A Holmi internetes változata | 2005. június
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
Fischer Mária
NŐI ZUHANYOZÓ TOKAJBAN
Függöny nélküli fülkék és csonka csövek –
Túl nagy a fény. Zavaró tény. Még pára se nincs,
nincs takarásban a test. Hátak meg fenekek
fordulnak kifelé, talpig zúdul a víz,
rózsa sehol. Tusolunk. Fél tizenegykor alánk
szédül a kosz, lepereg rólunk – újra – az út
átizzadt pora. Hosszú nap volt a napunk.
Friss feszesek, dagadó hájasok, álmosodó
hervadozók, ragyogó szépek közt ellazulok,
nem gondolkodom – és a korom sem okoz
már ideges remegést. Messze vagyok, valahol
más helyen. Egy szabadon kószáló idegen.
Hűs patakok, tocsogók kúsznak a lábam elé,
őszi tavak. Keresem bennük a csillagomat.
KÖRÖN BELÜL, KÖRÜLBELÜL
Szűkül a kör, Habakuk. Csak látszatra nagyobb
benne a tér. Hiba volt itt araszolni a föld
hátán – éveken át – egy szélrágta helyen,
kóvályogni kerítetlen kertek alatt,
gyöngyfényű köveken; várni a jobb napokat,
várni gyanútlanul. Aztán most összemegyünk,
most kifehéredik arcunkon a pír, szövegek
mélyéből keresünk magvas idézetet, ép
mondatokat, logikus tényeket. Ódivatú
lettél. Az vagyok én is. Már toll vagy, ecset
vagy; már toll vagyok, eszköz vagyok, elmaszatolt
emberek elmaszatolt lánya. Hiába beszélsz
múltról, holnapi napról. Becsukódik időnk
ablaka, s megjön anyánk, kettőnket hazavisz.
