hajdani kislány és nagylány ilyen vagy olyan naivitását felidézni; hanem az első pillanattól kezdve annak az énnek, úgy mondanám, az érdes tudásával és érdes szenvedésével idézi fel a történéseket, és reflektál a történésekre, aki ezt az életet végletes erőfeszítéssel és szerencsével megmentette a maga számára, mindent összevetve feltétlenül sikeresen megélte, és most, egy abszurdan szörnyű esemény indíttatására, könyvben leírja. És metafizikus sem akar lenni, mindig, még Auschwitzban is írt és azóta is ír verseket, de nem azért, hogy kabbalisztikus magánmítoszt teremtsen, hanem hogy „értelmet hordozó mondatokban” rögzítse, ami történik vele (expressis verbis Celan lírája és Adorno diktuma ellenében); úgy akar elbeszélni, hogy minden mondata az értelmezés gesztusából íródik. De ezt a másik oldalról is le kell határolnunk: amit megélt, nagy távolságtartással, a felvilágosodás hagyományát idézően éles és világos prózában írja le, de nem racionalizálja. Egyszerűen azért nem, mert nem hisz abban, hogy a történeti fordulat és benne az ő sorsa racionálisan megmagyarázható volna. Hiszen egyrészt a nácik egyáltalán nem voltak barbárok, hanem valósággal babonásan hittek a tudományban; másrészt pedig a német történelemből, vagyis a Luthertől Bismarckig terjedő vonulatból, Hegellel, E. Th. A. Hoffmann-nal, Nietzschével sehogy nem lehet levezetni, miért kellett egy tizenhárom éves lánynak síneket hordania, ahelyett hogy az iskolapadban ült volna. Vagyis amit leír és értelmez, végképp nem volt racionális, hanem az üldözés őrületének a világa, ahol némelyek el is vesztették az eszüket (például az öregasszony, aki a marhavagonban beleült Ruth Klüger anyjának az ölébe, és kiengedte a vizeletét), és amelyet talán azok viseltek a legjobban, akik eleve valamennyire őrültek voltak. Jellegzetes, hogy a német szerzők közül Kleist különösen sokat foglalkoztatta. Közelebbi példával: azt hiszem, Mészöly, a Pontos történetek szerzője sokra tartotta volna ezt a könyvet.

Ismétlem, a gázolás története, bármennyire szörnyűséges, önmagában nem lett volna fatális; csakhogy Ruth Klüger éppen annak élte meg: a sorsa fantazmagorikus beigazolódásának, és amikor visszatért Amerikába, nekiült, hogy megírja, amit megélt 1938-tól az epikus anyag szerint 1949–50-ig, de a lényege szerint a megírás napjáig, az első kiadás 1992-ben jelent meg. Idézem a pár sort, amelyben a gázolást és a gázolás utáni talán csak egy másodpercet felidézi, amikor még eszméleténél volt – a verseket leszámítva (amelyek közül néhányat belemásol a szövegbe), ez a néhány sor a könyv egyetlen része, amit tulajdonképpen lírainak kellene mondanunk: „a másodperc utolsó töredékében automatikusan balra ugrom, ő is balra fordul, ugyanabba az irányba, azt hiszem, üldöz, el akar gázolni, vakító kétségbeesés, fény a sötétben, a fémlámpa, mint a fényszóró a drótkerítés fölött, megpróbálom védeni magam, megpróbálom visszalökni, kinyújtom a karom, ütközés, Németország, egy pillanatig tartó összecsapás, alulmaradok a harcban, fém, megint Németország, mit keresek itt, miért jöttem vissza, nagyon messze voltam már”.

„Mert a kínzás nem ereszti el többé a megkínzottat, soha, egész életében nem”, olvassuk a könyv legelső lapjain; egy helyütt pedig Ruth Klüger kicsit meglepő szenvedélyességgel (különösen tőle, aki nemigen hajlik a metafizikai eszmefuttatásokra) ír arról, hogy gyerekkorától, egész pontosan az üldözések kezdetétől maga vállalta a „Ruth” nevet (korábban első keresztnevén „Susanné”-nak szólították), és a Biblia ismeretében még inkább vállalja: mert a Ruth könyve nem a szexről és a hatalomról szól (mint például az Eszter könyve, amelyet interpretáljanak a férfiak, ahogy akarnak), hanem arról, hogy egy nő „a maga választotta hűség” parancsára egy másik nőt, az anyósát követi. Önnönmaga Ruth-sorsában ráismerhetünk arra, ahogy a kivételes elismertségű egyetemi professzor a mai napig feltétlenül ragaszkodik Auschwitzban véletlenül hozzájuk csapódott fogadott testvéréhez, aki egyébként ápolónő lett: mert „a kapcsolatuk” „nem az érdeklődés közösségén alapul”, „hanem valami abszolúton; és ez az abszolút: 1944, 1945”. Ez a legutóbbi állítás egy másik vonatkozásban úgy hangzik: amikor a deportált-alkalmazott a szó szoros értelmében halálos kockázatot vállalva hozzásegítette ahhoz, hogy csaljon, idősebbnek mondja magát, és a „kiválasztásnál” a jó csoportba kerüljön, azt bizonyította be, hogy Auschwitzban és éppen Auschwitzban volt lehetséges „a szabad, a spontán tett”, „a tiszta tett”. Attól, akinek ilyen tapasztalatok és felismerések lettek a sorsává, valóban nem lehet megkérdezni, hogy okkal azonosítja-e hajdani, vagyis mindenkori kínzóival a biciklistát, aki több mint negyven évvel később és feltehetően csak idiotizmusból (legyen: macho színezetű idiotizmusból) elgázolta.

Jól értsük meg: a kérdést nemcsak és nem is elsősorban a személyes szenvedése iránti tisztelet némítja el, hanem az, amit a könyv egésze, tehát a régi történet és az újabb együtt állít: azt, hogy a világállapot, amelyben a „hűség”, a „tiszta tett”, az „abszolútum” az üldözés, kínzás, a tömeges kiirtatás koncentrációs táborát jelentette, nem csak képletesen szólva, a világállapot, amikor a levegő a haláltól bűzlött, nem „ereszti el” őt soha. Az igazsága épp azért súlyos és visszautasíthatatlan, mert negyvenöt-ötven év távolságából, egy sikeres élet magasán, egy napsütötte kaliforniai házban és minden könnyező hangsúly nélkül (de hiszen alighogy megérkezett Auschwitzba, „ösztönösen és rögtön megértettem, hogy itt az ember nem sír, nem hívja fel magára a figyelmet”), a megszerzett tudás, a ráció élességével, hogy ne mondjam, fényével fogalmazza meg: „A néhány év során, amikor én mint tudatos ember léteztem, lépésről lépésre megfosztottak az élethez való jogtól, így aztán számomra Birkenau nem nélkülözött bizonyos logikát.” Ilyen mondatokban nem és végképp nemcsak személyes Auschwitz-sors, hanem a világ Auschwitz-állapota beszéltetik el. Egyszerű szellemű rokonok, de például a Berkeley történészprofesszora is, aki történetesen még a férje is volt egy ideig, arra szólították fel, hogy felejtse el az emlékeit. Azt hinném, nem az emlékeitől rémültek el, hanem ezt a tudást érzékelték benne, „olyanok voltunk, mint a rákosok, akik az egészségeseket arra emlékeztetik, hogy ők is halandók” – mint ahogyan ő viszont ezért utasította el rémült felháborodással, hogy megfosztassék az „életétől”. (Kertész Imre hőse egész más hangnemben, nagyon hasonlót beszél el.) Mert a másik lehetséges megoldás az lett volna, amit az anyja választott, aki következetesen hat évet tagadott le a korából – ki akarta törölni az életéből az üldöztetés korszakát.

Megpróbálom érzékeltetni Ruth Klüger könyvének néhány mozzanatával, de itt már más könyveket is belevonva, mi ez a paradox és baljóslatú igazság, illetve mi ez a világállapot. A szökés heteiben egyszer vonatra szállnak, amelyik tele van menekülőkkel, a lány végigfekszik a faülésen, és egy asszony, aki szintén a gyerekeivel utazik, kéretlenül betakarja egy takaróval. A lány persze hálás, de sokáig forgatja a fejében a kérdést: „engem gondolt?”, értsd: egyszerűen a gyereket, aki ott fekszik, vagy egy német gyereket, a népközösség tagját? Az epizódot Ruth Klüger Hölderlin Hyperion-jának egyik mondatával zárja: „So kam ich unter die Deutschen”, „Így jöttem a németek közé”. Az irodalmárok értékelni fogják a szállóigeszerű idézet jelentésváltozását. Ekként a németek közé jutva, vagyis egy bajor gimnáziumban valami szerelemfélét élt meg egy Christoph nevű fiúval (amiért is a zsidó fiúk, akik persze vidáman lefektették a keresztény lányokat, szigorúan megrótták), akivel aztán a kontinenseken és az évtizedeken át is megőrizték a barátságot. Neki, ennek a férfinak mondja, amikor ő a „zsidógyűlöletet” az archaikus „idegengyűlölettel” magyarázza: „Annyira különbözöm tőletek, hogy csak magas fokú tudatossággal tudjátok visszatartani magatokat attól, hogy üldözzetek?” Az első amerikai évben néhány hétig valamiféle pszichiátriai-pszichoanalitikus kezelésre járt, amelyet aztán „egy szakadékszerűen mély ellenérzésből” (németül: Widerwille, ellenakarat) hamar megszakított. „Lazi Fessler olyan volt (de ez csak most jut az eszembe), mintha a nácik szellemileg uralkodtak volna fölöttem, ahogy Németországban sohasem tudtak, vagyis nem hagyott engem érvényesülni (s emögött, ugye, a halál áll, a halálos ítélet), és mégis úgy hangzott, mint az apám.” Itt kell leírnom, hogy valamilyen homályos és bizonytalan, de mégis gyakran érzékelhető módon mintha az anyjához való kapcsolata is hasonlítana a borzalmas világ elleni küzdelméhez – az asszony nem volt szeretet híján, de talán túlságosan akarta élvezni az életet, és túlságosan a „tulajdonának” tekintette a lányát, hogysem valóságos empátiával forduljon felé, ily módon mégiscsak asszimilálta valamennyire a világ egyes karakterjegyeit, amely aztán teljes barbár hatalmával ellene fordult. És a gázolás, amelyben Ruth Klüger ráismert arra, hogy (a macho) Németország mindig el akarta őt pusztítani. Képzelhetők-e ennél igazságtalanabb és abszurdabb kérdések, illetve asszociációk – amelyek azonban mégis mind végletesen hitelesek és végletesen pontosak? És hozzáfűzök még egy adalékot, mintegy a könyv pereméről. Egy hosszú bekezdésben leplezetlen ingerültséggel ír arról, hogy Buchenwaldban a politikai foglyok megvetették a zsidó deportáltakat, és semmi esetre sem arra használták fel a lehetőségeiket, hogy könnyítsenek a náluk sokkal rosszabb helyzetben lévőknek a sorsán. Eddig is tudtuk, hogy Buchenwald utolsó egy-két évében leginkább a kommunista foglyok bizarr módon bizonyos privilegizált helyzetbe kerültek. Én például Semprun Quel beau Dimanche! című regényében vagy emlékiratában olvastam, miként vette ki az SS a köztörvényesek kezéből a tábor fogolyadminisztrációját és bízta rá a kommunistákra. (Itt vetem közbe, annál inkább, mert a kritikus bekezdést ugyancsak meg kellett értenie: Franciaországban Semprun mégis egyike volt az elsőknek, aki Ruth Klüger könyvének kivételes értékét hirdette.) Semprun azt is elmondja, mire használták a lehetőségeiket: legfőképpen arra, hogy kicseréljenek neveket a halállistákon, és egy olyan helyére, akinek még volt esélye a túlélésre, egy másikét írják, aki már nyilvánvalóan el volt veszve. (Legutolsó, Le mort qu’il Faut – Egy halottra van szükség – című regényéből meg lehet tudni, hogy ő is ekként élte túl – ő mindenesetre egy már halott fegyenc identitását kapta meg.) Mármost ha nem erőltetjük is az ugyancsak valószínű feltételezést, hogy néha nagyon fontos elvtársak kedvéért, akiktől a jövendő világ egész üdve függhetett, feláldoztak egy névtelen és bizonyára szörnyű állapotban lévő rabot (miért is, a történelem iszonyú fintorával, a prágai konstrukciós perekben némelyiküket az SS-szel való együttműködés vádjával ítélték halálra), ismétlem, ha nem erőltetjük ezt a feltételezést, akkor is dermedt ijedelemmel kell kérdeznünk, milyen jogon ítéltek élet és halál fölött. A kérdésre nyilvánvalóan nincs válasz, illetve nem lehet rá a koncentrációs táboron kívüli világ ismérvei szerint választ keresni – annyira nem, hogy feltenni sincs jogunk; de ezen a világon kívül egyetlen gyereknek sem jutna az eszébe megkérdezni, mi motiválja egy asszony anyáskodó gesztusát. „Az emberi nyelv másra találtatott ki és gondoltatik el”, írja Ruth Klüger. Hogy megértessem ezt a mondatot, nem tudom az olvasót megóvni egy történettől. Auschwitzban megismerkedett egy vele egykorú lánnyal, akinek az apja a tábor halálsegédmunkásai közé tartozott – mindketten később ott is pusztultak. A lány egyszer látta (amit egyébként titkoltak a foglyok elől), ahogy egy teherautó platójáról beszórták a hullákat egy gödörbe, és tudta, hogy esetleg az apja rakta fel ezeket a hullákat: ha túlélte volna, miféle nyelven tudott volna ő szólni és lehetett volna hozzá szólni? És milyen nyelven beszélhet, aki ezt a történetet megismerte? Ruth Klüger maga máig is érezhető fájdalommal jegyzi fel, hogy a háború után, amikor társaságokban gyakran felidézték a bombázások szörnyűségeit (amelyeknek néha egy fél osztály áldozatul esett, és valaki, aki elbeszélte, azért élte túl például, mert csak falhoz csapódott), ő képtelen volt rá, hogy a saját tapasztalatait elmondja, mert biztos volt benne, hogy utána már senki sem fog tudni egy szót sem szólni. „Ti barátaim, ti beszélhettetek a háborús élményeitekről, én nem. A gyerekkorom ennek a különbségnek a fekete lyukába esik.” Tudjuk, hogy voltak nagy túlélők, Améry, Borowski, Celan, Levi, akik mintha megtalálták volna a nyelvet – és végül mégis öngyilkosok lettek; Pilinszky verséből pedig ismerjük a megfordított perspektíva végleges formuláját is: „Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem.”

Akik odavesztek és akik megmenekültek (Európa, 1990) című emlékezésében Primo Levi idézi, amit egy SS-tiszt mondott neki (az idézetet kicsit rövidítve közlöm): „Bárhogy érjen is véget a háború, maguk ellen már megnyertük: egy sem marad meg maguk közül, hogy tanúságot tegyen, és ha néhányan mégis megmenekülnek, a világ nem fog hinni nekik. [...] azzal, hogy elpusztítjuk magukat, elpusztítjuk a bizonyítékokat. [...] A táborok történetét mi diktáljuk.” Tudjuk, hogy ez mégsem lett így, kis híján, de nem; ám Ruth Klüger könyve éppen arról „tesz tanúságot”, hogy más módon mégis igaza lett, mert mai napig rákényszerítették a világra, az emberi életekre, konfliktusokra és asszociációkra, az emberi nyelvre a táborok ideológiáját és realitását. Körülbelül ezt neveztem a könyv paradox és baljóslatú igazságának.

Egy olasz filozófus, Giorgio Agamben erre a Primo Levi-idézetre építi a könyvét, amelyben az Auschwitz utáni lét, vagyis beszéd lehetetlenségét elemzi. (Quel que resta di Auschwitz, Torino, 1998 – Ami megmarad Auschwitzból.) A latinban, emlékeztet rá Agamben, a „tanúra” két szó volt, „testis”, amelyik a „harmadik”-at (terstis) jelentette, aki egy esemény két cselekvője közé belehelyeződött, és „superstes”, aki egy eseményt végigkövetett, vagyis mintegy fölébe került, és utána beszámolhatott róla. Azoknak az akarata szerint, akik elrendelték és végrehajtották, Auschwitznak, illetve a Shoah-nak nem maradhatott és a szónak eme hagyományos, kettős értelmében nem is maradt tanúja, Auschwitz és a Shoah a példátlan, a tanúk nélküli esemény. Maradtak ugyan túlélők (sokuk egyébként, miként ez jól ismert, lelkiismeret-furdalást érzett azért, hogy túlélte – újabb, különösen perverz bizonyítékaként annak, ahogy a nácizmus messze a veresége után is meghatározta az emberi sorsokat), de az ő szavuk eleve félrevezető, mert ember tanúskodik azok sorsáról, akik nem emberré tétettek. A táborokról hitelesen azok tanúskodhattak volna, akiket az auschwitzi folklór, akármilyen okból is, „muzulmánok”-nak nevezett, de minden tábor ismert, mindenütt volt nevük: azok az élőhalottak, akik elvesztettek minden testi és szellemi kapcsolatot a világgal, és még egy rövid ideig étlen-szomjan, félig hibbantan támolyogtak. Ők élték és testesítették meg azt, amivé az embereknek a táborokban válniuk kellett; aki nem jutott ide, nem tudhatott soha hitelesen tanúskodni róla, de azok, akik ide jutottak, már akkor sem tudtak értelmesen beszélni, és kivétel nélkül mind elpusztultak, vagy összeestek, vagy megölték őket. Megint csak a literátusoknak hozzáfűzném, az utolsó évtized nagy divatjára gondolva: a narratológiai elméletek nem modellálják ezt a lehetetlen beszédhelyzetet, az emberi elméletek nem erre találtatnak ki.

Egy-két utalással Ruth Klüger is jelzi szövegében a konfliktust vagy inkább csapdát. Ahogy egy helyütt elmagyarázza, a kamasz lány bizakodásával mindig remélte, hogy ő túléli, és „tanú” lesz; de más helyütt azt fejti ki: minden lágeremlékírás eleve hamis, a puszta tény okán, hogy a szerzője él, vagyis így minden emlékírás valamiféle „escape-story”-vá csúszhat át. (Az angol kifejezést írta bele a szövegbe, nyilván a „szökés” és a „megmenekülés” kettős értelmében.) Azt hiszem, ebben lehet megragadni, miért rendkívüli ez a könyv. Ő maga egyébként egy beszélgetés során csodálkozva mondta, nem érti a sikerét, hiszen olyan dolgokat beszél el, amelyek ma már köztudomásúak. Ez igaz, de nem tudnék még valakit idézni, aki valóban történetet, ha úgy tetszik, „story”-t beszél el, de minden szava a megírás kényszerűségét és lehetetlenségét tanúsítja – eredetileg egyébként azt a címet is akarta adni a könyvének, amely a francia fordítás címe lett: Refus de témoigner – A visszautasított tanúvallomás. Ruth Klüger nem a horror tényeit beszéli el újra (bármennyire szörnyűek is a történet egyes epizódjai), nem is regényesíti, amit átélt (mint Semprun teszi, egyébként az idővel egyre kétségesebb értékű művek sorozatában, és ahogy Borowski – ő kevésbé – vagy Kertész Imre is), és nem is egy filozófiai vagy történeti jellegű traktátus keretében eleveníti fel és elemzi (mint valamennyire Primo Levi és teljes egészében Agamben). Ez egész más könyv: egy kikezdhetetlenül szuverén asszony beszéli el, hogyan tetováltattak rá és az egész világra a muzulmánsors számjegyei: A – 3537.