A Holmi internetes változata | 2005. június
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
KETTŐ MIFÉLE
Verseit mondja Pilinszky János
Rendezte Maár Gyula
Hungaroton, 2004. HCD 13 838
Verseit mondja Weöres Sándor
Hungaroton, 2003. HCD 13 918
Hallgatom, ahogy a két nagymogul saját költeményeit szavalja, cincogja és sípolja, nyomja ezerrel a poézist, és érte(ni véle)m, mi bajom lehetett egykor – hatvanas évek vége, hetvenes évek – a kortárs költészettel. Mi bajom volt azzal, ahová (alig túlzás, hogy) a világon legjobban szerettem volna tartozni: amit a világon legjobban szerettem. Költészet, ó!, mit tud ütem és dallam, hangsúly és rím, mekkora emberek, „miféle” mély/magasság, varázslat satöbbi, jó, de akkor mi a baj? Ez a miféle amúgy poéták kedvenc fordulata volt, ha azt olvasod, hogy miféle, akkor Kádár-korszak közepe. Alig túlzok. Ez az írás (alig) túloz. Legerősebb Pilinszkytől a Francia fogoly („a hátsó udvar sürüjében láttam / lopódzani, hogy szinte földbe nőtt”), hibátlan vers, egyetlen hibája fennkölt hibátlansága. A Harmadnapon is, kicsit sok, viszont hibátlanul sok. Legerősebb Weörestől a Meghalni („mindent elönt a kék! / Elönt a kék vonzás és villámló ekék”) és az Örök pillanat („Mint fürdőző combját ha hal / súrolta / s tovalibbent, / így néha megérezheted / önnönmagadban Istent”). A (már mindig is kizárólag) gyerek(hangon olvasható) versei is, ritmusmaketteket kitöltő zseniális vakszövegei, kicsi öcsik, szekerek erezete, remeg a venyige teste, izzik a galagonya, bóbita, bóbita táncol, csinglingling száncsengő, csak guri guri, kicsit sok-sok, de hibátlanul azok. Ahogy Weöres belekezd, megváltoztatja a hangját rémes gyereknek-mondomra, ahogy Pilinszky pőre örökkévalósssságoz és kerti ssszékez, kesssztem, hátatforditasssz, szemembekapsssz, hátrabuksssz, válassszolj, hajsssza, megjösssz, két nagy ember irgalmatlanul nyafog, sipít, sziszeg és szenvelg, hallgatom, és mosolygok, közben meg borsózik a hátam. Túlzás. A túlzástól. És az élvezettől, a túlzás élvezetétől. Fintorgok, bólogatok, fejcsóválok, lezárom, mert elég, bekapcsolom, mert bekapcsolom. Azonnal kikapcsolom, csípőből, ahogy makarónikauboj-filmeken tüzelnek, nem bírom ki, hogy ne, annyira annyira. Csíp. „Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. / Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem”, igen?, akkor viszlát, én a magam részéről megyek, nagyjából ilyesmi működhetett bennem, ezt váltotta ki belőlem valaha Weöres Sándor. És Pilinszky János. Meg kortársaik. Legkevésbé Weöres és Pilinszky, de W. és P. is. „Adekvátnak kell venni mindazt, ami a verseimben le van írva. Nem kell bennük titkokat és rejtelmeket keresni”, így rendben volna, ámde mi van, ha perzselő szomjat kelteni a jóra tényleg ezért jött? Ezért, kisöreg? Vagy nem eszik olyan forrón, jó, de ha nem direkt ezért jött, minek írja? Ha ilyeneket ír, akkor adekvátnak kell venni vagy nem, tényleg kelteni akar, vagy mi? Korgó éhet? „Kicsiny vagyok, mint a porszem, / s az Atya megnevez engem”: fogja, és megnevezi? Vagy, AtyaVilág, ez volna a költészet?
Ez biza.
Ez is. Vegyük nyomban az egész második szakaszt Weörestől a Nem szándékom... (három pont!) (az, szerintem, tilos!) (szerintem!) című költeményből. Ha már ezzel a dolgozattal kezdődik verslemeze és 1947-es gyűjteménye, A fogak tornáca, és egyáltalán, szóval „Ha nem iszol meg engem: [kettőspont!] [az, szerintem, nem tilos, de csínján vele!] [szerintem!] [több szerintem nem lesz] torkod lángot vet. / Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem. / Nem kérdezem: [!] akarsz-e követni. / Választhatsz köztem és kínod között, / s a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.” Igen helyes-nyafisan, amolyan meg-kell-zabálni-módon kántálja ráadásul, óvodás-vénasszonyos hangon, tényleg kicsiny, nagyon öregben (Toccata:
„Oly vén vagyok, hogy borzalom, / láthatott volna már Platon”), kicsi öcsi „alabástrom-bálvány, / jó anya, / életem hatalmas / asszonya”-anyával. „Mért nem tett inkább a hóba engemet”, ezt mennyire vegyem komolyan?
Mindamellett, hogy ha ezt (meg azt) nem, az egészet halálkomolyan veszem. A művészet komoly dolog. Ugyanis.
Onnan tudom, hogy egyszer, a Jeles András-féle A mosoly országa-előadásban meg lett mondva, egy színész közölte, két ujjával széjjelfeszített szájjal. Mosolyra mintegy feszítve. Ez passzol Weöreshez: nem ugyan úgynevezett komoly dolgaihoz, hanem a komoly(nál is komolyabb)akhoz. Ahogy elemi infantilizmussal gajdolja a Barbár dal-t. Ha jön a bika, ha jön a bika, ha jön a bikák legnagyobbika. Hogy Jancsi mosogat, Kati az úr (Túl, túl, messze túl), ez komoly.
Annyira, hogy nem is tudom, honnan tudja.
Ennyire tökéletes-röviden, mikor A Bab el Mandeb-en és az Istar pokoljárása típusú mítoszihletések/parafrázisok olyan unalmas-hosszúak, kihagyhatta volna a szerkesztő. Nem tudni, kicsoda. Inkább tette volna be A szegény kis gondnok panaszai-t. Bár, igaz, kocsim CD-lejátszóján hallgatom, végül is ráérek, a hasonlóan mitikus, romlást, pusztulást, halált vizionáló A föld meggyalázása novella/ballada-narratívája pedig nem unalmas-hosszú, nincs szabály. Hatvanas évek. A kő és az ember, úgymond spirituel song, hatvanas-évek-feeling. Az ember szíve kivásik, az egyik emlék mint a másik. Visszakormányoz negyven évvel, „ezt vágyni, amazt elkerülni”. Még most sem szoktam meg egészen... Három pont.
A mifélézést Pilinszky sem bírja kikerülni. Az Apokrif olykor József Attila („mint figyelő vadállat”, „Kikönyöklök a szeles csillagokra”), olykor Hölderlin („Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem”, „Nem értem én az emberi beszédet”). Modor, túlzás, megrendítő. Tananyag, helyes, alapvers. Csak ízlésbeli dolgokról érdemes vitatkozni. A Telehold egyetlen mondata („Fölszáll a hold / olyanféle ütéssel / és olyanféle lágysággal ahogy / csak a viszontlátás zokogó öröme / ráz egybe és mos egybe olykor-olykor / két összeérő arcot, fölnagyúlt, / boldogságtól ödémás kézfejet”) is, tökéletesen túlkölti, illik hozzá. „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb”, ez is Elég tökéletes. A Verés, bár túlszavalja. A Kráter, de hogy „Madárcsicsergés ahogyan / szememre veted születésem”, az sok. Ha nem sok – sőt kevés – (pl.) a Költemény, az összeszorítja a szívet: „Isten az Isten. / Virág a virág. / Daganat a daganat. / Tél a tél. / Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.” Biztos forma. Ahogy az In memoriam F. M. Dosztojevszkij: „Hajoljon le. (Földig hajol.) / Álljon föl. (Fölemelkedik.)” Üss le, kezdi a Vázlat-ot, igen, aztán elbonyolódik, sőt ellapul-közhelyesedik („milliárd / közlés lehetséges / két test között”), még publicista fordulatot is megenged („mai szóval”), ami ilyen kis szerkezetben nagy kockázat. Az utolsó szakasz („Micsicsák rabruhát viselt” stb.) megint igen erős, de hogy jön ide? Pilinszky olykor nem viszi végig, amibe belekezd, mást visz végbe, folyton kitér. Ez nem ennek a metódusnak a kritikája:
vagy tetszik, vagy nem. Olykor végigviszi, az mindig tetszik. „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ” (Harmadnapon), ilyen nagyon egyszerű, ilyenkor jobban is mondja, kevésbé szenveleg, kevéssé zavartan issssima, kevesebb látomássss és feljött a napppp, alig alásssszáll, alig van levesssszi és Issten hallgatássssa, nehéz abbahagyni, tapétttták, szabadulássss, utipoggyássssz, ilyenkor „kimondhatatlan jól van, ami van” (Aranykori töredék) – így belefér a „világvégi üres kutyaól” is. Kicsit hemzseg vesztőhely és fegyenc, sok-sok nem tudom, semmit sem tudok, rengeteg redő, rovátka, ránc és ragyogás. Mennyi csillag, mennyi bárány, milyen alaposan megrezegteti! „Minden megállt. / Állt ott egy vasgolyó is” (Van Gogh), ez – mondjuk – súlyos hülyeség (merthogy ha minden, akkor a vasgolyó is), mégis valahogy jó. Nagy költészet, na. Ezt már mondtam. „A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl / ahogy az arcom, ez a kő / röpül felém a hófehér tükörből!” (Utószó), „Mint tagolatlan kosárember, / csak ül az idő szótalan” (Mire megjössz), „Még tart a nyár. // Ereszd le jogarod, királynő” (Bűn és bűnhődés), „Magad vagy a kataton alkonyatban”, „a remény – / mint szalma közt kidöntött pléhedény” (A szerelem sivataga), megunhatatlanul erős képek. Olykor vicces. Nem mintha akarná: „elgáncsolom a lábad” (Trapéz és korlát), vicces, noha Pilinszky nem vicces, ez a vers végképp nem, segítene a dolgon, ha itt-ott viccesebb volna. Neki is, nekem is, viszont most róla(m) van szó. A Fabula melodramatikus giccs („élt egyszer egy magányos farkas, magányosabb az angyaloknál [...] de az ablak megállította” stb.), sok laposság: „vagyok, mert nem vagyok” (Kettő), „Emlékszel még? Az arcokon” stb. „s a lovasok, a lovasok” (Utószó), „nem követtem el – elkövettem” (Merénylet). „Eresszétek szabadon a kutyákat” (Két arckép: Brontë), jókorát üt, ahogy mondja, azzal jócskán lerontja, túlterhelt szöveg, vissza kéne fognia magát, nem a modort forszírozni. Nem fogja, forszíroz. Vagy lehet, hogy csak öregszem.
Pilinszky is öregszik. Weöres eleve az, tudható. Oly árvák ők, mint az örege, és így, öregen, ennyire gyerekesen kitartani a Költészet mellett, nem is tudom, komoly-felnőtt-ivarérett-férfiból kinézve elég gáz. Nem nevetséges, mert csak úgy nem nevetgélnél, inkább (no, má’meg’!) elmosolyodsz és félrefordulsz. Picikét illetlen látvány, nem? Vagy csak szemérmeskedsz? Fölállsz, kimész, ilyenekkel azért a magad részéről nem foglalkoznál. Olvasni végképp nem, (de) hallgassa a gyerek, tegye föl neki az asszony. Ha épp nem vagy itt. Bár azért, mégis, hallod, hogy’ nyafog, megállsz az ajtóban, úgy teszel, mintha nem figyelnél oda, „Égve hagytad a folyosón a villanyt” (Négysoros), hú, ez mennyire jó. Csak ne ontanák a vérét a Pilinszkynek, maontyák véremet, na ne. Viszont „Kati az úr”, ezt meg honnan tudja az öreg Weöres? Hogy ki azúr? De azért nem fordulsz vissza.
Pedig létezik ilyesmi, nyugodj meg, mondanak verseket. Te is szoktad, és az is borzasztó/jó, opció tetszés szerint. Vajon végig bírod-e hallgatni? Szavalat, ez a szó erre lett kitalálva, írnak, hát elszavalják, és előfordul, hogy aki írja, szavalja is, és valahogy a szocializációnkhoz tartozik kibírni/élvezni. Verseket hallgass. Tátott szájjal ezt a szenvelgéskavalkádot. Viseld el az elviselhetetlen költőiséget. „Két fehér súly figyeli egymást”. Az autópálya bevezető szakaszán beteszed, végtelenre állítod, mire megérkezel, megtanulod. Hazaérsz, lefekszel, lekapcsolod a villanyt, behunyod a szemed. „Mehetsz aludni.” Elalszol.
Kukorelly Endre
