A Holmi internetes változata | 2005. június
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
Darányi Sándor
MÁR-MÁR IDEGEN...
Amikor megcsókoltam, még meleg volt.
Aztán lassan kihűlt. A gyertyaláng
Táncolt a távozottal: „Most pedig
Átvirrasztunk egy örök éjszakát!”
A sötétet a fény éppen legyőzte.
Negyed kilenc. Téli napforduló.
Fagy és ború klausztrofóbiája,
Mit itt hagyott. Elröppent, mint a hó.
A ravatalon már-már idegen lett,
Műanyagzsákban kifestett fabáb.
Végül leeresztették sárga földbe,
Átölelni nagypapát, nagymamát.
DIPTICHON
Te meg én
Tanúd vagyok – igaz, hamis.
De mégiscsak tekints rám,
Ki korlátból építkezel
Egy égbe nyúló létrán!
Tagadásodtól megfagyok,
Igenlésed megéget,
De semmiképpen nem hagyod,
Hogy kerüljelek téged.
Röpít az anyag s megtipor.
Mindent odaad, elvesz.
Az áldozat nem oltalom,
Ajándék nem kegyelmez.
Mankód, protézised, ragod –
Feladatom, hogy létezz:
S kérdés kérdés után ropog –
Mi közöm az egészhez?
Az öntudat oázisát
Egy céltalan világban,
Vagy sivatagod létet ád
E korcs szellembe zártan?
Miért hívsz, hogyha nem vagyok?
Mert kereslek, azért vagy?
Ha holnap véled fölhagyok,
Újrateremt a nyúltagy?
Hinnem folyton hitetlenül
Érzelmek-marta parton,
Hol az ész lehetetlenül
S a kételyre nincs pardon,
Azért kell lennem vánkosul,
Tamáskodnom zsigerből,
Mert minden újra felborul,
S mi eldöntetlen, eldől?
Ugrás előtt
Légtorna készt, hogy megtegyem.
Az elrugaszkodáshoz
Hozzásegít a félelem,
Mely helyettem határoz.
Ha ugrom, pupillám, a rés
Kitágul, mint a ponyva,
Mely a porond felett feszül,
S a mutatványt kibontja.
Ha megteszem. Ha meg merem,
Visszafordíthatatlan
Csóvájú fáklya életem:
A semmi, átiratban.
Véka alatti fény. Mutasd.
Elővehető távol,
Melynél ismerszik az utas
A tikkadt holdvilágról.
Sűrű a nyálam, mint a méz.
Torkom lobog, kiszáradt.
Kupola mélye, mit remélsz?
Trapéz ha vár, a vállad.
Akár a robbanómotor,
E túlfeszített sátor
Belülről ég, csipkebokor,
Mohó kíváncsiságtól.
Ó szállni hívó végtelen,
Ihlettel teli éter!
Lökj ki a térbe, légy velem
Az időtlen nevében!
Te örökkétig átmenet,
Bimbózó láthatatlan –
El ne ereszd kitárt kezem
A döntő pillanatban!
KIS SZÍNES
Valahogy ki kellett törnöd a keretből,
Ebből a gipszrámából, amelyen megkopott
Az aranyozás, kilátszott a parancs
Törékeny volta. Mégis,
Letaglózott a hír, hogy fulladsz, mert az áttét
Elérte a tüdőd, és vizeleted sincs már,
De a pap nem áldoztat meg, csak harmadnaponta,
Annyi a dolga karácsony előtt.
Mit tudok erről én, aki égetem csak a gyertyát,
Egyiket a másik után, hátha segít, legalább ez még!
Ahol kés várja a bárányt, miben reménykedünk?
Minden napod égre kiált:
A jeges, üres égre, melyen vörhennyel izzik
A lelkiismeret a pénz tumultusában,
Eladó minden, csak rád nem jut idő, vár a kilövőpad –
Neonok tánca szemedben.
